Tizenkettedik fejezet

Mielőtt ajtót nyitott volna, eltette a fegyverét, és ez furcsa volt, tekintetbe véve, hogy kit készült éppen beengedni.

Honor keze ökölbe szorult a gondolattól.

Az ötlet annyira csábító volt, hogy Honornak erőszakkal kellett emlékeztetnie magát rá, ki is Dmitri igazából: egy kifinomult vámpír, aki minden bűnt megízlelt már, és csak addig marad egy nővel, amíg a kíváncsiságát kielégíti. - Őt feleségül vettem.

Legalább egy nő volt tehát, aki több érzelmet is keltett benne a múló szexuális vágynál. Honorban olthatatlan vágy támadt, hogy mindent megtudjon erről a nőről, százezernyi kérdés keringett a fejében. Egy dolgot azonban biztosan tudott: hogy Dmitri réges-régen tette a házassági hűségesküt. Az a férfi tehát már nem létezett - talán már évszázadok óta nem.

Mutatni szeretnék neked valamit - szólt, mert képtelen volt megérteni a lelkében sajgó fájdalmat.

A férfi követte őt az asztalhoz, és csendben figyelt.

A lány úgy érezte, mintha egy csontkéz szorítaná meg a nyakát.

Az arcáról azonban semmit sem tudott leolvasni.

A lány elrántotta a kezét, de a félelemnek, amit érzett, semmi köze nem volt a vámpírhoz. A név hívta elő benne a csontig hatoló rémületet és még valamit: végtelen, elképzelhetetlen haragot.

Gonosz, vad kéj és öröm töltötte el Honort, és egybevegyült a csillapíthatatlan keserűséggel.

Megütközve kiejtette a kezéből a tollat, amivel Dmitrinek magyarázott, és hátratántorodott az asztaltól.

Dmitri nem vette le a szemét a lányról, aki a hajába túrt és kibontotta a tarkójára kötött kócos kontyot, majd szaggatott, bizonytalan léptekkel a konyhába ment.

Abban a pillanatban azonban Honor kötötte le a figyelmét.

Nézte, ahogy a lány nekilátott teát főzni. Módszeresen dolgozott, pontos taglejtésekkel, mintha sokszor végigcsinálta volna ugyanezt a mozdulatsort, mégis minden egyes mozzanatra nagyon odafigyelt. Ingrede is ezt tette, amikor meg kellett nyugtatnia magát.

A konyhai tér mindkét oldalon nyitott lévén Dmitri nem tudta sarokba szorítani a lányt, de bármilyen ideges is volt Honor, miközben forró vizet töltött egy üveg teás-kancsóba, úgy tűnt, akkor éppen leginkább saját magával áll harcban.

- Semmit - válaszolt, letette a teáskannát, és beáztatta a halványpirosas-narancssárga teát. - Mégis úgy érzem, hogy táncolni akarok a sírján.

A hangján hallatszó nyílt érzelem visszhangra talált a fér fiban.

Dmitri nem látta okát, hogy elhallgassa előle az igazat. Nem volt titok.

Raphael is ott volt. Együtt öltük meg Isist. - A kettejük kapcsolata, amely abban a fájdalommal átitatott falú pincében és Isis vérében fogant, megtörhetetlennek bizonyult. Honor megtámaszkodott a konyhapulton, és állta a halhatatlan tekintetét. Azután pedig feltette a kérdést, amit Dmitri soha nem várt volna attól a nőtől, aki nemrég remegve lépett be az irodájába:

Édes, ismerős nőies kacaj hallatszott, majd a terhes Ingrede nehézkes lépteinek halk nesze. A nő először kuncogó fiát, azután mosolygó férjét csókolta meg.

Emiatt a mélyen sérült vadász miatt valószínűleg nem fogja megszegni az ígéretét, de tagadhatatlan, hogy sok rejtett dolog vár még benne felfedezésre. És ő fel is akarta ezeket fedezni.

Furcsa, de ettől most jobban érzem magam. - Felnyúlt, hogy valamit levegyen a felső polcról. A mozdulattól a szürke sem fedte fel testének vonalait, ami pedig Dmitri szerint arra termett, hogy megmutassák. Hmm...

Sarkon fordult, és körbejárta a lakást. Amikor az ajtó felé kanyarodott, ami mögött a hálószobát sejtette, a lány rászólt:

A férfi nem is törődött vele.

Hallotta, ahogy Honor cifrán elkáromkodja magát.

De mire a vadász megkerülte a konyhapultot, és utolérte, ő már a szobában volt, a ruhásszekrény mellett.

Honor arca majdnem olyan piros lett, mint a ruha. Odaugrott, és kivette a vámpír kezéből a vállfát.

Dmitri lelkesedése lelohadt.

Vagy a barátnők, akik szeretik bonyolítani az életemet - morogta Honor, miközben visszaakasztotta a ruhát a helyére. - Most pedig kifelé!

Dmitri a szekrénybe nyúlt, és sorban az ágyra dobott jó néhány ruhadarabot. Leginkább blúzokat és egyszerű topokat, de csak a testhezálló darabokat. Nem olyan formátlan pólókat és melegítőnadrágokat, amiket Honor az utóbbi időben hordott.

A szeme sarkából mozgást látott. Honor a fésülködőasz-talához lépett.

Utolsóként Raphaelt hívta.

Az arkangyal válasza egyszerű volt: - Biztos vagy ebben? - Igen - válaszolt, megértette az üzenetet. - Bízd ezt rám! - Isis az ő személyes rémálma volt. Letette a telefont, és kinézett az ablakon. Manhattan még mindig az éjszaka szürkeségébe burkolózott, a láthatárt az Arkangyal-torony uralta. Ekkor a viruló vadvirágok illata erősebb lett. Ez rég elfelejtett érzelmeket hívott elő benne: a halandóra emlékeztette, aki valaha volt, annyi sok évvel azelőtt, hogy azóta egész civilizációk születtek és semmisültek meg.

Megfordult, és megpillantotta Honort egy bő farmernadrágban és laza, fehér pólóban. - Azt mondtam, rendesen öltözz fel. - Pontosan tudta, miért hord Honor formátlan ruhákat, és ettől kegyetlenné vált. - Attól, hogy a ragadozók nem látnak rendesen, még friss húsnak fognak tartani.

A haragtól pír öntötte el Honor arcát. - Baszd meg, Dmitri! - Most rögtön? - Szándékosan gúnyos mosolyt villantott felé. - Akkor gyere ide, drágám! Látta, hogy a lány keze megrándul, és tudta, hogy Honor küzd a késztetéssel, hogy a fegyvere után kapjon, és golyót küldjön a szívébe.

Attól csak még édesebb lesz az élmény, amikor meztelenül és nedvesen vágysz rám. Honor szó nélkül bevágta maga után a hálószoba ajtaját. Tíz hosszú perccel később újra megjelent. A haja szorosan copfba fogva; ezúttal testhezálló farmert viselt, amit egy térdig érő, fekete csizma szárába tűrt; feszülő, fekete pólót, afelett pedig rövid, fekete bőrdzsekit.

Dmitrinek igaza volt. A keble tényleg telt volt, az alakja lenyűgöző.

Odalépett hozzá, és alig néhány centire megállt a dühtől remegő nő előtt. Felemelte a kezét, hogy egy ellenállhatatlan kényszertől hajtva megérintse.

Néhány hirtelen mozdulat, és egy könyék csapódott a mellkasába, a lába kirepült alóla, és Dmitri a földön találta magát. Felnézett Honorra, aki egyáltalán nem volt védtelen áldozat. Dmitri felkacagott.

A lány nem tudta, mire számítson, de az biztos, hogy nem várta ezt a mély, férfias és forrón őszinte nevetést. A férfi feléje nyújtotta a kezét, de ő nem segítette fel Dmitrit... pedig nagyon zavaró volt, menyire vágyott rá, hogy lovagló ülésben leereszkedjen a szép testre, és lehajoljon, hogy megcsókolja érzéki, nevető ajkát. Mintha a vámpír nem épp azelőtt sebezte volna meg kegyetlen szavai élével.

A férfi nevetése alábbhagyott, és nagyon, nagyon férfias mosollyá változott. - Gyere ide!

A vadász ehelyett az ajtóhoz ment, de már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy le tudja győzni azt az őrületet, ami Dmitrivel kapcsolatban benne élt.

***

Honor megdermedt, amikor Dmitri megállt az autóval egy diszkrét, fekete épület háta mögött a Sohóban.

Honor szeme előtt sötét foltok táncoltak, a lélegzete elakadt. A pisztolya a kezében volt, és Dmitri fejére irányult, még mielőtt a lány felfogta volna, hogy egyáltalán előrántotta a karja alatt viselt tokból.

Dmitri villámgyorsan mozgott, és a pisztoly hirtelen már az ő kezében volt, az arca pedig néhány centire a lányétól.

A te döntésed.

A vadász érezte, hogy le kell vezetnie a benne felgyülemlett feszültséget. Meg akarta ütni Dmitrit, a vérét akarta ontani.

Honor figyelte a vámpír távolodó alakját, miközben Dmitri a klub hátsó bejárata felé közeledett. Visszacsúsztatta a fegyvert a tokba, de az húzta a vállát. A férfi szán dékosan mondta, amit mondott, hogy kiváltson belőle valamilyen reakciót, de attól még bántóak voltak a szavai. Nagyon.

Kiugrott a kocsiból, és Dmitri után eredt. A férfi hátrapillantott a válla felett, és bevárta. - Próbálj meg nem lelőni senkit - szólt. Hangjának mély dorombolása végigsimított a lány érzékein, olyan bensőségesen érintette meg, mint az éjféli rózsák áradó illata. - Beszélni is szeretnénk velük.

Addigra már az ajtóhoz értek, amit az őr kitárt előttük.