70

TOBY. SZENT RACHEL ÉS A MADARAK NAPJA
HUSZONÖTÖDIK ÉV

Toby pirkadat előtt ébred. A távolból egy juszlán furcsa, panaszos ordítását hallja. Kutyák ugatnak. Megmozgatja a karját, majd a lábát: merev, mint egy betonkocka. Velőig hatol a ködpára nedvessége.

Felkel a nap is, forró rózsaként emelkedik ki a barackszínű felhők közül. A tető fölé hajló fák leveleit apró cseppek borítják, csillognak az egyre erősödő rózsaszín fényben. Minden olyan frissnek látszik, mintha most teremtették volna: a tető kövei, a fák, az ágak között feszülő pókhálók. Az alvó Ren szinte ragyog, mintha egész testét beezüstözték volna. Ovális arca köré tekert rózsaszín pelerinben és hosszú szempilláin a páragyöngyökkel törékenynek és túlviláginak látszik: mintha hóból lenne.

A fény közvetlenül ráesik, kinyitja a szemét: – A francba, a francba! – mondja. – Elkéstem! Mennyi az idő?

– Nem késtél le semmiről – feleli Toby, és nem tudják, miért, de mindketten nevetnek.

Toby körbekémlel a távcsővel. Keleten, amerre majd mennek, nincs mozgás, de nyugat felé disznók egy csoportját látja – ez a legnagyobb csoport, amit eddig látott –, hat felnőtt, két malac. Egy sorban helyezkednek el az út mentén, mint egy nyaklánc kerek húsgyöngyei; orruk lefelé áll, úgy szimatolnak, mintha valaminek a nyomát követnék.

Minket követnek, gondolja Toby. Lehet, hogy ugyanazok a disznók: a bosszúszomjas, temetést rendező disznók. Feláll, meglóbálja a puskát a levegőben, és rájuk kiált: – Menjetek innét! Húzzatok el! – Először csak bámulnak rá, de amikor maga elé emeli a fegyvert, és rájuk céloz, eltűnnek a fák között.

– Mintha már tudnák, mire való a puska – mondja Ren. Ma reggel sokkal összeszedettebb. Erősebb.

– Ó, igen, tudják – mondja Toby.

Lekászálódnak a fáról, aztán Toby beüzemeli a kempingforralót. Habár semmi jele, hogy valaki lenne a közelben, nagyobb tüzet nem akar megkockáztatni. Aggódik a füst miatt – nehogy valaki megérezze a szagát. Zeb egyik szabálya: az állatok menekülnek a tűztől, az embereket pedig vonzza.

Amikor a víz felforrt, beleteszi a teát. Aztán felhevíti a porcsint: ez majd felmelegíti őket a kora reggeli gyalogláshoz. Később főzhetnek még műhajbirkalevest a három maradék lábból.

Mielőtt nekivágnak az útnak, Toby benéz a kapubástyában levő helyiségbe. Blanco már kihűlt, és – amennyiben ez egyáltalán lehetséges – még jobban bűzlik. Toby begöngyöli a takaróba, és kihúzza a feltúrt virágágy földjére. Aztán megtalálja Blanco kését is a padlón, ahol elejtette. Éles, mint a borotva: Toby felvágja vele Blanco mellén a koszos inget. Szőrös halhas. Ha elég alapos lenne, felvágná – a keselyűk hálásak lennének érte –, de emlékszik, milyen iszonyú szaga volt a halott kan zsigereinek. Majd a disznók elintézik. Talán engesztelő ajándéknak tekintik majd Blancót, és megbocsátják Tobynak, hogy lelőtte egyik társukat. A kést a virágok között hagyja. Remek eszköz, de rossz karma.

Toby nagy erőfeszítéssel becsukja maguk mögött a kovácsoltvas kaput; az elektromos zár nem működik, úgyhogy összekötözi némi kötéllel. Ha a disznók úgy döntenek, hogy követik őket, a kapu nem sokáig állja az útjukat – alagutat tudnak ásni alatta –, de legalább valameddig feltartja őket.

Ezzel ő és Ren kijutottak a MegÚJ területéről: az Örökség parkon át vezető, gyomokkal szegélyezett úton haladnak. Elhagynak néhány tisztást, ahol azelőtt piknikeztek az emberek; már kudzu növi be a szeméttartókat, grilleket, asztalokat és padokat. A percről percre forróbb napsütésben pillangók lebegnek és szálldosnak.

Toby betájolja magát: kelet felé, amerre lejt, arrafelé kell lennie a partnak, aztán a tengernek. Délnyugatra az arborétum, benne a patak, ahol a Kertészgyerekek elengedték a miniatűr Noé-bárkákat. A Szolárishoz vezető útnak is valahol itt kell becsatlakoznia. A közelben temették el Pilart: úgy is van, itt az ő bodzabokra, már elég magas, tele van virággal. Méhek zümmögnek körülötte.

Kedves Pilar, gondolja Toby. Ha ma itt lennél, biztosan mondanál valami bölcset. Vajon mit?

Bégetést hallanak, és látják, amint öt, nem, kilenc, nem, tizennégy műhajbirka kecmereg felfelé a töltésen, ki az útra. Ezüst, kék, lila, fekete, az egyik piros, a szőre sok fonatban – és egy férfi követi őket. Egy férfi, derekánál megkötött fehér lepedőben. Bibliai kép: még hosszú pásztorbot is van nála, kétségkívül a birkák tereléséhez. Amikor meglátja őket, megáll és megfordul, nyugodtan nézi őket. Napszemüveget visel, és sugárpisztolya is van. Lezserül tartja az oldalánál, de ügyel rá, hogy jól látszódjon. A nap a háta mögött süt.

Toby megáll, fejbőre és karja bizsereg. Vajon ez lenne az egyik kíngolyós? Szitává lőhetné őket, mielőtt Toby egyáltalán célzásra emelné a fegyverét: a nap nem az ő szemébe süt.

– Ez Croze! – mondja Ren. Kitárt karral szalad a férfi felé, és Toby nagyon reméli, hogy nem téved. De igaza lehet, mert a férfi hagyja, hogy Ren átölelje. Sugárpisztolyát és pásztorbotját a földre dobja, és erősen átöleli Rent, miközben a műhajbirkák majszolják körülöttük a virágokat.