11

REN
HUSZONÖTÖDIK ÉV

Amikor visszagondolok arra az éjszakára – a Száraz Özönvíz kezdetének éjszakájára nem jut eszembe semmi különös. Hét óra körül megéheztem, úgyhogy kivettem egy Energiaszeletet a minihűtőből, és megettem a felét. Mindig mindennek a felét ettem csak meg, mert az én testalkatommal nem engedhettem meg magamnak, hogy kigömbölyödjek. Egyszer megkérdeztem Mordist, betetessek-e mellimplantátumot, de azt válaszolta, hogy félhomályban fiatalkorúnak is elmegyek, és nagy a kereslet arra, aki iskolás lányt tud játszani.

Csináltam néhány húzódzkodást, elvégeztem a Kegel-gyakorlataimat, aztán Mordis hívott a videotelefonon, hogy lássa, minden rendben van-e: hiányoztam neki, mert senki sem tudta úgy szórakoztatni a vendégeket, mint én. – Ren, te még arra is rá tudod őket venni, hogy ezerdollárosokat kakáljanak – mondta, én pedig dobtam neki egy puszit.

– Formában tartod a feneked? – kérdezte, úgyhogy magam mögé tartottam a videotelefont.

– Étvágygerjesztő – mondta. – Ha csúnyának éreztük magunkat, Mordis akkor is meggyőzött minket arról, hogy csinosak vagyunk.

Azután odakapcsoltam a Kígyófészekre, megnéztem, mi folyik ott, és táncoltam a zenére. Furcsa volt látni, ahogy nélkülem ment tovább minden: mintha kiradíroztak volna. Crimson Petal a rúddal incselkedett, Savona pedig engem helyettesített a trapézon. Jól nézett ki – csillogó volt, zöld és formás, és új, ezüstszínű MűHaja volt. Én is gondolkodtam ilyenen – jobb, mint a paróka, sohasem esik le –, de némelyik lány azt mondta, olyan a szaga, mint a báránysülté, különösen esős időben.

Azért Savona kissé ügyetlenül mozgott. Nem a trapéz volt a specialitása, hanem a rúd, ráadásul fejnehéz is volt, mivel szinte strandlabda méretűre pumpáltatta fel a mellét. Ha a tűsarkú cipőjében hátulról valaki rálehelt volna, azonnal arccal előrezuhan. – Bármi jöhet, ami beválik! – mondta. – És bébi, ez aztán beválik.

Éppen fejjel lefelé spárgázott, miközben fél kézzel simogatta magát. Engem nem győzött meg, de az ottani férfiakat nem igazán a tökéletes kivitelezés érdekelte: amíg Savona el nem kezd röhögni a nyögdécselés helyett, vagy le nem esik a trapézról, addig nekik szuper.

Elkapcsoltam a Kígyófészektől, rápillantottam a többi helyiségre, de nem sok minden történt. Nem voltak fetisiszták – éppen senki sem kívánta, hogy tollakkal borítsák be, zabkásával kenjék össze, bársonyzsinórokkal kötözzék le. Csak a szokásos napi rutin ment.

Aztán felhívtam Amandát. Mi jelentjük egymás számára a családot; azt hiszem, az köt minket össze, hogy gyerekkorunkban mindketten olyanok voltunk, mint a kóbor kölyökkutyák.

Amanda épp a Wisconsin-sivatagban tartózkodott, és egy BioArt-installációt állított össze – ilyesfélékkel foglalkozott azóta, hogy bekerült abba a bizniszbe, amit ő maga „művésztrükk”-nek nevezett. Most éppen marhacsontokkal dolgozott. Wisconsint a tíz évvel ezelőtti aszály óta marhacsontok borítják: olcsóbb volt ott leölni a marhákat, mint elszállítani – mármint azokat, amelyek maguktól nem pusztultak el. Amandának volt néhány üzemanyagcellás markolója, és felbérelt két illegális tex-mexikói menekültet: a segítségükkel a marhacsontokat olyan óriási alakzatokká rendezte, amiket csak felülről lehetett látni: óriási betűkké, amelyek kiadtak egy-egy szót. Aztán leöntötték a csontokat juharsziruppal, megvárták, amíg teljesen ellepik a rovarok, majd Amanda felülről lefilmezte a látványt, és galériákban kiállította. Amanda szerette nézni, ahogy a dolgok mozognak, növekednek, majd eltűnnek.

Amanda mindig tudott pénzt szerezni a művésztrükkjeihez. Viszonylag híres volt az olyan körökben, amelyeket érdekelt a kultúra. Ezek a körök nem voltak szélesek, ámde gazdagok. Ezúttal egy SzeKúr-felsővezetővel kötött üzletet – ő vitte fel Amandát helikopterrel, hogy elkészíthesse a videót. „Pörögtünk egyet a fejessel”, így mondta nekem – a telefonban sohasem mondtuk ki, hogy SzeKúr vagy helikopter, mert tudtuk, hogy robotokkal keresik az efféle speciális szavakat a telefonbeszélgetésekben.

A wisconsini alkotás Amanda Élő Szó sorozatának volt az egyik darabja – tréfából nevezte el így, amiért a Kertészek annyira tiltották nekünk, hogy bármit is leírjunk. Egybetűs szavakkal kezdte – mint az A és az Ő –, aztán kétbetűsekkel folytatta, mint például az Az, majd a három-, négy- és ötbetűsök jöttek. Már hat betűnél tartott. Mindet különböző anyagokból írta, például halbélből, mérgezőanyag-szivárgás miatt elpusztult madarakból, bontási területeken talált vécékből, amiket étolajjal töltött tele, aztán felgyújtott.

Az új szava most a kaputt volt. Amikor korábban mesélt erről, azt mondta, hogy ez üzenet.

– Kiknek? – kérdeztem. – Azoknak, akik galériákba járnak? A Gazdag és Befolyásos uraknak?

– Igen, nekik – felelte. – És a Gazdag és Befolyásos feleségeknek. Nekik is.

– Bajod lesz belőle, Amanda.

– Nem lesz – felelte. – Nem fogják megérteni.

Azt mondta, jól halad a projekttel: esett az eső, úgyhogy virágoztak a sivatagi virágok, és sok rovar is volt, ami jól jön majd akkor, ha a szirupot ráönti a csontokra. A K-t már megcsinálta, és félig az A-t is. De a tex-mexikóiak unatkozni kezdtek.

– Akkor már ketten vagyunk – mondtam. – Alig várom, hogy végre kikerüljek innét.

– Hárman – mondta Amanda. – A tex-mexikóiak ketten vannak. Plusz te. Az három.

– Ó. Tényleg. Nagyon jól nézel ki – ez a khaki ruha nagyon jól áll neked. – Amanda magas volt, mint egy nyakigláb felfedezőlány.

– Te sem nézel ki rosszul – mondta Amanda. – Ren, vigyázz magadra.

– Te is. Nehogy rád ugorjanak a tex-mexikóiak.

– Nem fognak. Őrültnek tartanak. Az őrült nőtől meg jobb óvakodni, még a végén levágja a farkadat.

– Ezt nem is tudtam! – Nevettem. Amanda örült, ha megnevettethetett.

– Honnan is tudtad volna? – kérdezte Amanda. – Te nem vagy őrült, még sohasem láttad, hogyan tekereg a padlón egy olyan micsoda. Jó éjszakát, aludj jól.

– Te is – mondtam. De Amanda addigra már letette a telefont.

A Szentek Napjaiba rég belezavarodtam – fogalmam sincs, melyiké van ma –, de azt ki tudom számolni, hányat írunk. A szemöldökceruzámmal vezetem a falon, hogy mióta ismerem Amandát. Úgy jelölöm az idő múlását, mint a régi rajzfilmekben a rabok – négy rovátka, aztán egy keresztbe, az jelzi az ötödiket.

Hosszú idő eltelt azóta – több mint tizenöt év –, amióta Amanda a Kertészekhez jött. A korábbi életemből nagyon sok embert a Kertészektől ismertem – Amandát, Bernice-t, Zebet, Ádám Egyet, Shackie-t és Croze-t, az öreg Pilart, és persze Tobyt. Néha eltűnődöm, vajon mit gondolnának rólam, ha tudnák, hogy miből élek. Némelyikük – például Ádám Egy – csalódott lenne. Bernice azt mondaná, hogy visszaeső bűnös vagyok, és úgy kell nekem. Lucerne azt mondaná, kurva vagyok, de neki vissza tudnék vágni azzal, hogy bagoly mondja verébnek. Pilar csak bölcs tekintettel nézne rám. Shackie és Croze röhögne. Toby dühös lenne a Pikkelyekre. És Zeb? Ő valószínűleg megpróbálna megmenteni, mert ez megoldandó problémát jelentene a számára.

Amanda pedig már tudja. Ő nem ítélkezik. Azt mondja, az ember azzal üzletel, amije van. Nem mindig van választási lehetőség.