Tizenegyedik fejezet

Honor meglepetten meredt rá... és meglátta az aggodalom jeleit a férfi arcán.

Honor hallott az esetről, meg is kereste a híreket az interneten.

Vivek arca megrezzent.

Vivek áthatón nézett rá.

Honor végignézett a férfin, aki elzárta magát a bunkerébe, távol a világtól, amelyik kitaszította és magára hagyta, amikor már nem volt tökéletes. Csakhogy...

Honor megrázta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Azután pedig kibökte, miért jött, pedig közben úgy érezte, hogy a félelem, mint egy éles kődarab, belülről zúzza össze a mellkasát. - Kérlek, végezz nekem egy keresést. - Félelem, pánik és émelygés öntötte el a gyomrát. - Találd meg az összes képet és videót, amin szerepelek.

Vivek szemében mély harag tüze lobbant, olyan erősen, hogy Honor meglepődött volna, ha nem tudja, hogy a férfi is született vadász. Kerekes szék ide vagy oda, benne is ugyanazok az ösztönök dolgoztak, mint a Céh minden más tagjában. A kezelőpult felé fordult, és hangparancsokat kezdett osztogatni. Olyan gyorsan és olyan sok képernyőn dolgozott egyszerre, hogy Honor követni sem tudta, mit csinál.

A hátán jeges borzongás szaladt végig, amikor látta, hogyan ugranak fel a találatok az egymás tetején megnyíló ablakokban. Lenyelte a torkába toluló epét, és erőt vett magán, várt, amíg a kutatás véget ért.

Egymás után töltötték meg a képek a képernyőt, Honor pedig mindet végignézte, miközben Vivek ellenőrizte az eredményeket. - Ez minden?

A lány remegve egy székbe roskadt.

Vivek még vagy tíz percig beszélt a számítógépeihez, újra és újra ellenőrzött mindent. - A net tiszta, Honor. Bármilyen képeket is csináltak azok a szemetek, nem töltötték fel. - A szeme csillogott. - Felteszem, túlságosan féltek a Toronytól.

És ezenfelül még meg is akarta harapni. Ráadásul nem is kicsit. Nem, Dmitri biztosan nem éri be kevesebbel, mint hogy Honor teljesen átadja magát neki.

*

Kilenc órával az után, hogy magára hagyta Honort az éjszakában, Dmitri éppen befejezett egy műholdas kapcsolaton keresztül folytatott megbeszélést Galennel, amikor Méreg berontott az irodájába.

Dmitri nem káromkodta el magát.

Méreg megrázta a fejét, hajtincsei a homlokába hullottak.

A lepukkant, apró épület előtt a járdán ácsorgó fiatalok közül sokan elismerően kurjantottak a Ferrari láttán, amikor Dmitri egy tiltott helyen leparkolt, a Vérbarlang neonfelirat alatt. A rendszámtábláról egyértelműen kiderült, hogy a kocsi az övé, ezért nem törődött vele, hogy figyelmeztesse őket. Aki elég hülye, hogy hozzányúljon az autójához, meg is érdemli, amit ezért kap.

A csodálkozó tekintetű kidobó, aki vagy kilencven kilóval több volt nála, mégsem tudta volna egy másodpercre sem feltartóztatni Dmitrit, ha az ideges kedvében van, szélesre tárta előtte a klub ajtaját, még mielőtt Dmitri odaért volna.

Miután megtudta, melyik bokszról van szó, Dmitri odament, és benyitott. Odabent egy húszas éveiben járó fehér férfi ült letolt gatyával, keze a merev farkát markolta. Éppen nagyban önkielégített. A tekintete fátyolos volt.

A másik padon a férfivel szemben ülő Sorrow elmosolyodott, amikor meglátta a vámpírt. - Csatlakozol? - kérdezte, de hangjában az érzékiségnek nyoma sem volt. Annak ellenére, hogy feszes, fekete, rövid spagettipántos ruhát viselt csillogó bőrcsizmával.

Dmitri szó nélkül a férfihoz lépett, és felpofozta. A pasas pislogni kezdett, lenézett magára, majd ismét fel. -Mi a...?!

- Kifelé! - Dmitri kinyitotta előtte az ajtót.

A farka lekókadt, kapkodva magára rángatta a nadrágját, és olyan gyorsan el akart tűnni a szobából, hogy megbotlott a saját lábában. Dmitri becsukta utána az aj tót, nekitámaszkodott, és Sorrow-ra nézett. A lány lehajtott egy nagy adag italt, ránézésre tequilát, majd undorodva az asztalra csapta a poharat.

A lány keserűen felnevetett.

Ami azt illeti, valóban az volt. A szemében megjelenő igéző, zöld gyűrű és talán az őrült, gyilkos hajlamok mellé Sorrow képessé vált rövid időre megbabonázni embereket. Egyelőre még csak olyan dolgokra tudta rávenni őket, amikre maguktól is hajlamosak voltak, de Dmitri nem hitte, hogy ez sokáig így marad. Elképzelhetetlenül gyorsan fejlődtek a képességei, mióta Urram megharapta, megfertőzte.

Dmitri látta, mennyire frusztrálja a lányt, hogy a dühének semmilyen látható jelét nem adja.

Sorrow felállt a padról, kecsesen, akár egy macska, odalépett és odadörgölőzött hozzá. - Miért nem haraptál vagy dugtál meg még soha, Dmitri? - A szeme csillogott a kemény szavak mellé. - Nem vagyok elég jó neked?

Sorrow felkapta a fejét és rászegezte erősen sminkelt szemét.

Dmitri nem kezdett vitázni vele, csak kinyitotta az ajtót.

A lány habozott.

-Én...

Valéria szívének legnagyobb része hiányzik, amikor visszatért a hálószobából és azt tervezem, hogy sokkal szörnyűbb dolgokat teszek egy másikkal. Szóval a helyedben én nem szórakoznék most velem.

Sorrow felszisszent, de nem szólt egy szót sem, amíg ki nem értek az utcára. A hűvös tavasz végi levegőtől libabőrös lett.

A Ferrarihoz lépett, és kitárta az utasoldali ajtót.

Sorrow engedelmeskedett, ellenállását megtörte Dmitri rosszkedvének brutális ereje. Egyszerre szívsajdítóan fiatalnak tűnt, de Dmitri nem hagyta futni ezért. Már egy éve csak megértő volt.

A lány alsó ajka megremegett.

Sorrow megfordult, magára terítette a ruhát, majd visszasüllyedt az ülésbe.

Sorrow szorosabban maga köré húzta a kabátot.

Dmitri felsóhajtott, miközben átkelt a Harlem folyó egy hídján, átvágott Manhattanen és áthajtott a George Washington hídon. Egy sziklaszirt peremén állította meg a kocsit, a város felett. A látkép olyan volt, mintha ezernyi drágakő csillogott volna a fekete égbolt alatt, a levegőben angyalok árnyékai suhantak.

A lány útközben levette a csizmáját, és maga alá húzta a lábát az ülésen. Olyan apró volt, hogy ez nem jelentett különösebb gondot neki.

Misha kiáltásainak hangja még mindig kísértette őt, nem volt hajlandó újabb hangot hozzátenni a rémálmaihoz.

Dmitri hazudhatott volna neki, de azzal csak azt érte volna el, hogy korábban meghal. Feléje fordult, és a füle mögé simított egy hajtincset, aminek színét elsötétítette az éjszaka. A lány összerezzent, és Dmitri tudta, hogy megérezte a benne feszülő harag élét.

A lány nyelt egyet.

Sorrow nem Misha volt, nem volt kicsi és védtelen, de olyan volt, mintha az lett volna. Ezért Dmitri, annak ellenére, hogy megfogadta, távol tartja magától a lányt, nem mondta neki, hogy van is mitől félnie. Nem mondta, hogy szinte mindenki úgy gondolta, a halványnál is halványabb esélye van rá, hogy életben maradjon. Ehelyett végigsimított fekete, selymes haján és a rövid, fekete, göndör tincsekre gondolt vissza, amelyeket a tenyerében tartott, miközben a fia megtört teste görcsösen rángatózott a karjában.

***

Honor lerúgta magáról a takarót, és felült az ágy szélén. A szíve háromszoros tempóban vert. Az ébresztőórára pillantott, és megállapította, hogy alig három órája roskadt az ágyba, miután éjfélig dolgozott a tetováláson. A gond az volt, hogy újra és újra eszébe jutott, mit tettek vele Valéria, Tommy és a többiek.

Csakhogy ennek a rémálomnak... esküdni mert volna, hogy semmi köze nem volt a veremhez. Talán utórezgése volt a gyermekkori lidércnyomásoknak, amik miatt őt sosem fogadták örökbe, pedig a csecsemőkre mindig nagy volt a kereslet. Az elmondások szerint Honor csak ordított és ordított, amíg bírta szusszal, majd amikor felébredt, újra rákezdett. Álmában négy-vagy ötéves koráig kiáltozott még, azután megtanulta, hogy felébressze magát, és az éjszaka hátralevő részében ébren várja a reggelt.

Cserbenhagyás miatti trauma, mondta erre egy gyermekpszichológus, de Honor nem volt ebben ilyen biztos. Ahhoz a szörnyű sötétség és végtelen pusztulás érzése túl erős volt, amikor felébredt ezekből a gyermekkori rémálmokból. Ugyanezt érezte most is: a torka összeszorult, és a szíve majd' kiszakadt a helyéből. Tenyerét a mellkasára szorította, hogy megszabaduljon az érzéstől, majd tusolni ment.

Miután felöltözött, kézbe vette a mobiltelefonját, és tárcsázott egy számot, amiről soha nem gondolta volna, hogy hívni fogja. Egy hűvös, tavaszi hajnalon, négy órakor, amikor az ég füstös feketeségét csak a toronyházak irodáinak szórt fénye törte meg.

Egy sötét férfihang válaszolt, és megkérte, hogy hagyjon üzenetet.

Honor megszakította a hívást, tenyerével megdörzsölte az arcát, majd az ablak melletti kis asztalhoz ment, és kiterítette maga előtt a tetoválásról készített kinagyított felvételeket. Az éjjel, mielőtt kimerülten ágyba zuhant, áttörő eredményre jutott, legalábbis így gondolta, és most tiszta fejjel fel akarta venni az elejtett gondolatfonalat. Igen, egyértelműen megtalálta a megoldás kulcsát. Vagy legalábbis egy részét.

Nem tudta pontosan, mennyi ideig dolgozott, de az előtte heverő jegyzetfüzet egy lapját teleírta már, amikor valaki kopogott az ajtón. A homlokát ráncolva a faliórára pillantott. Fél öt volt.

A szíve hevesen kezdett verni, mert csak egyvalaki állhatott ilyenkor az ajtó túloldalán. Kezébe vette a pisztolyát, és a kémlelőlyukhoz lépett.