56

Legelőször Amanda árnyékát pillantottam meg a monitoron. Óvatosan lépett be a Kígyófészekbe, a fal mentén haladt: a fények még mindig világítottak, úgyhogy nem a sötétben tapogatózott. A zene még mindig üvöltött és dübörgött: mihelyt Amanda körülnézett és megbizonyosodott róla, hogy nincs ott senki, a színpad mögé ment, és kikapcsolta.

– Ren? – hallottam, ahogy szólít.

Aztán eltűnt a képernyőről. Kis szünet után az előtérben levő videokamera mikrofonjából hallottam puha lépteit, aztán megpillantottam. Ó is észrevett. A megkönnyebbüléstől hirtelen annyira elkezdtem zokogni, hogy meg sem tudtam szólalni.

– Szia – mondta. – Van egy hulla az ajtó előtt. Undorító. Mindjárt jövök. – Az a hulla Mordis volt. Őt nem vitték el. Amanda később elmondta, hogy zuhanyfüggönybe tekerte, az előtérbe vonszolta, aztán betuszkolta egy liftbe – már ami maradt belőle. A patkányok dőzsölnek, mondta, nemcsak a Pikkelyekben, de minden olyan településen, ami egy kicsit is városias. Felvette valakinek a Biofilm kesztyűjét, mielőtt megérintette volna Mordist – habár merész volt, ostoba kockázatot nem vállalt.

Egy idő múltán ismét megjelent a monitoromon. – Itt vagyok – mondta. – Ne sírj, Ren.

– Azt hittem, nem fogsz ideérni – ennyit sikerült kinyögnöm.

– Én is azt hittem – mondta. – Most pedig: hogyan nyílik az ajtó?

– Nem tudom a kódot – feleltem. Mordis volt az egyetlen, aki tudta a Ragacsos Zóna számait, mondtam.

– Sohasem árulta el neked?

– Azt mondta, hogy miért kellene azt nekünk tudni? Mindennap megváltoztatta a kódokat, mert nem akarta, hogy kitudódjon, mert akkor bejöhet valami őrült. Csak minket akart védeni. – Kényszerítettem magam, hogy ne essem pánikba, de mi lesz, ha hiába van ott Amanda az ajtó túloldalán, nem tud majd semmit sem csinálni?

– Nincs semmi támpontod? – kérdezte.

– Valamit mondott a nevemről – feleltem. – Azelőtt, hogy... talán a nevem a kód.

Amanda megpróbálta. – Nem – mondta. – Gondolkodjunk csak. Talán a születésnapod. Hónap, nap? Év?

Hallottam, amint halk káromkodás közben nyomkodja be a számokat. Aztán – úgy tűnt – hosszú idő elteltével hallottam, amint kattan a zár. Az ajtó kitárult, és ott állt előttem Amanda.

– Ó, Amanda – mondtam. Le volt égve, a ruhája rongyokban, mocskos volt, de ott volt teljes valóságában. Nyújtottam felé a karom, de ő hátralépett.

– Nagyon egyszerű kód volt – mondta. – A neved, Brenda, csak visszafelé. Ne érj hozzám, lehet, hogy tele vagyok vírussal. Le kell zuhanyoznom.

Amanda lezuhanyzott a ragacsos zónabeli fürdőszobámban, én pedig egy székkel kitámasztottam az ajtót, nehogy becsapódjon, és mindketten benn ragadjunk. A kintről beáramló levegő borzalmas volt ahhoz a szűrt levegőhöz képest, amit addig belélegeztem: rothadó hús, füst és égett vegyszerek, mivel tüzek is voltak, és senki sem oltotta el őket. Tiszta szerencse, hogy a Pikkelyek nem gyulladt ki, és nem égett le velem együtt.

Miután Amanda végzett, én is lezuhanyoztam, hogy olyan tiszta legyek, mint ő. Aztán felvettük a zöld pongyolákat, amiket Mordis a legjobb lányok számára tartott, leültünk, és Energiaszeleteket ettünk a minihűtőből, Csirkebimbót mikróztunk, és sört ittunk, amit lenn találtunk, és elmeséltük egymásnak, miért is vagyunk még mindig életben.