26. FEJEZET

1968-1982

 

 

Julij Boriszovics Popov a Nyizsnyij Novgorod közelében lévő Szarov városában élt és dolgozott, Moszkvától mintegy háromszázötven kilométernyire keletre.

Szarov titkos város volt, szinte titkosabb, mint a szupertitkos Hutton ügynök. Egyébként már nem is Szarovnak hívták, hanem a kevésbé romantikusan csengő Arzamasz-16-nak. A várost eltüntették a térképekről is. Létezett is, meg nem is, attól függően, a valóságot akarta-e tudni valaki, vagy valami mást. Ugyanúgy, ahogy Vlagyivosztok néhány éven át 1953 után, csak fordítva.

A város szögesdróttal volt körülkerítve, és kapuján lélek nem léphetett be vagy ki alapos biztonsági ellenőrzés nélkül. És ha valakinek történetesen amerikai útlevele volt, és a moszkvai amerikai követségen dolgozott, annak még csak a közelébe menni sem volt tanácsos.

 

Hetekig tartott, amíg Ryan Hutton, a CIA főügynöke és tanítványa, Allan Karlsson átrágta magát a kémkedés ábécéjén, s amíg Allant felkészítették rá, hogy Allen Carson néven, könyvelői beosztásban elhelyezik a moszkvai amerikai nagykövetségen.

Hutton titkos ügynök meglehetősen kínos módon teljesen megfeledkezett arról a tényről, hogy a kiszemelt célpont, melyet Allannak meg kellett volna közelítenie, megközelíthetetlen volt, szögesdrót kerítés mögött rejtőzködött egy olyan városban, melynek még a neve sem az volt, ahogy hívták, és amely nem is ott volt, ahol volt.

Hutton titkos ügynök elnézést kért Allantól feledékenységéért, de hozzátette, reméli, hogy Karlsson úr mégiscsak talál valami megoldást. Popov időnként nyilván megfordul Moszkvában is, és Allannak az volna a dolga, hogy megtudja, mikor esedékes Popov legközelebbi látogatása.

– Ha nem haragszik, Karlsson úr, most be kell fejeznünk a beszélgetést – mondta Hutton titkos ügynök a francia fővárosban, a telefonvonal másik végén. – Van még itt néhány elintéznivalóm. Sok szerencsét!

A szupertitkos Hutton ügynök letette a kagylót, nagyot sóhajtott, és visszatért az előtte fekvő feladathoz, a CIA által támogatott, előző évi görög katonai puccs nemkívánatos utórezgéseinek eltakarításához. Mint az utóbbi időben annyi minden, ez sem úgy sikerült, ahogy szerették volna.

Allannak viszont nem támadt semmi jobb ötlete annál, mint hogy mindennap elsétál a moszkvai városi könyvtárba, és órákon át olvasgatja a napilapokat és a heti sajtót. Abban reménykedett, hogy esetleg belebotlik valami híradásba, amely arról szól, hogy Popov megjelenik valahol a nyilvánosság előtt az Arzamasz-16-ot körülvevő szögesdrót gyűrűn kívül.

De teltek a hónapok, és ilyen hírek soha nem bukkantak fel. Viszont Allan megtudhatta az újságokból, többek között, hogy Robert Kennedy elnökjelölt ugyanarra a sorsra jutott, mint a bátyja, és hogy Csehszlovákia szovjet segítséget kért saját szocializmusának rendbetételéhez.

Egy szép napon továbbá Allan arról értesült, hogy Lyndon B. Johnson már nem elnök, és az utódját Richard M. Nixonnak hívják. De minthogy a költségeire a pénzt a követség továbbra is folyósította neki minden hónapban egy borítékban, Allan úgy gondolta, legjobb, ha folytatja Popov keresését. Ha e tekintetben valami irányváltásra volna szükség, Hutton titkos ügynök úgyis megkeresné.

1968-ból egy idő után 1969 lett, és tavasz felé a könyvtárban Allan egyszer csak egy érdekes hírre lett figyelmes. Vendégjátékra érkezik a moszkvai Bolsoj Színházba a bécsi operaház társulata Franco Corelli tenoristával és Turandot szerepében Birgit Nilssonnal, a világhírű svéd operacsillaggal.

Allan immár újra szakálltalan állát vakargatta, és felidézte az első és eddig egyetlen estét, melyet együtt tölthetett Julijjal. Az este folyamán Julij előadott egy áriát. Nessun dorma, énekelte – ne aludjék senki! Nem sokkal ezután az alkoholos befolyásoltság következtében ugyan mégis elaludt, de az más lapra tartozik.

Allan úgy okoskodott, hogy aki annak idején képes volt ilyen méltó módon tisztelegni Puccini és a Turandot nagysága előtt egy több száz méter mélységben haladó tengeralattjáró fedélzetén, az aligha fogja kihagyni a bécsi opera vendégszereplését a moszkvai Bolsoj Színházban. Kivált akkor, ha az illető nem is lakik túlságosan messze a színháztól, és annyi kitüntetése van, hogy jegyet szerezni az előadásra nem okoz különösebb gondot neki.

Persze az is lehet, hogy kihagyja. Ez esetben Allannak folytatnia kell napi sétáit a városi könyvtárba. Ennél nagyobb baj nem történhet vele.

Egyelőre azonban Allan arra számított, hogy Julij megjelenik a színház bejárata előtt, és akkor neki nincs más dolga, mint elébe állni, és azt mondani: „milyen régen nem láttuk egymást”. Ennyi az egész.

Vagy mégsem?

Mégsem.

 

 

1969. március 22. estéjén Allan stratégiailag gondosan kiválasztott helyen, a Bolsoj Színház főbejáratának bal oldalán állt. Úgy gondolta, hogy erről a helyről könnyen felismeri majd Julijt, amint bemegy az előcsarnokba. A nehézséget az okozta, hogy az érkező közönség tagjai mind szinte teljesen egyformák voltak. Fekete kabátos, fekete öltönyös férfiak és fekete vagy barna bundát viselő, estélyi ruhás nők. Párosával érkeztek, és gyors léptekkel igyekeztek befelé a hidegből a melegbe a méltóságteljes bejárat legfelső lépcsőfokán álldogáló Allan mellett. Sötét is volt, és hogy a csudába ismerhetne fel Allan egy arcot, melyet összesen két napig látott huszonegy évvel ezelőtt? Hacsak nincs olyan felfoghatatlan szerencséje, hogy Julij ismeri fel őt.

Nem, ilyen szerencséje Allannak nem volt. Korántsem lehetett biztosra venni, hogy Julij Boriszovics vélhetőleg másodmagával benn van a színházban, de ha mégis benn van, akkor alig néhány méternyire haladt el egykori barátja mellett, anélkül, hogy megakadt volna rajta a tekintete. Mit tehet ebben a helyzetben Allan? Hangosan gondolkodott:

– Ha benn vagy a színházban, kedves Julij Boriszovics, akkor egészen biztos, hogy néhány óra múlva ki is jössz onnan, ugyanazon a kapun keresztül. De valószínűleg ugyanúgy fogsz kinézni, mint a többiek, ugyanúgy, mint amikor bementéi. Vagyis így nem tudlak megtalálni. Nincs más hátra, mint hogy neked kell megtalálnod engem.

Más megoldás nincs. Allan visszament a követségre, az irodájába, elvégezte a szükséges előkészületeket, és időben visszatért a színház elé, még mielőtt Calaf herceg meglágyította volna Turandot hercegnő szívét.

Hutton titkos ügynök Allan betanítása során minden másnál fontosabbnak tartotta, hogy tanítványa elméjébe mélyen bevésse az első számú alapszabályt: kerülni a feltűnést. Egy sikeres ügynök ne keltsen feltűnést, semmivel ne hívja fel magára a figyelmet, olvadjon bele a környezetébe, ha lehet, annyira, hogy szinte észre se vegyék, hogy ott van.

– Érti, Karlsson úr? – kérdezte Hutton titkos ügynök.

– Tökéletesen, Hutton úr – felelte Allan.

Birgit Nilssont és Franco Corellit a közönség hússzor hívta vissza; az előadás hatalmas siker volt. Ezért különösen sokáig tartott, amíg a közönség felszedelőzködött, és az egyformának látszó emberek tömege megindult a kijárat felé. Amin ekkor mindenkinek megakadt a tekintete, az egy férfi volt, aki a legalsó lépcsőfokon állt, és két karját a feje fölé nyújtva házilagosan készített táblát tartott a kezében, melyen a következő felirat állt:

 

 

Allan Karlsson természetesen jól megértette Hutton ügynök alaposan beléje sulykolt alapszabályát, csak éppen nem vette figyelembe. Hutton Párizsában talán tavaszodott már, de Moszkvában hideg volt és sötétség. Allan fázott, és végre valami eredményt szeretett volna elérni. Először arra gondolt, Julij nevét írja fel a táblára, de végül úgy döntött, az alapszabályt csak a saját nevében szegheti meg.

 

Larissza Alekszandrovna Popova, Julij Boriszovics Popov felesége csillogó szemmel karolt férjébe, és ötödször köszönte meg neki a fantasztikus élményt. Birgit Nilsson ugyanolyan szépen énekel, mint Maria Callas! És micsoda jó helyen ülhettek! A negyedik sorban, egészen középen. Larissza régen nem érezte magát ennyire boldognak. Ma este ráadásul szállodában alhatnak, nem kell azonnal visszatérniük a szögesdrót mögé, abba a rémes városba. Romantikus vacsora... kettesben Julijjal... aztán még talán...

– Bocsáss meg, kedvesem – mondta Julij, és megtorpant a lefelé vezető lépcsősor legfelső fokán.

– Mi az, drágám? – kérdezte aggodalmasan Larissza.

– Semmi, semmi... csak... Látod ott lent azt az embert a táblával? Megkell néznem közelebbről... Ez nem lehet igaz... de hát... hiszen meghalt!

– Ki halt meg, drágám?

– Gyere! – mondta Julij, és felesége kezét fogva elindult lefelé a lépcsőn.

Allantól mintegy három méter távolságban Julij megállt, és megpróbálta ésszel is felfogni, amit a szeme már regisztrált. Allan is észrevette értetlenül rámeredő egykori barátját, leeresztette a karját, és azt mondta:

– Birgit milyen volt? Jó volt?

Julij továbbra sem szólalt meg, de felesége suttogva megkérdezte Allantól, ő volna-e az a férfi, akiről a férje azt hiszi, hogy meghalt. Allan Julijnak válaszolt, azt mondta, nem halt meg, csak nagyon fázik, és ha a Popov házaspár nem szeretné, hogy halálra fagyjon, akkor jobban tennék, ha azon nyomban elvinnék egy vendéglőbe, ahol végre ihatna egy kis vodkát, és talán haraphatna is valamit a vodka mellé.

– Tényleg te vagy az...? – nyögte ki végül Julij. – De hát... te beszélsz oroszul...?

– Igen, részt vettem egy ötéves nyelvtanfolyamon közvetlenül azután, hogy utoljára találkoztunk – felelte Allan. – Gulagnak hívták a nyelviskolát. Na, és mit gondolsz a vodkáról?

Julij Boriszovics mélyen érző ember volt, és huszonegy éve gyötörte a lelkiismeret, amiért akarata ellenére Moszkvába csábította a svéd atombomba-szakértőt, aki azután meg sem állt Vlagyivosztokig, ahol – ha nem hamarabb – meghalt a tűzvészben, melynek pusztításáról a tájékozottabb szovjet állampolgároknak mind tudomásuk volt. Huszonegy éve szenved emiatt, és nem utolsósorban azért is, mert az első pillanattól kezdve megkedvelte azt a rokonszenves és a jelek szerint végtelenül pozitív gondolkodású svéd embert.

És Julij Boriszovics most itt áll Moszkvában a Bolsoj Színház bejárata előtt a mínusz tizenöt fokos hidegben egy szívet melengető operaelőadás után, és... nem, ez hihetetlen. Allan Emmanuel Karlsson túlélte a megpróbáltatásokat. És most is él. És e pillanatban itt áll Julij orra előtt. Moszkvában. És oroszul beszél!

 

Julij Boriszovics négy évtizede él boldog házasságban Larissza Alekszandrovnával. Nincs gyerekük, de az összetartozás érzése mindkettőjükben határtalanul erős. Nincs titkuk egymás előtt, osztoznak jóban és rosszban, és Julij sokszor elmondta feleségének, mennyit gyötrődik Allan Emmanuel Karlsson szomorú sorsa miatt. Most azonban, miközben még mindig azzal van elfoglalva, hogy ésszel is felfogja, mi történik vele, Larissza Alekszandrovna átvette az irányítást.

– Hajói értem, ez az a régi barátod, akit akaratlanul is a halálba küldték Mit szólnál hozzá, drága Julij, ha teljesítenénk a kívánságát, villámgyorsan elvinnénk egy vendéglőbe, és beletöltenénk egy kis vodkát, mielőtt tényleg meghal?

Julij nem válaszolt, de bólintott, és hagyta, hogy felesége odavezesse a várakozó limuzinhoz, beültesse nemrég még halott barátja mellé, és kiadja az utasítást a sofőrnek.

– A Puskin vendéglőbe, legyen szíves.

 

Allan már két pohár vodka után kezdett felengedni, Julijnak további kettőre volt még szüksége ahhoz, hogy megint olyan legyen, mint egy ember. Közben Allannak és Larisszának maradt egy kis ideje rá, hogy összeismerkedjenek egymással.

Amikor Julij gondolkodása végre visszazökkent rendes kerékvágásába, és az első megrázkódtatás helyét az öröm foglalta el („na, erre igyunk!”), Allan úgy gondolta, jobb, ha mindjárt belevág a közepébe. Ha mondani akar valamit, akkor minek várjon vele?

– Mit szólnál a spionkodáshoz? Nem akarnál kém lenni? – kérdezte Allan. – Én is az vagyok, és egészen érdekes.

Julij épp az ötödik pohár vodkát emelte a szájához, amit rögtön félrenyelt, és egy köhögőroham segítségével szétterített az asztalon.

– Kém? – kérdezte Larissza, miközben férje tovább köhögött.

– Igen. Vagy ügynök. Nem is tudom, mi a különbség a kettő között.

– Milyen érdekes! Meséljen még erről, kedves Allan Emmanuel.

– Ne, kérlek, Allan, ne – köhögte Julij. – Ne mesélj! Erről hallani sem akarunk többet!

– Jaj, ne beszélj ilyen butaságokat, drága Julij – mondta Larissza. – Hadd mesélje el a barátod, mivel foglalkozik, hiszen már évek óta nem láttátok egymást. Folytassa, Allan Emmanuel!

 

Allan folytatta, Larissza érdeklődéssel hallgatta, Julij pedig a kezébe temette arcát. Allan elmesélte, hogyan vacsorázott Johnson elnökkel és Huttonnal, a CIA titkos ügynökével, és másnap Hutton hogyan ajánlotta fel neki, hogy utazzon Moszkvába, és tudja meg, mi a helyzet a nagy hatótávolságú szovjet rakétákkal.

Ennek Allan számára az lett volna az alternatívája, hogy Párizsban marad, és mindennap, reggeltől estig azon fáradozik, hogy vigyáz a nagykövet asszonyra és férjére, nehogy diplomáciai botrányokat okozzanak pusztán azzal, hogy kinyitják a szájukat. Mivel Amanda és Herbert ketten voltak, szemben Allannal, aki sehogyan sem tudott egyszerre két helyen lenni, Allan elfogadta Hutton titkos ügynök ajánlatát. Egyszerűen úgy látta, nyugodtabb élet vár rá. És előre örült neki, hogy sok év után újra találkozhat Julijjal.

Julij még mindig az arca előtt tartotta a kezét, de a két ujja között kisandított Allanra. Jól hallotta, hogy Allan Herbert Einstein nevét említi? Julij jól emlékszik erre a névre, és igazán jó hír volna, ha Herbertről is kiderülne, hogy túlélte a Berija jóvoltából elszenvedett emberrablást és munkatábort.

Bizony, jól hallotta, erősítette meg Allan. Aztán röviden elmesélte a Herbert társaságában töltött húsz év történetét; hogy barátja kezdetben semmi mást nem akart, csak meghalni, de amikor végül is az elmúlt év decemberében, hetvenhat éves korában egyik pillanatról a másikra meghalt, már egészen mást gondolt erről a dologról. Feleséget hagyott maga után, aki sikeres diplomata Párizsban, és két tinédzserkorú gyereket. A francia fővárosból érkező utolsó hírek szerint a család már szerencsésen kiheverte a megrázkódtatást, és Einsteinné asszony a magasabb körök kedvence lett. Franciául ugyan pocsékul beszél, de ez csak növelte vonzerejét, mert bármilyen butaságot mond is, környezete úgy véli, nem azt mondja, amit gondol.

– De most látom csak, jól eltértünk a tárgytól – mondta Allan. – Elfelejtettél válaszolni a kérdésemre. Nem akarsz, a változatosság kedvéért, kém lenni?

– Na de kedves barátom! Erről szó sem lehet. Nincs még egy civil a Szovjetunió történetében, aki annyi kitüntetést kapott volna a haza szolgálatáért, mint én. Az teljesen lehetetlen, hogy belőlem kém legyen! – mondta Julij, és szájához emelte a vodkáspoharat.

– Ne mondj ilyet, drága Julij – szólt közbe Larissza, aminek következtében férje hatodik pohár vodkája ugyanarra a sorsra jutott, mint az ötödik.

– Mi volna, ha inkább meginnád a vodkádat, ahelyett, hogy mindenkit összeköpködsz itt vele – jegyezte meg barátságosan Allan.

Larissza Popova részletesebben is kifejtette, mit gondol erről a dologról, miközben férje ismét az arca elé emelte kezét, és úgy hallgatta. Larissza arra gondolt, hamarosan ő is meg Julij is hatvanöt évesek lesznek, és voltaképpen mit köszönhetnek a Szovjetuniónak? A férjét kétségtelenül szépen kidekorálták, és ennek következtében nagyon jó helyre szóló jegyeket kapnak az operába. De egyébként?

Larissza nem várta meg, míg férje válaszol, hanem azzal folytatta, hogy bezárva élnek Arzamasz-16-ban, abban a városban, amely már a puszta nevével elveszi az ember életkedvét. És szögesdrót kerítés veszi körül. Persze, Larissza tudja, hogy egyébként szabadon jöhetnek-mehetnek, de Julij most csak ne szakítsa félbe, mert még nem mondta végig, amit akar.

Vajon Julij kinek a kedvéért húzza az igát éjjel és nappal? Először Sztálin kedvéért húzta, aki tudvalevőleg nem volt teljesen normális. Utána Hruscsov következett, akinek ugyan miféle emberinek nevezhető vonása volt azon kívül, hogy kivégeztette Berija marsallt? Most pedig Brezsnyev van soron, aki egyszerűen – büdös!

– Larissza! – kiáltott fel rémülten Julij Boriszovics.

– Te csak ne larisszázz itt nekem, drága Julij. Te magad szoktad mondani, hogy Brezsnyev milyen büdös.

És azzal folytatta, hogy Allan Emmanuel épp a legjobbkor érkezett, mert az utóbbi időben egyre nyomasztóbbnak érzi a gondolatot, hogy szögesdrót kerítés mögött kell meghalnia egy olyan városban, mely hivatalosan nem is létezik. Lehet, hogy Larissza és Julij sírjára még csak rendes sírkövet sem fognak állítani? Vagy ha igen, a biztonság kedvéért kódolva lesz rajta a nevük is?

– Itt nyugszik X elvtárs és hű felesége, Y elvtársnő? – mondta Larissza.

Julij nem válaszolt. El kell ismernie, van abban valami, amit a felesége mond. Közben Larissza eljutott a fináléig:

– Akkor miért ne kémkedjünk pár évig a barátoddal együtt, a végén pedig majd csak segít valaki, hogy kiszökjünk New Yorkba, ahol minden este elmehetünk a Metropolitanbe. És akkor élünk még egy kicsit, drága Julij, mielőtt meghalunk.

Miközben Julij arcán egyre jobban kiütközött a rezignáció, Allan részletesebben is feltárta az ügy hátterét. Mint már korábban is említette, Párizsban megismerkedett egy bizonyos Hutton úrral, aki a jelek szerint közeli kapcsolatban állt a volt amerikai elnökkel, Johnsonnal, és magas beosztása volt a CIA-nál.

Amikor Hutton megtudta, hogy Allan régóta ismeri Julij Boriszovicsot, és hogy Julij feltehetőleg tartozik Allannak egy szívességgel, összeállított egy tervet.

Allan nem tudná pontosan ismertetni a terv világpolitikai vonatkozásait, mert úgy van ezzel, hogy ha neki valaki a politikáról kezd beszélni, akkor egyszerűen nem tud odafigyelni. Ilyenkor a figyelme szinte automatikusan kikapcsol.

A szovjet atomfizikus feleszmélt gondolataiból, és egyetértően bólogatott. A politika neki sem tartozott a kedvenc témái közé, semmilyen vonatkozásban sem. Szívében, lelkében szocialista volt, de ha valaki megkérdezte volna, ezen mit ért, nehezen tudta volna elmagyarázni.

Allan mégis megpróbálta őszintén összefoglalni, amit Hutton titkos ügynöktől hallott. Az biztos, hogy olyasvalamiről volt szó, hogy a Szovjetunió vagy atomtámadást indít Amerika ellen, vagy nem.

Julij egyetértően bólintott, szerinte is ez a helyzet. Vagy igen, vagy nem, erre kell számítani.

Hutton, a CIA ügynöke ezek után aggodalmát fejezte ki – ha Allan jól emlékszik – az USA elleni szovjet támadás következményeit illetően. Mert még ha igaz is, hogy a szovjet atomarzenál nem túl nagy, és maximum egyszer tudná csak elpusztítani Amerikát, Hutton szerint az is épp elég baj volna.

Julij Boriszovics harmadszor is bólintott, és azt mondta, szerinte is borzasztó rossz volna az amerikai népnek, ha az USA elpusztulna.

Hogy Hutton végül hogyan oldotta meg az egyenletet, azt Allan nem tudta megmondani. Mindenesetre tudni szerette volna, mekkora a szovjet atomfegyverkészlet; mert ha tudja, akkor javasolhatná Johnson elnöknek, hogy kezdjen tárgyalásokat a Szovjetunióval az atomfegyverzet leszereléséről. Johnson ugyan már nem elnök, úgyhogy... nem, Allan nem is tudja. A politikával az a helyzet, hogy nemcsak szinte teljesen felesleges, hanem feleslegesen bonyolult is.

 

Julij volt kétségtelenül a teljes szovjet atomprogram műszaki vezetője, és mindent tudott a program stratégiájáról, földrajzi elhelyezkedéséről és méreteiről. De a szovjet atomprogram szolgálatában eltöltött huszonhárom év alatt egyszer sem fordult meg a fejében politikai jellegű gondolat – ilyesmivel nem is kellett foglalkoznia. Ez Julijnak így nagyon megfelelt, és jót tett az egészségének is. Az évek folyamán túlélt három politikai vezetőt, és rajtuk kívül még Berija marsallt is. Sokáig élni és magas beosztásban maradni – ezzel a kiváltsággal nem sok politikai vezető dicsekedhet.

Julij tudta, Larisszának mennyi mindenről le kellett mondania. És most, amikor már igazán megérdemelnék a nyugdíjat és a dácsát a Fekete-tenger partján, Larissza még önzetlenebbül viselkedik, mint valaha. De soha nem panaszkodik. Soha, soha. Julij ezért különösen odafigyel arra, amit Larissza mond:

– Édes, drága Julij! Először működjünk együtt Allannal, és hozzunk össze egy kis békét a világban, aztán költözzünk New Yorkba. A kitüntetéseidet pedig add vissza szépen Brezsnyevnek, hogy legyen mivel kitörölnie a seggét.

Julij feladta az ellenállást, igent mondott az egész csomagra (kivéve arra, hogy Brezsnyev az ő kitüntetéseivel törölje ki a seggét), majd gyorsan meg is állapodtak Allannal, hogy Nixon elnöknek sem kell mindent az orrára kötni, hanem olyanokat kell neki mondani, aminek örül. Mert ha Nixon örül valaminek, annak Brezsnyev is örülni fog, és ha mind a ketten örülnek, akkor, ugye, nem lesz háború.

 

Allan tehát beszervezett egy kémet úgy, hogy nyilvános helyen magasra tartott egy táblát, abban az országban, ahol a világon a legszigorúbb ellenőrzés alatt tartották az élet minden területét. A Bolsoj Színházban aznap este jelen volt a katonai elhárítás, a GRU egyik tisztje, valamint egy civil ruhás KGB-osztályvezető is, mindketten a feleségük társaságában. Mindketten látták – mint mindenki más is – a táblát tartó férfit a lépcsősor alján. És mint régi, tapasztalt szakemberek, mindketten tudták, hogy nem érdemes riasztani az ügyeletes kollégákat. Igazi ellenforradalmár ugyanis ilyet soha nem csinálna.

Senki nem lehet ennyire hülye.

A vendéglőben is, ahol a beszervezés lezajlott, aznap este legalább fél tucat, kisebb-nagyobb mértékben hivatásos KGB- és GRU-ügynök teljesített szolgálatot. A kilences számú asztalnál az egyik férfi vodkát köpködött az ételére, kezébe temette az arcát, hadonászott, égnek emelte a tekintetét, a felesége pedig jól lehordta. Vagyis az orosz vendéglőkben megszokott módon, teljesen normálisan viselkedtek, nem keltettek feltűnést.

Így esett meg, hogy egy politikailag analfabéta amerikai ügynök a világbéke érdekében összeszűrte a levet egy politikailag teljesen süket szovjet atomtudóssal, és ezt sem a KGB, sem a GRU nem akadályozta meg. Amikor Ryan Hutton, a CIA európai főnöke Párizsban értesült róla, hogy a beszervezés sikeresen megtörtént, és a kapcsolat hamarosan működni is kezd, azt mondta magában, hogy ez a Karlsson sokkal nagyobb profi, mint amilyennek eleinte látszott.

 

 

A Bolsoj Színház évente háromszor-négyszer is megújította repertoárját. Azonkívül minden évben legalább egyszer vendégül láttak egy külföldi operatársulatot is, ugyanúgy, ahogy nemrég a bécsi operát.

Így aztán Allan és Julij Boriszovics évente legalább négyszer vagy ötször találkozhatott különösebb feltűnés nélkül Julij és Larissza szállodai lakosztályában, ahol közösen kiötölhették, milyen információt továbbítsanak az atomfegyverekről a CIA-nak. Valódi és kitalált dolgokat vegyítettek össze olyan arányban, hogy hihető és amerikai szemszögből nézve biztató keverék jöjjön létre.

 

Allan jelentéseinek az lett az egyik következménye, hogy Nixon elnök stábja a 70-es évek elején felajánlotta Moszkvának, hozzanak össze egy csúcstalálkozót, melyen napirendre tűzhetnék a leszerelés kérdését. Nixon nyeregben érezte magát, mert úgy tudta, a fegyverzet szempontjából az USA az erősebb.

Brezsnyev első titkár a maga részéről nem ellenezte a leszerelési tárgyalásokat, mert kémszolgálata úgy tájékoztatta, hogy a két ország közül a Szovjetunió az erősebb. A helyzetet az bonyolította, hogy a CIA hírszerző részlegének egyik takarítónője különös információkat adott el a GRU-nak. Olyan dokumentumokra bukkant, melyek a CIA párizsi irodájából származnak, s melyek arra utalnak, hogy a CIA egyik titkos ügynöke beférkőzött a szovjet atomprogram főhadiszállására. A tőle származó tényszerű információk viszont nem voltak igazak. Ha Nixon olyan információk alapján akar a leszerelésről tárgyalni, amit egy szovjet „mesemondó” juttat el a CIA-nak Párizsba, az ellen Brezsnyevnek nincs semmi kifogása. A helyzet mégis túl zavaros, kicsit gondolkodni kell még rajta. És mindenképp meg kell tudni, ki a „mesemondó”.

Brezsnyev legelőször is az atomprogram technikai irányítóját, a rendíthetetlenül lojális Julij Boriszovics Popovot hívatta, és megkérte, próbálja kideríteni, honnan származhat az amerikaiaknak küldött dezinformáció. Jóllehet a CIA ennek alapján kétségtelenül alábecsüli a szovjet atompotenciál nagyságát, a jelentések mégis eléggé bennfentesnek látszanak, és ez mégiscsak kérdéseket vet fel. Ezért van szüksége Popov szakértői segítségére.

Popov elolvasta saját jelentéseit, melyeket Allannal közösen gyártott, és a vállát vonogatta. Azt mondta, szerinte ilyeneket bármelyik diák tud írni, aki elmegy egy könyvtárba, és áttanulmányozza a szakirodalmat. Brezsnyev elvtársnak nincs miért aggódnia, ha Brezsnyev elvtársat egyáltalán érdekli egy egyszerű fizikus véleménye ebben a kérdésben.

Persze, hogy érdekli, hiszen épp ezért hívatta Julij Boriszovicsot. Hálásan köszöni atomprogramja műszaki főnökének a segítséget, és üdvözletét küldi Larissza Alexandrovnának, Julij Boriszovics elbűvölő feleségének.

 

 

Miközben a KGB diszkréten – és teljesen feleslegesen – figyeltetni kezdte az atomfegyverkezéssel kapcsolatos irodalom olvasóit kétszáz szovjet könyvtárban, Brezsnyev továbbra is azon törte a fejét, milyen választ adjon Nixon nem hivatalos kezdeményezésére. Egészen addig, amíg – ó, borzalom! – Mao Ce-tung, az a kövér disznó, meghívta Nixont Kínába! Brezsnyev és Mao nem sokkal ezelőtt végképp beintett egymásnak, és most hirtelen feltámadt a veszély, hogy Kína és Amerika álnok módon szövetséget köt egymással a Szovjetunió ellen. Ennek természetesen nem szabad megtörténnie!

Ezért aztán másnap Richard Milhous Nixon, az Amerikai Egyesült Államok elnöke hivatalos meghívást kapott a Szovjetunióba. A meghívást kemény munka követte a kulisszák mögött, és amikor a szakértők az egyről végre eljutottak a kettőre, Nixon és Brezsnyev nemcsak kezet fogott egymással, hanem alá is írt két, különféle leszerelési megállapodást; egyet a rakétaelhárító rakétákról (ABM), egy másikat pedig a stratégiai fegyverekről (SALT). Mivel az aláírásra Moszkvában került sor, Nixon fontosnak tartotta, hogy az amerikai követségen megszoríthassa annak az ügynöknek a kezét, aki ellátta őt a szovjet atomütőerő nagyságáról szóló páratlanul hasznos információkkal.

– Részemről a szerencse, elnök úr – mondta Allan. – Vacsorára nem hív meg? A többiek meg szoktak hívni.

– Miféle többiek? – kérdezte csodálkozva az elnök.

– Hát – felelte Allan –, akik elégedettek voltak velem... Franco és Truman és Sztálin... és Mao elnök... akinél csak tavaszi tekercset ehettem... igaz, késő este volt már... persze, ami azt illeti, Erlander miniszterelnöknél csak kávét kaptam. Önmagában ez is rendben volt, hiszen ínséges idők járták, jegyrendszer, meg ilyesmi...

Nixon elnököt előzőleg szerencsére tájékoztatták a szóban forgó ügynök múltjáról, úgyhogy nyugalmát megőrizve közölte, hogy sajnos nincs ideje rá, hogy Karlsson úrral vacsorázzon. De hozzátette, egy amerikai elnök nem szívesen maradna le egy svéd miniszterelnök mögött, úgyhogy egy csésze kávéra és mellé egy konyakra szívesen meghívja Karlsson urat. Mégpedig most azonnal, ha ez az időpont Karlsson úrnak is megfelel.

Allan megköszönte a meghívást, és megkérdezte, nagy baj volna-e, ha ő a dupla fekete helyett egy dupla konyakot kérne. Nixon azt felelte, az Egyesült Államok költségvetése talán még kibírja mind a kettőt.

 

A két férfiú egy kellemes órát töltött el egymás társaságában . Már amennyire kellemesnek lehet nevezni Allan számára azt a beszélgetést, melyet Nixon állandóan a politikára akart terelni. Az amerikai elnök arra volt kíváncsi, hogyan működik a politika Indonéziában. Amanda nevének említése nélkül Allan sok érdekes részlettel fűszerezve elmondta, hogyan lehet politikai karriert csinálni Indonéziában. Nixon elnök érdeklődéssel hallgatta, látszott rajta, hogy közben elgondolkodik.

– Érdekes – mondta Nixon. – Érdekes.

 

 

Allan és Julij elégedettek voltak egymással, és elégedetten nyugtázták a fejleményeket. Úgy tűnt, a GRU és a KGB is csökkenti a kémvadászat intenzitását, és Julij és Allan örömmel fogadta ezt is. Vagy ahogy Allan mondta:

– Jobb érzés, ha nem üldözi az embert két gyilkos szervezet, mint ha üldözi.

És hozzáfűzte azt is, hogy nem érdemes sokat foglalkozniuk a KGB-vel, a GRU-val és az egyéb rövidítésekkel, amikor ezen a téren úgyse tehetnek semmit. Viszont ideje volna már, hogy kitaláljanak valami újabb információt Hutton titkos ügynök és az elnöke számára. Jelentős rozsdakár a közép-hatótávolságú rakéták kamcsatkai bázisán, mi volna, ha ezzel a témával kapcsolatban dolgoznának ki valamit?

Julij lelkendezve dicsérte Allan nagyszerű képzelőerejét. Hiszen ezek után már pofonegyszerű a jelentések megfogalmazása. És sokkal több idejük marad az evésre-ivásra és egymás társaságára.

 

 

Nixonnak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen a dolgok alakulásával. Egészen addig, amíg aztán már semmi oka nem volt rá.

Az amerikai nép szerette elnökét, és 1972 novemberében nagy csinnadrattával újra is választotta. Nixon negyven államban nyert, George McGovern, nagy nehezen, egyben.

De egy idő után a problémák sokasodni kezdtek. Aztán még tovább sokasodtak. Végül Nixonnak valami olyasmit kellett tennie, amit amerikai elnök korábban még nem tett.

Le kellett mondania.

Allan a moszkvai városi könyvtárban minden beszámolót elolvasott az úgynevezett Watergate-üggyel kapcsolatban. Nixon végeredményben adót csalt, törvénytelenül fogadott el pénzeket a kampánya során, titkos bombatámadásokra adott utasítást, üldözte politikai ellenségeit, betöréseket és lehallgatásokat rendelt meg. Allan arra gondolt, az elnökben mély nyomot hagyhatott az a dupla konyak mellett folytatott beszélgetés. És azt mondta az újságban közölt Nixon-fotónak:

– Inkább Indonéziában kellett volna politikusi pályára lépned. Ott sokra vitted volna.

 

 

Teltek az évek. Nixont Gerald Ford követte az elnöki székben, őt pedig Jimmy Carter. Brezsnyev viszont mindvégig maradt a helyén, akárcsak Allan, Julij és Larissza. Az utóbbiak ötször-hatszor találkoztak minden évben, és mindannyiszor nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Minden alkalommal összeállítottak egy fantáziadús jelentést a szovjet atomstratégia aktuális állásáról. Allan és Julij úgy döntött, az évek során fokozatosan csökkentik a szovjet atomütőerő nagyságát, mert látták, az amerikaiak mennyire örülnek neki (függetlenül az elnök személyétől), és mennyire javul ettől a nemzetközi találkozókon az országok vezetőinek hangulata.

De ki látott már olyan boldogságot, amely sokáig tart?

Egy napon, nem sokkal a SALT II. egyezmény aláírása után Brezsnyev a fejébe vette, hogy Afganisztánnak szüksége van a segítségére. El is küldte elit csapatait Afganisztánba, akik az ország elnökét azon nyomban eltakarították az útból, és egyben az élők sorából is, úgyhogy Brezsnyevnek nem maradt más választása, mint kinevezni a saját emberét.

Carter elnök, mondani se kell, megharagudott (enyhén szólva) Brezsnyevre. Hiszen még meg se száradt a tinta a SALT II. egyezmény aláírása után. Carter úgy döntött, bojkottálja a moszkvai olimpiát, és a CIA segítségével növeli a mudzsahedek, a fundamentalista afgán gerillák titkos támogatását.

Carter ennél többet nem is nagyon tehetett, mert hamarosan át kellett adnia a kormányrudat Ronald Reagannek, akinek hamarabb elfogyott a türelme, ha kommunistákról, és közülük is kivált a vén csatalóról, Brezsnyevről volt szó.

 

– Nagyon mérges embernek látszik ez a Reagan – mondta Allan Julijnak, amikor először találkoztak az új elnök hivatalba lépése után.

– Igen – felelte Julij. – És csakhamar már nem tudunk többet leszerelni a szovjet atomfegyver-készletből, mert akkor nem marad semmi.

– Javaslom, hogy fordítsunk egyet a dolgokon – mondta Allan. – Meglátod, Reagan attól majd egy kicsit megszelídül.

A legközelebbi kémjelentés, amely Hutton titkos ügynök közvetítésével jutott el az USA-ba, a rakétavédelem területén óriási szovjet offenzíváról adott hírt. Allant a fantáziája felrepítette egészen a világűrbe. Kitalálta, hogy a szovjet rakéták onnan a magasból mindent szét tudnának lőni, és meg tudnák állítani az USA szárazföldi haderejének minden támadását.

Allan, a politikailag analfabéta amerikai ügynök és Julij, a politikailag teljesen süket orosz atomszakértő ezzel elindította azt a folyamatot, amely a Szovjetunió összeomlásához vezetett. Ronald Reagan ugyanis iszonyúan dühbe gurult, amikor megkapta Allan jelentését, és azonnal beindította a Strategic Defense Initiative nevű programot, közismertebb nevén a „csillagháborús” tervet. A program leírása a lézerágyúkkal felszerelt űrhajókkal szinte szóról szóra követte azt az elképzelést, melyet Allan és Julij agyait ki néhány hónappal korábban egy moszkvai szállodai szobában a – szerintük – éppen megfelelő mennyiségben elfogyasztott vodka hatása alatt. A stratégiai védelemre fordítható amerikai költségvetés ezzel szintén az egekbe szökkent. A Szovjetunió megpróbált lépést tartani a kiadások növekedésével, de nem bírta tempót. A birodalom viszont repedezni kezdett a szélein.

Nem lehet pontosan tudni, hogy az amerikai offenzíva miatt kapott sokk vagy valami más miatt, de annyi bizonyos, hogy Brezsnyev 1982. november 10-én szívrohamban meghalt. Allan, Julij és Larissza soron következő hírszerzési összejövetele éppen másnap estére esett.

– Mi volna, ha abbahagynánk már ezt a marhaságot? – kérdezte Larissza.

– Igen, én is azt mondom, hagyjuk már abba ezt a marhaságot – mondta Julij.

Allan bólintott, egyetért vele, hogy egyszer mindent abba kell hagyni, kivált, ha marhaságról van szó, és úgy érzi, ez a mondhatni égi jel is arra inti őket, hogy most kell visszavonulniuk, amikor Brezsnyev szaga pillanatokon belül rosszabb lesz, mint valaha.

Majd hozzátette, hogy másnap reggel felhívja Párizsban Hutton ügynököt. Hosszú időt, tizenhárom és fél évet töltött a CIA szolgálatában, ennyi elég volt. Hogy az idő nagy részében látszattevékenységet folytatott, az most nem ide tartozik. Egyébként mind a hárman úgy gondolták, hogy ezt a tényt Hutton titkos ügynök és a hepciás elnöke előtt jobb, ha titokban tartják.

Itt az ideje, hogy a CIA Julijt és Larisszát kijuttassa New Yorkba, ahogy azt korábban már megígérték nekik; Allan pedig azon kezdett gondolkodni, hogy újra megnézi magának a jó öreg Svédországot.

 

 

A CIA és Hutton ügynök betartotta ígéretét. Julijt és Larisszát Csehszlovákián és Ausztrián keresztül kicsempészték Amerikába. Kaptak egy lakást Manhattanben, a West 64th Streeten, valamint egy akkora évjáradékot, amely messze meghaladta szükségleteiket. Valójában a CIA-nak sem kerültek sokba, mert előbb Julij halt meg álmában, 1984 januárjában, három hónappal később pedig Larissza halt bele a gyászba. Mindketten hetvenkilenc évet éltek, és életük legboldogabb éve 1983 volt, amikor a Metropolitan a házaspár számára feledhetetlen előadások egész sorozatával ünnepelte meg fennállásának századik évfordulóját.

 

Allan összecsomagolta holmiját moszkvai lakásában, és bejelentette az amerikai követség könyvelési osztályán, hogy végleg eltávozik. A hivatal ekkor vette észre, hogy Allen Carson nevű alkalmazottjuk érthetetlen oknál fogva csak költségtérítést kapott a követségen töltött tizenhárom év és öt hónap alatt.

– Soha nem tűnt fel magának, hogy nem kap fizetést? – kérdezte Allantól a hivatalvezető.

– Nem – felelte Allan. – Nem eszem sokat, a pálinka meg olcsó. Futotta abból, amit kaptam.

– Tizenhárom éven át?

– Bizony, hogy szalad az idő.

A hivatalvezető furcsán nézett Allanra, és ígéretet tett rá, gondoskodik róla, hogy Carson úr, vagy akármi is az igazi neve, csekken megkapja az elmaradt járandóságát, mihelyt jelentkezik érte a stockholmi amerikai nagykövetségen.