Harmincnegyedik fejezet

Honor első látásra handzsárnak nézte, de nem tudta alaposan szemügyre venni, mert a vámpír az oldalához szorította a fegyvert, és visszament hozzá, a szemében gyilkos szándék lobogott. - Maradj mögöttem! - utasította a lányt. - Kallistos valószínűleg már nincs itt, de ebben nem lehetünk biztosak.

Honor ujjai összeszorultak a pisztolya markolatán, amikor elképzelte, hogy Dmitri a vérét ontja érte, de nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy az idő fontos tényező.

A férfi nyúlánk árnyékként haladt előtte, és végig ügyelt rá, hogy Honor egy pillanatra se legyen látható az épületből, miközben átvágtak az előttük lévő nyílt terepen. A vámpír lépett be először a házba, Honor pedig hátrálva követte, fegyverét készenlétben tartva.

Odabent csak a csend fogadta őket... és egy sérült angyal. A fiú, aki valóban fiú volt még, sápadt arcán a gyermekkor vonásaival, a hasán hevert a piszkos földön, a hallban. Világosbarna szárnya véresen és piszkosan feküdt mellette a padlón.

Valami nem volt rendjén azokkal a szárnyakkal.

Töröttek voltak.

Honor gyomra felfordult, amikor megértette, hogy egy eszméletlen angyalt csak így lehetett feltűnésmentesen, teherautó nélkül szállítani.

- Honor - szólt Dmitri. - Fedezlek.

A vámpír leguggolt az angyal mellé, és megérintette az arcát.

- Meleg. - Letette maga mellé a handzsárt, és nagyon vigyázva, nehogy még több kárt okozzon a sérült szárnyakban, felfelé fordította a fiút. - Nincs szívverése. - De ez még nem jelentette azt, hogy minden remény elveszett. - Raphael, milyen messze vagy? - kérdezte, mert

amikor befordult a kapun, érezte, hogy az arkangyal elméje megérinti az övét. Néhány percre tőled. Mutasd!

Dmitri kitárta az elméjét, hogy az arkangyal a szemén keresztül láthasson, és felmérhesse a kárt.

Lélegeztesd, Dmitri! Különben nem marad életben.

Dmitri megbízott Honorban, hagyta, hogy a lány vigyázzon rájuk, és lélegeztetni kezdte az angyalt. Érezte a keze alatt, ahogy a repüléshez szükségesen nehéz mellkas süllyed és emelkedik. Öt perc múlva Raphael lépett az épületbe. Nem habozott letérdelni a törmelékes padlóra, földet seprő szárnya összegyűjtötte a koszt és sittet. A karjára emelte a fiút, és átvette a száján Dmitri ajkának helyét.

Egy arkangyal lélegzetének hihetetlen ereje van. Dmitri figyelte, hogy halvány, kék fény öntötte el a területet, ahol Raphael szája a fiúéhoz ért.

A vámpír felállt, kezébe vette a handzsárt, és Honorra nézett. A határozott tekintetű vadászra, kezében a pisztoly-lyal, amit habozás nélkül használt volna, hogy megvédje az ártatlanokat, s akinek mégis akkora szíve volt, hogy még a kínzóját is megsajnálta az őt ért gyermekkori sérelmek miatt. Dmitriben nem volt ilyen lágyság, de elfogadta, hogy az szerves része ennek a lánynak, akinek zöld szemében ősi tudás rejlik.

Biccentett Honornak, hogy maradjon a helyén, és átvizsgálta az épületet Kallistos nyomai után. Nem talált semmi mást, csak a vonszolásnyomokat, ahol a vámpír bevitte az ajtón az eszméletlen angyalt. Ugyanarra távozott, és meg sem próbálta elrejteni, hogy ott járt.

Földöntúlian kék tekintet emelkedett rá.

Dmitri nem is várt mást.

Raphael már elindult, amikor Honor felkiáltott:

Raphael Dmitrire pillantott:

Dmitrinek sikerült kinyitnia a fiú ujjait anélkül, hogy eltörte volna a csontját, de apróbb zúzódásokat hagyott a kezén. A tenyeréből két összegyűrt, de még felismerhető cukorjuharfa-levél hullott ki.

Kallistos magas rangot töltött be Néha udvarában, nem volt hát kizárt, hogy kapcsolatban állt Erisszel. És bármilyen szörnyeteggé is változott az idők során, kétségtelen, hogy nagyon okos volt. Talán okosabb még Erisnél is, Néha dísznek tartott párjánál, kalitkában éneklő madaránál, akit az arkangyal minden jóval elhalmozott.

Dmitri meghajtotta a fejét.

A lány elé lépett, és a mellkasához simult.

Honor okos volt, de érző szívű is, és fogalma sem volt, milyen mélyre tud süllyedni Dmitri, milyen sebeket lenne képes ejteni rajta. A vérét tudta volna ontani anélkül, hogy felemeli a karját.

A lány nem húzódott el, hanem az érintésbe hajtotta a fejét.

- Az én emberem vagy.

Az én emberem.

Ingrede szavainak visszhangja összekeveredett Honor hangjával. De persze Dmitri feleségének is érző szíve volt. A férfi minden erejével védelmezte... és tudta, hogy annak ellenére, milyen sérülékennyé és gyengévé teszi őt a lány,

Honort ugyanígy védelmezni fogja. Furcsa volt újra ilyen gyengédséget érezni, tudni, hogy képes rá. - Gyere! Ideje, hogy szembenézzünk a szörnyeteggel.

***

Általában Méreg vezette a Hetek számára fenntartott helikoptert, de Dmitri is tudta, hogy kell, kíváncsi volt, amikor a szerkezetet feltalálták. Jobban kedvelte ugyan az autókat, de azóta is naprakészen tartotta ezt a tudását. Miután átöltöztek és felfegyverkeztek, a vámpír felemelte a fekete gépet a leszállópályáról, ami nem a Torony tetején, hanem egy, az épület oldalából kivágott teraszon volt.

Honor visszahúzta a kezét, és a szívére szorította az öklét.

Dmitri megfogta és az ajkához emelte a lány öklét, egy csókot nyomott rá. Honor mellett elfogytak a szavak, lemállott róla minden mesterkéltség, míg újra ugyanaz az ember volt, aki a feleségével. Keményebb, halálosabb, de gyönyörű és rémisztő érzelmekre egyaránt képes. Képes vért ontani a mellette ülő halandóért. Ha a lány kéri, az ereit is felvágja érte, démonokat és ellenséget kaszabol, míg az egész világ retteg a neve hallatán.

De nem fogja eltemetni ezt a nőt. Mert egy férfi kétszer nem képes túlélni egy ilyen veszteséget.

***

A háztól távol szálltak le, hogy az érkezésüket ne vehesse észre senki, és átvágtak Eris birtokának sűrű erdején, a ház felé. Dmitri felnézett, Illiumot kereste az égen, a lombok között, de semmit nem látott a csillagtalan éji égbolton. Amikor azonban megszólította az angyalt: - Illium! - a válasz azonnal megérkezett.

Megszakította a mentális kapcsolatot, és elmondta, mit tudott meg Illiumtól. A lány bólintott. A pisztoly, amit fő fegyverének választott, készenlétben a kezében. A férfi a kardot jobban szerette. A handzsár, amit hozott, régi kedvence volt. Ez a fegyver sokszor függött kiállítva Raphael menedékbéli otthonának falán, de amikor Dmitri utoljára az angyali erődítményben járt, úgy döntött, magával hozza New Yorkba.

Zöld szem villant rá, élesebben, mint a handzsár pengéje.

A fenébe is!

A vámpír elkapta Honor tarkóját, magához vonta a lány t és birtokba vette egy csókkal, amire már órák óta vágyott. Nyelvük sötéten összefonódott, a férfi pedig élvezte a játékot, amíg Honor meg nem remegett.

- Amikor ennek vége - jegyezte meg, és ujját a nedves, duzzadt ajakhoz érintette - egy egész hónapot veled akarok tölteni egy hálószobába zárva.

A férfi elmosolyodott.

- Ez megoldható. - A hálószobai játékok, amiket a lánynyal tervezett, bűnösek, erkölcstelenek és buják voltak. - Nemsokára látnunk kell a házat. - Ott van - szólt Honor alig két perc múlva.

Az éji szélben reszkető, suttogó ezernyi cukorjuharfa között magányosan, a világtól elzárva bújt meg a ház. Hátulról közelítették ugyan meg, de Honor biztos volt benne, hogy a látvány az egész ház külsejét tükrözi. A vidám környezet ellenére nem volt mesebeli házikó, sem elegáns menedék. Inkább egy lesben álló, gótikusán túlméretezett vadállatra emlékeztette Honort. Két vicsorgó vízköpő szörnyeteg őrizte a hátsó lépcsőket. Szemfogaik és karmaik fenyegetően meredeztek, és a lány biztos volt benne, hogy ez csak a kezdet. Amennyire a sötétben ki tudta venni, a tetőről még több vízköpő meredt lefelé, középen pedig egy hatalmas, denevérszerű szörny tárta ki szárnyait az égre.

A falat majdnem teljesen befutó borostyán és a földet borító vastag levélszőnyeg csak fokozta a rothadó, fenyegető légkört. Mintha több évtizednyi avar gyűlt volna itt össze mindig újabb rétegben, míg a talaj örökre eltűnt alatta. Átvágtak a levelek között, amik az évnek ebben a szakában puhák voltak, és inkább elrejtették, mint megmutatták a nyomaikat. Honor kezében a pisztoly, Dmitri szablyája pedig sötét sebet hasított a levegőbe. A vámpír olyan csendesen és magabiztosan járt, mint egy vadászó nagymacska.

Amikor az alacsony tornácra vezető legalsó lépcsőfokhoz értek, Honor megérintette a férfi karját.

- Nézd!

A kőlépcső közepét nem fedte sem borostyán, sem moha. Mintha mostanában gyakran járt volna itt valaki. Honor felkapcsolta a zseblámpáját, kezével eltakarva a fény forrását. Így kivehető volt a valaha karbantartott pázsitot takaró természeti hulladékban egy halvány, kitaposott ösvény. Bólintott Dmitrinek, és együtt lassan, hangtalanul felmentek a lépcsőn a házszörnyeteg hátsó bejáratához.

Dmitri intett a fejével.

Furcsa és valahogy csodálatos volt, milyen tökéletesen megértették egymást. Honor lehajolt, és az első ablakhoz lopózott. Semmit nem látott odabent, de egymás után ellenőrizte a többi ablakot is.

Odabent csak az áthatolhatatlan sötétség volt.

Egy ilyen hatalmas háznál ez nem jelentett semmit, de Honor felegyenesedett, megrázta a fejét, majd ellépkedett a férfi mellett, és a másik oldalon is sorban bekémlelt az ablakokon, miközben a vámpír némán őrt állt. A veszélyes ragadozó szinte beleolvadt az éjszakába. Honor a harmadik ablakban pillantott meg valamit.