30

Másnap Amanda azt mondta, olyan meglepetése van a számomra, amitől biztosan jobb kedvre derülök. Az Emésztő plázában van, mondta. És tényleg meglepetés volt, mert amikor odaértünk, Shackie és Croze már ott ácsorgott a tönkretett hologramkivetítő fülke körül. Tudtam, hogy mindkettő szerelmes Amandába – csakúgy, mint az összes többi fiú –, habár Amanda sohasem töltött kettesben időt egyikőjükkel sem.

– Megszereztétek? – kérdezte. Szégyenlősen rávigyorogtak. Shackie az utóbbi időben nagyot nőtt: magas volt, nyurga, sötét szemöldökű. Croze is nőtt, de ő nemcsak hosszában, hanem székében is, és szalmaszínű szakállkezdemény nőtt az állán. Azelőtt nem sokat foglalkoztam a kinézetükkel – legalábbis nem részletekbe menően –, de most azon kaptam magam, hogy másképp nézek rájuk.

– Itt van bent – mondták. Nem látszottak ijedtnek, inkább nagyon ébernek. Körbenéztek, nem figyeli-e valaki őket, aztán mindannyian bezsúfolódtunk a fülkébe, ahonnan azelőtt hologramokat lehetett küldeni a pláza folyosóira. A fülkét csak két személyre tervezték, úgyhogy nagyon szorosan préselődtünk egymáshoz.

Nagyon meleg volt odabenn. Éreztem testünk forróságát, mintha valami fertőzést szedtünk volna össze, és égnénk a láztól, és éreztem Shackie és Croze megszáradt izzadság-, régiruhaszövet- és zsírosfejbőr-szagát – mindannyiunknak ilyen szaga volt –, valamint az ezzel keveredő nagyfiúszagot, ami gombára és borseprőre emlékeztetett. És Amanda parfümjének pézsmaalapú, csöppnyi vérszaggal kevert virágillatát.

Azt nem tudtam, ők milyennek érzik az én szagomat. Azt mondják, az ember a saját szagát sohasem érzi igazán, mert annyira megszokta. Bárcsak előre tudtam volna erről a meglepetésről, mert akkor megmosakodtam volna az egyik dugi rózsaszappan-darabkával. Reméltem, hogy nincs koszosfehérnemű- vagy büdös lábszagom.

Miért vágyunk rá, hogy mások kedveljenek bennünket, még akkor is, ha igazából nem is törődünk velük? Nem tudom, miért, de így van. Amint ott álltam, és éreztem azokat a szagokat, azon vettem észre magam, hogy abban reménykedem, Shackie és Croze csinosnak talál.

– Itt van – mondta Shackie. Elővett egy rongydarabot, amiben volt valami.

– Mi ez? – kérdeztem. Hallottam a saját kislányos, csipogó hangomat.

– A meglepetés – felelte Amanda. – Hoztak nekünk abból a szuper fűből. Amit Burt, a Göcs termesztett.

– Hiszen az lehetetlen! – mondtam. – Vettétek? A SzeKúrtól?

– Elsíboltuk – mondta Shackie. – Visszalopóztunk a Buenavista hátsó bejáratán keresztül – sokszor csináltuk már. A SzeKúrosok a bejárati ajtón járkáltak ki-be, ránk se hederítettek.

– Az egyik pinceablakról le lehet emelni a rácsot – ott szoktunk bemenni, hogy bulizzunk a lépcsőházban – mondta Croze.

– Zsákszámra hordták az anyagot a pincébe – mondta Shackie. – Biztosan leszüretelték az összes tövet. Már attól be lehetett tépni, ha csak levegőt vett az ember.

– Mutasd – mondta Amanda. Shackie kitekerte a rongyot: szárított, felaprított levelek voltak benne.

Tudtam, hogy mi Amanda véleménye a drogokról: az ember nem lesz ura többé a tudatának, ami kockázatos, mert akkor mások kihasználhatják. Túlzásba is lehet vinni, mint Ködös Philo teszi, úgy pedig az ember elveszítheti a maradék agyát is, és akkor senkit nem fog érdekelni, hogy elveszti-e fölötte az uralmat vagy sem. És csakis olyanokkal szabad szívni, akikben megbízik az ember. Vajon Shackie-ben és Croze-ban megbízott?

– Te kipróbáltad már ezt az anyagot? – kérdeztem suttogva Amandától.

– Még nem – súgta vissza Amanda. Miért suttogtunk? Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy Shackie és Croze amúgy is hallott mindent.

– Akkor nem akarom – mondtam.

– De fizetek érte! – mondta Amanda ádáz hangon. – Épp eleget!

– Én már kipróbáltam – mondta Shackie a legkeményebb hangján. – Csúcsszuper!

– Én is próbáltam már. Olyan érzés, mintha szárnyaid lennének – mondta Croze. – Mint egy kibaszott madárnak! – Shackie már sodorta is a dzsointot, meggyújtotta, beleszívott.

Valakinek a keze a fenekemen volt, nem tudtam, kié. Csúszott felfelé, próbált utat találni a Kertész egyberuhám alá. Akartam mondani, hogy „Hagyd abba”, de valamiért mégsem mondtam.

– Csak próbáld ki – mondta Shackie. Elkapta az állam, odanyomta a száját az enyémre, és telefújta füsttel.

Köhögtem, mire újból megcsinálta, és nagyon elszédültem. Aztán tiszta, vakítóan fényes, fluoreszkáló kép jelent meg előttem, a nyúlról, amit azon a héten ettünk. Rám bámult a halott szemével, de a szeme narancsszínű volt.

– Túl sok volt neki – mondta Amanda. – Nincs hozzászokva!

Aztán hányingerem lett, és hánytam. Azt hiszem, mindegyiküket lehánytam. Ő, ne, gondoltam, micsoda idióta vagyok. Nem tudom, meddig tartott ez az egész, mert az idő gumiszerűvé vált, nyúlt, mint egy hosszú, rugalmas kötél vagy mint egy óriási rágógumidarab. Azután hirtelen picurka, fekete négyszöggé csapódott össze, és elájultam.

Az elromlott szökőkútnak támasztva tértem magamhoz. Szédültem, de már nem voltam olyan rosszul: inkább olyan volt, mintha lebegnék. Minden távolinak és áttetszőnek tűnt. Talán át tudom dugni a kezem a betonon, gondoltam. Talán az egész mindenség egy csipketerítő – kis csomókból áll, azok között pedig Isten van, ahogy Ádám Egy mondja. Az is lehet, hogy füst vagyok.

Az átellenben levő kirakat olyan volt, mint egy doboz szentjánosbogár, megannyi élő flitter. Odabenn buliztak, hallottam a zenét. Csilingelő és furcsa volt. Pillangóbuli: ott ropják a cingár pillangólábaikon. Ha képes lennék felállni, gondoltam, én is táncolhatnék.

Amanda karja a vállamon volt. – Minden oké – mondta. – Nincs semmi baj. – Shackie és Croze még mindig ott voltak, és nagyon mérgesnek tűntek. Leginkább Croze, mert Shackie majdnem annyira ki volt ütve, mint én.

– Tehát, mikor fogsz fizetni? – kérdezte Croze.

– Nem jött be a dolog – mondta Amanda. – Úgyhogy soha.

– Nem ez volt a megállapodás – mondta Croze. – Az volt a megállapodás, hogy mi hozzuk az anyagot. Hoztuk. Úgyhogy tartozol nekünk.

– Az volt a megállapodás, hogy Rennek örömet szerzünk – mondta Amanda. – Nem jött össze. Ennyi.

– Nem úgy van az – mondta Croze. – Tartozol nekünk. Fizetned kell.

– Tehetsz egy szívességet – mondta Amanda azzal a maró éllel a hangjában, amit a túl közel merészkedő plebszsuhancok ellen szokott használni.

– Felőlem – mondta Shackie. – Nem érdekes. – Úgy tűnt, őt nem nagyon izgatja a dolog.

– Tartozol nekünk két numerával – mondta Croze.

– Eggyel nekem, eggyel Shackie-nek. Nagyon veszélyes volt, meg is ölhettek volna bennünket!

– Hagyd békén – mondta Shackie. – Csak hadd érintsem meg a hajad – szólt Amandához. – Tejkaramella-illatod van. – Még mindig be volt állva.

– Kopjatok le – mondta Amanda. És azt hiszem, tényleg el is húztak, mert amikor legközelebb odanéztem, már nem voltak ott.

Addigra már kezdtem kicsit józanodni. – Amanda – mondtam. – Nem tudom elhinni, hogy üzleteltél velük.

– Hozzá akartam tenni, hogy „értem”, de attól tartottam, hogy akkor elsírom magam.

– Sajnálom, hogy nem jött be – mondta. – Csak azt akartam, hogy jobban érezd magad.

– Jobban érzem magam – feleltem. – Könnyebbnek. Ez igaz is volt, egyrészt azért, mert kihánytam egy csomó folyadékot, másrészt viszont Amanda miatt. Tudtam, hogy régebben is eladta már magát, élelemért, amikor éhezett a texasi hurrikán után, de azt mondta, hogy sohasem élvezte, szigorúan csak üzlet volt, úgyhogy már nem csinálta, mert nem volt rá szüksége. És most sem volt rá szüksége, mégis megtette. Nem tudtam, hogy ennyire szeret.

– Most dühösek rád – mondtam. – Bosszút fognak állni. – Habár ez akkor nem tűnt igazán fontosnak, mert még mindig be voltam tépve.

– Ezen aztán nem aggódom – mondta Amanda. – Tudok velük bánni.