Harminchetedik fejezet

Honor a korlát nélküli erkély szélén ült, lábát a semmibe lógatta. Rémisztő zuhanás lett volna, ha lecsúszik onnan, de a lejjebb repkedő angyalok egyike úgyis elkapná, gondolta. Persze, eszében sem volt leesni:

Az után nem, hogy ilyen sokáig tartott, amíg visszatért a halálból.

A lélegzete is elakadt a lehetetlen gondolattól... csakhogy nem volt lehetetlen. Annyira valóságos volt, mint a manhattani láthatár a lába alatt, az acélos csillogás a fehérrel átszőtt kék égen. Egyik emlék tért vissza a másik után azóta, hogy zokogva felébredt kora hajnalban, és annyira sírt, hogy a torka még most is kapart, a szeme még most is duzzadt volt.

Ő a férjem.

Jog szerint talán nem, de ami a lelkét illeti, Dmitri mindig is az övé volt.

Örökké.

Hallotta, hogy az ajtó nyílik a háta mögött, és hátrapillantott, arra számítva, hogy a gondolatai középpontjában álló férfit pillantja meg. De nem ő volt az. Honor elmosolyodott, amikor vadásztársa letelepedett mellé.

Azt mondta, szükséged van egy barátra. Én ezt már tudtam, de úgy tettem, mintha meglepne a hír. Mi a baj?

Honor a szél felé fordította az arcát, és hagyta, hogy a levegő hátrasimítsa leengedett haját, összekócolja, ahogyan Dmitri szokta az ágyban. - Nem fogod elhinni.

Ashwini hosszú szünet után szólalt meg:

Az emlék kristálytisztán élt Honorban. Egy vadászokkal és bérgyilkosokkal teli bárban történt. Rengeteget nevettek az italaik felett, egy csomó fagyasztott kaját tömtek magukba, és elvetették egy hosszú, megingathatatlan barátság magvait. Azután, amikor az ajtó felé sétáltak...

Honor remegve megtámasztotta a tenyerét a betonon, amin ült. Tudta, nem hall már több suttogást az elméjében, nem látja egy rég elmúlt élet emlékeit. Már semmi szükség nem volt erre, a múlt és a jelen közötti fal ledőlt a könnyei viharában, és már épp olyan jól ismerte a nőt, aki régen volt, mint a mai énjét.

A felébredt emlékekbe belesajdult a szíve. A gondolat, hogy elvesztette Caterinát és Mishát...

ezt alig bírta elviselni. De emlékezett valami sokkal szebbre is. Volt, aki szerette őt. És, gondolta, amikor eszébe jutottak a karok, amelyek ma hajnalban átfogták, most is van, aki szereti. Lehet, hogy ezt a férje, ez a halálos karddá változott lény sosem fogja tudni újra kimondani, de ő tudta. Azt azonban nem tudta, hogy a szép és sérült Dmitri készen áll-e rá, hogy meghallgassa, amit el kell neki mondania.

***

Dmitri nézte az erkély szélén ülő két nőt, és harmadjára is meggyőződött arról, hogy az angyalok odalent készenlétben állnak, hogy elkapják őket, ha kell.

biztonságosan leszáll az erkélyen. A lány büszkén a levegőbe csapott az öklével, majd leült a

hosszú lábú, sötét szemű vadász, Honor legjobb barátnője mellé. A róla szóló jelentések szerint a lánynak nagyon fejlettek az érzékei, amikről az emberek nem vettek tudomást, de a halhatatlanok, akik elég hosszú ideje éltek már ahhoz, hogy ne vessék el ezek létezésének ötletét, számon tartották. Ezért figyelték Ashwinit is. - Janvier udvarol neki.

Dmitri bólintott. Vad boldogság töltötte el, amikor hallotta, hogy Honor, akit félig eltakart Elena éjfél- és hajnalpírszínű szárnya, hangosan felnevet.

Dmitri felidézte a különleges, megtört angyalt, és azon gondolkozott, vajon megtalálja-e majd ebben a nyers, lüktető, élettel teli városban, amit keres.

Pihen. Erős az akarata, nem fog megtörni.

Jó.

Odakint a nők tovább beszélgettek, a játékos szél összekuszálta a hajukat, Elena majdnem fehér tincseit Ashwini csillogó fekete és Honor lágyabb, ébenfa színű szálaival. Ezt a látványt minden férfi észrevette volna.

Aznap délután Honor harcra hívta Dmitrit, és vesztett. A vámpír aznap este az ágyába vitte őt, és lefektette, hogy megcsodálhassa. Honor ráharapott az alsó ajkára, és suttogva megjegyezte: - Ha jól emlékszem, valami bársonykorbácsot emlegettél. - A hangjában egyszerre volt érzéki várakozás és idegesség. Dmitri vad vággyal birtokba vette a szájával a száját, míg a levegő megtelt Honor izgalmának édes illatával.

Dmitri a hátára fektette a lányt, és nem kötötte ugyan az ágyhoz a kezét, de ráparancsolt, hogy kapaszkodjon a rácsba. Ezután csókolni és ízelgetni kezdte, a szemöldöke melegségétől lefelé, a nyaka gödrén át a mellbimbójáig. Itt elidőzött, és csak akkor indult tovább, amikor a mellbimbók már nedvesen és keményen ágaskodtak. Ezután a köldökét, a combjai között remegő redőket, a combja hajlatát és a lába kecses ívét kényeztette a szájával. Zihálva megrázta a fejét, amikor a férfi ráparancsolt, hogy forduljon meg.

Felemelte a kezét, és közel hajolt a lányhoz, hogy a fülébe suttogjon:

Honor minden bűnbánat nélkül, apró, nedves csókokkal kényeztetni kezdte az arcának oldalát. Ettől Dmitri farka lüktetni kezdett a fekete nadrágban. Az még mindig rajta volt, miközben a lány meztelenül feküdt előtte, a bőre forró és selymes, a vére izgatott és meleg, olyan erotikus élvezetről suttogó, amit Dmitri még nem ízlelhetett meg.

Kezét a lány mellkasára fektette, és leszorította az ágyra.

Az alkarjára csapott a korbáccsal, hogy megbizonyosodjon róla, nem okozhat vele fájdalmat Honornak, csak gyönyört. Amikor visszatért a szobába, és a lány észrevette a kezében a korbácsot, megvonaglott a csípője, és Dmitri látta, közel van a csúcshoz. Elmosolyodott, és a „fegyver" finom szálait végighúzta a lány testén, a mellétől a combjáig.

A lány felsikoltott, és Dmitri tudta, közel jár a szakadékhoz. Felemelte a korbácsot, megfordította a kezében, és lecsapott vele a lány combjára. A bársonyszíjak végigcsókolták Honor mézszínű bőrét.

- Nyisd szét! - parancsolta.

A lány engedelmeskedett, és kitárta a lábát. A következő sújtás a combja belső oldalát érte. Dmitri látta az éjfélier-dő-színű szemekben gyülekező viharfelhőket, és pontosan célozva újra lecsapott, ezúttal a lány combjai között lévő érzékeny húsra.

Honor sikoltva élvezett el, keze nekifeszült a fejtámla vas-rúdjainak, a háta ívesen megfeszült, a mellei kipirultak.

Dmitri azt akarta, hogy Honor meglovagolja a kéj hullámát, az élvezet utolsó cseppjét is kipréselje belőle, ezért lesújtott a korbáccsal a melleire.

A lány gyönyöre Dmitrit is magával ragadta. Eldobta a korbácsot, kibújt a ruhájából, és Honor combja közé térdelt. Beléhatolt, amikor a vadász ellazult és leengedte remegő testét. Apró, belső izmai összerándultak a vámpír körül, amitől Dmitri majdnem elvesztette az önuralmát. De több évszázad alatt edzette magát, és most szándékában állt elnyújtani az éjszaka gyönyöreit.

Honor nyögve szorította, miközben a vámpír apró lökésekkel ingerelte. Tíz perccel később a nő izzadságban úszva feküdt a hátán, markolta a lepedőt, és a hátára csavart lábával próbálta mélyebbre kényszeríteni magába a férfit. - Gyorsabban!

-Én nyertem a küzdelmünket - emlékeztette a férfi -, és most azt teszek veled, amit akarok. - Ráhajolt, és lenyalt egy izzadságcseppet a lány nyakáról. - Márpedig én lassan akarlak a magamévá tenni.

Honor zihálva megpróbálta a kezét kettejük közé csúsztatni, de Dmitri elkapta a csuklóját, és a feje felett az ágyra szorította, majd elkapta a másikat is, és egy kézzel átfogta a kettőt. A lány szemébe nézett, és szabad kezével végigsimított a testén, hallotta Honor nyögésében a frusztrációt.

Dmitri vicsorogva elengedte a vadász csuklóját, megmarkolta a haját, és felemelte a fejét a torkáról, óvatosan, hogy ne okozzon neki fájdalmat, még akkor sem, amikor ugyanazzal a mozdulattal tövig beléhatolt.

Honor felsóhajtott.

De ekkor jött Honor.

Soha nem gondolta volna, hogy Honor így reagál a durva kiáltására: a lány finoman a tenyere közé fogta az arcát.

A lány következő szavai egy ősi, régen elfelejtett nyelven hangzottak fel. Olyan tájszólásban, amit csak egy apró, azóta rég elpusztult faluban használtak. Csakhogy az édesen ömlő ritmus most Honor ajkáról csengett, mintha a lány ugyanazon a napsütötte réten futott volna, ugyanaz alatt a ragyogó nap alatt, mint ő.

Dmitri egész teste összerogyott a lány szeméből, érintéséből, hangjából sugárzó tudás súlya alatt. Az összes apró dolog, ami a férfi emlékeit felkavarta, Ingrede nevetésének szívbe markoló hangja, amikor igazából Honor kacagott, az, ahogyan a lány ismerte őt, mind összecsapott a benne uralkodó káosszal, és nem maradt más, csak nyers vágy.

A férfi önuralmának utolsó szála is elpattant.

Erősen a lányba hatolt, aztán újra, újra és újra, míg olyan vad szenvedéllyel élvezett el, hogy nem is emlékezett rá, hogyan fúrta a szemfogait Honor nyakába. Majd a vére fanyar, vad íze rátört, akár egy szélvihar, és a férfi egyszerre újra kemény volt.

Honor szeme tágra nyílt, amikor Dmitri újra mozogni kezdett benne, a szemfogaiból pedig fülledt kéj áradt szét a testében, buja, meggyőző, bűn és szex és minden édesen rossz ízével teli gyönyör... teljesen más, mint amit a veremben érzett, azzal össze sem hasonlítható érzés. Felnyögött, amikor érezte, hogy remegő izmai és kéjesen megtört teste buja vágyba burkolja a férfi kemény, beléhatoló testét.

- Ó, te jó ég, Dmitri!

A férfi vastag, hosszú teste áthatolt duzzadt szervein, testét fájó eksztázishullámok tépték, ahogy Dmitri a nyakára hajolt, és ivott a véréből. Beletúrt a férfi hajába, és magához szorította a fejét, a pillanat perzselő érzékisége vad gyöngédséggel párosult. A vámpír erősen szívott egyet, Honor teste megfeszült. Dmitri mély, elégedett dörmögéssel kihúzta belőle a farkát, majd újra beléhatolt. Véget nem érő orgazmusba hajtotta a lányt.

Honor izmai még mindig remegtek, amikor a férfi megtörte a vércsókot, megnyalogatta nyakának puha bőrét, majd szívott egyet rajta, és felemelte a fejét.

Újabb mély, nagyon mély orgazmus robogott át a lányon.

Dmitri türelme végtelen volt, és ezúttal nem adta meg a lánynak, amire vágyott. Még fél óráig nem, amikor Honor már a nyakába harapott, a hátát karmolta, és azzal fenyegette, hogy tőrt is használ ellene. Ekkor a lány frusztrált kiáltása ellenére kihúzta belőle a farkát, lehajtotta sötét fejét, és a szájába szívta a csiklóját.

Az erotikus sokk túl hatalmas volt a számára, megperzselte az idegvégződéseit, fényeket lobbantott a szemhéja mögött. Honor biztos volt benne, hogy egy pillanatra el is vesztette az eszméletét, és amikor felemelte a fejét, érezte, hogy Dmitri ősi, nyers erővel beléhatol, teljesen birtokba veszi őt.