68

REN. MÁRTÍR SZENT CHICO MENDES NAPJA
HUSZONÖTÖDIK ÉV

Átvágunk a harmattól csillogó mezőn. Olyan zümmögés van, mintha ezer apró vibrátor zümmögne egyszerre; hatalmas, rózsaszín lepkék lebegnek mindenfelé. A lóhere illata nagyon erős. Toby a felmosófával tapogatja maga előtt az utat. Próbálok figyelni, hogy hová lépek, de göröngyös a talaj, megbotlom, és amikor lenézek, egy csizmát látok. Bogarak rajzanak elő.

Valamiféle állatok vannak előttünk. Egy perccel korábban még nem voltak ott. Lehet, hogy feküdtek a fűben, most pedig felálltak. Kissé lemaradok, de Toby már mondja is: – Nincs semmi baj, csak műhajbirkák.

Élőben még nem láttam ilyet, csak interneten. Ott állnak, néznek minket, közben őröl az állkapcsuk. – Vajon hagynák, hogy megsimogassam őket? – kérdem. Kékek, rózsaszínek, ezüstösek és lilák; olyanok, mint a cukorkák, vagy mint a napsütötte felhők. Olyan derűsek és békések.

– Kétlem – feleli Toby. – És amúgy is sietnünk kell.

– Nem félnek tőlünk – mondom.

– Pedig jobban tennék – mondja Toby. – Gyere, menjünk.

A műhajbirkák figyelnek bennünket. Amikor közelebb érünk, összeállnak csoporttá, majd egyszerre megfordulnak, és lassan továbbsétálnak.

Toby először azt mondja, a keleti kapubástyához megyünk. Majd, miután egy ideje már gyaloglunk a műúton, azt mondja, messzebb van, mint gondolta. Szédülni kezdek, mert nagy a hőség, különösen a pelerin alatt, ezért azt mondja, hogy a mező távoli szélén levő erdősáv felé vegyük az irányt, mert ott hűvösebb lesz. Nem szeretem az erdőt, túl sötét, de azzal tisztában vagyok, hogy nem maradhatunk kinn a mezőn.

A fák alatt árnyékosabb ugyan, de ott sincs hűvösebb. Minden nyirkos, szellő sem lebben, a levegő pedig fojtogató, mintha sűrűbb lenne, mint más levegő. De legalább nem a napon vagyunk, úgyhogy levesszük a pelerint, és az ösvényen haladunk tovább. Korhadó fa gazdag, mély illata érződik, az a gombaszerű illat, amelyre még emlékszem a Kertészektől, amikor Szent Euell ünnepén a parkba mentünk. Az indák kezdik benőni a kavicsokat, de sok a letört és összetaposott ág, és Toby azt mondja, valaki más is járt erre, de nem ma, mert a levelek már elfonnyadtak.

Fölöttünk varjak rikoltoznak.

Patakhoz érünk, rajta kis híd. A víz köveken bugyog át: kis halakat látok benne. A túlsó oldalon ásás nyomai látszanak. Toby megáll, fejét elfordítva fülel. Aztán átmegy a hídon, belenéz a kiásott gödörbe. – Vagy Kertészek voltak – mondja –, vagy valaki olyan, akinek van esze.

A Kertészek azt tanították, hogy patakból soha nem szabad inni, különösen nem városhoz közeli patakból: lyukat kell ásni mellette, hogy legalább kicsit megszűrődjön a víz. Tobynál van egy üres palack, az, amelyikből ittunk. Úgy tölti meg a vizesgödörből, hogy csak a felső réteg kerüljön a palackba: nem akarja, hogy megfulladt férgeket nyeljünk le.

Előttünk egy kis tisztáson gombák nőnek. Toby azt mondja, hogy sárga gerebengomba – Hydnum repandum és valaha őszi faj volt, amikor még volt ősz. Leszedjük őket, Toby bele teszi a vászonzacskóba, és a hátizsákja külsejére akasztja, hogy ne nyomódjanak össze. Továbbmegyünk.

Még mielőtt észrevennénk, megérezzük a szagát. – Ne sikíts – mondja Toby.

Erről károgtak hát a varjak. – Ó, ne – suttogom.

Oates az. Egy fáról lóg, lassan himbálózik. A kötelet a karja alatt húzták át, és hátul kötötték meg. Ruhátlan, a zoknit és cipőt leszámítva. Így még szörnyűbb, mert még csak szobornak sem nézhetem. Feje hátracsuklik: nagyon hátra, mert elvágták a torkát; varjak repkednek a feje fölött, mindegyik meg akar szerezni magának egy talpalatnyi helyet. Szőke haja csomókban összetapadt. A hátán is nagy vágás, mint azokon a holttesteken, amiket az üres telkekre szoktak kidobni, miután kivágták a vesét. De Oates veséjét nem szervátültetés céljából vették ki.

– Valakinél van egy nagyon éles kés – mondja Toby.

Már sírok. – Megölték a kis Oatie-t – mondom. Rosszul vagyok. A talajra görnyedek. Ebben a pillanatban az sem érdekel, ha most, helyben meghalok: nem akarok olyan világban élni, ahol ilyet tesznek Oatesszal. Annyira igazságtalan. Úgy zokogok, hogy alig kapok levegőt, és a könnyeimtől szinte semmit sem látok.

Toby megfogja a vállam, felránt, megráz. – Hagyd abba – mondja. – Nincs erre időnk. Gyerünk. – Tol maga előtt az ösvényen. – Legalább nem vághatnánk le onnét? – kérdezem. – Hogy eltemessük?

– Majd később – feleli Toby. – De Oates már nincs a testében. Már Szellem. Csss, nyugodj meg. – Megáll, átölel, ringat egy kicsit, aztán gyengéden megint maga elé tol. Még a délutáni vihar előtt el kell érnünk a kapubástyát, mondja, gyorsan gyülekeznek a felhők délről és nyugatról.