Harminchatodik fejezet

Kirúgott, és eltalálta a nehéz, kemény testet a lábával. Közben eleresztette Kallistos kezét, védtelenül hagyta az arcát és a nyakát, és minden erejét a tőrt markoló kezére összpontosította.

Markolatig fúrta a pengét a vámpírba, a szíve alatt, majd felrántotta, félbevágva Kallistos szívét.

Fájdalom hasított végig a testén, amikor az éles acélhegyek az arcába csapódtak és végigszántották a bőrét, de az ütés ereje a végére csökkent, Kallistos teste megrándult, vér patakzott a mellkasából és a torkából, ő pedig megforgatta benne a kést, míg a vámpír szívéből csak véres massza maradt. Dmitri lelökte magáról a testet, és a kutyákra vicsorgott. Azok visszavonultak, de a szemük a földön felevő Kallistosra villant, akinek a teste rángatózott, próbálta meggyógyítani magát. Dmitri tudta, hogy ha nem zavarják meg, egy idő múlva feláll. Az ilyen idős vámpírokat nehéz volt megölni. Ha azonban most otthagyja, a vérebek széttépik, csak húscafatok maradnak a testéből.

Nem, gondolta Dmitri, nem hagyhatja szenvedni a vámpírt, még azok után sem, amit az tett vele.

Sorrow.

Dmitri gyomra összeszorult, harag fojtogatta, és majdnem elindult, majdnem otthagyta a vámpírt a kutyák között kínlódni.

Ekkor egy emlék villant az elméjébe. Kallistos, a fogsága kezdetén.

Nyugtató, jóleső balzsam a sajgó hátán.

A fiatal vámpír megpróbálta enyhíteni a kínjait, még el is terelte Isis figyelmét, hogy az angyal ne vájhassa ki Dmitri szemét az elején, amikor az még nem gyógyult volna meg.

- Segíts!

Kallistos könyörgött neki így egyszer, amikor Isis annyira megkínozta, hogy nem volt ereje felállni és táplálkozni. Dmitri akkor láncra verve csüngött a pincében, képtelen volt bármit is tenni érte. Most azonban segített.

Felemelte a földről a szablyát, és lecsapott vele a vámpír nyakára. Egyetlen erős vágás kellett csak ahhoz, hogy a fejét leválassza a törzséről, gyorsan és könyörületesen véget vessen az életének. Dmitri azonban biztos akart lenni benne, hogy Kallistos soha nem támad már fel, ezért egy rövidebb tőrrel kimetszette a sérült szívet a mellkasából. Ezután megfordult, és Honorhoz indult, nem volt más választása, mint hogy ott hagyja Kallistos testét a kutyáknak. Ekkor pillantotta meg Honor. A vadász tüzelő fegyverrel a kezében, Illi-um mellett kirontott a házból.

A vérebeknek esélyük sem volt.

***

De nem ez volt a legnagyobb felfedezés.

Dmitri szíve megdobbant, melegség árasztotta el a testét.

Csak másnap este indultak vissza New Yorkba, miután gondoskodtak róla, hogy minden nyomot eltüntessenek, hogy soha senki ne tudja meg, mi történt azon a cukorjuharfákkal övezett csendes helyen. Dmitri azonban nem Manhattanbe, nem a Toronyba irányította a helikoptert, hanem egy elhagyatott házhoz, nem messze a New York-Connecticut határtól. - Biztos vagy benne? - kérdezte a lányt, akinek szeme tele volt rejtélyekkel. Titkokkal, amiket meg akart fejteni, mikor a lány kielégülve, boldogan, mosolyogva fekszik mellette az ágyban.

Kiszállt a csillogó repülőből, majd bevárta Dmitrit, és elindult mellette a pokol legmélyebb bugyrába. A házat körben sárga szalagok zárták le, de ő csak ment előre, át a belső ajtón, ami a kibetonozott pincébe vezetett.

A lány felnézett az arcra, amelyen még mindig látszottak a brutális harc nyomai, és ráébredt, hogy Dmitrinek is szüksége van rá, hogy védelmezze őt. Nem tett úgy, mintha nem örülne ennek. Itt és Dmitrivel szemben nem. De...

Hosszú, feszült szünet, míg a vámpír bólintott, és kinyitotta a Honor külön bejáratú poklába vezető ajtót. Miközben lefelé haladt a lépcsőn a vámpír mellett, az émelygése lassan elmúlt, a helyét harag töltötte ki, majd később, amikor leértek a koromsötét verembe, ahol két hónapig fogva tartották és kínozták, valami más érzés is: a büszkeség.

Túléltem ezt.

Ez a gondolat alig fogant meg benne, amikor egy lény vetette rá magát a sötétből, vörösen villogó szemekkel, kimeredő fogakkal és karmokkal.

Honor tüzelni kezdett, és rákiáltott Dmitrire, amikor a vámpír elé akart ugrani:

A lény egyre csak jött felé, ő pedig tovább lőtt. A lövés hangja a zárt térben fülsüketítő volt. Végül az a valami nyöszörögve a padlóra rogyott. Honor elővette a zseblámpáját, és ráirányította a fénycsóvát anélkül, hogy a pisztolyát egy pillanatra is levette volna a lényről, aki ezen a szörnyű helyen ütött tanyát.

- Te - hallotta a vértől bugyogó hangot.

A férfi már nem hasonlított a fényképekre, amiket Dmitri mutatott róla, az eleganciát felemésztette az állatias éhség. Szája körül visszahúzódott a bőr, fedetlenül hagyta a fogínyét és a szemfogait. Az arca beesett volt, üreges, ahogyan a teste is az inge szakadt cafatai alatt. A bordái nem forrtak még össze teljesen, a testének más részeit szitává szaggatták Honor lövedékei.

Szánalmas lény.

De rejtett erőtartalékokkal.

Amos sziszegve a lány felé vetette magát, Honor pedig teljesen nyugodtan a szívébe ürítette a teljes tárat, péppé lőve azt.

A lány teste és lelke is végzetesen kimerült, ezért Honor nem ellenkezett, amikor Dmitri a Toronyba repítette, és a lakosztályába vezette.

Honor szíve ezé a sötétséggel és sebhelyekkel teli vámpíré volt.

A zuhany nagyon jól esett, de Honor azonnal elaludt, amint az ágyba zuhant.

Ezek a vámpírok, akik forró szemmel néztek rá, és a kezükkel végigsimogatták a falnak szorított testét, meg akarták becsteleníteni. Tudta, megértette ezt.

Durva kezek emelték fel a szoknyáját, markolták meg a mellét. Ő minden szégyenérzete és haragja ellenére néma maradt, nem küzdött.

Ekkor azonban a harmadik vámpír a gyerekszobába ment, és Caterinával a karján tért vissza. - Milyen puha és édes! - morgott, és a hangja éppen a kedvességtől volt rémisztő. - Úgy hallottam, az ilyen vér különösenfinom.

Csend, csend, mondogatta magának, miközben a vére lángolt. Ha ellenkezni kezd, a vámpír tudni fogja, hogy a szívének egy darabját tartja a kezében, és annál inkább bántani fogja Caterinát. De a nyugalma nem óvhatta meg a gyermekét.

A könyökével az egyik vámpír orrára csapott, a másikat pedig megszúrta a konyhakéssel, amit a szoknyája alá rejtett, amikor látta, hogy a gonosz szemű vámpírok a házhoz közelítenek. Csak azért tudta kiszabadítani magát a kezük közül, mert nem számítottak ellenállásra. Kiragadta a kislánya testét a táplálkozó vámpír karjaiból.

Maradj csendben, Misha, könyörgött neki gondolatban, maradj csendben! A fia a tető alatti szűk helyen játszott éppen, az ő „titkos rejtekhelyén", ő pedig felkiabált neki, hogy bújjon el, amikor meglátta a vámpírokat. Caterinát már nem volt ideje elrejteni, de bízott benne, hogy a férfiak nem fognak bántani egy kisdedet.

Nem érzett már fájdalmat, nem érzett semmit, csak a fia hangját hallgatta, és a lánya testét ölelte.

Tudta, hogy megfog halni ott, és azt is tudta, hogy a férje nem tudja majd megbocsátani neki ezt. Olyan makacs, élete utolsó percéig hordozni fogja magában ezt a sebet. Az ő szép és hű férje, aki még akkor is csak őt szerette, amikor egy angyal csábította. Halk hangot hallott.

Felpillantott, és meglátta Mishát. A kisfiú kikukkantott a tetőtér széléről. Ő a szemével intett neki, hogy bújjon el, kérlelte, hogy maradjon csendben. De Misha az apja fia volt. Ordítva az egyik támadó hátára vetette magát, és apró fogait a nyakába mélyesztette. A férfi ledobta Mishát magáról a földre, ő pedig küzdeni kezdett, hogy megvédje a fiát.

Azután vele végeztek, és eltörték a gerincét, hogy ne tudjon kimenekülni a házból, ami lassan megtelt füsttel. Ő a kisbabájával a karjaiban halt meg, a végsőkig ölelte a lányát. De a lelkében nem volt béke, ott kavargott Misha sikolya, Caterina szétmarcangolt nyakának képe és Dmitri szavai, amiket akkor mondott, mikor Isis emberei érte jöttek.

Milyen büszke férfi az ő férje, milyen nagyon-nagyon büszke.

így hát elment az ő Dmitrije, egy lény ágyába, aki csak ki akarta őt használni. Megígérte, hogy

visszajön, bármi is történik, de ő már nem fog rá várni.

Dmitri szíve megfog szakadni.

Honor megfordult, és a mellkasába rejtette az arcát. Dmitri tudta, hogy már ébren van. Sírt, egy olyan nő könnyeivel, aki mindenét elvesztette. Minden egyes cseppben végtelen pusztulás, és Honor csak zokogott, sírt és sírt, a teste olyan erősen rázkódott, hogy Dmitri attól félt, darabjaira hull.

Szavakat úgysem hallana meg, nyugtatni hiába, ezért Dmitri csak tartotta és szorosabban ölelte, mint azelőtt bármikor, míg a mellkasa nedves volt a lány bánatától, ő pedig legszívesebben széttépett volna valamit. De nem szólt a lánynak, hogy hagyja abba. Amos halála válthatta ki ezt belőle, és ha Honornak szüksége volt erre ahhoz, hogy meggyógyuljon, hát legyen.

Csak ölelte a vadászt, akinek zöld szeme látta őt, minden sötétségével együtt. Aki úgy érintette őt, ahogyan régen Ingrede, és aki miatt elképzelte a lehetetlent. Szorította magához, míg a lány a lelke része nem lett.