15

– Akarod látni a medúzakarkötőmet? – kérdezte Amanda, amikor odaértem. Szánalmasnak tűnhettem a szemében az árvagyerek-ruhámban, a krétás ujjaimmal. Amanda elém tartotta a csuklóját: apró medúzák nyíltak és csukódtak rajta, olyanok voltak, mint az úszó virágok. Gyönyörűek.

– Hol szerezted? – kérdeztem. Nemigen tudtam, mit mondjak.

– Elcsórtam – válaszolta Amanda. A plebsztelepi lányok szinte mindent így szereztek meg.

– Hogyan maradnak élve ott benn?

Amanda rámutatott az ezüstkapocsra, amivel a karperecét be lehetett kapcsolni. – Itt van a levegőztető – mondta. – Ez pumpálja nekik az oxigént. Hetente kétszer kell őket etetni.

– És ha elfelejted?

– Akkor egymást eszik meg – felelte Amanda. Kissé elmosolyodott. – Van, aki direkt nem eteti meg őket. Akkor kitör egy miniháború, egy idő múlva csak egyetlen medúza marad, aztán az is elpusztul.

– Szörnyű – mondtam.

Amanda nyugodtan mosolygott tovább. – Igen. Azért csinálják.

– Nagyon jól néz ki – mondtam semleges hangon. A kedvében akartam járni, és nem tudtam, rossznak vagy jónak tartja-e a szörnyű-t.

– Vedd el, a tiéd – mondta Amanda. Elém tartotta a csuklóját. – Én tudok másikat lopni magamnak.

Nagyon akartam a karkötőt, de féltem, hogy nem tudnék tápot venni a medúzáknak, és akkor elpusztulnak. Vagy attól, hogy akármilyen jól elrejtem is, megtalálják nálam, és akkor bajba kerülök. – Nem lehet – mondtam. Tettem egy lépést hátrafelé.

– Hozzájuk tartozol, ugye? – kérdezte Amanda. Nem csúfolódott, egyszerűen kíváncsinak tűnt. – Az Istenesekhez. Az Istenvertékhez. Azt mondják, errefelé van egy csomó ilyen.

– Nem – mondtam. – Nem vagyok közülük való. – Persze kétség sem férhetett hozzá, hogy hazudok. Sok lepusztult ember volt az Emésztő-telepen, de csakis a Kertészek néztek ki szántszándékkal lepusztultnak.

Amanda kissé oldalra hajtotta a fejét. – Érdekes – mondta. – Pedig pont úgy nézel ki.

– Csak velük élek – feleltem. – Inkább csak látogatóban vagyok náluk. Én egyáltalán nem olyan vagyok, mint ők.

– Persze hogy nem – mondta Amanda mosolyogva. Megpaskolta a karomat. – Gyere velem. Mutatni akarok valamit.

Abba a sikátorba vitt, ami a Pikkelyek és Farkak hátsó bejáratához vezetett. A Kertészgyerekeknek elvileg nem volt szabad odamenniük, mégis mentünk, mert ha sikerült még az alkoholisták előtt odaérnünk, akkor ott sok ecetnek való bort tudtunk gyűjteni.

Veszélyes sikátor volt. A Pikkelyek és Farkak egy koszos lebuj, mondták az Évák. Soha, de soha nem szabad odamennünk, a lányoknak pedig kiváltképp tilos. Az ajtó fölötti neonfelirat szerint ott bent felnőttszórakoztatás zajlott. Az ajtót éjjel két hatalmas, fekete öltönyös, még sötétben is napszemüveget viselő férfi őrizte. Az egyik idősebb Kertészlány azt állította, hogy ezek a férfiak azt mondták neki: „Gyere vissza egy év múlva azzal az édes kis seggeddel.” De Bernice azt mondta, csak henceg.

A bejárat mindkét oldalán képek voltak – kivilágított hologram-fényképek. Gyönyörű lányok voltak rajtuk, akiket – a hajukat leszámítva – tetőtől talpig fényes zöld pikkely borított, akárcsak a gyíkokat. Egyikük fél lábon állt, a másik lábát pedig átkulcsolta a nyaka körül. Arra gondoltam, biztosan fáj neki, de a lány mosolygott.

A pikkelyek a bőrükből nőttek ki, vagy oda vannak ragasztva? Bernice és én nem értettünk egyet a kérdésben. Szerintem ragasztva voltak, Bernice szerint pedig a bőrükből nőttek ki, mert a lányokat megoperálták, olyasformán, mint amikor a mellimplantátumot kapják. Azt mondtam Bernice-nek, hogy ez hülyeség, senki sem vetné alá magát ilyen operációnak. De titokban kicsit hittem neki.

Egy nap láttunk egy pikkelyes lányt, aki fényes nappal rohant az utcán egy fekete öltönyös férfi elől. Nagyon csillogott a fényes, zöld pikkelyek miatt. Lerúgta a magas sarkú cipőjét, és mezítláb futott, ide-oda cikázott az emberek között, de aztán belelépett valami törött üvegbe, és elesett. A férfi utolérte, felnyalábolta, és visszavitte a Pikkelyekbe. A lány zöld kígyóbőr karjai tehetetlenül lógtak, a lába pedig vérzett. Valahányszor eszembe jutott, kirázott a hideg, mint amikor látjuk, hogy valaki éppen elvágja az ujját.

A sikátor végénél, a Pikkelyek melletti kis, négyszög alakú udvaron tartották a kukákat – azokban tárolták a szemétolajnak való szemetet és az egyéb hulladékot. Az udvar végén deszkakerítés volt, mögötte üres telek: a rajta levő épület már leégett. Most már csak kemény föld volt itt, rajta cementdarabok, égett fa, törött üveg, és teljesen felverte a gaz.

Időnként plebszsuhancok lebzseltek itt, és ránk ijesztettek, amikor a borospalackokat ürítettük ki. Azt kiáltozták, „Istenke büdös kis teste!”, kikapták a kezünkből a vödröket, és vagy elszaladtak velük, vagy ránk öntötték a tartalmát. Ezt egyszer Bernice-szel is megtették: utána napokig bűzlött a bortól.

Néha Zeb a szabadtéri órák keretében elvitt bennünket arra az üres telekre: azt mondta, a mi plebsztelepünkön ez hasonlít leginkább egy mezőre. Ha Zebbel voltunk, a plebszkölykök nem bántottak bennünket. Zeb olyan volt, mint egy apatigris: velünk szelíd, mindenki mással vad.

Egyszer egy halott lányt találtunk ott. Se haja nem volt, se ruhája, csak néhány zöld pikkely maradt a testére tapadva. Ragasztott, gondoltam. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre, nem ott nő. Szóval nekem volt igazam.

– Talán napozik – mondta az egyik idősebb fiú, a többiek meg vigyorogtak.

– Ne érjetek hozzá – mondta Zeb. – Legyen bennetek tisztelet! A mai órát a Tetőkerten tartjuk. Amikor legközelebb odamentünk egy szabadtéri órán, a lány már nem volt ott.

– Lefogadom, hogy szemétolajként végezte – súgta nekem Bernice. A szemétolajat mindenféle szerves hulladékból állították elő – vágóhídi hulladékból, fonnyadt zöldségekből, éttermi maradékokból, műanyag palackokból. Ezeket betették egy kazánba, aztán olajat és vizet, valamint különféle fémeket nyertek ki belőle. Törvény tiltotta, hogy emberi holttesteket tegyenek a kazánba, de a kölykök viccelődtek vele. Olaj, víz és inggombok. Olaj, víz és arany tollhegyek.

– Olaj, víz és zöld pikkelyek – súgtam Bernice-nek.

Első látásra úgy tűnt, senki sincs a telken. Sem alkoholisták, sem plebszsuhancok, sem meztelen hullák. Amanda a telek túlsó sarkába vezetett, egy lapos betondarabhoz, amihez szirupos flakon volt támasztva.

– Ezt nézd meg – mondta Amanda. Korábban sziruppal felírta a nevét a betondarabra, ami odavonzotta a hangyákat, úgyhogy most minden betű szélét fekete hangyák lepték. Így tudtam meg Amanda nevét – hangyákból volt kiírva. Amanda Payne.

– Jó, mi? – kérdezte. – Le akarod írni a neved?

– Miért csináltad? – kérdeztem.

– Mert így biztonságos – felelte Amanda. – Az ember leír valamit, ők pedig megeszik az írást. Úgyhogy először megjelenik az ember, aztán eltűnik, így nem tudják megtalálni.

Miért éreztem úgy, hogy ennek van értelme? Fogalmam sincs, de tény, hogy úgy éreztem. – Hol laksz? – kérdeztem.

– Ó, a környéken – felelte lazán Amanda. Ez azt jelentette, hogy igazából sehol sem lakik: egy elhagyott házban lakhatott, vagy még annál is rosszabb helyen. – Régebben Texasban éltem – tette hozzá.

Szóval menekült volt. Sok texasi menekült bukkant fel először a hurrikánok, majd az aszályok után. A legtöbbjük illegális volt. Most már értettem, miért érdekli annyira Amandát az eltűnés.

– Ha akarsz, lakhatsz velem – mondtam. Nem terveztem, egyszerűen csak kicsúszott a számon.

Abban a pillanatban Bernice fúrta át magát a kerítés résén. Megenyhült, visszajött értem, de most meg már én nem akartam vele menni.

– Ren! Mit csinálsz? – kiáltotta felém. Határozottan, ahogy szokott, átcsörtetett a telken. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, milyen nagy a lába, hogy túl szögletes a teste, túl kicsi az orra, a nyakának pedig hosszabbnak és vékonyabbnak kellene lennie. Olyannak, mint Amandáé.

– Úgy látom, itt jön egy barátnőd – mondta mosolyogva Amanda. Azt szerettem volna mondani, hogy nem is a barátnőm, de ekkora áruláshoz nem volt elég bátorságom.

Bernice vörös arccal jött oda hozzánk. Dühében mindig elvörösödött. – Gyere, Ren – mondta. – Nem szabad beszélned vele. – Észrevette Amanda medúzás karperecét, és láttam rajta, hogy éppen annyira szeretné, mint én. – Te gonosz vagy – mondta Amandának. – Plebszsuhanc! – Karját az enyémbe fűzte.

– Ő Amanda – mondtam. – Velem fog lakni.

Azt hittem, Bernice tombolni fog. Jéghideg tekintettel rámeredtem, mutatva, hogy nem fogok meghátrálni. Ha nagyon erőlteti a dolgot, azt kockáztatja, hogy leégeti magát egy idegen előtt, úgyhogy inkább csendes, számító pillantást vetett rám. – Rendben – mondta. – Legalább segít vinni a bort.

– Amanda tudja, hogyan kell lopni – mondtam Bernice-nek, miközben a Wellness Klinika felé caplattunk. Békejobbot akartam nyújtani, de Bernice csak morgott egyet.