Negyedik fejezet

Honor éjfél után ért vissza a Vámpírvadász Céh akadémiájára. A szobájába ment, notebooktáskáját letette a szekrény mellé bepréselt kis asztalra. Ezeken a berendezési tárgyakon kívül minden más helyet az ágy foglalt el: a legtöbb vadász csak akkor használta a hálókat, ha rövid, intenzív kurzusokat tartottak az Akadémián; erre a célra megfelelt a hely, de semmi másra nem. Honor már azóta ott lakott, hogy a megmentése után kiengedték a kórházból.

Nem mintha nem engedhetett volna meg magának más lakhelyet. A vadászok feladata nagy kockázattal járt, és ennek meg is kérték az árát. Honornak pedig soha nem volt elég szabadideje, hogy el is költse a keresetét, ezért az elrablása előtt meglehetősen sok pénzt takarított meg. A lábadozása alatt sem nyúlt ehhez a tartalékhoz, mivel a Céh teljes mértékben fedezte a vadászai orvosi ellátását. Igazság szerint akár egy luxuslakásba is költözhetett volna, ha úgy tartja kedve.

Eddig azonban nem látta értelmét annak, hogy kimozduljon.

Aznap éjjel viszont egyszerre börtönnek érezte a helyet. Hogy béníthatta meg magát annyira, hogy ne vegye észre, milyen szűk helyre száműzte magát?! Úgy érezte, arcul csapja, amikor ráébredt, mennyire fásult volt az utóbbi időben, és ettől a pofontól zúgni kezdett a feje. Annyira azonban nem zavarta meg, hogy letompítsa a bezártság-érzésre adott heves reakcióját. Izzadni kezdett. Lerántotta magáról a cipzáras pulóvert és az ágyra dobta, de ez sem hűtötte le lángoló testét. Víz.

Néhány perccel azután, hogy a gondolat megfogant benne, már egyrészes, fekete úszódresszben és fürdőköpenyben tartott az Akadémia úszómedencéje felé. Az éjszakai baglyok, akikkel út közben találkozott, épp csak odaköszöntek neki, így Honor nemsokára beleereszkedett a hűs, tiszta és békét ígérő vízbe.Kar, láb, levegő. Kar, láb, levegő.

A monoton ritmus jobban hatott rá bármilyen meditációnál. Tíz hosszig tartott, de végül lecsendesedett a kedélye. Amint azonban visszaért a pici szobába, újra úgy érezte, menten megfullad: most, hogy felismerte, mennyire szűk a hely, nem tudott szabadulni a gondolattól. Még ha ágyba is kényszeríti magát, arra esélye sem volt, hogy elaludjon. Az ártó, erőszakos rémálmok önmagukban is elég szörnyűek voltak, nem hiányzott, hogy klausztrofóbiás pánikkal fűszerezze őket.

Az uszodában már letusolt, most csak magára kapta a ruháját, és felmarkolta a notebooktáskát. A könyvtár csendes volt, de nem üres. Néhány kiképző kutatómunkát végzett, és ült ott egy vadász is, aki ránézésre épp akkor ért vissza egy küldetésről. Honor egyetlen pillantást vetett csak a csillogó, fekete hajzuhatagra és a kopott csizmákra, s a szája rögtön széles mosolyra húzódott.

- Ashwini?

A magas, hosszú lábú nő letette a könyvet, amit olvasott, és megperdült. Az arcára mosoly áradt, amitől gyönyörű szépből azonnal lélegzetelállítóvá változott. Egy halk Hoppá!-val átlendült a könyvtárpulton, és szorosan magához ölelte Ho-nort. Nyoma sem volt már a komoly sérüléseknek, amelyeket nemrég egy tőrpárbajban szerzett.

Honor nevetve a karjába zárta: Ash azon kevés emberek egyike volt, akiket Honor gond nélkül közel engedett magához, még a támadás után is. Talán mert ez a vadász a legjobb barátnője volt... s valószínűleg az is közrejátszott, hogy Ashwini volt az, aki letépte a szeméről a kendőt, és egy-egy lövéssel a láncokat, amelyeken kiszolgáltatottan, húscafatként függött, az elrablói kényére-kedvére.

Ashwini cuppanós puszit nyomott a barátnője arcára, mielőtt felegyenesedett.

A nyúlánk, napon kiszőkült hajú vadász elvigyorodott, és az ujját Ashwinire szegezte:

Mindannyian lehurrogták. Ransom volt ugyanis az utolsó, akit egy könyvtárban el tudtak volna képzelni. Még akkor is, ha a hírek szerint az utóbbi időben egy könyvtáros nővel járt. Ezt majd hiszem, ha látom, gondolta Honor. A férfi az ölébe ejtette a könyvet, és hátradőlt a székében, kezét összefonva a tarkója mögött.

Ashwini odaoldalgott Ransomhoz, és játszadozni kezdett a vadász szép, fekete hajával.

Ujjaival végigsimított a copfján.

Honor így találta magát az egyébként üres ebédlőben a három másik vadásszal. Jókedvűen trécseltek... Hónapok óta először tett ilyet, még Ashwinit is elriasztotta maga mellől, amikor a barátnője ki akarta szakítani a magányából. Most már el sem tudta képzelni, miért. Azóta, hogy megmenekült a pokoli lyukból, ahol majdnem az életét vesztette, először érezte úgy, hogy él, hogy hús-vér ember, és nem csak egy elfelejtett árnyék, egy átlátszó káprázat. Ne hazudj magadnak, Honor!

A Toronyban nagyon is valódinak, élettel telinek érezte magát. Lebénította ugyan a félelem, amitől a verejték is kiverte, és a mélyen gyökerező kényszer, ami a sötét, sikoltásokkal teli szextől sugárzó szemű vámpír felé taszította, de attól még nagyon is élt.

Erősen megmarkolta a kávésbögréjét. Hónapok óta először valóban megéhezett, és már le is gyűrt egy adag sült sajtot banánnal, annak ellenére, hogy a Céh dietetikusától kapott szigorú étrend-előírásnak köszönhetően az elmúlt fél év alatt visszanyerte az egészséges testsúlyát. Egészen odáig azonban az előírt ételek egyikét sem élvezte, és csak azért volt hajlandó megenni őket, mert nem volt ereje ellenkezni.

Dmitri tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy tetszenek neki a lány természetes idomai, még akkor is, ha Honor alakja az éppen aktuális divat szerint túlságosan homokóraszerű volt. Az a férfi, gondolta a lány, bizonyára hatalmas élvezettel simítana végig egy nő testének minden egyes ívén, már ha épp nem lenne kedve inkább fájdalmat okozni neki. - Találkoztatok már Dmitrivel? - bukott ki belőle a kérdés a beszélgetésben beálló rövid csend alatt. Zavarta a tudat, hogy bár tisztában volt vele, a férfi nem lenne jó neki, lelki szeme előtt újra és újra megjelent a vámpír telt ajkának képe. Veszélyes élvezet volt ez, apró őrület. - Aha. - Ransom lenyelt egy falat töltött kekszet. - Amikor Elena eltűnt. Veszélyes rohadék, nem szívesen futnék össze vele egy kihalt sikátorban.

Könnyen bemesélhette volna magának, hogy a vámpír csak játszadozott vele, jól szórakozott a kárára... csakhogy egyetlen férfi sem nézett ilyen parázsló forrósággal a szemében olyan nőre, akit nem akart meztelenül és kiszolgáltatva a hátára fektetni és szélesre tárni a combját. - Figyu! - hallatszott Ashwini hangja. A lány halkan beszélt, hogy Demarco és Ransom beszélgetése elnyomja a csak Honornak szánt szavait. - Hallom, hogy a Toronyba mentél tanácsadónak. Dmitrihez?

Ash arcára vad mosoly ült ki.

Honor a barátnőjére meredt, és kitört belőle a kacagás. Először nevetett azóta, hogy Ashwini és Ransom kihúzta abból a sötét veremből az összezúzott, megbecstelenített, vérző testét, amelyen annyi harapásnyom volt, hogy az orvosok inkább fertőtlenítő fürdőbe dugták, nehogy egy sebet is kihagyjanak.

***

Dmitri aznap éjjel nem vágyott aludni, toronybéli lakosztálya korlát nélküli erkélyének a szélén állt, amikor szárnyak árnyéka csapott át felette és ereszkedett le.

Ismerte az angyalt, aki leszállt mellette, és nem látta szívesen.

Favashi komoly arckifejezése kiismerhetetlen maradt, miközben az arkangyal gondosan a hátára hajtotta finom, krémszínű szárnyát.

A férfi horkantott egyet, bár az angyalnak igaza volt. Vámpírereje mellé éles intelligencia és a harci helyzetekben szerzett rengeteg tapasztalat társult, s mindez együtt garantálta, hogy míg ő vigyáz rá, egy város sem eshet áldozatul semmilyen hódítónak. Ráadásul épp ez a város, ami felett már akkor őrködött, amikor az még nem volt a mai, sokak által áhított drágakő... New York sosem kerülhet az ellenség kezére.

Dmitri az arkangyalra meredt, aki régen, egy múló pillanatig elhitette vele, hogy képes lehet kimászni a sötét örvényből, és újra megállhat a fényben. A vastag, mélybarna hajú s ugyanolyan buja színű szemű, Perzsia aranyához hasonlóan csillogó bőrű angyal teste is egy istennőé volt: Favashi külsejének legapróbb részlete is fejedelmien illett egy királynőhöz. Férfiak harcoltak és haltak meg érte, imádták, a nők pedig csodálták benne azt a bájt és kellemet, ami Michaelából, a legszebb arkangyalból hiányzott. Készségesen és hűen szolgálták hát, és nem érthették meg, hogy a felszín alatt Favashi éppolyan kegyetlen volt, mint a Tanács többi arkangyal tagja.

A nő kitárta szárnyát, mintha átadná az éjszaka finom simogatásának, és Manhattan gyémántokkal szórt éjszakai látképe felé fordította arcát.

Egyszer, nagyon régen Dmitri hagyta, hogy kihasználják. Ez soha többé nem fordulhatott elő.

Ajkával végigsimított a nő fülkagylóján, mert tudta, hogy ettől Favashi elgyengül. Közben a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a csuklóján egyre hevesebben lüktető verőerét.

Favashi kitépte a csuklóját Dmitri kezéből, és hátralépett, de ez már nem számított. Pupillája kitágult, a bőre kipirult. A férfi elmosolyodott, és ujját a nő nyaki verőeréhez érintette.

A nő arca meg sem rezzent a sértő ajánlat hallatán, elvégre Favashi arkangyal volt. Hangjában azonban aggodalom hallatszott - ez régen Dmitrit még megtévesztette.

A szél játszadozni kezdett egy mélybarna hajtincsével, az arcába fújta, majd fellebbentette. - Igazat szóltam. - Favashi tökéletes vonalú profilját fordította a férfi felé, miközben nézte, ahogy néhány angyal leszáll az alsóbb szintek erkélyein. Szárnyaik vitorlaként dagadtak, ahogy csökkentették az ereszkedés sebességét. - Raphaelnek és Elijah-nak van párja, és mindketten kiegyensúlyozottak, nem úgy, mint a Tanács többi tagja.

Dmitri a Hetek vezetőjeként nem fogadhatta el az effajta gyengeséget, de valaha halandó volt, és szeretett egy széles ajkú, íves, barna szemű nőt. Lelkének halandó része pedig tudta, milyen az, ha egy férfi annyira szeret valakit, hogy az elkötelezettsége egyfajta gyönyörű őrület.

***

Perzselő forróság.

Szenesedő hús. Sikolyok.

Szavak, amelyeket értenie kellett volna, de amelyek jelentését képtelen volt felfogni. Égető, vakító fájdalom... és még annál is nagyobb aggodalom.

Honor a saját hangjára riadt a rémálomból. Kezét az arcához emelte, s ujja alatt az arcán elmázolt könnycseppet érzett. Ez meglepte. Legtöbbször, amikor a sötét pincéről álmodott, rémülten és émelyegve ébredt. Néha szörnyű haraggal a lelkében tért magához, szorosan markolva a fegyverét. De a megmentése óta soha, egyetlenegyszer sem sírt. Sem ébren, sem álmában.

Ruhája ujjával letörölte arcáról a nedvességet, eltüntette a bizonyítékát annak, hogy elvesztette az önuralmát, majd körülnézett. A könyvtár üres volt. Honor az órájára pillantott, és azt is megtudta, miért. Hajnali öt óra volt. Ashwini és Demarco egy körül hagyta itt őt és Ransomot, és Honor emlékezett, hogy körülbelül egy órával később a harmadik vadász is elköszönt tőle, és elment aludni.

Összecsomagolta a notebookját és a régi szövegekről készített fénymásolatokat, majd visszatért a szobájába. De tudta, bármilyen fáradt is, ebben a szűkös cellában képtelen lesz aludni. Ügy gondolta, ébren fogja találni Ashwinit, mivel a lányt vadászatra hívták éjszaka a városba, így hát felemelte a telefonját.

Mintha nem ott keresnénk először.

Honor ilyenkor mindig ráébredt, hogy a vámpírok is emberek voltak valamikor. Ennek emléke pedig még évtizedekig megmaradt bennük. Abban azonban biztos volt, hogy Dmitriben már nyoma sincs az emberi mivoltának.

Honor máskor, másra valószínűleg megharagudott volna ezért, de itt Ashről volt szó, aki egyszerűen csak korábban megérezte, hogy ő el akar majd menekülni, mielőtt benne magában tudatosult volna.