Tizenhatodik fejezet
Dmitri whisky- és éjjelirózsa-illatból font csápokat csavart Elena köré, amikor a lány belépett angyal enklávébeli, Raphaellel közös otthonuk könyvtárszobájába. Szárnyainak fehérarany vége a szőnyeget seperte.
Az álla megfeszült, a szemöldöke összeszaladt.
-
Gyenge próbálkozás, Dmitri.
Valóban az volt, a vámpír gondolatai egy másik nőnél jártak.
-
Csak udvarias akartam lenni. - Még senkivel sem találkozott, aki ennyire érzékenyen reagált volna a képességére, mint Raphael párja. Ez valószínűleg a gyermekkora végét jelentő szörnyű tragédia eredménye volt.
Dmitri megóvta és vigasztalta volna a kislányt, aki Elena akkor volt, de nem könyörülhetett a felnőttön. Nem ő volt ugyanis az egyetlen vámpír, aki az illatával csábítani tudott, a Tanács többi tagja pedig nem habozott volna, hogy kihasználja Elena érzékenységét. Pedig Elena volt Raphael szíve.
-
Hallottam, mi történt H... Sorrow-val. - Elena tekintete komor volt, a hangja halk. - Hogy van?
-
Nem tudom biztosan. - A lány jövője továbbra is bizonytalan volt, egyetlen erőszakos cselekedet eldönthette a sorsát. - Ma önvédelemből ölt, de úgy látszik, képtelen megfékezni vagy levezetni a benne feszülő erőszakos indulatokat.
Elena egy pillanattal azelőtt fordította a fejét az ajtó felé, hogy Dmitri megérezte volna Raphael közeledését. Kitárta éjfél- és hajnalszín szárnyát, és odalépett az arkangyalhoz, kezét a mellkasára fektette. Valami hatalmas, néma erő áradt az arkangyal és párja között. Dmitri nem érthette meg, hogy alakíthatott ki egy gyenge, emberi szívű angyal ilyen kapcsolatot az arkangyallal, de esküt tett, hogy minden erejével megvédelmezi ezt a köteléket. - Uram - szólt, amikor a pár kettévált. - Beszélni szeretnék veled. Isisről van szó. - Nem tudta, mennyit árult el az arkangyal a párjának a témáról.
-
Értem. Raphael a vámpírra szegezte átható, végtelenül kék szemét, majd Elenára nézett.
-
Elnézésedet kérem.
Elena figyelmesen végigmérte őket.
-
Fel kell hívnom Evelynt. - A fiatal féltestvérét. - A műteremből telefonálok majd. - Várj! - Dmitri és Elena kevés dologban értettek ugyan egyet, de a vámpír soha nem vonta kétségbe, mennyire ragaszkodik az övéihez a lány. - Azt hiszem, Betht is fel kellene hívnod.
Úgy tűnik, Harrison arra kényszerült, hogy új szállás után nézzen.
Most Elena szorította össze a száját
-
Beth jól tette, hogy kirúgta. - Elgondolkozott. - Kösz.
Dmitri egy ideig csendben állt, miután a lány kiment a szobából.
-
Nem tudja - állapította meg. Ez nem volt meglepő: Raphael már jócskán életének második évezredében járt, ilyen hosszú élet során pedig sok emléket gyűjtött.
-
De még ma mindent meg fog tudni. Nem hagyhatom, hogy kiszolgáltatott legyen. - Az arkangyal kilépett a vámpírral a tágas, zöld rétre, ami a sziklaoromig nyúlt, alatta a Hudson lemenő nap fényétől vörös és arany vizével. - Hallgatni fogok arról, amit csak te mondhatsz el. - Tudom. - Egyetértett Raphael döntésével, hogy tudatni kell Elenával a történteket és azok hátterét. Nem fogadhatta ugyan el Elena gyengeségét, mert az az arkangyalt is gyengítette, de tudta, hogy ha a férfi párt választ magának, attól fogva védelmeznie is kell őt. Dmitri nem volt erre képes, kudarcot vallott, elárulta Ingrede-et, és ezért soha nem fog megbocsátani magának. - Valóban ő mentette meg az életedet a Lijuannal folytatott harcban? - kérdezte, hogy kiverje a fejéből a múlt kínzó fájdalmát és a vágott szemű nő emlékét, aki rábízta az életét.
-
Ne mondd ezt ilyen mogorván, Dmitri!
-
Pusztán hihetetlennek tartom. - Mégis igaz volt, így Dmitri ezt is elraktározta azon dolgok mellé, amiket Ele-náról tudott. - Isis... úgy tűnik, nem varrtunk el minden szálat. - Részletesen beszámolt a fiatal vámpír szétdarabolt holttestéről és a tetoválásról.
-
Bátor és egyben bolond tett. - Az arkangyal fehér és arany szárnya kissé felemelkedett. Dmitri hátrált néhány lépést, és alaposabban szemügyre vette Raphael tollait. -A szárnyad... egyre terjed rajtuk az arany szín.
-
A repülőtollak szinte teljesen fémesek voltak már, a napfény szikrázott a szálakon. - Igen - válaszolt Raphael. A szél kilebbentett néhány hajtincset az arcából. - Az után kezdődött, hogy megküzdöttem Lijuannal. Elena szerint valamiképpen továbbfejlődöm. Majd meglátjuk.
Az utolsó arkangyal, aki továbbfejlődött, végül halottakat keltett fel a sírjukból. Persze, Raphael kezét nem szennyezték olyan rémületes tettek, mint amiket Lijuan elkövetett. És ő két arkangyal gyermeke volt, a fejlődése megjósolhatatlan.
-
Összeállítottam egy listát azokról, akik végig hűségesek maradtak Isishez - mondta Dmitri, de közben már azt latolgatta, milyen taktikai előnyökhöz juttatná őket, ha eltitkolnák, hogy Raphael szárnyai miért változtak meg. - Jason igyekszik kideríteni, hol vannak éppen. - Amennyire tudták, egyikük sem lépte át Raphael területének határait, de ez nem jelentett semmit.
-
Beszélek vele. Néhányukat azóta is szemmel tartottam.
-
Az embertelen, kék szemek a vámpírra szegeződtek. - Ahogyan te is.
-
Egyikük sem tehette. - Erről Dmitri már meggyőződött. - De az effajta játékokkal könnyedén elbánok, bármilyen kegyetlenek is. - Még akkor is, ha ezek a játékok felélesztették egy angyal szellemét, aki nem érdemelte meg azt a kegyes és gyors halált, amit Raphael és Dmitri megadott neki. - Van egy másik, kritikusabb ügy is.
Raphael csendben hallgatta, ahogy Dmitri vázolta neki a halálos vadászat eredményét. - Ez a Honor - kérdezte jeges haraggal a hangjában, amikor a vámpír végzett - alkalmas a feladatra?
-
Igen. - Briliáns elme, emberi szív, idős szemek.
-
Elena jobb nyomkövető.
Ez nem is volt kérdés, hiszen az arkangyal párja vérbeli vadász, vámpírok üldözésére született kopó.
-
Erre a képességre jelen pillanatban nincs szükség. - Ráadásul ez Honor vadászata, ahogy Isis Dmitrié volt. - Most kiássuk a kígyókat a veremből, nem üldözzük őket.
-
Találó kép. - Raphael szárnyai zizegni kezdtek, ahogy összezárta őket a hátán és a vámpírhoz fordult:
-
Sokan azt hiszik, te pontosan az ilyen bűnökben leled örömödet.
Dmitri tudta ezt, látta, milyen közeljár ahhoz, hogy átlépjen egy határt, ahonnan már nincs visszaút.
-
Úgy tűnik, még én sem vagyok ennyire romlott.
-
Te soha nem lennél képes így bántani egy nőt, Dmitri. - Az arkangyal hangja olyan tisztán csengett a vámpír fejében, hogy szinte fájt. - Ezt mindketten jól tudjuk. Ezért hagyom, hogy így bánj Elenával. Mást ugyanezért már megöltem volna.
-
Vannak, akik szerint túlságosan is megbízol bennem, uram.
-
Mások szerint pedig elfecsérled az életedet a szolgálatomban: a saját területed felett kellene uralkodnod.
-
Úgy tűnik, egyikünk sem ad hát sokat mások véleményére.
Együtt visszasétáltak a szobába, majd ki, a bejárathoz vezető folyosóra.
-
Méregnek nemsokára el kell hagynia a várost - jelentette be Raphael. - Galen erős, de azt akarom, hogy legyen mellette a Heteknek még egy tagja a Menedéken. Naasirnak pedig Amanatban kell maradnia. Dmitri felsóhajtott.
-
Aodhan ezek szerint komolyan gondolja, hogy New Yorkba jön?
-
Igen.
-
Hatalmas felfordulást fog okozni. - Az üvegszilánk szemű, gyémántszárnyú angyal még a halhatatlanok között is feltűnést keltett.
-
Képes olyan magasan repülni, hogy a halandók csak azt lássák, ahogy a szárnyán megtörik a fény. Dmitri bólintott. Aodhan nem tűrte, hogy megérintsék, és Dmitri ezt meg is értette. Épp a Medikában volt, amikor kétszáz éve az angyal a kórházba került. Raphael a karjában hozta a lesoványodott, piszokkal borított testet, és óvatosan fektette le, nehogy megsértse azt, ami a szárnyából maradt: néhány csontot és a rajta lógó inakat.
Valószínűleg az volt az utolsó alkalom, gondolta Dmitri, hogy Aodhant bárki bármilyen formában megérintette.
-
Megszervezem az áthelyezéseket - mondta, és megdörzsölte borostás állát. - De szükségem lesz valakire Sorrow mellé, Aodhan pedig nem megfelelő a feladatra. - Janvier.
-
Igen. - A simulékony modorú vámpír már leszolgálta a szerződését, de hűséget esküdött Raphaelnek, azt pedig komolyan vette. - Később felveszem majd vele a kapcsolatot. - Dmitri! - Uram?
-
Jól vagy?
A vámpír tudta, mire kérdezett rá az arkangyal.
- Isis halott, eltemettük. Ez a talpnyalója csak kellemetlenséget okoz. - Az őt kísértő szellemek sokkal gyengédebbek voltak, és mélyebb, gyógyulni képtelen sebeket ejtettek rajta.
***
A mostani álom nem volt rémséges. Honor ezen annyira meglepődött, hogy majdnem felriadt, de a gyönyör túl csábító volt, hogy ellenálljon neki.
Erős férfitest feküdt rajta, kérges tenyér fogta át a nyakát, miközben a férfi lassan, ráérősen csókolta. Tudta, hogy azok a csókok egy pillanat alatt követelőzőekké válhatnak. Ma azonban a férfi játszani akart. Ő pedig vágyott rá, hogy vele játsszon.
-
Nyisd ki! - parancsolt rá halkan morogva a férfi, ő pedig kinyitotta az ajkát, hagyta, hogy a szeretője becsúsztassa a szájába a nyelvét.
Ez gonosz, bűnös tettnek számított, de ő már az udvarlás elején megengedte neki. Képtel en volt ellenállni ennek a férfinak. Cserébe ezért a vétekért lélegzetelállító gyönyört kapott, rászokott a férfi ízére. Most az a szép ajak nyíltan birtokló gesztussal fedezte fel a testét, a férfi a combjai közé tolta a combját, és felfelé emelte, dörzsölni kezdte testének legérzékenyebb részét. Felkiáltott, amikor megérezte a lábán a göndör szőrszálakat, a kemény izmot. Meztelen volt, mert a férfi arra kérte, vetkőzzön le neki. Lassan, hogy szinte felfalja a szemével. Azon a szemen kívül férfié még nem látta őt meztelenül. Most azonban egyetlen porcikája sem volt biztonságban a szeretője érintésének lángjaitól. A férfi lejjebb csúsztatta a kezét, amivel eddig a nyakát fogta, és megmarkolta a mellét, ami a múlt tavasszal még teltebbre kerekedett. Nem szorította erősen az érzékeny húst. Csak amennyire kellett.
-
Kérlek - suttogott, mert tudta, hogy a férfi aznap éjjel nem fog kegyelmezni neki.
Fátyolos nevetés vibrált végig a testén.
-
Hiszen még csak most kezdtük. - Finoman meghúzta a mellbimbóját, kicsit csavart is rajta. Az ő teste felívelt, a férfiéhoz szorult. A férfi bőre nedves és csúszós volt ott, ahol az övéhez szorult. A férfi lenyúlt, és kezével beborította az ő duzzadt, feszülő húsát.
-
Ezt szeretnéd? - Megpöccintette a forró, feszes pontot a combjai között.
-
Ól - kiáltott fel frusztráltan, miközben a férfi az érzékeny redők között húzta végig az ujját. - Tovább!
A férfi elmosolyodott a forró sötétségben, majd inkább a szájához emelte az ujját és mélyen az ajkai közé szívta. A méhe összerándult, mert a szeretője azokkal a bűnös ajkakkal ugyanilyen mélyen szokta beszívni az ő legintimebb húsát is, ha olyan kedve volt. Most azonban úgy tűnt, elég neki, hogy az ágyukhoz szegezze őt, és addig kényeztesse, és játsszon vele, míg a teste teljesen fel nem forr. Kérges keze a teste minden titkát ismerte: a férfi a múlt télen, amikor a természet némán aludt körülöttük, rábeszélte, hogy súgja a fülébe a legtitkosabb vágyait is... és azután ő is megosztotta az ő álmait.
A férfi lehajtotta a fejét mellének feszes dombjára, s ő ekkor megkönnyebbülten felsóhajtott. A szeretője a szájába vette a mellbimbóját, enyhén ráharapott, csak hogy emlékeztesse arra, ki a főnök, majd olyan erősen a szájába szívta, hogy vad vággyal dörzsölni kezdte a testét a férfi combjához. Már épp a csúcsra jutott volna, arra a csodálatos helyre, amit ez a férfi mutatott meg neki egy aranyló réten három nyárral azelőtt, de ekkor a férfi elhúzta a combját. Ő megremegett.
-
Szörnyeteg! - Aznap, ott a réten olyan óvatos volt vele, olyan gyengéd, amikor a fűbe csábította, kezével a ruhája alá nyúlt, és úgy érintette meg, ahogy azelőtt még senki. Megrökönyödött azon, milyen csodálatos kéjt tud a felszínre hívni belőle ez a férfi a földből vésett élet nyomaitól kérges kezével, a napfénytől sötét bőrével. Lenyalta a könnyeit, végigsimogatta őt a remegésen, majd felhajtotta a ruháját, és felfedte a testét a napfénye és a tekintetének csókja előtt... az ajka előtt. Igen, szörnyeteg volt.
Az ő szörnyetege.
Most mosolyogva az eddig elhanyagolt mellére hajtotta az ajkát, ugyanakkor izmos combját is felemelte, a legcsodálatosabb módon dörzsölni kezdte érzékeny húsát. Ó, igen! Ő belemarkolt a férfi fekete hajába, teste ívesen megfeszült és felemelkedett, miközben remegett, és folyékony forróság öntötte el.
-
Na, azért - suttogta a szájába a szeretője, amikor már újra látott és hallott, bár a mellkasa még mindig vadul hullámzott. - Most már jól fogsz viselkedni, igaz?
Ő végigsimított a férfi borostás állán, és magához húzta.
-
Csókolj meg, férjem!
-
Férjem! - Honor ezzel a szóval az ajkán ébredt. Az álom képei épp olyan valóságosak voltak számára, mint a teste alsó részében lüktető forróság. Felmordult, amikor ráébredt, hogy orgazmusa volt, és a combjai között keményen szorít egy párnát. De nem eresztette el, inkább hozzádörgölőzött, igyekezett megfogni valamit az álomból, ami erotikusabb volt, mint bármelyik valóságos élménye, és visszaadta neki az érzéki kéj képességét, amiről eddig azt hitte, örökre elveszett.
-
Most már jól fogsz viselkedni, igaz?
A mellbimbói szinte fájdalmasan megfeszültek, combjai remegtek a gyönyör utórezgéseitől. - Te jó ég!
A furcsa az egészben az volt, hogy soha életében nem vonzódott az ágyban domináns férfiakhoz, és feltételezte, hogy ha valaha újra szeretkezni fog valakivel, az biztosan egy gyengéd és figyelmes szerető lesz, aki megérti a félelmeit, és türelmes vele.
Egy brutálisan szép arc jutott eszébe, veszélyekkel teli, sötét szemekkel.
Igen, Dmitri semmilyen értelemben nem volt gyengéd, mégis tagadhatatlanul izzott közöttük valamilyen szexuális energia. Honornak be kellett látnia, hogy ő ihlette az álombéli arctalan szeretője képét. Megmarkolta a lepedőt, amikor felidézte a férfi nehéz, durva testének súlyát, kérges tenyerét a mellén, szájának okos és gonosz játékosságát, jókora erekciójának kemény vonulatát.
Teste alsó részének izmai megfeszültek, arra vágytak, hogy az a vastag forróság beléhatoljon. - Ideje hideggel letusolni. - Lerúgta magáról a takarót, és ekkor ébredt rá, hogy meztelen.
Megrettent, a párnája alá nyúlt a fegyveréért, ám ekkor meglátta a ruháit a földön szétdobálva, mintha ő szórta volna szét őket az éjszaka.
Felnevetett, és megjegyezte:
-
Csak álmodtam. - És az igazat megvallva nem bánta volna, ha ez az álom visszatér. Az, hogy egy férfi, akiben az álombeli énje nyilvánvalóan megbízott, az orgazmusig kínozza, sokkal jobb volt, mint a fájdalommal teli verem emléke.
Az óra szerint nagyon sokat aludt: hajnali fél öt volt, ő pedig előző este hatkor zuhant az ágyba.
Lezuhanyozott, felöltözött, és éppen hívni akarta Dmitrit, amikor megcsörrent a telefonja.
Felvette, és Sara helyettesének, Ábelnek a hangját hallotta meg a vonal túloldaláról: - Helyzet van az olasz negyedben. Meg tudnád nézni? Minden porcikájával arra vágyott, hogy a Catskill-he- gyekbe indulhasson, de vadász volt.
-
A liftben elmegy a térerő, visszahívlak, amint lent vagyok.
Leért, és kilépett az utcára.
-
Szóval, részletek?
-
Hát, az nincs sok. A zsaruk már kint vannak, de igazából senki nem tudja, mi történik. Ha úgy gondolod, a miénk az ügy, csak szólj, és kijelölök rá valakit. A Toronybéli feladatod most fontosabb. Mondom a címet. - Felolvasta.
-
Megvan. - Leintett egy taxit, és beugrott. - Hívlak, ha megnéztem a helyszínt. A taxis elindult.
-
Vadászatra?
Honor bólintott, és megadta a címet. Furcsán jó érzés volt, hogy bevetésre küldik, mert a megmentése óta eltelt hónapban nem történt ilyen.
-
A lehető leggyorsabban.
A taxisofőr szeme rávillant a visszapillantó tükörből.
-
Hé, maga nem az a vadász, akit elraboltak? A lány gyomra összeszorult. - De igen. A férfi most kíváncsian és mohón méregetni kezdte.
-
Azt hallottam, vámpírharapásokkal tele vitték be a kórházba.
A Céh mindent elkövetett, amit csak tudott, hogy elejét vegye a pletykáknak, de semmit sem tehettek a nem céhes személyzettel, akikkel Honor a kezelése során találkozott. Márpedig rengeteg tesztet végeztek rajta, hogy megállapítsák, van-e valami baja a zúzódásokon, harapásnyomokon, kiszáradáson, több törött csonton és tucatnyi belső sérülé sen kívül. Ez azt jelentette, hogy sokan látták őt a leggyengébb állapotában.
A legtöbben kedvesele és jók voltak hozzá. Néhányan pedig olyanok, mint ez a taxisofőr. A férfi szeme csillogott, az ajka félig szétnyílt. Honort ez majdnem visszalökte a verembe, a tapogató kezek közé, amelyek megbecstelenítették, amíg már semmi sem maradt belőle. Egy hónappal azelőtt a lány összehúzta volna magát, és egy szót sem szól. De egy hónappal azelőtt nem is lőtte volna le két támadóját.
- A vámpírok nyelve - mondta, miközben végighúzta az ujját a tőr pengéjén, amit a combjára szíjazott hüvelyből húzott elő lassan - visszanő, ha levágják. Az embereké sajnos nem.
A férfi felnyögött, és lesütötte a fejét. Mire odaértek, már izzadság gyöngyözött a homlokán és annyi ereje sem volt, hogy elkérje a fuvardíjat. Honor lehúzta a kártyáját a kocsi terminálján, és kiszállt.
Soha senki nem vonszolhatja már vissza abba a verembe.