Hatodik fejezet

A vámpírt vonzotta a lány lágysága, közelebb lépett hozzá, és érezte, ahogy Honor teste megfeszül.

Épp rá akart kérdezni a részletekre, amikor megszólalt a telefonja. Dmitri a kijelzőre pillantott, és látta, hogy Jason, Raphael kémmestere és a Hetek egyik tagja hívja.

Dmitri megszakította a hívást, és az égre nézett, kereste Jason jellegzetes, fekete szárnyának körvonalát. Nem látott semmit, és ez nem is volt meglepő: a kémmester szokása szerint a felhők felett repült, onnan pedig lélegzetelállító sebességgel bukott alá leszálláskor.

Visszafordult, és meglátta, hogy Honor őt bámulja.

A vadász az öklébe szorította a tollat, amit eddig az ujjai között tartott.

Honor továbbra is az arcát fürkészte azzal az éjféli zöld szemével, ami olyan ősi titkokkal volt tele, amelyeket egy halandónak nem volna szabad megismernie. Csakhogy ez a halandó végtelenül hosszú időt élt az alatt a két hónap alatt, amíg ki volt szolgáltatva a kegyetlenek kegyeinek.

Honor figyelte, ahogy Dmitri kisétál a szűk ajtón az erkélyre, és egy pillanattal később mellette, a kiugró legszélére könnyedén és kecsesen leszáll egy angyal, akinek szárnyai feketék, mint a legsötétebb éjszaka szíve. Amikor pedig megpillantotta az angyal arcának bal oldalát borító művészi tetoválást, a kanyargó csíkokból és az íveken ülő pontokból álló műalkotást, elállt a lélegzete. A gyönyörű, de nyugtalanító minta jól illett az angyal arcához, tükröződött rajta a csendes-óceáni térség ellenállhatatlan ereje és más kultúrák nyoma, amelyeket Honor nem tudott pontosan beazonosítani. Szoros copfba fogott haja a lapockájára hullott.

Amilyen világias és kifinomult volt Dmitri tökéletesen szabott fekete öltönyében és félhosszú hajával - épp elég lazán aláhulló, hogy egy nő bele akarjon markolni a fürtökbe -, olyan durvának és keménynek látszott ez az angyal. Egy dolog azonban egyértelműen kitűnt: mindketten élesre fent, vért megízlelt, könyörtelen kardok.

*

Jason bepillantott az üvegfalon.

Dmitri nem lepődött meg azon, hogy az angyal ennyi mindent tud a lányról. Nem véletlenül tartották őt a legjobb kémmesternek a Tanácsban.

Az angyal szorosan a hátára húzta a szárnyát, amikor egy erős széllökés végigsepert a város gyors lüktetése felett magasan álló erkélyen. - Furcsa a hangod, Dmitri.

Érdekes volt, hogy ez az angyal, aki magányosan élte az életét, mégis milyen jól tudott olvasni mások érzelmeiben.

Jason hosszú ideig szótlan maradt, a csendet csak a szárnya tollain suttogó szél hangja törte meg.

Az angyal nem válaszolt.

India arkangyala erős volt, és a lánya kivégzése óta az őrület határán egyensúlyozott.

Dmitri a homlokát ráncolta.

Ez önmagában nem volt gyanús. A fontos vámpíroknak sok dolguk akadt, a fiatalok pedig gyakran visszamenekültek az angyali erődítmény biztos révébe, miután először belekóstoltak a nagyvilági életbe.

Dmitri bólintott. A területi határok ilyenkor nem számítottak, a fiatal angyalokra mindig mindenki vigyázott.

Menedéket. - Jason általában az idősebb és tapasztaltabb angyalokkal, arkangyalokkal és vámpírokkal érintkezett, Dmitri azonban kapcsolatban állt a fiatalokkal is, mert szeretett szemmel tartani mindenkit, aki Raphael területére érkezett. - Egyszer megtaláltam egy fiatal fiút a Földközi-tengeren, egy partiszigeten. - Megrázta a fejét, amikor felidézte az emléket. - Az angyal csak ült ott egy fán, és figyelte a bulizókat. El sem tudta képzelni, hogy ilyen mértékű hedonizmus létezhet a világon.

Dmitri a kezét a felesége domborodó hasára fektette, ajkát lágyan a szemhéjához, az orra hegyéhez, az ajkához érintette.

Honor figyelte, ahogy Dmitri a fekete szárnyú angyal mellé lép, és felszisszent. A vámpír veszélyesen közel állt az erkély pereméhez. Neki nem voltak szárnyai, bármikor lezuhanhatott, de olyan gondtalanul ácsorgott ott, mintha ez a lehetőség meg sem fordulna a fejében.

A levegő megrezzent a háta mögött. Honor megperdült, és az ajtóban meglátta a sötét napszemüveges vámpírt.

- Dmitri odakint van.

A férfi egyetlen szó nélkül kiment az erkélyajtón, és Dmitrihez lépett, egy pillanattal az után, hogy a fekete szárnyú angyal lelépett a semmibe. A hihetetlen szárnyak eltűntek, de egy pillanattal később az angyal újra megjelent az égen, észveszejtő iramban emelkedve felfelé. Honor máskor követte volna a tekintetével a röppályáját, de a figyelmét aznap teljesen lekötötte

Dmitri. A vámpír, akinek az arca megkeményedett, gránittá vált, amikor meghallotta, amit a másik férfi közölt vele.

Amikor belépett a szobába, csak annyit mondott:

Arrogáns parancs volt ez, de a vadász érezte a levegőben a feszültséget, és rögtön megértette, mi történt.

Közben a másik férfi Honor felé fordította az arcát, de a foncsorozott szemüveg miatt a lány semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből. El akarta terelni a figyelmét arról, hogy két halálos ragadozó társaságában van egy acélkalitkában, ezért látszólag fesztelenül megjegyezte: - Azt hittem, sötétben is napszemüveget hordani már kábé azóta ciki, hogy a dauer kiment a divatból.

A vámpír kivillantotta a fogait, de nem a szemfogait.

A férfi elfordította a fejét, de a szája szélén továbbra is ott bujkált a vigyor.

A lány még sohasem könnyebbült meg ennyire, mint mikor kilépett az alagsori parkoló lámpáinak a fényébe. Meg volt róla győződve, hogy ha Dmitri nem tartja pórázon, a Méreg nevű vámpír több módon is kimutatta volna a szemfoga fehérjét.

Ez csak csipkelődés volt, és nem is bosszantotta Honort, főleg, mivel látta Dmitrin, hogy a gondolatait más foglalja le, alig figyel rá. Becsusszant a puha, bőr utasülésbe, és Méreg után nézett.

Ahogy egyre messzebb kerültek a Toronytól, úgy lett a város is egyre hangosabb körülöttük. Amikor Honor először érkezett New Yorkba busszal Észak-Dakotából, az itteni élet teljesen maga alá gyűrte. Nem érezte magát otthon a nagyvárosban, de legalább a Céh ott volt számára. És itt lakott Ashwini és Sara. És Demarco, Ransom és Vivek, mind a barátai, akik állhatatosan kutattak utána, mikor eltűnt, és akik, ebben biztos volt, az életüket is kockára tennék érte. Ez pedig elég erős kötődés volt a számára, amikor minden más kicsúszott a lába alól.

Testrészeket. Darabokat.

Nem meglepő, azok után, hogy a fejet megtalálták.

Szabálytalanul megállt a lezárt út közepén, kiszállt és elindult. Egy méterrel előtte a tömeg kettévált, mindenki félrehúzódott az útjából, ahogy áthaladt a bámészkodók között.

Honor mögötte lépdelt, és látta, ahogy a körülötte állók végignéznek a combjára csatolt tőrön. Feszült arckifejezésük meglágyult, szájuk tétova mosolyra húzódott. A lakosság általában kedvelte a vadászokat, mert tudták, ha elszabadul a pokol, és a vámpírok vérfürdőt rendeznek az utcán, a Céh siet majd az emberek segítségére. Még a tömegben álló, gyengébb vámpírok is üdvözölték őt, a törvénytisztelő állampolgároknak nem volt félnivalójuk a vadászoktól. Egy perccel később a vadász átbújt a rendőrségi szalag alatt, és végignézett a helyszínen, ami sokkal inkább emlékeztetett mészárszékre, mint a világ egyik legismertebb városának pezsgő központjára. Ezernyi illat rohanta meg: édes cukoré az út túloldalán lévő csokoládéüzletből, a kávé erős aromája a sarki kávéházból, cigarettafüst és kipufogógáz, ami emberi izzadság keserűségével keveredett... de egyik sem nyomta el a rothadó emberi hús nedves, érett szagát.