Tizenhetedik fejezet
- Nicholas!
Honor felpillantott, amikor meghallotta a nevét. Egy nagydarab, fekete zsarut látott meg. Arcán a szokásos, jellemző őszesfekete borosta, ami, úgy tűnt, állandó kellék.
-
Santiago - szólt vissza. Néhány évvel azelőtt már dolgozott vele egy ügyön. Azon kevés alkalmak egyike volt az, amikor manhattani bevetésre küldték. - Mi a helyzet?
-
Ez. - Átbújt a sárga rendőrségi szalag alatt, és leguggolt egy félig a járdán, félig az úton fekvő holttest mellé. Felemelte az áldozatot takaró fóliát, és intett Honornak, hogy nézze meg.
-
Mintha kutyatámadás lenne. - A fiatal férfi nyaka teljesen szét volt marcangolva. Santiago felmordult.
-
Na, igen. Csakhogy a nyakán és a combja belső oldalán kívül sehol sincs harapásnyom.
A nyaki és a combban lévő verőér.
Honor közel hajolt, és szemügyre vette a sebeket. Az áldozat nadrágja a bokája körül volt, de az alsógatyája a helyén, szóval a támadók a vérre mentek. Bár abból, amit a vadász a test körül látott, úgy tűnt, elég sokat elfecsérelt belőle.
-
Nem vagyok patológus, de úgy látom, a sebek túl roncsoltak ahhoz, hogy megállapítsuk, vámpírtól származnak-e. - A szemfogak nyomát nem lehetett kivenni a húscafatok között. - A született vadászok egyike szagmintát vehetne a bőrről - folytatta hogy megmondja, talál-e vámpírnyomot. Ransom a városban van, Elenáról nem tudom pontosan. Felhívom a Céhet, hogy küldjék ide valamelyiküket.
Ezen a tetthelyen semmi sem stimmelt. Honor örült is, hogy kikérheti egy másik vadász véleményét.
-
A vérfoltokból egyértelmű, hogy itt ölték meg - morgott magában, miután jelezte a kérését a Céh felé. - Nyilvánosan, éjjel.
-
Igen, de ebben az utcában jóformán csak nappal van fogalom. Nincsenek vendéglők, csak egyetlen lepukkant kocsma - mondta Santiago. Őszes szemöldöke túl erős volt a fakóbarna arc felett. - A tulaj szerint, akit épp most ébresztettem fel, a személyzet fél négykor bezárt, és hazament. A mosoda fél hétkor nyit. Az alapján, hogy mikor érkezett a névtelen bejelentés, lefogadom, hogy a gyilkosság négy és öt között történt.
-
Még sötétben - bólintott Honor. - Később néhányan azért biztosan járnak erre a metróállomás felé menet.
-
Igen. Holnap kiküldőm majd az embereimet, hátha találnak rendszeresen erre járó gyalogosokat. - Egy árny suhant el felettük, a rendőr felpillantott.
Egy pillanattal később egy angyal szállt le mellettük. Szárnyai a káprázatos éjféli kékből fokozatosan váltottak át a kéken és az indigón keresztül a Honort hajnali fényre emlékeztető árnyalatba, majd a repülőtollakon csillogó fehéraranyba. A magas, karcsú és izmos Elena olyan
kecses volt, amilyen csak az lehet, aki tudja, hogy kell nála általában sokkal erősebb és gyorsabb ellenféllel megküzdeni.
Honor természetesen látta a fényképeket, de élőben megpillantani egy vadásztársát szárnyakkal, ez szürreális volt.
-
Tudom, hogy bámullak - törte meg a beálló csendet -, de Elena, neked szárnyad van!
A lány felkacagott. A szeme abban a fényben ezüstösnek tűnt; nedves, szinte fehér haja csinos francia copfba fonva.
-
Néha még én is meglepődöm, amikor ezzel ébredek. - Arcáról eltűnt a csillogás, ahogy Santiagóhoz fordult. - Ellenőrzöm, van-e szagnyom. - Hihetetlen szárnya a piszkos aszfaltra hullott, amikor letérdelt a test mellé, de Elenát, úgy tűnt, ez nem zavarja. - Semmiféle, vámpírra utaló nyom nincs - jelentette ki határozott hangon. - Pedig ha volna, erősnek kellene lennie, hiszen a tettes sok időt töltött az áldozat mellett. - Felpillantott Honorra, aranyszínű homlokán mély ráncok jelentek meg. - De ez fura. Esetleg egy hegyesre csiszolt fogú ember? Hegyesre csiszolt fogak.
Honornak erről eszébe jutott egy rövid cikk, amit a Céh hírlevelében olvasott, még a kórházban.
-
Santiago, megmozdíthatjuk a testet annyira, hogy megnézzem a jobb válla hátsó oldalát? - Persze, nem gond. - Kesztyűs kézzel az áldozat alá nyúlt, és oldalra fordította a testet. Elena gyorsan kesztyűt húzott, hogy segítsen tartani, miközben Honor megkerülte az áldozatot, és felemelte a férfi pólóját. Sem a szárnyas vadász, sem a zsaru nem szólt egy szót sem, de Honor érezte a mindent átjáró feszültséget a levegőben, kettejük között.
Úgy döntött, úgy tesz, mintha észre sem venné, hiszen nyilvánvalóan személyes ellentétről volt szó. Közben sikerült szabaddá tennie az áldozat vállát.
-
A rohadt életbe, nem gondoltam, hogy tényleg megtalálom!
Két fej fordult oda, hogy megnézzék, miről beszélt Honor. Egy apró tetoválás volt az. Egy V betű egy gyűrűben, két oldalán egy-egy apró szárnnyal. Elena összevonta a szemöldökét.
-
Még soha nem láttam ilyet.
-
Nem voltál itt, amikor a Céh hírlevelének ez a kiadása megjelent, épp a szárnyadat növesztetted.
-
Te komolyan olvasod a hírlevelet? Azt hittem, ilyenek csak a mesében vannak! - Átfutottam, igen - vigyorodott el Honor, és az egész olyan természetes volt. - Ez a mozgalom - mutatott a tetoválásra - Londonban indult, és úgy tűnik, most átkelt az óceánon. Santiago visszafektette a testet a földre, és felállt. Az ízületei pattogtak, mint a régi gerendák.
-
Mesélj még erről!
Honor felállt, és figyelte, hogy Elena is követi, és összecsukja a háta mögött a szárnyait. - Nem naprakész az információm, de egy csoportról van szó, amit idősebb tinik és húszas éveikben járó fiatalok alapítottak. A „vámpír életmódot" utánozzák. - Megrázta a fejét, és lepillantott a takaró alatt fekvő testre. Elszomorította, hogy látta, hogyan ért véget egy alig megkezdett élet. - Leginkább csak ürügyet keresnek arra, hogy szexelhessenek.
-
Ilyen korban mindenki ezt csinálja, nem?
Honor soha nem volt ilyen fiatal, nem ismerte ezt a fajta ártatlanságot. - Lehet. De a klikk néhány tagja túlzásba viszi a dolgot. Egymás testéből isznak vért. - Ugye, csak viccelsz?! - horkant fel Santiago.
-
Sajnos nem.
-
A vámpírok bármilyen donorból táplálkozhatnak, mert a testük el tud bánni a vérben található összes kórokozóval. - Elena tekintete elkomorodott, a szeme viharos szürkévé sötétült. - De ezeknek a gyerekeknek fogalmuk sincs, milyen betegségekkel játszadoznak.
-
Ha egyáltalán meg tudják emészteni a vért - tette hozzá Honor, és el sem tudta képzelni, hogy élhet valaki ennyire a vér igézetében.
Santiago csípőre tette a kezét, hátratolta hosszú fekete kabátját.
-
Azt mondod, keressünk hányást?
Elena válaszolt.
-
Az attól függ, mennyit ivott a tettes az áldozatból. De... igen, megérné.
-
Csodás! Néhány járőrnek nagyon jó napja lesz!
-
Lehet, hogy némelyik fiatal el is hiszi, hogy vámpír - tette hozzá Honor, miközben Santiago odahívott egy fiatal rendőrtisztet. A férfi elhúzta a száját, amikor meghallotta, mi a feladat, de nekilátott bejárni a környéket. - Én megkeresném a srác barátait. Úgy tűnik, donort játszott valaki másnak, és a dolgok elfajultak.
-
A harapások helyéből ítélve lefogadom, hogy szex is volt a játékban.
Santiago megdörzsölte az arcát, borostája sercegett a tenyere alatt.
-
A jó öreg szex és erőszak téma.
Honor épp helyeselni akart, amikor megcsörrent a telefonja. Üzenetet kapott.
-
Elnézést - mondta, és néhány lépéssel eltávolodott a társaitól, de még hallotta, miről beszél Elena és Santiago.
-
Megszereztem neked azt a speciális alpinista felszerelést - szólt a zsaru kurtán és nyersen. Elena csak kis szünet után válaszolt:
-
Nem számítottam rá.
-
Na, ja. - Ruhasuhogás, az aszfalton csoszogó cipőtalp hangja. - Haladni kell a korral. Még az ilyen régi motorosok is tanulhatnak valami újat, mint én.
Elena halkan válaszolt neki:
-
Köszönöm.
Hosszabb szünet után Santiago szólalt meg, már a szokásos hangján:
-
Nagyon nem hiányzott most nekem ez az ügy! A nyakamon az a sorozatgyilkosság, az minden emberemet lefoglalja.
-
Az, aki félvér nőket rabol el?
-
Az. Egyetlen holttestet sem találtunk, de az ösztönöm azt súgja, hogy mind halott már.
Amikor Honor újra csatlakozott hozzájuk, a feszültségnek már nyoma sem volt kettejük közt. A helyét átvette az óvatos bizalmasság két ember között, akik korábban gyakran dolgoztak együtt, és most új egyensúlyt igyekeztek találni a kapcsolatukban. Végignézett rajtuk, mielőtt megszólalt: - A Toronyba kell mennem. Dmitri üzenete egyszerű volt: Hallom, ébren vagy. Én is. Induljunk!
***
A nyaraló egy sűrű erdő közepén állt. Helyes kis rönkház volt, még hintaszék is jutott a teraszra. A szék most mozdulatlanul állt, az egész erdő néma volt, egyetlen levél sem rezzent. Mintha a fák is tudták volna, milyen szörnyűség történt ezen a képeslapra illő, idilli helyen. Ősszel biztosan a lehullott levelek színes, vastag szőnyege fedi a földet, gondolta Honor, de most tavasz volt, a falevelek élénkzölden virítottak a fejük felett. A nap arany fényt árasztott az égen, de sugarai annyiszor megtörtek a sűrű lombokon, hogy odalentre már csak fakó szürkeség jutott. Ez csak még komorabbá tette a hangulatot.
-
Gyerekkoromban - szólt a mellette sétáló vámpírhoz - arról álmodtam, hogy egy ilyen helyre megyek nyaralni. Úgy képzeltem, a családok ilyesmiket csinálnak.
Dmitri rápillantott. Arcéle határozottan kirajzolódott abban a fényben.
-
Megpróbáltad valaha megtalálni a szüléidét?
-
Nem. - Mire ideje és módja lett volna egy ilyen kutatást végrehajtani, már tudta, hogy semmi jó nem származhat belőle. Nem fog boldogan élni, amíg meg nem hal, mert semmi sem törölheti ki az emlékei közül gyermekkorának magányosságát, az iskolai rendezvényeket, ahol a többi gyereknek tapsoltak a szülei, biztatták őket, ő pedig ott állt egyedül, és úgy tett, mintha nem fájna neki.
A döntés, hogy nem keresi meg a szüleit, nem töltötte ugyan be a benne tátongó űrt, de felszabadította, hogy végre a saját életét élje, anélkül, hogy megbénítanák a gondolatai, mi lett volna, ha...
-
Te még emlékszel a szüleidre? - kérdezte a vámpírtól, amikor a házikóhoz értek.
Dmitri kikerülte a lépcsőn éktelenkedő vérfoltokat, ahol a jelek szerint Tommy testét a házba vonszolták, és a szintén véres hintaszékre pillantott.
-
Bárki is végezte ki Tommyt - gondolkodott hangosan Dmitri -, először leültette és kihallgatta. Bizonyára értésére adta, hogy minden ellenállásnak csak fájdalom lenne az eredménye.
Dmitri ugyanezt tette volna az ilyen seggfejekkel, mint Tommy. A vámpír csak azért maradt életben négyszáz évig, mert elkerülte a valódi ragadozókat, és a saját, hasonlóan haszontalan barátai kis körében játszotta csak a nagykutyát.
-
Vajon miért vált most célponttá?
-
Lehet, hogy engedély nélkül vonta be Evertet a játékba.
-
A bejárati ajtót nézte, amihez Tommy fejét szegezték. Egy tőrt döftek a szájába, a penge a koponya hátsó részén tört ki.
-
Van egy olyan érzésem, hogy oda csak meghívásos alapon lehetett volna bekerülni. - Szóval, eltekintve a második meghívótól, végeredményben valószínűleg megmentettük Evert életét. - De Dmitri valahogy nem tudta elképzelni, hogy a vámpír hálás lesz nekik, amiért néhány hosszú évet Andreas gondos keze között tölthet. - A szüleim - mondta, és kinyitotta az ajtót - olyan élesen élnek az emlékeimben, mintha tegnap találkoztam volna velük utoljára. Lehet, hogy ez a halhatatlanság hatása, de vannak képek, amiket soha nem felejtek el. - Dmitril - Nevetés, a mellkasát finoman meglökő kezek. - Viselkedj! Nem akarom, hogy felkeltsd Mishát és a babát!
Zöld szempár meredt rá, míg Dmitri az emlékeiben mélybarnát látott. A hatása sokkal mélyebb és zsigeribb volt, mint kellett volna.
-
Annyi fájdalmat látok benned, Dmitri! - suttogta Ho-nor. - Olyan sok veszteséget. Dmitri nem az a fajta férfi volt, akinek a lelkében könnyen lehet olvasni.
-
Ne téveszd meg magad velem kapcsolatban, Honor! - mondta, mert meg akarta ugyan kapni a lányt, de nem beválthatatlan ígéretek árán. - Belőlem régen kihalt minden emberség. Ami maradt, az nem sokban különbözik Tom-mytól. - Átlépte a küszöböt, és végignézett a vérrel fröcskölt falakon, szőnyegeken és padlón.
-
Miután kivallatta - szólt Honor a háta mögül, s felemelt a földről egy kézi számítógépet, ami úgy nézett ki, mintha valaki rálépett volna egy nehéz csizmával -, a támadó behozta ide Tommyt, és eljátszadozott vele.
Játszadozott. Igen.
Ha ez pusztán a kivégzésről szólt volna, a falakat és a padlót nem borítanák véres kézlenyomatok.
-
Engedték, hogy azt higgye, megmenekülhet. - A vámpír rémülete csak egyre nőtt minden alkalommal, amikor visszahúzták.
Dmitri megállt és várt, hogy megtudja, érez-e akár csak egy kis részvétet is a vámpír iránt. De nem.
-
Tessék - elővett a zsebéből egy apró műanyag tokot és átnyújtotta a lánynak, amikor Honor letette a megrongálódott számítógépet. - A memóriakártya tartalmának másolata. Az embereim már elemzik az adatokat.
A vadász elvette és zsebre vágta a tokot.
-
Én is átnézem. Az agyam ráállt arra, hogy észrevegye a rejtett mintázatokat is. -
Körbenézett a szobában. - Az erőszak teljesen véletlennek tűnik, de látszik, a lényege az volt, hogy a lehető legjobban megrémítse Tommyt. - A téged kínzó vámpírok között - szólt, miközben észrevett egy falba tört körömdarabot - volt olyan, aki hasonlóan viselkedett? Honor sarkon fordult, és kiment a házból, le a lépcsőn, be a fák közé. Dmitri becsukta maga mögött az ajtót, és lassú léptekkel utánaindult, a vízcsobogás hangja felé. Egy apró patak kavicsos partján lyukadt ki, néhány méterrel Honor mellett, a jobb oldalán.
Aznap testhez álló, könyékig érő ujjú khakiszínű inget viselt a farmerral, ami olyan szépen kiemelte az alakját, hozzá kitaposott csizmát. Egyszerű, erős és gyönyörű szép. De még a legerősebb nőknek is vannak rémálmaik, amelyektől nem tudnak megszabadulni egyik napról a másikra, talán egy év alatt sem.
Szótlanul leguggolt a parton, felvett egy kavicsot és forgatni kezdte az ujjai között. A víz tiszta volt, a levegő hűvös, benne százezernyi levél illata. A patak feletti rész tiszta volt, a tér világos, felette ragyogóan kék az ég. Csodás hely ahhoz, hogy kimondhatatlan brutalitásról gondolkozzon az ember.
-
Isis - kezdte, és olyan emlékeket idézett fel, amelyek az évek során érintetlenül porosodtak - hozzászokott ahhoz, hogy imádják, hogy a világ egyik legszebb nőjének tartsák.
Ez nem is volt hazugság: a nő krémszínű bőrével, ragyogó arany hajával és mámorító bronz szemével a halandók angyalokról alkotott képének a megtestesülése volt. Férfiak és nők egyaránt futottak, hogy megpillanthassák, amikor leszállt Dmitri falujában. A férfi akkor még nem tudta, hogy ez a Raphael elleni bosszúhadjáratának egy jól megtervezett állomása volt. - Tudod, mi az én bűnöm, Dmitri? - Raphael hangja visszhangzott a hideg kőfalon, a ház pincéjében. - Valaki meghallotta, amikor azt mondtam: inkább fogadnék az ágyamba egy kígyót, mint Isist.
A hiú és kegyetlenül intelligens Isis nem elégedett meg azzal, hogy elfogja és megkínozza Raphaelt egy elejtett megjegyzéséért. Azt tervezte, hogy megtöri az angyal halandó barátait, amíg azok vele együtt Raphael ellen nem fordulnak. Dmitrire azért esett a választása, mert az angyalt generációk óta barátság fűzte a családjához. Azután meglátta Dmitrit.
- Először mulatságosnak tartotta, hogy udvariasan visz-szautasítom. Azt hitte, játszom vele, és arra várok, hogy meghódítson. - Eldobta a kavicsot, de nem állt fel. - Szórakoztatta, hogy látszólag ilyen büszke vagyok. Nap nap után érkeztek az ajándékai: egzotikus húsok, drága fűszerek, falikárpitok, amelyekhez foghatót nem is látott még senki az én kis falumban.