14

A Tizedik Évben, tízéves koromban találkoztam először Amandával: éppen annyi idős voltam, mint a Kert, úgyhogy könnyű emlékeznem rá, mi mikor történt.

A Farkasok Szent Farley-jének napja volt – ez volt az Ifjú Cserjészek egyik guberálónapja, amikor rusnya zöld kendőt kellett a nyakunk köré tekernünk, és olyan tárgyak után kutatnunk, amiket aztán a Kertészek újrahasznosíthatnak. Volt, hogy szappanmaradékot kellett gyűjtenünk: olyankor fonott kosarakkal jártuk körbe a jó hoteleket és éttermeket, mert azok irdatlan mennyiséget dobáltak ki. A legjobb szállodák a gazdagabb plebsztelepeken voltak – a Páfrányoson, a Golfgreensen és a leggazdagabbon, a Szolárison. Autóstoppal mentünk ezekre a helyekre, habár stoppolni nem volt szabad. A Kertészek már csak ilyenek voltak: utasítottak valamire, aztán megtiltották, hogy a lehető legegyszerűbb módon hajtsuk végre az utasítást.

A rózsaillatú szappan volt a legjobb. Bernice-szel néhányat haza is vittünk: én az enyémet a párnahuzatomba tettem, hogy elnyomja a nyirkos ágytakaróm penészszagát. A többit elvittük a Kertészekhez, akik a Tetőkertben, a fekete, doboz formájú szolársütőkön lassan gél állagúra melegítették, aztán amikor kihűlt, feldarabolták. A Kertészek sok szappant használtak, mert nagyon féltek a mikrobáktól, de a feldarabolt szappan egy részét másra használták: levélbe tekerték, átkötözték, aztán eladták a Kertészek ÉletFa BioPiacán, ahol kukacokat is árultak zacskókban, valamint biozöldségeket, például tarlórépát és cukkinit: csupa olyasmit, amiből több termett, mint amennyit a Kertészek saját maguk elfogyasztottak.

Most éppen nem szappan-, hanem ecetnap volt. Átkutattuk a bárok, éjszakai klubok, sztriptízbárok hátsó bejáratánál lévő kukákat, és a maradék bort, amit találtunk, Ifjú Cserjész-vödreinkbe öntöttük. Aztán a vödröket elcipeltük a Wellness Klinika épületébe, az Ecetszobába, ahol a bort hatalmas hordókba öntöttük, és ecetté erjesztettük, amit aztán a Kertészek takarításra használtak. A felesleget kis palackokba dekantáltuk, melyeket szintén gyűjtőútjainkon találtunk, majd Kertészek feliratú címkét ragasztottunk rájuk. Aztán a szappannal együtt ezeket is kivittük az ÉletFa BioPiacra.

Az Ifjú Cserjész-munkánkból elméletileg hasznos dolgokat kellett volna tanulnunk. Például azt, hogy semmit sem szabad csak úgy eldobni, még a bűnös helyekről származó bort sem. Nem létezik olyan, hogy szemét, hulladék vagy kosz, csakis olyan anyag, amit nem használtak fel megfelelő módon. A legfontosabb lecke pedig az volt, hogy a közösség életéhez mindenkinek, még a gyerekeknek is hozzá kell járulniuk.

Shackie, Croze és az idősebb fiúk néha inkább megitták a bort, amit találtunk. Ha túl sokat ittak, akkor elestek, hánytak, összeverekedtek a plebszsuhancokkal, és kövekkel dobálták az alkoholistákat. Bosszúból azok belehugyoztak az üres üvegekbe, hogy átverjenek bennünket. Én sohasem ittam bele a húgyba, hiszen elég volt beleszagolni az üvegbe. De azok, akik cigaretta- és szivarvégek vagy marihuána szívásával már eltompították a szaglásukat, időnként beleittak az üvegbe, aztán köpködtek és káromkodtak. Habár az is lehet, hogy szándékosan ittak a telehugyozott üvegekből, hogy káromkodhassanak, amit persze tiltottak a Kertészek.

Abban a pillanatban, amint látótávolságon kívül kerültek, Shackie, Croze és a többi fiú levette a nyakából az Ifjú Cserjész-nyakkendőt, és a fejükre rakták, úgy, ahogy az ÁzsiaMixek hordták. Ők is utcai banda akartak lenni – még nevük is volt: ők voltak a Zöld Üszök. Ez elvileg a bandatagok titka volt, de mindannyian tudtuk. Bernice azt mondta, igazán találó név, mert a fiúk olyanok, mint az üszkösödés.

– Nagyon vicces, Bernice – mondta Crozier. – Te meg baromi ronda vagy.

Csoportokban kellett volna guberálnunk, hogy meg tudjuk védeni magunkat a plebszsuhancoktól vagy az alkoholistáktól, akik kikapják a vödröt az ember kezéből, és megisszák a bort, vagy a gyerekrablóktól, akik eladják a gyerekeket a pedofilpiacon. De mi inkább kettes-hármas csapatokra oszlottunk, mert úgy hamarabb végeztünk a területtel.

Azon a napon én Bernice-szel kezdtem, de összevesztünk. Folyamatosan marakodtunk, amit én a barátságunk jeleként fogtam fel, mert akármilyen aljas módon veszekedtünk is egymással, utána mindig kibékültünk. Volt közöttünk valamiféle kapocs: nem kemény, mint a csont, hanem csúszós, mint a porc. Valószínűleg mindketten állandó bizonytalanságban éltünk a Kertészgyerekek között; mindketten attól tartottunk, hogy szövetséges nélkül maradunk.

Akkor éppen egy gyöngyökkel kivarrt, tengeri csillagos erszényen vesztünk össze, amit egy szemétkupacban találtunk. Mindig is arra vágytunk, hogy ilyen tárgyakat találjunk, ezek után kajtattunk. A plebsztelepiek rengeteg mindent eldobtak, mert – az Ádámok és Évák szerint – csak nagyon rövid ideig tudtak egyvalamire figyelni, és erkölcstelenek voltak.

– Én láttam meg először – mondtam.

– Legutóbb is te láttad meg először – mondta Bernice.

– Na és? Akkor is én láttam meg először!

– Az anyád egy szutyok – mondta Bernice. Aljas dolog volt ezt mondania, mert én magam is így gondoltam, és ezzel Bernice is tisztában volt.

– A te anyád pedig egy zöldség! – vágtam vissza. A „zöldség” szónak nem kellett volna sértőnek lennie a Kertészek között, mégis az volt. – Veena, a Zöldség! – tettem még hozzá.

– Te húsos böfi! – mondta Bernice. Nála volt az erszény, és eltökélte, hogy megtartja.

– Rendben – mondtam. Megfordultam, és otthagytam. Továbbra is a közelben maradtam, de nem fordultam vissza, Bernice pedig nem rohant utánam.

Ez az egész az AlmásKert bevásárlóközpontban történt. AlmásKert volt a plebsztelepünk hivatalos neve, habár mindenki csak Emésztőnek hívta, mert nyom nélkül tűntek el benne emberek. Mi, Kertészgyerekek, amikor csak lehetett, a plázán vágtunk át, csak azért, hogy nézelődhessünk.

Ahogy minden más is a plebsztelepünkön, hajdan ez a pláza is jobb napokat látott. Volt benne egy elromlott szökőkút, teledobálva üres sörösdobozokkal, a beépített virágládák zizifruttis dobozokkal, cigarettacsikkekkel és használt óvszerekkel voltak tele, amik Nuala szerint mikrobáktól hemzsegtek. Volt egy hologramkivetítő bódé is, amely azelőtt napok, holdak, ritka állatok hasonmását állította elő, vagy éppenséggel azét, aki pénzt dobott bele, de jó ideje szétverték, úgyhogy már csak a bódé állt ott. Időnként bementünk, széthúztuk a rongyos, csillagmintás függönyt, és elolvastuk az üzeneteket, amiket a plebszsuhancok firkáltak a falakra. Monica egy szopógép. Darf is, csak ő jobban csinálja. Mennyiért? Neked ingyen is, Cukorfalat! Brad, készülj fel, kinyírlak. A plebszsuhancok vakmerőek voltak, bármit bárhová felírtak. Nem törődtek vele, ki láthatja meg.

Az Emésztő plebszsuhancai füvet szívni jártak a hologrambódéba – bűzlött tőle a bódé –, valamint szexelni: ezt a hátrahagyott óvszerekből és bugyikból lehetett tudni. A Kertészgyerekeknek tilos volt az ilyesmi – hallucinogéneket csak vallási rituálékhoz lehetett használni, a nemi élet pedig elvileg csak azok számára volt engedélyezett, akik zöld leveleket cseréltek, és együtt átugrottak a tűz felett – de az idősebb Kertészgyerekek azzal kérkedtek, hogy ők már csináltak ilyesmit.

Egyedül a húszdolláros boltok – mint a Flitter, a Bevadulás vagy a Vízipipa – nem voltak még bezárva. Tollas kalapokat árultak, sárkányos, koponyás és durva feliratos pólókat, meg olyan ceruzákat, amikkel a testre lehetett rajzolni. Energiaszeletet, rágógumit, amitől világít az ember nyelve a sötétben, vörös ajak formájú hamutartót, melyen az volt a felirat, hogy „Majd én elszívom neked”, valamint mélybőr tetoválást, amely az Évák szerint a vénáig kiégeti az ember bőrét. Drága cuccokat is lehetett nagyon olcsón venni; azokat Shackie szerint a Szoláris butikjaiból síbolták.

Az Évák azt mondták, ez mind csak ízléstelen vacak. Ha már az ember eladja a lelkét, legalább kérjen érte magasabb árat! De Bernice-t és engem nem érdekelt, hogy mit mondtak. Bennünket nem a lelkünk érdekelt. Sóvárgástól szédülten bámultunk be az ablakokon. Mit vennél? – kérdeztük egymástól. – A LED-pálcát? Az dedós! A Vér és Rózsák videót? Fújj, az fiús! Igazi Nő Felragasztható Mellimplantátumot stimulálható mellbimbóval? Ren, hogy te mekkora hülye vagy!

Miután Bernice otthagyott, nemigen tudtam, mihez kezdjek. Eszembe jutott, hogy talán haza kellene mennem, mert nem túlságosan biztonságos egyedül lenni. Aztán megláttam Amandát: a pláza átellenes oldalán ácsorgott egy csoport tex-mexikói, plebsztelepi lánnyal. Látásból ismertem azt a lánycsoportot, de Amandát sohasem láttam még velük.

A lányok megszokott öltözéküket viselték: miniszoknya és flitteres felső, nyakuk körül vattacukorszínű sál, ezüstszínű kesztyű, hajukban műanyag pillangók. Hivalkodóan illegették magukat az audioviz fülhallgatóikkal, a vakítóan fényes telefonjaikkal, a medúzakarkötőjükkel. Mindannyian ugyanazt a számot hallgatták, mellüket düllesztve táncoltak rá, rázták a feneküket. Úgy néztek ki, mint akik minden bolt minden termékét hordják, de már nagyon unják. Nagyon irigyeltem őket. Csak álltam ott, és irigykedtem.

Amanda is táncolt, de ő jobban, mint a többiek. Egy idő múlva abbahagyta, kissé ellépett a csoporttól, és sms-t írt a lila telefonján. Aztán egyenesen rám nézett, mosolygott, és felém intett ezüstszínű ujjaival. Azt jelentette, hogy Gyere ide.

Körbenéztem, figyel-e valaki. Aztán átvágtam a plázán.