Első fejezet

Dmitri a beton rakparton guggolt a néhány méterre lévő utcai lámpa tompa, sárga fényében. A nedves hajánál fogva megmarkolta és maga felé fordította a levágott fejet. Elena, jutott eszébe, nem örülne, ha látná, hogy nem használ gumikesztyűt, és ezzel megsérti a helyszínelési szabályokat, de a vadász éppen Japánban volt, és még három napig nem is tér vissza a városba. A férfi fejét, ami egyelőre még nem került elő, több csapással vágták le a testéről, valószínűleg egy kisebb fejszével. Nem volt valami tiszta munka, de a célját elérte. Az áldozat bőre fehér vagy rózsaszín lehetett azelőtt, hogy a víztől felpuffadt és felpuhult, de még nem bomlott nyálkásra a folyóban.

Dmitri azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Az ezüstporral hintett, ragyogó kék szárnyú, arany szemű angyalnak ebben sajnos igaza volt. Rajta csak azért nem hatalmasodott még el a közöny és az unalom, ami idővel sok halhatatlanon úrrá lett, mert egy pillanatig sem állt meg. Sokan persze azt mondták volna erre, hogy közben átesett a ló túloldalára, azok társaságába, akiket már csak a vér és a kín éles kéje éltet, mert minden más érzés eltompult bennük. Emiatt pedig aggódnia kellett volna, de ilyesmit nem érzett. És éppen ez aggasztotta. Ám az ő elkerülhetetlen hanyatlása a vérvörös sötétségbe abban a pillanatban nem vágott a témába. - A szemfogai még kifejletlenek. - Az apró, kezdetleges vámpírfogak szinte átlátszónak tűntek. - De nem a mieink közül való. - Dmitri minden egyes, New Yorkban és a környékén élő vámpírnak ismerte a nevét és az arcát. - A tágabb környéken eltűntként bejelentett vámpírok személyleírásai közül sem illik rá egy sem.

Illium épp az ujja hegyén egyensúlyozta a pengéje hegyét. Az utcai lámpa sárgás fénye váratlan szikraként csillant meg az acélon, mielőtt az angyal újra játszani kezdett vele az ujjai között.

Dmitri visszagondolt a kiégett, lerombolt házromra, amelyhez minden nap és minden éjjel újra és újra visszatért, míg az évek során a tanyaháznak már nyoma sem maradt a környéken. Csak a vadvirágszőnyeggel borított föld volt a helyén, de az mindig is Dmitrié marad.

Az ezüstös tőr egyre gyorsabban és gyorsabban táncolt az ujjai között. - Mit gondolsz a tetoválásáról?

Dmitri felállt, és a másik oldalra fordította a fejet. Magasan a halott férfi arccsontja felett a cirill ábécé betűihez hasonló jelek látszottak, s körülöttük három sor írás tekergett, talán arámi nyelven. Az ábra összetett és idegen volt, Dmitrinek valamiért mégis ismerősnek tűnt. Látta ezt valahol korábban, vagy legalábbis ehhez hason lót. Több mint ezer éve élt már, ez az emlék pedig még árnyképként is alig rémlett neki.

Az átváltoztatásuk utáni néhány hétben a vámpírok csúszó-mászó lények voltak csak, alig többek az állatoknál, míg az emberből halhatatlanná változtató méreg lassan átformálta a sejtjeiket. Sokan éppen ezért irányított kómában töltötték ezt az időt, és csak addig voltak eszméletüknél, amíg elengedhetetlenül szükséges volt. Dmitri az erőszakos átváltoztatása utáni napokat egy hideg kőpadlón, vasláncra verve töltötte. Nem sok mindenre emlékezett ebből, csak a meztelen teste alatti jeges földre, és a nyakán, csuklóján és bokáján lévő pántok szorítására.

Azt azonban, ami az után történt, hogy halhatatlanként először magához tért, soha nem fogja elfelejteni, még ha tízezer évig él is.

Élénk, kék villanást látott a szeme sarkából. A lámpa fénye ónsárgára festette Illium szárnytollainak ezüstös pihéit.

Az angyal felemelte a haja színéhez hasonló, kék végű fekete szempilláit, és arany szemével váratlanul komoran nézett a vámpírra.

Dmitri nem lepődött meg a kérdésen. Illium nem hiába lett a Hetek, a Raphael arkangyalnak életük árán is hűséget esküdött elit csoport tagja: nagyon éles eszű és intelligens volt.

Egyenesen az angyal különleges szemébe nézett.

A kék szárnyú angyal szótlan maradt, miközben Dmitri a műanyag zsákba tette a fejet. Más nyomot nem találtak: a fej a Hudson folyóban úszott, nem tudni, honnan hozta a víz. Illium látta meg, miközben a folyó felett repült éppen az előtt, hogy a lemenő nap utolsó sugarai feloszlottak volna az éjszaka sötétjében.

Dmitri annyiban is hagyhatta volna a dolgot, de többről volt itt szó, mint veszélyes vonzalomról.

Egy szeszélyes szellő Illium arcába lebbentett egy hajtincset.

Ugyanolyanok, mint Elena szárnyainak árnyalata.

Dmitri azonban továbbra sem nyugodott meg. Elena végtelenül gyenge angyal volt, halandó szíve miatt közel sem elég erős ahhoz, hogy az arkangyalok között életben maradjon.

Mindig várni foglak, Dmitri.

Dmitri majdnem ezeréves volt - Illium csak ötszáz, és semmit sem tudott arról, ami azelőtt a vámpírral történt. Azt csak Raphael tudta.

Illium felsóhajtott, amikor a tűzpiros Ferrarihoz értek: sóvárgott a kocsi után, de a szárnyai miatt nem tudta volna vezetni.

Honor a Vámpírvadász Céh akadémiájának föld alatti óvóhelyén éppen egy tizennegyedik századi szöveget tanulmányozott Amadeus Bergről, a legendás vadászról és felfedezőről, amikor megszólalt a mobiltelefonja. A lány összerezzent a váratlan hang hallatán, és felkapta a készüléket az asztalról, a kulcscsomója mellől.

A lány többet nem is hallott az igazgató mondókájából: füle zúgni kezdett a fejébe toluló vértől, az arca pedig mintha lángra kapott volna. Olyan forróság öntötte el, hogy úgy érezte, a bőre lemállik a testéről, és izmai a szabad levegőre kerülnek.

Honor szíve szaggatottan, fájdalmasan kalapált.

Honor térde megroggyant, a lány egy székbe roskadt. A Céh volt az élete, az otthona, vadásztársai a családja.

A lány ökölbe szorította a kezét, és üres tekintettel meredt a zavaró kék és szenvedélyes vörös betűkre a kézirat papírján, amit tőle szokatlan gondatlansággal az asztal lámpafényben csillogó lapjára hajított.

Sara felsóhajtott.

Honor összerezzent. Nem azért, mert Sara kegyetlen volt vele, hanem mert igazat mondott.

Már tíz hónapja nem volt egészséges, valóban megnyomorították.

Ekkor azonban meghallotta Sara borotvaéles hangját, és ez megnyugtatta: ez a valóság. Mert ő biztosan nem képzelte volna ilyen hajthatatlannak a Céh igazgatóját.

Honor hátán végigszaladt a hideg, az ajka felett verejtékcseppek csillogtak.

Honor szeme előtt felvillant a sötét mézszínű, kegyetlen és szép arc képe. - Ő vámpír - suttogta hangtalanul. Nem is akármilyen: ebben a városban, sőt ebben az országban ő volt a vámpír. Sara hosszú ideig hallgatott, majd amikor megszólalt, a kérdés szívet tépő volt:

Boldog?! Honor már nem tudta, mit jelent ez a szó. Talán soha nem is tapasztalta meg az érzést, bár korábban talán már megértette a szó jelentését, amikor a nevelőszülei vér szerinti gyermekeit figyelte, miután ötévesen kikerült az árvaházból. Most viszont...

A lány erőt vett magán, és kinyújtotta az ujjait: meglátta a vörös és fájdalmas félholdakat, amelyeket a körme vájt a tenyerébe. A Céh fizetett neki egy tanácsadót, egészen addig, ameddig szüksége lett volna rá, ő azonban három alkalom után úgy döntött, többé nem hajlandó beszélni a vadászokhoz szokott, kedves, türelmes nővel. Inkább csak igyekszik ébren maradni, hogy ne álmodjon, és ne is emlékezzen.

A mellébe, combja belső oldalába, nyakába vájó vámpírfogakra, a felizgatott testekre, amelyek hozzádörgölőztek, miközben ő nyögött, könyörgött, kegyelemért esdekelt.

Az elején erős volt, éltette az elhatározás, hogy szétdarabolja azokat a szemeteket. De két hónapig fogva tartották.

Két hónap alatt sok mindent meg lehet tenni egy vadásszal, egy nővel.

Kegyelmet kapott. De úgy tűnt, Honorban maradt még néhány cseppnyi büszkeség, mert önkéntelenül is kinyitotta a száját, és akarata ellenére így szólt:

Letette a telefont, és csak ekkor eszmélt rá, hogy beszélgetés közben felvett az asztalról egy tollat, és a jegyzetfüzetébe újra és újra felvéste Dmitri nevét. Az ujjai görcsbe rándultak, a toll kihullott a kezéből. Megint kezdődik.