34

Másnap délelőtt Toby a tizenkét-tizenöt éveseknek tartott gyógynövénytanórát a Wellness Klinikán. A gyerekek gyogyós növénytannak hívták, de ez még mindig jobb volt, mint a többi tárgy neve: „gané és kaka” a bioszék-karbantartás, „iszap és trutyi” a komposzthalom-építés helyett.

– Fűzfa – mondta. – Analgetikum. A-N-A-L-G-E-T-I-K-U-M, betűzzétek le a táblátokon. – Csikorogtak a kréták, túlzottan is. – Hagyd abba, Crozier – mondta Toby, anélkül hogy odanézett volna. Crozier krónikus krétacsikorogtató volt. Jól hallotta, azt suttogták, hogy „Száraz Boszi”? – Hallottalak, Shackleton – mondta. Az osztály nyugtalanabb volt, mint máskor: a Veena által okozott felfordulás utórezgései. – Analgetikum. Mit jelent?

– Fájdalomcsillapító – felelte Amanda.

– Úgy van, Amanda – mondta Toby. Amanda mindig gyanúsan jól viselkedett az osztályban, de ma még a szokásosnál is jobban. Amanda fineszes volt. Túlzottan járatos az Exfernális Világban. De Ádám Egy úgy hitte, a Kertészek nagyon jó hatással vannak rá, és ki állíthatta volna, hogy Amanda nem megy nagy változáson keresztül?

Ennek ellenére kár, hogy Ren belekerült Amanda nagyon is erős vonzáskörébe. Ren túlzottan befolyásolható – nagy a veszélye, hogy valaki mindig irányítani fogja.

– A fűzfa melyik részéből készítjük a fájdalomcsillapítót? – kérdezte Toby.

– A leveléből? – felelte Ren. Ren nagyon meg akar felelni, a válasz rossz, és Ren még a szokásosnál is nyugtalanabb. Bizonyára fáj neki Bernice elveszítése, és talán a lelkiismerete is furdalja: Bernice könyörtelenül félre lett lökve, amikor Amanda megjelent a színen. Azt hiszik, nem látjuk őket, gondolta Toby. Azt hiszik, nem tudjuk, mit művelnek. Hogy nem vesszük észre a sznobizmusukat, kegyetlenségüket, a kis cselszövéseiket.

Nuala dugta be az ajtón a fejét. – Toby, édesem – mondta siralmas hangon –, beszélhetnék veled? – Toby kilépett hozzá a folyosóra.

– Mi történt? – kérdezte.

– Pilarhoz kell menned – mondta Nuala. – Most azonnal. Kiválasztotta az idejét. – Toby szíve összeszorult. Szóval Pilar hazudott neki. Nem, nem hazudott: csak nem mondta el a teljes igazságot. Valóban evett valami rosszat, de nem véletlenül. Nuala megszorította Toby karját, hogy kimutassa mély együttérzését. Vedd le rólam az izzadó tenyered, gondolta Toby, én nem vagyok férfi.

– Át tudnád venni az osztályomat? – kérdezte. – A fűzfát tanítom.

– Természetesen, Toby, drágám – felelte Nuala. – Elénekeljük a „Szomorúfüz”-et. – Ez a szirupos dal volt Nuala egyik kedvence: kisgyermekek számára komponálta. Toby látta maga előtt, ahogy az idősebb gyerekek forgatják a szemüket. De mivel Nuala nem igazán ismerte a növényeket, legalább az énekléssel elütik az időt.

Toby elsietett, közben hallotta Nuala hangját: – Tobynak könyörületességi feladatot kell végrehajtania, úgyhogy segítsük őt a „Szomorúfűz” című dal eléneklésével! – Erőteljes, kissé hamis alt hangja elnyomta a gyerekek fénytelen hangját:

Szomorúfűz, szomorúfűz, fond körém a karjaid,

Míg a kórság az ágyba űz, enyhítsd testem kínjait...

Az a hely lehet a pokol, ahol Nuala végtelenített dalszövegei szólnak, gondolta Toby. És különben is, nem a szomorúfűz, hanem a Fehér Fűz, a Salix alba az, amelyikben szalicilsav van. Az csillapítja a fájdalmat.

Pilar a fülkéjében feküdt, az ágya mellett, bádogdobozában még mindig égett a méhviasz gyertya. Kinyújtotta vékony, barna ujjait. – Édes Tobym – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél. Látni akartalak.

– Te magad csináltad! – mondta Toby. – Nem szóltál nekem! – Dühös volt a bánattól.

– Nem akartam, hogy aggódásra pazarold az idődet – mondta Pilar. Hangja suttogássá gyengült. – Azt akartam, hogy legyen jó a Virrasztásod. Most pedig ülj ide mellém, és mondd el, mit láttál múlt éjjel.

– Egy állatot – felelte Toby. – Olyan volt, mint egy oroszlán, de nem az volt.

– Jó – suttogta Pilar. – Ez jó jel. Szükség esetén erős leszel. Örülök, hogy nem meztelencsigát láttál. – Kis kacajt hallatott, de aztán arca eltorzult a fájdalomtól.

– Miért? – kérdezte Toby. – Miért tetted?

– Megkaptam a diagnózist – felelte Pilar. – Rák. Nagyon előrehaladott. Úgyhogy a legjobb, ha most elmegyek, amikor még tudom, hogy mit csinálok. Minek húzni az időt?

– Miféle diagnózis? – kérdezte Toby.

– Beküldtem néhány szövettani mintát – mondta Pilar. – Katuro vette a mintákat. Beletettük őket egy csupor mézbe, és becsempésztük a Mint-A-Makk Nyugati Részlegének diagnosztikai laborjába – persze más személyazonossággal.

– Ki csempészte be őket? – kérdezte Toby. – Zeb?

Pilar titokzatosan mosolygott. – Egy barátunk – mondta. – Sok barátunk van.

– Elvihetünk egy kórházba – mondta Toby. – Biztos vagyok benne, hogy Ádám Egy engedélyezné...

– Ne butáskodj, drága Toby – mondta Pilar. – Ismered a véleményünket a kórházakról. Akkor akár a pöcegödörbe is dobhattok. Amúgy is, arra, amit bevettem, nincs gyógymód. Most pedig, kérlek, add ide azt az üveget – a kéket.

– Még nem! – mondta Toby. Halogatni akarta az elkerülhetetlent. Maga mellett tartani Pilart.

– Ez csak víz, egy kis fűzzel és mákkal – suttogta Pilar. – Úgy csökkenti a fájdalmat, hogy nem üt ki teljesen. Ameddig csak lehet, magamnál akarok lenni. Egy darabig még itt leszek.

Toby figyelte Pilart, amint az ivott. – Kérek még egy párnát – mondta Pilar.

Toby nekiadta az ágy lábánál levő egyik pelyvával töltött zsákot. – Te voltál itt a családom – mondta Pilarnak. – Sokkal inkább, mint a többiek. – Nehezen tudott beszélni, de elhatározta, hogy nem fog sírni.

– Te pedig az enyém – mondta egyszerűen Pilar. – Ne felejtkezz el a Buenavista Ararátról. Frissítsd rendszeresen.

Toby nem akarta elmesélni, hogy a Buenavista Ararátot Burt miatt elveszítették. Miért zaklassa fel? A párnával megtámasztotta Pilart, akinek furcsa módon nehéz volt a teste. – Mit vettél be? – kérdezte. Elszorult a torka.

– Jól kitanítottalak – mondta Pilar. Mosolygott a szeme, mintha az egész csak tréfa lenne. – Lássuk, kitalálod-e. A tünetek: görcsök és hányás. Aztán jön egy javulási fázis, amikor úgy tűnik, gyógyul a beteg. De ezalatt lassan tönkremegy a máj. Ellenszer nincs rá.

– Valamelyik galóca – mondta Toby.

– Okos kislány – suttogta Pilar. – A HalálAngyal, egy jóbarát a bajban.

– De nagyon fájdalmas lesz – mondta Toby.

– Amiatt ne aggódj – mondta Pilar. – Arra ott van a mákkoncentrátum. A piros palack, az, ott. Majd szólok, ha arra kerül a sor. Most pedig figyelj ide. Elmondom a végakaratomat. Ahogy mi mondjuk, a halotti leplen nincsen zseb – a haldoklónak minden földi dolgot át kell adnia az élőnek, és ez a tudást is jelenti. Azt akarom, hogy minden, amit itt összegyűjtöttem, a tiéd legyen. Jó gyűjtemény, és nagy erővel ruház fel. Őrizd jól, és használd jól. Bízom benne, hogy így fogsz tenni. Némelyik palackot ismered. A többiről írtam egy listát, azt meg kell tanulnod, aztán meg kell semmisítened a listát. A lista a zöld palackban van – ott, abban. Megígéred?

– Igen – felelte Toby. – Megígérem.

– A Kertészek számára szent a halálos ágynál tett ígéret – mondta Pilar. – Ezt tudod. Ne sírj. Nézz rám. Én nem vagyok szomorú.

Toby ismerte az elméletet: Pilar úgy hitte, hogy saját akaratából átadja magát az Élet mátrixának, és abban is hitt, hogy ez ok az ünneplésre.

És én? – gondolta Toby. Én árván maradok. Mint amikor meghalt az anyja, aztán pedig az apja. Hányszor kell még ezen átesnie? Elég, hagyd abba a nyavalygást, utasította magát.

– Azt akarom, hogy Éva Hat legyél – mondta Pilar. – Vedd át a helyem. Másnak nincs meg hozzá a tehetsége és a tudása. Megteszed a kedvemért? Megígéred?

Toby megígérte. Mi mást is mondhatott volna?

– Helyes – suttogta Pilar, és felsóhajtott. – Most pedig kérem a mákot. A piros palack, igen, az ott. Kívánj nekem jó utazást.

– Köszönöm mindazt, amire megtanítottál – mondta Toby. Nem bírom ki, gondolta. Én gyilkolom meg Pilart. Nem: segítek neki meghalni. Teljesítem a kívánságát.

Nézte Pilart, amint ivott.

– Köszönöm, hogy tanultál – mondta Pilar. – Most pedig el fogok aludni. A méheknek is meg kell mondanod, ne felejtkezz el róla.

Toby addig ült Pilar mellett, amíg az megszűnt lélegezni. Aztán Pilar nyugodt arcára húzta az ágytakarót, és elfújta a gyertyát. Vajon képzelte csak, vagy Pilar halálának pillanatában valóban fellángolt a kis gyertya, mintha fuvallat érte volna? A távozó Szellem, mondaná Ádám Egy. Energia, amit sem felfogni, sem megmérni nem lehet. Pilar felmérhetetlen Szelleme. Eltávozott.

De ha a Szellem egyáltalán nem anyagi természetű, akkor nem lehet hatással a gyertya lángjára sem. Vagy mégis?

Én is olyan érzelgős vagyok már, mint a többiek, gondolta Toby. Megzápultam, mint egy tojás. Legközelebb már a virágokhoz beszélek. Vagy a csigákhoz, mint Nuala.

De a méheknek elmondta. Nagyon hülyén érezte magát közben, de megígérte Pilarnak. Emlékezett rá, hogy nem elég csak magában gondolni: hangosan ki kell mondania a szavakat. Pilar azt mondta, a méhek küldöncök az itteni és a többi világ között. Az élők és a holtak között. Ők vitték a légnemű Szót.

Toby befedte a fejét – így szokás, emlékeztette Pilar –, és odaállt a Tetőkert méhkaptárai elé. A méhek szálldostak, ahogy szoktak, jöttek-mentek, hozták lábaikon a virágport, nyolcasokat leírva járták jelzőtáncukat. A kaptár belsejéből kihallatszott a szárnyak zümmögése: kavarták a levegőt, hogy hűtsék és levegőztessék a sejteket és járatokat. Egyetlen méh az összes méh, szokta volt mondani Pilar, úgyhogy ami jó a méhrajnak, az a méhnek is jó.

Aranyszőrű méhek szálldostak Toby feje fölött. Három rászállt az arcára, és ízlelgette.

– Méhek – mondta. – Hírem van a számotokra. Meg kell mondanotok a királynőtöknek.

Vajon figyeltek? Talán. Felszáradt könnyeit szopogatták gyengéden. A tudósok biztosan azzal magyaráznák, hogy a só kell nekik.

– Pilar meghalt – mondta. – Üdvözletét küldi nektek, és köszöni sok-sok éven át tartó barátságotokat. Ha eljön az idő, hogy kövessétek, találkoztok majd vele. – Ezek voltak a szavak, amelyeket Pilar tanított neki. Nagyon ostobának érezte magát most, hogy hangosan kimondta őket. – Addig is, én vagyok az új Éva Hat.

Senki sem figyelte, de ha figyelte volna is, nem talált volna a viselkedésében semmi különöset, legalábbis nem itt fenn, a Tetőkerten. De ott lenn, az utcán őrültnek bélyegezték volna, aki kódorog az utcán, és magában beszél.

Pilar minden reggel elmondta a méheknek a híreket. Vajon Tobynak is ugyanezt kell majd tennie? Igen. Ez a mindenkori Éva Hat egyik feladata. Ha nem mondjuk el a méheknek, hogy mi történik, mondta Pilar, megbántódnak, kirajzanak, máshová repülnek. Vagy elpusztulnak.

A Toby arcán pihenő méhek bizonytalankodtak: talán megérezték, hogy remeg. De különbséget tudtak tenni a gyász és a félelem között, így végül nem szúrták meg. Pillanatnyi habozás után felszálltak, elrepültek, elvegyültek a kaptárak fölött köröző sokaságban.