9

Amióta a szülei olyan szomorú módon meghaltak, ő maga pedig eltűnt a hivatal látóteréből, Toby próbált nem is gondolni korábbi életére. Jég alá temette, lefagyasztotta. Most viszont kétségbeesetten vágyott arra, hogy visszamehessen a múltba – még a rossz dolgokat, a gyászt sem bánta volna –, mert jelenlegi élete merő kínszenvedés volt. Próbálta elképzelni rég elhunyt szüleit, ahogy őrző szellemként vigyáznak rá, de nem látott mást, csak ködöt.

Alig két hete volt Blanco szívszerelme, de már éveknek érezte. Blanco azon a véleményen volt, hogy az olyan csontos seggű nő, mint amilyen Toby, szerencsésnek kell hogy érezze magát, ha akad egyáltalán férfi, aki hajlandó beledugni a farkát. Toby még annak is örülhet, ha nem adja el a Pikkelyekbe ideiglenes munkaerőnek, értsd: ideiglenesen életben lévő munkaerőnek. Toby csak áldhatja a szerencséjét, de még inkább őt, Blancót: minden megalázó aktus után követelte, hogy Toby mondjon neki köszönetét. Azt persze nem akarta, hogy Toby gyönyört érezzen: csakis alávetettséget.

Semmiféle munkakedvezményt sem adott neki. Toby ebédideje alatt követelte a szolgálatait – a teljes félórában –, ami azt jelentette, hogy Toby nem tudott ebédelni.

Napról napra éhesebb és kimerültebb lett. Most már neki is voltak olyan zúzódásai, mint Dorának. Hatalmába kerítette a kétségbeesés: látta, hogy egy sötét alagút felé robog. Hamarosan teljesen el lesz használva.

Ami még rosszabb, Rebecca is eltűnt, és senki sem tudta, hogy pontosan hol van. A pletyka szerint beállt valamelyik szektához. Blanco nem foglalkozott vele, mivel Rebecca nem tartozott a háreméhez. Elég hamar talált a helyére egy új lányt.

Toby éppen a reggeli műszakban dolgozott, amikor különös menetet látott az utcán közeledni. A tábláikból és dalaikból arra következtetett, hogy valami vallásos csoport lehet, habár ezt a szektát még nem látta azelőtt.

A Szennyvíz Lagúnában sok szélsőséges szekta működött és kutakodott a szenvedő lelkek után. Az Ismert Gyümölcs hívei, a PetroBaptisták és a gazdagok többi szektája nem járt errefelé, de az Üdvhadsereg trottyos öregemberékből álló rezesbandái a kürtök és dobok súlya alatt időnként zihálva keresztülcsoszogtak a Lagúnán. Turbános, TisztaSzívű Szúfi Fivérek pörögtek az utcákon, feketébe öltözött Napok Ősei vagy sáfrányszínű leplekbe burkolózó Krisnások csoportja csengettyűzött és kántált: ezeket gúnykacajjal, valamint rothadt zöldségekkel üdvözölték a bámészkodók. Ézsaiás Oroszlánjai és Ézsaiás Farkasai is az utcasarkokon prédikáltak, és amikor találkoztak, összeverekedtek egymással: abban nem tudtak megegyezni, hogy vajon az oroszlán vagy a farkas lesz az, aki a bárány mellett fekszik, ha majd elérkezik Isten Országa. Az ilyen dulakodásokkor a plebszsuhanc bandák – a barna Tex-Mexek, a sápadt Szöszfejek, a sárga ÁzsiaMixek és a Fekete Lazacok – körbevették azt, aki a földre zuhant, és értéket, pontosabban bármi elvihetőt keresve átkutatták a zsebeit.

Ahogy a menet közelebb ért, Toby jobban ki tudta venni a menetelőket. Szakállas vezetőjük kaftánt viselt, ami úgy nézett ki, mintha bekábítózott manók varrták volna. Mögötte gyerekek jöttek – különböző magasságúak, különféle színűek, de mindegyiken sötét ruha volt –, magasba tartották palatábláikat, amelyeken ilyen feliratok voltak: Isten Kertészei Isten Kertjéért! Ne egyél halált! Az állatok is olyanok, mint mi! Rongyos angyaloknak néztek ki, vagy hajléktalan törpéknek. Ők énekeltek. Ne egyél húst! Ne egyél húst! Ne egyél húst! – most ezt kántálták. Toby hallott már erről a szektáról: azt beszélték, hogy valahol egy tetőn van egy kertjük. Egy száradó sárrög, ahol néhány szottyadt büdöske és pár sor fonnyadó karósbab sül a kíméletlen forróságban.

A menet megállt a TitokBurger standja előtt. Tömeg gyülekezett gúnyolódásra készen. – Barátaim! – mondta a vezető a tömegnek. Nem sokáig fog itt prédikálni, gondolta Toby, a szennyvíz lagúnabeliek nem fogják eltűrni. – Kedves Barátaim. Én Ádám Egy vagyok. Valaha én is materialista, ateista húsevő voltam. Amint ti is, én is úgy gondoltam, „minden dolognak mértéke az ember”.

– Fogd be a pofád, te ökokretén! – kiáltotta valaki. Ádám Egy tudomást sem vett róla.

– Sőt, kedves Barátaim, valójában úgy gondoltam, a mérték a mértéke mindennek! Igen – kutató voltam. Tanulmányoztam a járványokat, úgy számláltam a beteg és haldokló állatokat, embereket, mint a kavicsokat. Azt hittem, csakis számokkal lehet igazán leírni a valóságot. De aztán...

– Húzzál el innét, te hülye farok!

– De aztán egy nap, amikor pontosan ott álltam, ahol ti most, és faltam – igen, faltam! – egy titokburgert, és élveztem a zsír ízét, egyszer csak nagy Fényességet láttam. Nagy Hangot hallottam. És a Hang azt mondta...

– Azt mondta, hogy „Dugulj el”!

– Azt mondta, hogy „Kíméld meg a Teremtménytársaidat! Ne egyél meg semmit, aminek arca van! Ne öld meg a saját lelked!” És aztán...

Toby érezte: a tömeg készen áll, hogy rohamozzon. Földbe fogják taposni ezt a szegény bolondot, a kis Kertészgyerekekkel együtt. – Menjenek innét! – mondta olyan hangosan, ahogyan csak tudta.

Ádám Egy udvariasan felé biccentett, kedvesen rámosolygott. – Gyermekem – mondta –, van fogalmad arról, hogy mit árulsz? Biztosan nem ennéd meg a saját rokonaidat.

– De megenném – felelte Toby –, ha elég éhes lennék. Most pedig menjenek innét, kérem!

– Látom, nehéz időket éltél át, gyermekem – mondta Ádám Egy. – Érzéketlen, kemény páncélt növesztettél magad köré. De az a kemény páncél nem az igazi éned. Mögötte meleg és érző szív rejtőzik, és egy kedves Lélek...

A páncélt illetően igaza volt Ádám Egynek: Toby tudta, hogy megkeményedett. De szüksége volt a páncélra: anélkül pép lenne.

– Zaklat téged ez a seggfej? – kérdezte Blanco. Mögé osont, ahogyan szokott. A derekára tette a kezét – Toby anélkül is látta a vénákat, artériákat, hogy odanézett volna. A nyers húst.

– Semmi baj – felelte Toby. – Teljesen ártalmatlan.

Ádám Egy semmi jelét nem adta, hogy szándékában állna mozdulni. Úgy folytatta, mintha senki más nem szólalt volna meg. – Arra vágysz, hogy jót tegyél ebben a világban, gyermekem...

– Nem vagyok a gyermeke – mondta Toby. Nagyon is tudta, hogy ő már senkinek sem a gyermeke.

– Mindannyian egymás gyermekei vagyunk – mondta szomorú tekintettel Ádám Egy.

– Húzzál el – mondta Blanco. – Különben megismerkedsz az öklömmel.

– Kérem, menjen el, vagy baja esik – mondta Toby olyan sürgető hangon, ahogy csak tudta. De ez az ember nem félt. Toby fojtott hangon odasúgta: – Tűnjön el innét! Most azonnal!

– Neked fog bajod esni – mondta Ádám Egy. – Itt állsz mindennap, árulod Isten szeretett Teremtményeinek húsát, és ez egyre nagyobb kárt tesz benned. Csatlakozz hozzánk, kedves – a barátaid vagyunk, nálunk van helyed.

– Ne taperold az alkalmazottamat, te kibaszott perverz! – üvöltötte Blanco.

– Molesztáltalak, gyermekem? – kérdezte Ádám Egy, tudomást sem véve róla. – Egy ujjal sem...

Blanco előjött a stand mögül, és előrelendült, de úgy tűnt, Ádám Egy szokva van a támadásokhoz: oldalra lépett, és Blanco beleugrott az éneklő gyerekek csoportjába. Némelyiket ledöntötte a lábáról, de maga is elesett. Egy tizenéves Szöszfej azonnal fejbe verte egy üres üveggel – Blanco nem volt a környék legnépszerűbb embere –, mire Blanco összeroskadt, a feje pedig felrepedt és vérzett.

Toby a stand elé szaladt. Ösztöne azt súgta, hogy segítsen Blancón, mert később nagy bajba kerül, ha nem teszi. Egy Lazacraj már ütlegelte, az ÁzsiaMixek pedig a cipőjét kezdték letépni. A tömeg szorosan körbefogta, ő pedig próbált felállni. Hol a két testőre? Egyik sem volt a közelben.

Toby furcsamód felvillanyozódott. Gondolkodás nélkül fejbe rúgta Blancót. Érezte, hogy vigyorog, mint egy kutya, érezte, ahogy a lába Blanco fejéhez ér: mintha egy törülközőbe csavart kődarabba rúgott volna. De amint megtette, azonnal rájött, micsoda hibát követett el. Hogyan is lehetett ennyire ostoba?

– Gyere innét, kedves – mondta neki Ádám Egy, miközben megfogta a könyökét. – Az lesz a legjobb. Az állásodat elvesztetted, az biztos.

Addigra, már Blanco két gengszter cimborája is előkerült, és verték le a plebszsuhancokat Blancóról, aki szédült ugyan, de a szemét Tobyra meresztette. Megérezte azt a rúgást; de ami még annál is rosszabb, Toby nyilvánosan megszégyenítette. Kárt tett a renoméjában. Most bármelyik pillanatban feltápászkodhat, és ízekre tépheti Tobyt. – Büdös ribanc! – krákogta. – Levágom a csöcseidet!

Aztán Tobyt gyerekek csoportja vette körbe. Retten kézen fogták, a többiek pedig díszőrséget alkottak körülötte, elöl és hátul. – Siess, siess! – mondták neki, ahogy húzták és tolták végig az utcán.

Hátulról bömbölés hallatszott: – Gyere vissza azonnal, te ringyó!

– Gyorsan, erre! – mondta Tobynak a legmagasabb fiú. Ádám Egy hátulról fedezte őket, így kocogtak végig a Szennyvíz Lagúna utcáin. A jelenetnek olyan jellege volt, mint egy felvonulásnak: emberek bámulták őket. Toby rettegett, valószínűtlennek tűnt számára az egész, és kicsit szédült is.

A tömeg ritkásabbá vált, a bűz kevésbé orrfacsaróvá, és egyre kevesebb bedeszkázott boltot lehetett látni. – Gyorsabban! – mondta Ádám Egy. Beszaladtak egy sikátorba, gyors egymásutánban bekanyarodtak néhány sarkon, aztán már a kiáltozás sem hallatszott.

Elértek egy kora modern vörös téglás gyárépületet. A bejáratnál a PACSINKÓ felirat egy kisebbiket fedett, amin az állt, hogy CSILLAGPOR EROTIKUS MASSZÁZS, MÁSODIK EMELET, MINDEN ÍZLÉST KISZOLGÁLUNK, NAZÁLISÉRT FELÁR. A gyerekek az épület oldalához szaladtak, és elkezdtek felfelé mászni a tűzlépcsőn. Toby utánuk. Ő levegőért kapkodott, de a gyerekek úgy felmásztak, mint a majmok. Amikor elérték a tetőt, sorban egymás után mindegyik azt mondta neki: – Isten hozott a Kertünkben –, és megölelte, és Tobyt körbefogta a mosdatlan gyerekek édes, sós illata.

Nem emlékezett rá, mikor ölelte meg utoljára gyerek. A gyerekek számára ez csak valamiféle formalitás lehetett, mint egy távoli nagynénit megölelni, ám Toby számára valami meghatározhatatlan volt: bolyhos, puhán bensőséges érzés. Mintha nyulak dörgölnék hozzá az orrukat. De a Marsról származó nyulak. Mindazonáltal megérintette a dolog: személytelenül, de kedvesen, érzékiségtől mentesen érintették meg. Részben bizonyára abból származott a furcsa érzés, ahogyan az elmúlt időszakban élt, amikor csakis Blanco keze érintette.

Felnőttek is voltak ott, üdvözlésül előrenyújtották a kezüket – a nők sötét, formátlan szoknyákban, a férfiak kezeslábasban voltak –, és egyszer csak ott termett Rebecca is.

– Sikerült, kedvesem! – mondta. – Megmondtam! Tudtam, hogy ki tudnak onnét menekíteni!

A Kert egyáltalán nem olyan volt, amilyennek mondták. Nem valami kisült sárkupac, amelyen rothad a növényi hulladék – éppen ellenkezőleg. Toby ámulattal tekintett körbe: a kert gyönyörű volt, tele olyan növényekkel és virágokkal, amilyeneket sohasem látott azelőtt. Élénk színű pillangók repkedtek, a közelből pedig méhek zümmögése hallatszott. Minden virágszirom és levél ragyogott: úgy érezte, mintha neki ragyognának. Itt még a levegő is más volt.

Azon vette észre magát, hogy megkönnyebbülten, hálásan sír. Mintha lenyúlt volna érte egy hatalmas, jóságos kéz, hogy felemelje és biztonságban tartsa. Később gyakran hallotta Ádám Egyet arról az érzésről beszélni, „ahogy az embert az isteni teremtés fénye elárasztja”, és anélkül, hogy tudta volna, Toby most ezt érezte.

– Annyira örülök, hogy meghoztad ezt a döntést, kedves – mondta Ádám Egy.

De Toby nem gondolta, hogy bármilyen döntést is meghozott volna. Valami más döntött helyette. És mindannak ellenére, ami később történt, ez egy olyan pillanat volt, amelyet sohasem felejtett el.

Azon az első estén szerényen megünnepelték Toby megérkeztét. Nagy hűhót csaptak egy üveg lekvár kinyitása körül, amiben lila valamik voltak – Toby akkor evett életében először bodzát –, és elővettek egy mézes csuprot is, de úgy, mintha az maga a Szent Grál volna.

Ádám Egy tartott egy rövid beszédet a gondviselésszerű megmenekülésről. Beszélt a tűzből kikapott üszökről, az elveszett bárányról – ezeket Toby ismerte a templomból –, de más, Toby által ismeretlen megmenekülésekről is beszélt: az áttelepített csigáról, a körtéről, amit lefújt a fáról a szél. Aztán ettek valamiféle lencsepalacsintát, és még valamit, aminek Pilar savanyított gombasalátája volt a neve. Ezt lila bogyókkal és mézzel megkent szójakenyérszeletek követték.

A kezdeti lelkesedés után Toby kába volt, és kényelmetlenül érezte magát. Hogyan is került ide, erre a valószínűtlen és nyugtalanító helyre? Mit keres ő ezek között a kedves, de bizarr, hibbant vallású és – pillanatnyilag – lila fogú emberek között?