Harminckettedik fejezet

Honor a tekintetével követte a férfi arcának bal felén kanyargó vonalakat, a hihetetlen, ébenfekete tintával varrt mintát a melegbarna bőrön. A szoros copfba kötött hajú angyal egyszerre volt szexi és elérhetetlen.

Az igazság az, hogy a szíve már rég Dmitrié volt.

Úgy tűnt, mintha Jason szeme és szárnya egyáltalán nem verné vissza a fény egyetlen hullámát sem. Közvetlenül a lány előtt állt, de a szemében semmi sem tükröződött.

Ez kényes téma volt, Honor mégis válaszolt.

A vadász bólintott és felnézett.

- Igazad van. Ez nem meggyőző. Kutassunk tovább!

A fekete angyal szótlanul követte, míg Honor felfedezte a süppedő, krémszínű szőnyeggel borított folyosókat. Ahogy egyre beljebb haladtak a házba, a pusztítás nyomai is egyre kevésbé látszottak, míg a második emelet legbelsőbb szobájába jutottak, ahol minden érintetlen volt. Itt találták meg a bizonyítékot, amit Honor legszívesebben soha nem látott volna meg. A nagy ágyon az ágyneműk gyűröttek voltak, az éjjeliszekrényen egy üveg érzéki illatú masszázsolaj, a földön bronzszínű szaténköntös, amit Honor rögtön felismert, mellette pedig egy férfikabát, és csillogó bőrcipők.

Forró lehelet az arcán.

Nevetés, ezután egy tompa, nedves hang és a kisbabája sírása.

Honor egy rémült sikoltással visszarántotta magát a jelenbe. A torkát iszony fojtogatta.

Átfurakodott Jason szárnya mellett, és kirohant a folyosóra, onnan pedig a váratlan napfénybe. A vihar gyorsan elvonult, Honort pedig elborította az aranyló reggel, élesen ellenpontozva a lelkét facsaró gyászt.

A házban az a rút kép, a lelkébe maró hangok nem álmok voltak, nem is képzelet szüleménye, hanem emlékek. De nem az ő emlékei, Honor soha nem élt át ilyen helyzetet. A szíve elviselhetetlenül fájt, a lánycsecsemő sikítása darabokra szaggatta a lelkét.

Tudatos erőfeszítés kellett, hogy Honor összezárja a tátongó szakadékot, amit ez az emlék szakított a bensőjében, és odaforduljon Jasonhöz.

Jason kitárta tökéletesen fekete szárnyát, elzárta velük Honor elől a napfényt.

Jason szúrós tekintettel ránézett.

De az angyal nagyon fontos információt hagyott ott neki búcsúzóul.

Az asszonyáról.

A lánynak semmi kétsége nem volt afelől, hogy az angyal szándékosan használta ez a szót. Újabb nyomot adott neki, hogy megértse, hogyan működik Dmitri elméje. A kapu felé sétált, és alaposan végiggondolta a dolgot, Dmitri volt ugyanis az életének legfontosabb része, ezt hiába is tagadta volna.

Elküldhette volna a kocsit, és taxit hívhatott volna, kinyilvánítva ezzel, hogy a vámpír nem kezelheti úgy, mint egy kalitkába zárt madarat. Vagy elfogadhatta a tényt, hogy a szeretője egy ezeréves vámpír, aki olyan korban nőtt fel, amikor egy ilyen gesztus láttán senkinek eszébe nem jutott volna felvonni a szemöldökét.

Őszintén szólva jó érzés volt, hogy valaki vágyik rá és gondoskodik róla azután, hogy egy életen át csak saját magára számíthatott. Nem tudta volna megmondani ugyan, milyen is pontosan a kapcsolat közte és Dmitri között, de abban biztos volt, hogy amíg tart, Dmitri vad erővel megvédi bármitől.

Az autóhoz ért, kinyitotta az ajtót, és beült. New Yorkban semmi különös nem volt abban, hogy valakinek sofőrje van, ráadásul azzal, hogy ebbe beleegyezett, magának nem okozott kárt, Dmitrinek azonban megengedte, hogy azt tegye, amit szeretne: gondoskodjon róla.

Mosoly ült az arcára, bugyutafajta boldogság töltötte el a lelkét. Nem harcolt ellene még akkor sem, amikor arra gondolt: ez, hogy megadta magát a kocsi ügyében, egyszer, egy nagyobb veszekedés során még jó muníció lehet a vámpír ellen.

Taktikázni kellett, ez volt a kulcsa annak, hogy bánni tudjon Dmitrivel. Az én Dmitrimmel.

***

Dmitri Raphaelre pillantott. A sziklaszirten álltak, az arkangyal otthona mögött, a Hudson folyó nyugodt vize felett, és a reggeli fényben délibábként ragyogó Manhattant nézték.

Vágyott arra, hogy ne legyen igaza, ez az érzés a lelke mélyéről fakadt, ahol még hitt abban, hogy egy anyának mindig gondoskodnia kell a gyermekéről. A lelkének ezen bugyrában tudta, hogy Ingrede az utolsó leheletéig védelmezte Mishát és Catarinát.

A feleséged küzdött, hogy megmentse a lányodat, Dmitri. Azt az apró kis rongybabát.

Raphael hangja elnyomta Isis kegyetlen suttogásának és Dmitri megtört kiáltásainak emlékét a vámpírban.

Senki, még Raphael sem ismerte Dmitri igazi énjét. A férfi Ingrede halála után, abban a pillanatban, hogy eltörte a fia nyakát, mélyen elásta a szívét, és azt hitte, az már halott. Most kiderült, hogy nem az, és Dmitri nem tudta még, hogy viszonyuljon ehhez. Egy dologban volt biztos: Honort soha nem hagyná magára.

Dmitri tudta, hogy a nő viccelődik vele, de ezen képtelen volt nevetni. A kezével beletúrt Ingrede hajába, amit szerelmeskedés közben már összekócolt, lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Mire végzett, a nő ajka duzzadt volt, a szeme tágra nyílt.

A férfi átfogta a nő csuklóját, a szájához emelte a tenyerét, és finom csókot lehelt a puha, meleg bőrre.

Dmitri felnevetett, és újra megcsókolta a feleségét.

Most pedig közel járt ahhoz, hogy megszegje ezt az ígéretét.

Ez igaz, gondolta Dmitri. És nyíltan soha nem akarta őt birtokolni, kivéve ha Tatianáról volt szó, aki valóban olyan kihívóan nézett rá, ahogy egyetlen nőnek sem lenne szabad házas férfira emelni a tekintetét.

Raphael elnevette magát.

Emlékszem, milyen dühösen nézett rám, amíg azt hitte, hogy el akarlak csábítani tőle.

Később pedig, gondolt vissza a vámpír, amikor megértette, hogy az angyal csak barátsággal közelít hozzájuk, meghívta ebédre. A finom Ingrede félelem nélkül beszélt a halhatatlannal a frissen vetett szántó mellett, majd szerény hajlékukba invitálta. - Nem hiszem, hogy azóta is nevettünk olyan jókat, mint annál az asztalnál.

Segített, hogy volt még valaki, aki emlékezett Ingrede-re és a gyermekeire, Mishára és Caterinára, akiknek élete oly rövid volt, de örök jelet hagytak Dmitri lelkén. Most pedig egy másik név égett bele, a vadászé, aki felélesztette a régen elfeledett emlékeket, még ha Ingrede mosolyának képét el is halványította az ő nevetése. Bocsáss meg, Ingrede!

Dmitri elterelte gondolatait a két nőről, akik ezeréves létezése során jogot formálhattak a szívére, a kedves és házias feleségről és a vadászról.

Raphael arckifejezése komor volt.

Természetesen. Ha Kallistos valóban elég őrült ahhoz, hogy bosszút akarjon állni rajta, Honor volt a legkézenfekvőbb célpontja. A halandó vadászban könnyen kárt tudott okozni. Ahogyan Isis Caterinában.