74

REN. SZENT TERRY ÉS A VÁNDOROK NAPJA
HUSZONÖTÖDIK ÉV

Amikor felébredek, Toby már a függőágyában üldögél és nyújtózkodik. Rám mosolyog: újabban többet mosolyog. Most talán azért, hogy engem bátorítson. – Milyen nap van ma? – kérdi.

Egy pillanatra elgondolkodom. – Szent Terry, Szent Sojourner napja – felelem. – A Vándoroké.

Toby bólint. – Meditálnunk kellene – mondja. – Veszélyes ösvényre lépünk ma; szükség lesz a belső békénkre.

Ha egy Ádám vagy Éva azt mondja neked, hogy meditálj, nem mondasz nemet. Toby kimászik a függőágyból, én pedig őrködöm, nehogy valami meglepje, miközben lótuszülésben ül: Toby korához képest meglehetősen hajlékony. De amikor én kerülök sorra, annak ellenére, hogy úgy veszem fel a pozíciót, mintha csak gumiból lennék, nem tudok megfelelőképpen meditálni. Nem tudom megoldani az első három lépést: a Bocsánatkérést, Hálaadást és Megbocsátást – különösen nem a Megbocsátást, mert azt sem tudom, kinek is kellene megbocsátanom. Ádám Egy azt mondaná, túl sok félelem és düh van bennem.

Úgyhogy csak Amandára gondolok, mindarra, amit értem tett, és arra, hogy én viszont soha semmit nem tettem érte. Inkább féltékeny voltam rá Jimmy miatt, holott Amanda arról egyáltalán nem tehetett. Nagyon igazságtalan voltam. Meg kell találnom őt, meg kell szabadítanom attól, ami történik vele. Bár már az is lehetséges, hogy hiányzó belső szervekkel lóg valamelyik fáról, mint Oates.

De azt nem akarom elképzelni, inkább elképzelem magam, amint megyek Amanda felé, mert ez az, amit tennem kell.

Nemcsak a test utazik, szokta mondani Ádám Egy, hanem a Lélek is. Az egyik utazás vége egy másik utazás kezdete.

– Készen állok – mondom Tobynak.

Eszünk egy kis műhajbirkahúst, vizet iszunk rá, aztán egy bokor alá rejtjük a függőágyakat, hogy ne kelljen cipelnünk. De a hátizsákokat vinnünk kell, mondja Toby, azokban van az élelem és minden más, amire szükség lehet. Körülnézünk, hogy megbizonyosodjunk róla, nem hagytunk hátra nyilvánvaló nyomokat. Toby ellenőrzi a fegyverét. – Csak két golyóra lesz szükségem – mondja.

– Ha nem hibázod el – mondom. Egy golyó mindegyik kíngolyósnak: elképzelem a golyókat, amint hasítják a levegőt, egyenesen a – mibe is? Szembe? Szívbe? Beleremeg a gyomrom.

– Nem hibázhatok – mondja Toby. – Sugárpisztoly van náluk.

Aztán ismét rátérünk az ösvényre, és továbbmegyünk a tenger felé, arra, amerről éjszaka a hangokat hallottam.

Egy idő múlva ismét halljuk azokat a hangokat, de most nem énekelnek, csak beszélgetnek. Füstszagot érzünk – fából rakott tűz szagát –, és gyerekek nevetését halljuk. Ezek Glenn mesterségesen előállított emberei. Azoknak kell lenniük.

– Lassan lépkedj – mondja Toby halkan. – Ugyanazok a szabályok, mintha állatok lennének. Maradj nagyon nyugodt. Ha távoznunk kell, csak hátrálj. Ne fordulj meg, ne szaladj el.

Nem tudom, mit vártam, de egyvalami biztos: nem azt, amit látok. Egy tisztás van előttünk, a tisztáson tűz ég, körülötte emberek, talán harmincan. Mindegyik különböző színű – fekete, barna, sárga és fehér –, de öreg nincs köztük. És egyiken sincs ruha.

Nudista tábor, gondolom. De nem gondolom komolyan. Nagyon jól néznek ki – túlságosan is tökéletesek. Úgy festenek, mintha a MegÚJ Spa reklámjai lennének: műcickó, teljesen legyantázott szőrzet – egyáltalán nincs testszőrzetük. Polírozottak. Retusáltak.

Vannak olyan dolgok, amiket addig képtelenség elhinni, amíg a saját szemünkkel nem látjuk: ezek az emberek ilyenek. Nem egészen hittem el, hogy Glenn valóban megcsinálta, amiről beszélt; még Croze-nak sem hittem, habár ő tényleg látta ezeket az embereket. De most itt vannak előttem. Olyan, mintha unikornisokat látnék. Hallani szeretném, ahogy dorombolnak.

Amikor megpillantanak minket – először az egyik gyerek, aztán egy nő, aztán mindegyikük –, abbahagyják, amit csináltak, mindannyian felénk fordulnak, és ránk bámulnak. Nem látszik rajtuk félelem, nem tűnnek fenyegetőnek: inkább érdeklődőnek, de nyugodtnak. Olyan, mintha műhajbirkák bámulnának ránk. Ugyanúgy rágcsálnak is. Nem tudom, mit esznek, de valami zöldet: némelyik gyereket annyira lenyűgözi a látványunk, hogy a szája is tátva marad.

– Helló – mondja Toby. Nekem annyit mond: – Maradj itt. – Előrelép. Az egyik férfi feláll – addig a tűz mellett guggolt és a többiek elé áll.

– Légy üdvözölve – mondja. – Hóember barátja vagy?

Szinte hallom, amint Toby töpreng a válaszon: Ki az a Hóember? Ha igent mond, ellenségnek hiszik majd? Mi van, ha nemmel válaszol?

– Hóember jó? – kérdi Toby.

– Igen – feleli a férfi. Magasabb a többieknél, és úgy tűnik, ő a szóvivőjük. – Hóember nagyon jó. A barátunk. – A többiek bólogatnak, nem hagyták abba a rágást.

– Akkor mi is a barátai vagyunk – feleli Toby. – És a ti barátaitok is.

– Olyan vagy, mint ő – mondja a férfi. – Neked is két bőröd van, mint neki. De neked nincsenek tollaid. Fán élsz?

– Tollak? – kérdezi Toby. – A második bőrén?

– Nem, az arcán – feleli a férfi. – Jött egy másik is, olyan, mint Hóember. Tollai voltak. És volt vele egy másik is, akinek rövid tollai voltak. És egy nő, akinek kék szaga volt, de nem úgy viselkedett, mintha kék lenne. Lehet, hogy az a nő, aki veled van, ő is ilyen?

Toby bólint, mintha ezt mind értené. Lehet, hogy érti is. Én nem mindig tudom, mi az, amit megért.

– Kék szaga van – mondja egy másik férfi. – A nőnek, aki veled van. – Az összes férfi felém szimatol, mintha virág lennék, vagy talán sajt. Némelyiknek hatalmas, kék erekciója támadt. Croze figyelmeztetett erre, de még sohasem láttam ilyet, még a Pikkelyekben sem, ahol pedig voltak vendégek, akik előszeretettel használtak testfestéket és péniszhosszabbítót. Némelyik férfi furcsa hangon zümmög – arra hasonlít, mint amikor kristálypohár szélén húzzuk végig az ujjúnkat.

– De a másik nő megijedt, amikor énekeltünk és virágokat akartunk neki adni, és jeleztünk neki a péniszünkkel – mondja a főember.

– Igen. A két férfi is megrémült. Elfutottak.

– Milyen magas volt a nő? – kérdi Toby. – Magasabb, mint ő? – Rám mutat.

– Igen. Magasabb. Nem volt jól. És szomorú is volt. Doromboltunk volna fölötte, meggyógyítottuk volna. Akkor utána párzani is tudtunk volna vele.

Amandáról beszélnek, gondolom. Tehát még életben van, még nem ölték meg. Siessünk! – szeretném kiáltani. De Toby még nem indul.

– Szerettük volna, ha kiválasztja azt a négyet, akivel párzani fog – mondja a fő férfi. – Talán a nő, aki veled van, választ majd. Nagyon kék a szaga! – Erre az összes férfi mosolyogni kezd – vakító fehér foguk van –, felém fordítják a péniszüket, és elkezdik egyik oldalról a másikra himbálni, ahogyan az elégedett kutyák csóválják a farkukat.

Négy? Egyszerre? Nem akarom, hogy Toby bármelyiküket is lelője – olyan gyengédnek látszanak, és annyira jóképűek –, de a világoskék péniszeket sem szeretném a közelemben.

– A barátom nem igazán kék – mondja Toby. – Ez csak a másik bőre. Egy kék személy adta neki. Ezért van kék szaga. Hova ment az a két férfi és a nő?

– A part mentén mentek – mondja a főember. – És aztán, ma reggel Hóember elment, hogy megtalálja őket.

– Mondjuk, benézhetnénk a másik bőre alá, hogy meglássuk, mennyire kék.

– Hóembernek beteg a lába. Doromboltunk fölötte, de még több dorombolásra lenne szüksége.

– Ha Hóember itt lenne, ő meg tudná mondani, mennyire kék. Megmondaná nekünk, hogy mit csináljunk.

– Nem szabad hagyni, hogy a kék kárba vesszen. Az Guvat egyik ajándéka.

– Hóemberrel akartunk menni. De azt mondta, hogy maradjunk itt.

– Hóember tudja – mondja az egyik nő. Eddig a nők nem szóltak bele a beszélgetésbe, de most mindegyik bólogat és mosolyog.

– Mi most indulunk, segítenünk kell Hóembernek – mondja Toby. – A barátunk.

– Veletek jövünk – mondja egy másik férfi: alacsonyabb, sárgás bőrű, zöld szemű. – Mi is segítünk Hóembernek. – Most veszem észre, hogy mindegyiknek zöld a szeme. A szaguk pedig olyan, mint a citrusféléknek.

– Hóember gyakran szorul a segítségünkre – mondja a magas férfi. – Gyenge a szaga. Nincs ereje. És most még beteg is. Beteg a lába. Sántít.

– Ha Hóember azt mondta, hogy maradjatok itt, akkor itt kell maradnotok – mondja Toby. Egymásra néznek: valami aggasztja őket.

– Itt maradunk – mondja a magas férfi. – De hamar vissza kell jönnöd.

– És hozd Hóembert is – mondja az egyik nő. – Hogy segíthessünk rajta. Akkor majd élhet megint a fáján.

– És adunk neki egy halat. A hal boldoggá teszi.

– Megeszi – mondja az egyik gyerek fintorogva. – Megrágja. Lenyeli. Guvat mondta neki, hogy ezt kell tennie.

– Guvat az égben lakik. Szeret minket – mondja egy alacsony nő. Úgy tűnik, Guvatot Istennek hiszik. Glenn, a fekete pólós Isten – ez elég vicces, ha azt nézzük, milyen is volt valójában. De nem nevetek.

– Adhatunk neked is egy halat – mondja a nő. – Szeretnél egy halat?

– Igen. Hozd vissza Hóembert – mondja a magas férfi. – Akkor hozunk két halat. Hármat. Egyet neked, egyet Hóembernek, egyet a kékszagú nőnek.

– Megtesszük, amit tehetünk – mondja Toby.

Úgy tűnik, ez megzavarta őket. – Ez mit jelent? – kérdezi a férfi.

Kilépünk a fák alól, a tűző napfénybe, ott már a hullámok hangját is halljuk, átgyaloglunk a puha, száraz homokon, lefelé a nedves sávra, a víz partjára. A hullámok a partnak csapódnak, aztán lágy szisszenéssel visszahúzódnak: mintha egy hatalmas kígyó lélegezne. A part élénk színű szeméttel van tele: műanyagdarabkák, üres dobozok, törött üveg.

– Azt hittem, rám fognak ugrani – mondom.

– Erezték a szagod – mondja Toby. – Erezték az ösztrogént, és azt hitték, hogy tüzelsz. Csak akkor párzanak, amikor kék lesz a színük. Akárcsak a páviánok.

– Honnan tudod mindezt? – kérdem. Croze mesélt nekem a kék péniszekről, de az ösztrogénről nem.

– Királyharkálytól – feleli Toby. – A VadÁdámok fejlesztették ki ezt a tulajdonságot. Az élet egyszerűbbé tétele volt a cél. A párválasztás elősegítése. A szerelmi bánat kiküszöbölése. De most nagyon csöndben kell lennünk.

Szerelmi bánat, gondolom. Kíváncsi vagyok, mit tudhat arról Toby.

A part mentén, a vízben elhagyott felhőkarcolók sorakoznak: még akkorról emlékszem rájuk, amikor Kertész koromban kijártunk az Örökség park strandjára. Régen szárazföld volt, mielőtt a tengerszint magasra emelkedett, és végigsöpört az a rengeteg hurrikán: tanultuk az iskolában. Sirályok repülnek a magasban, aztán letelepednek a lapos tetőkön.

Itt akár tojást is találhatunk, gondolom. És halat. Zeb megtanította, hogyan halásszunk fény segítségével, ha nagyon nagy a szükség. Készíts egy fáklyát, és a halak oda fognak úszni, a fény felé. A homokba kis lyukakat ástak a rákok. Távolabb, a strandon csalán nő. Algát is lehet enni. Mindenféle Szent Euell-es dolgot.

Megint ábrándozom: az ebédet tervezem, amikor a tudatom mélyén semmi mást nem érzek, kizárólag félelmet. Nem sikerülhet. Nem tudjuk kiszabadítani Amandát. Megölnek bennünket.

Toby nyomokat talált a nedves homokban – emberek jártak arra cipőben vagy csizmában –, és azt a helyet is megtalálta, ahol levették a lábbelijüket, talán hogy lábat mossanak; és aztán azt a helyet is, ahol visszabújtak a cipőjükbe, és elindultak a fák felé.

Lehet, hogy most épp néznek kifelé a fák közül. Lehet, hogy bennünket figyelnek. Lehet, hogy épp ránk céloznak.

A nyomok tetején másik pár lábnyom. Mezítlábas. – Olyan emberé, aki sántít – suttogja Toby, és arra gondolok, ez biztosan Hóember. Az őrült, aki a fán lakik.

Ahol a homok a növényzettel találkozik, az első fák alatt levesszük a hátizsákot, és otthagyjuk. Toby azt mondja, most csak a terhünkre lennének: szükségünk lesz a karunkra.