13. FEJEZET

1947-1948

 

 

Allan kétségtelenül töltött már kényelmesebb körülmények között is éjszakát, mint hason fekve egy Teherán felé haladó teherautó platóján. Hideg is volt, és különlegesen kezelt kecsketejjel sem tudta átmelegíteni magát. Keze egyébként még mindig hátra volt kötve.

Nem csoda, hogy megkönnyebbülést érzett, amikor útja nyilvánvalóan véget ért. A teherautó késő délelőtt állt meg a főváros közepén, egy nagy barna épület főbejárata előtt.

Két katona talpra állította az idegent, és amennyire lehetett, leporolták a ruháját. Hátrakötött kezén kioldozták a kötést, de továbbra is fegyverrel őrizték.

Ha Allan tudott volna perzsául, elolvashatta volna a bejárat melletti kis réztáblán, hova került. De nem tudott. És nem is érdekelte. Fontosabb kérdésnek tartotta, kap-e reggelit. Vagy ebédet. Vagy leginkább mind a kettőt.

A katonák viszont természetesen pontosan tudták, hová hozták be a kommunistagyanús idegent. Egyikük, miután betaszigálták Allant az épületbe, vigyorogva búcsúzott el tőle, és angolul szólt oda neki:

– Good luck.

Allan kedvesen megköszönte a jókívánságot, noha meghallotta benne az iróniát, és arra gondolt, nem árt, ha mégiscsak némi érdeklődést tanúsít az iránt, ami vár rá.

Az elfogó osztag parancsnoka szabályosan átadta foglyát a fogadó intézmény rangban megfelelő tisztjének. Miután Allant a kellő formaságok elintézése után felvették a rabok sorába, átvitték a másik folyosón lévő fogdahelyiségbe.

A cella valóságos Shangri-La színvonalat képviselt azokhoz a helyekhez képest, ahol Allan az utóbbi időkben megfordult. Négy ágy állt sorban egymás mellett, minden ágyon két takaró, a mennyezeten villanyvilágítás, az egyik távolabbi sarokban mosdó, a másikban fedéllel ellátott vödör. Allan továbbá kapott egy nagy tányér kását és egy egész liter vizet, hogy csillapítsa éhét és szomját.

Három ágy üres volt, de a negyediken egy férfi feküdt összekulcsolt kézzel és behunyt szemmel. Amikor Allan belépett, a férfi felriadt szendergéséből, és felállt. Magas, sovány ember volt, fekete ruhát viselt és fehér papi gallért. Allan kezet nyújtott, bemutatkozott, és kifejezte sajnálkozását, hogy nem beszéli az itteni nyelvet, de reméli, a papi személy talán ért néhány szót angolul.

A kérdésre a fekete ruhás férfi igenlő választ adott, mivel Oxfordban született, ott is nőtt fel, és ott járt egyetemre. Ő is bemutatkozik, Kevin Ferguson a neve, anglikán lelkész, már tizenkét éve Iránban él, és a tévelygő lelkeket próbálja az igazi hit útjára terelni. Karlsson úrnak egyébként mi a viszonya a hit kérdéséhez?

Allan azt felelte, hogy testi értelemben jelenleg ugyan nem ura önmagának, de ettől még a lelke, úgy érzi, nem tévelyeg. Allannak a hitről mindig is az volt a véleménye, hogy ha az ember nem tudja pontosan, hányadán áll vele, nem érdemes találgatni.

Allan látta, hogy Ferguson neki akar gyürkőzni a feladatnak, ezért gyorsan hozzátette, szeretné, ha a lelkész úr tiszteletben tartaná óhaját, miszerint nem akar anglikán hívő lenni, sőt, ami azt illeti, másmilyen se.

Ferguson nem az az ember volt, akinek a nem valóban nemet jelent. Ezúttal mégis habozott kicsit. Talán nem kellene túlságosan vehemensen nekimennie annak az egyetlen embernek, aki Istenen kívül esetleg képes arra, hogy kimentse szorult helyzetéből.

Kompromisszumot kötöttek. A lelkész óvatosan felvetette, Karlsson úrnak attól talán még nem lenne semmi baja, ha valamennyire megvilágítaná neki a szentháromság-tan mibenlétét. Mert épp a szentháromság-tan az első az anglikán hitvallás 39 tétele közül.

Allan azt felelte, a tiszteletes úr elképzelni sem tudja, hogy őt mennyire nem érdekli a szentháromság-tan.

– A sokféle tan közül épp a szentháromság-tan érdekel a legkevésbé – mondta Allan.

Ferguson szerint ilyet mondani akkora ostobaság, hogy inkább megígéri, nem zaklatja tovább Karlsson urat vallási kérdésekkel, bár „Isten bizonyára nem véletlenül helyezett minket közös fogságba”.

Inkább megpróbálja elmagyarázni, milyen helyzetben van ő is, meg Allan is.

– Nem jók a kilátásaink – mondta a lelkész. – Lehet, hogy hamarosan mind a ketten Teremtőnk színe elé kerülünk. Ha nem épp az előbb ígértem volna meg, hogy békén hagyom, most hozzátenném, hogy épp ezért volna itt az ideje, hogy Karlsson úr megtérjen az igazi vallás hívei közé.

Allan szigorú pillantást vetett a lelkészre, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy Ferguson folytassa helyzetismertetését, és elmondja, hogy jelenleg mindketten a belső információs és biztonsági szolgálat, röviden a titkosrendőrség börtönében vannak. Ha a biztonsági szolgálat emlegetése Karlsson úrban biztonságérzést ébreszt, akkor rossz nyomon jár, mert a titkosrendőrség kizárólag a sah biztonságáról gondoskodik, senki máséról, és voltaképpen azért hozták létre, hogy félelemben tartsa az iráni népet, és a lehető leghatékonyabb módon lehetetlenné tegye a szocialisták, a kommunisták, az iszlamisták és a különféle felforgató elemek életét.

– Az anglikán lelkészekét is? – kérdezte Allan.

Ferguson szerint az anglikán lelkészeknek nincs mitől tartaniuk, mert Iránban vallásszabadság van. Ami őt magát illeti, ő valószínűleg túl messzire ment.

– Aki a titkosrendőrség karmaiba kerül, nem sok jóra számíthat. Számomra, attól tartok, ez a végállomást jelenti – mondta a lelkész, és hirtelen nagyon elszomorodott.

Allan rögtön megsajnálta új rabtársát, annak ellenére, hogy pap volt. Vigasztalni kezdte, azt mondta, valahogy majd csak kijutnak innen mind a ketten, de mindennek megvan a maga ideje. Most előbb tudni szeretné, mit követett el a tiszteletes úr, hogy ide jutott.

Kevin Ferguson lelkész szipogott egy kicsit, majd kihúzta magát. Nem arról van szó, hogy félne a haláltól, magyarázta, hanem arról, hogy még annyi dolga lenne az életben. Mint mindig, most is úgy gondolja, hogy az élete Isten kezében van, de ha Karlsson úr, amíg Isten döntésére várnak, kieszelne valamit, amivel megmenthetné magát és őt is, biztos benne, hogy Isten nem haragudna meg érte.

És a lelkész belefogott történetébe. Amikor befejezte tanulmányait, az Úr megjelent álmában. „Menj el téríteni”, mondta az Úr, de csak ennyit mondott, úgyhogy a lelkésznek magának kellett eldöntenie, hova menjen.

Egy angol barátja és a püspöke is azt tanácsolta, hogy menjen Iránba, mert az olyan ország, ahol a vallásszabadsággal súlyosan visszaélnek. Az anglikán hívők száma például elenyésző, miközben rengetegen vannak a síiták, a szunniták, a zsidók meg az olyanok, akik mindenféle hókuszpókusz-vallásokat követnek. A keresztények, ha egyáltalán vannak, mind örmények vagy asszírok, és hát róluk mindenki tudja, hogy teljesen megbízhatatlanok.

Allan megjegyezte, hogy ő ezt nem tudta, de most már tudja, és köszöni a felvilágosítást.

A lelkész folytatta elbeszélését. Irán és Nagy-Britannia jó viszonyban volt egymással, és egyháza egyik magas szintű politikai kapcsolata révén sikerült elérni, hogy egy angol külügyi repülőjárat fedélzetén eljusson Teheránba.

Ez egy bő évtizeddel ezelőtt, 1935-ben történt. Azóta sorra vette a vallásokat, egyiket a másik után, egyre nagyobb körben a főváros körzetében. Kezdetben megpróbált részt venni a vallási szertartásokon. Mecsetekbe, zsinagógákba, különféle templomokba lopózott be, kivárta a megfelelő pillanatot, és akkor egyszerűen megszakította az aktuális szertartást, és hirdetni kezdte, tolmács segítségével, az igazi hitet.

Allan megdicsérte új rabtársát, azt mondta, viselkedése nagy bátorságra vall. A kérdés csak az, hogy úszta meg az egészet ép bőrrel, hisz az ilyesminek ritkán van jó vége.

A lelkész elismerte, egyetlen kísérlete sem végződött jól. Soha nem tudta végigmondani, amit akart, mindig kidobták őt is meg a tolmácsát is, gyakran meg is verték őket. De mindez nem tartotta vissza attól, hogy folytassa a harcot. Tudta, hogy mindenkinek a lelkében, akivel csak találkozik, elülteti az anglikán vallás kis magját.

Tevékenységének végül annyira híre ment, hogy egyre nehezebben talált magának tolmácsot. Egy alkalomnál többször egyik sem vállalta a munkát, és egy idő után a tolmácsok nyilván el is fecsegték egymásnak, mire számíthatnak.

A lelkész egy darabig ezért felfüggesztette tevékenységét, és nekilátott a perzsa nyelv tanulásának. Közben kitervelte, hogyan finomítsa a taktikáját, és amikor már elég biztosnak érezte nyelvtudását, hozzáfogott új terve végrehajtásához.

A templomok és szertartások helyett ezúttal a piactereket kereste fel, mert tudta, hogy a piacok népének többsége az ismert tévtanokat követi. Felállt egy magával hozott láda tetejére, és figyelmet kért.

Ez a módszer kétségtelenül kevesebb elpáholással járt, mint a korábbi, de a megmentett lelkek száma nem növekedett olyan mértékben, ahogy azt a lelkész szerette volna.

Allan megkérdezte, pontosan hány lelket térített meg, mire a lelkész úgy válaszolt, hogy ez nézőpont kérdése. Egyfelől ugyanis sikerült minden érintett vallási csoportból egy embert megtérítenie, tehát összesen pontosan nyolcat. Másfelől viszont – nem is olyan régen, alig néhány hónappal ezelőtt – rájött, hogy ezek nyolcan alkalmasint a titkosrendőrség kémei, akiket ráállítottak a misszionárius lelkészre.

– Tehát az eredmény valahol a nulla és a nyolc között van – mondta Allan.

– Valószínűleg közelebb a nullához, mint a nyolchoz – felelte Ferguson tiszteletes úr.

– Tizenkét év alatt – tette hozzá Allan.

A lelkész elismerte, nagyon lehangolódott, amikor ráébredt, hogy sovány eredménye valójában még a soványnál is soványabb. Azt is megértette, hogy módszerével soha nem fog jobb eredményt elérni ebben az országban, mert bármennyire is szeretnének áttérni az irániak, egyszerűen nem merik megtenni. A titkosrendőrség mindenhol jelen van, és ha valaki vallást változtatna, biztos lehet benne, hogy azonnal figyelni kezdik, és aktát nyitnak róla. Az aktanyitástól a nyomtalan eltűnésig pedig errefelé rövid az út.

Allan szerint ehhez még azt is hozzá kellene számítani, hogy talán akadnak olyan irániak is, akik Ferguson tiszteletes úrtól és a titkosrendőrségtől függetlenül elégedettek azzal a vallással, ami van nekik. Nem gondolja, tiszteletes úr?

A lelkész azt felelte, ritkán szokott hallani ekkora sületlenséget, de nem tud rá kimerítő választ adni, mert Karlsson úr megtiltotta neki, hogy az anglikán vallás hittételeiről beszéljen. Inkább csak arra kéri Karlsson urat, hallgassa végig a történetét, és ha nem muszáj, ne szakítsa félbe.

A történet a folytatásban arról szólt, hogy Ferguson, miután rájött, hogy a titkosrendőrség emberei beszivárogtak térítői tevékenysége közegébe, megváltoztatta gondolkodását, és új és nagyszabású stratégiát eszelt ki.

Először is megszabadult nyolc, kémtevékenységgel gyanúsítható tanítványától, azután pedig kapcsolatba lépett a földalatti kommunista mozgalommal. Megüzente nekik, hogy angol lelkész, az Igaz Tanítás képviselője, és találkozni szeretne velük abból a célból, hogy megbeszéljék a jövőre vonatkozó elképzeléseiket.

Időbe telt, amíg sikerült összehozni a találkozót, de végül ott ült egy szobában, öt úr társaságában, akik Razavikhorasan tartomány kommunista szervezetének vezetői voltak. Igazából a teheráni kommunistákkal szeretett volna találkozni, mert Ferguson azt gondolta, ők a szervezet igazi vezetői, de lehet, hogy ez a találkozó is megfelel a célnak.

Vagy nem.

Ferguson tiszteletes úr ismertette a kommunistákkal elképzelését, aminek az volt a lényege, hogy a kommunista hatalomátvétel után az anglikanizmus legyen az államvallás Iránban. Ha a kommunisták egyetértenek vele, ő a maga részéről köszönettel elfogadja a felkérést a vallásügyi miniszteri posztra, és ebben a minőségében gondoskodni fog róla, hogy az első pillanattól kezdve elegendő biblia álljon a nép rendelkezésére. Templomokat ráérnek később is építeni, kezdetben a bezárt zsinagógák és mecsetek is megfelelnek a célnak. Egyébként mit gondolnak az urak, mikorra várható a kommunista forradalom kitörése?

A kommunisták nem akkora lelkesedéssel vagy legalábbis érdeklődéssel reagáltak felvetésére, mint ahogy azt Ferguson remélte. Ehelyett világossá tették számára, hogy a kommunizmuson kívül semmilyen más tanítás nem jöhet szóba akkor, amikor eljön a nagy nap, sem az anglikanizmus, sem bármiféle egyéb izmus. Ráadásul alaposan lehordták amiatt, hogy hamis várakozásokat keltve találkozni akart velük. Csak a drága idejüket pocsékolják rá.

Ezután 3:2 arányban megszavazták, hogy Ferguson tiszteletes urat, mielőtt feltennék a teheráni vonatra, jól eltángálják, majd 5:0 arányban azt is, hogy az egészsége megőrzése érdekében azt ajánlják neki, hogy ne jöjjön vissza soha többé.

Allan mosolyogva megjegyezte, reméli, a tiszteletes úr megbocsátja neki, de nem tudja kizárni annak lehetőségét, hogy a tiszteletes úrnak elment az esze. Vallási kérdésben megegyezésre törekedni kommunistákkal természetesen teljesen hiábavaló, ezt nem tudja felfogni a tiszteletes úr?

Ferguson azt felelte, hogy a pogányok, mint Karlsson úr is, jobban teszik, ha nem foglalnak állást olyan kérdésekben, hogy minek van értelme és minek nincs. Ő maga természetesen tudta, hogy a megegyezésre nincs sok esély.

– De gondolja el, Karlsson úr, gondolja csak el, mi lett volna, ha mégis sikerül. Ha azt jelenthetem táviratilag Canterbury érsekének, hogy ötvenmillió új anglikánt nyertünk egyetlen nap alatt.

Allan elismerte, hogy az őrületet és a zsenialitást sokszor csak hajszál választja el egymástól, és ez esetben nem tudná biztosan megmondani, melyikről van szó, de azért vannak tippjei.

Akárhogy is, a sah rettegett titkosrendőrsége lehallgatta a razavikhorasani kommunisták beszélgetéseit, és alighogy leszállt Teheránban a vonatról, Fergusont azonnal elfogták, és kihallgatták.

– Mindent beismertem, sőt, még többet is – mondta a lelkész –, mert szerény testi adottságaim olyanok, hogy a kínzást nem bírom elviselni. A verést még csak-csak, de a kínzás – az más.

Az azonnali és túlzottan is készséges vallomás ellenére a lelkészt ide hozták, és bezárták ebbe a fogdába, és itt most már békén hagyják csaknem két hete, amióta a főnök, a miniszterelnök-helyettes szolgálati úton van Londonban.

– Miniszterelnök-helyettes? – kérdezte Allan.

– Igen, és főgyilkos – mondta Kevin Ferguson.

A titkosrendőrségről azt szokták mondani, hogy abszolút mértékben kézi irányítással működik. A lakosság rutinszerű megfélemlítéséhez vagy a kommunisták, a szocialisták és az iszlamisták likvidálásához persze nincs szükség a legfőbb főnök jóváhagyására. De amint valami, akár a legkisebb mértékben is, kizökken a megszokott kerékvágásból, akkor csakis ő dönthet személyesen. A sah a miniszterelnök-helyettesi címet adta neki, de a dolog lényegét illetően a foglalkozása egyszerűen a gyilkolás, magyarázta Ferguson tiszteletes úr.

– Az őrség parancsnoka szerint az ember jobban teszi, ha elhagyja a „helyettes” jelzőt, ha meg kell szólítania. Mármint akkor, ha a találkozás elkerülhetetlen, ami sajnos, a mi kettőnk esetében, annak látszik.

Lehet, hogy a tiszteletes úr többet érintkezett a földalatti kommunistákkal, mint amennyit be akar vallani, gondolta Allan, mert Ferguson folytatta:

– Amióta a világháború véget ért, a sah titkosrendőrségét lényegében az amerikai CIA szervezi és építi.

– A CIA? – kérdezte Allan.

– Persze, most ez a nevük. Korábban OSS volt, de akkor is ugyanazt a piszkos munkát végezték. Ők tanítják meg az iráni rendőröknek a kínvallatás rafinált módjait. Vajon miféle ember az, aki eltűri, hogy a CIA ilyen aljas módon tönkretegye a világot?

– Az amerikai elnökre gondol?

– Harry S. Truman a pokolba fog kerülni, nekem elhiheti – felelte a lelkész.

– Gondolja? – kérdezte Allan.

 

 

Teltek-múltak a napok Teheránban, a titkosrendőrség fogdájában. Allan is elmesélte élettörténetét a lelkésznek, nem hagyott ki belőle semmit. Ferguson némán hallgatta, és nem is szólt többet Allanhoz, amikor rájött, milyen viszonyban van rabtársa az amerikai elnökkel, és – ami még rosszabb! – mi köze van a Japánra ledobott bombákhoz.

A tiszteletes úr inkább Istenhez fordult, és tanácsot kért tőle. Vajon maga az Úr küldte hozzá Karlsson urat, hogy segítsen neki, vagy ez az egész inkább az ördög mesterkedése?

De az Úr hallgatott, ahogy azt időnként tenni szokta, és hallgatását a lelkész ilyenkor úgy értelmezte, hogy a saját fejét kell használnia. A saját fej használata nála általában nem szokott jól elsülni, de ettől még a próbálkozást nem kell feladnia.

Ferguson két nap és két éjszaka töprengett a kérdésen, aztán úgy döntött, hogy egyelőre békét köt a szomszéd ágyat elfoglaló pogánnyal. Közölte Allannal, hogy újra beszélni fog hozzá.

Allan azt mondta, szép nyugodtan teltek ugyan a napok, amíg a tiszteletes úr hallgatott, de ő is úgy érzi, nem árt, ha válaszolnak egymás kérdéseire.

– Azonkívül meg kellene próbálnunk kijutni innen valahogy, mielőtt a főgyilkos visszatér Londonból. És akkor mégsem ülhetünk itt némán, begubózva egymással szemben, nem gondolja a tiszteletes úr?

De igen, a lelkész ezzel egyetértett. Ha a főgyilkos visszatér, rövid kihallgatás vár rájuk. Kihallgatás után pedig a delikvensek el szoktak tűnni. Ezt beszélik a házban.

A fogda nem úgy működött, mint egy igazi börtön, kétszeres biztonsági előírásokkal. Épp ellenkezőleg, az őrök időnként be se zárták rendesen az ajtót. Négy őrnél azonban soha nem állt kevesebb az épület ki- és bejáratánál, és nyilván nem néznék tétlenül, ha Allan és a lelkész megpróbálna kisétálni.

Mi volna, ha valamilyen kavarodás támadna?, töprengett Allan. És akkor osonnánk ki, az általános felfordulásban? Ezen érdemes gondolkodni.

A gondolkodáshoz Allannak nyugalomra volt szüksége, ezért megbízta a lelkészt, tudja meg az őröktől, mennyi idejük van még. Vagyis hogy a főgyilkos pontosan mikor tér vissza. Mikor lesz már késő?

A lelkész megígérte, amint alkalma nyílik rá, meg fogja kérdezni. Akár most mindjárt, mert épp zörög a kulcs a zárban. A legfiatalabb és legbarátságosabb őr dugta be a fejét, és együttérző pillantással közölte:

– A miniszterelnök úr visszatért Angliából, és ki akarja hallgatni magukat. Ki legyen az első?

 

 

A belső információs és biztonsági szolgálat vezetője az irodájában ült Teheránban, és rosszkedve volt.

Most tért vissza Londonból, és letolást kapott az angoloktól. Öt, a (majdnem) miniszterelnököt, a titkosszolgálat vezetőjét, az iráni nómenklatúra egyik legfontosabb szereplőjét az angolok egyszerűen leteremtették!

Pedig a sah szüntelenül azon fáradozik, hogy a nagypofájú angolok elégedettek legyenek. Az olaj a britek kezében van, neki meg az a dolga, hogy szétcsapjon azok között, akiknek nem tetszik ez a berendezkedés. És ez nem könnyű munka, hiszen ki szereti a sah uralmát? Senki. Sem az iszlamisták, sem a kommunisták, sem a helyi olajmunkások, akik a szó szoros értelmében halálra dolgozzák magukat heti egy angol fontnak megfelelő munkabérért.

És ezért most letolták, ahelyett, hogy megdicsérték volna!

A rendőrfőnök tudta, hogy hibázott, amikor nemrég kissé kemény kézzel bánt egy ismeretlen hátterű provokátorral, akit valahonnan a városból hoztak be. A provokátor nem volt hajlandó megmondani az igazat, állandóan csak azt követelte, engedjék szabadon, mivel az egyetlen bűne az, hogy a húsboltban szóvá tette, hogy a sorban állás mindenkire nézve kötelező, még a titkosrendőrség alkalmazottaira is.

Miután előadta a mondandóját, a provokátor keresztbe fonta karját, és nem volt hajlandó válaszolni a személyazonosságát firtató kérdésekre. A rendőrfőnöknek nem tetszett a provokátor képe (provokáló volt), úgyhogy kipróbálta rajta a CIA legújabb kínvallatási módszereit (a rendőrfőnök csodálta az amerikaiak találékonyságát). Csak ezután derült ki, hogy a provokátor titkár a brit követségen, és persze ez nagyon kínos volt.

A megoldás az lett, hogy a titkárt, amennyire lehetett, talpra állították, majd kiengedték, de csak addig, amíg el nem ütötte egy teherautó, amelyik azután eltűnt a helyszínről. Így kell elkerülni a diplomáciai bonyodalmakat, érvelt a rendőrfőnök, és nagyon elégedett volt magával.

Az angolok azonban összeszedtek mindent, ami a titkárból megmaradt, a maradványokat elküldték Londonba, ahol aztán nagyítóval vizsgálták meg a holttestet. Ezután hívatták a rendőrfőnököt, és magyarázatot kértek tőle a teheráni követségi titkár esetére, aki először eltűnt, azután három nap múlva váratlanul felbukkant a titkosrendőrség főhadiszállása előtti utcán, ahol úgy elütötte egy autó, hogy alig lehetett a testén felismerni a korábban elszenvedett kínzások nyomait.

A rendőrfőnök a diplomácia játékszabályainak megfelelően természetesen azt állította, hogy semmit sem tud az ügyről, de a szóban forgó titkár valamelyik lordnak a gyereke volt, a lord pedig jó barátja Winston Churchillnek, a nemrég leváltott miniszterelnöknek, úgyhogy az angolok ragaszkodtak hozzá, hogy az ügynek következményei legyenek.

A belső információs és biztonsági szolgálattól ezek után elvették Churchill pár hét múlva esedékes teheráni látogatásának biztonsági felügyeletét. Helyettük a sah testőrségének amatőrjei kapták meg a munkát. Ami természetesen messze meghaladja a kompetenciájukat. A rendőrfőnök számára ez nagy presztízsveszteséget jelentett. És eltávolította őt a sahtól, ami nem jó érzés.

A rendőrfőnök, hogy enyhítsen valamit keserűségén, behívatta a fogdában várakozó két ellenséges elem közül az elsőt. Rövid kihallgatásra számított, melyet gyors és diszkrét kivégzés követ, majd a holttest hagyományos elhamvasztása. Aztán ebéd, és délután majd sort kerít a másikra is.

 

 

Allan Karlsson önként jelentkezett elsőnek a kihallgatásra. A rendőrfőnök az irodája ajtajában fogadta, kezet nyújtott, hellyel kínálta Karlsson urat, megkérdezte, nem kér-e egy csésze kávét, esetleg egy cigarettát.

Allan arra gondolt, főgyilkossal ugyan személyesen még soha nem találkozott, de valamiképp kellemetlenebb modorú embereknek képzelte őket, mint amilyennek most ez a főgyilkos látszott. Köszönettel elfogadta a kávét, de cigarettát inkább nem kérne, ha nincs ellenére a miniszterelnök úrnak.

A rendőrfőnök a kihallgatásokat mindig valamilyen kedélyes tónusban próbálta elindítani. Csak azért, mert valakit rövidesen a másvilágra akar küldeni, még nem kell úgy viselkednie, mintha faragatlan tuskó volna. De szórakoztatta is a rendőrfőnököt az áldozata szemében felcsillanó remény. Az emberek általában nagyon naivak.

Ez az áldozata nem látszott különösebben rémültnek. Még nem. És pontosan úgy szólította meg a rendőrfőnököt, ahogy az hallani szerette volna. Érdekes és jó kezdet.

A személyét érintő kérdésekben, hogy kicsoda tulajdonképpen, Allannak nem volt kidolgozott túlélési stratégiája, élettörténete későbbi fejezeteiből adott elő találomra megválogatott részleteket: például azt, hogy robbantási szakember, akit Harry S. Truman elnök azzal a lehetetlen feladattal bízott meg, hogy menjen el Kínába, és harcoljon a kommunisták ellen. Onnan indult el gyalog haza, Svédországba, és hogy célját elérje, Iránon is át kell haladnia, és végtelenül sajnálja, hogy érvényes vízum nélkül lépett be az országba, de ígérheti, hogy nyomban el is távozik, ha erre a miniszterelnök úr engedélyt adna.

A rendőrfőnök tovább faggatta, elsősorban az érdekelte, mit keresett Allan Karlsson az iráni kommunisták társaságában, amikor letartóztatták. Allan őszintén válaszolt, elmondta, hogy véletlenül találkozott össze a kommunistákkal, és azért fogott össze velük, hogy segítsenek egymásnak a Himaláján való átkelésben. Allan ehhez még annyit fűzött hozzá, hogy ha a miniszterelnök úr egyszer hasonló gyalogtúrára indulna, ne legyen válogatós, ha segítséget kell igénybe vennie, mert ezek a hegyek, ha a magasságukról van szó, bizony nem tréfálnak.

A rendőrfőnöknek nem állt szándékában a Himaláján való gyalogos átkelés, éppoly kevéssé, mint az, hogy az előtte ülő embert szabadon engedje. De egy gondolat befészkelte magát a fejébe. Mi volna, ha valami hasznát is venné ennek a nemzetközi tapasztalattal rendelkező robbantási szakértőnek, mielőtt végképp eltünteti a föld színéről? A szokásosnál leheletnyivel élénkebb érdeklődéssel a hangjában a rendőrfőnök azt kérdezte, volt-e Karlsson úrnak olyan esete, amikor jól ismert és erősen őrzött személyt kellett titokban a másvilágra küldenie.

Allan soha nem foglalkozott ilyesmivel, soha nem tett olyat, hogy előre megfontolt szándékkal ugyanúgy a levegőbe repít egy embert, mint egy hidat. Nem is állt szándékában. De itt most észnél kell lenni. Lehet, hogy az asztal túloldalán ülő, vadul pöfékelő főgyilkos forgat valamit a fejében?

Allan töprengett pár másodpercig, keresgélt az emlékezetében, és sietségében nem jutott jobb alany az eszébe, mint:

– Glenn Miller.

– Glenn Miller? – ismételte meg a rendőrfőnök.

Allan emlékezett rá, hogy pár évvel ezelőtt Új-Mexikóban, a Los Alamos-i támaszponton milyen megdöbbenéssel fogadták a legendás, fiatal jazz-zenész, Glenn Miller halálának hírét. Az amerikai katonai repülőgép, amelyen utazott, egyszerűen eltűnt Anglia partjainál.

– Bizony ő – mondta Allan, és bizalmasan suttogóra fogta hangját. – A parancs szerint repülőszerencsétlenségnek kellett látszania, és megoldottam, annak is látszott. Mind a két motort felgyújtottam, és a gép valahol a La Manche csatorna fölött lezuhant. Millert senki nem látta azóta. Ha miniszter úr a véleményemre kíváncsi, hát megérdemelte a sorsát a náci kollaboráns.

– Glenn Miller náci volt? – kérdezte elképedve a rendőrkapitány.

Allan bólintott (és magában bocsánatot kért Glenn Miller leszármazottjaitól). A rendőrfőnök pedig emészteni próbálta, hogy a jazz-zenész, akit csodált, Hitler szolgálatában állt.

Allan ekkor úgy érezte, ideje volna átvenni a beszélgetés irányítását, mielőtt a főgyilkos a Glenn Miller-ügy részletei iránt kezdene érdeklődni.

– Ha a miniszterelnök úr úgy óhajtja, kész vagyok maximális diszkréció mellett bárkit eltakarítani az útból, cserébe azért, hogy utána békésen elválunk egymástól.

A rendőrfőnök még mindig nem tért teljesen magához a Moonlight Serenade szerzőjének megdöbbentő lelepleződése után, de azért nem hagyta, hogy madárnak nézzék. Allan Karlsson jövőjét illetőleg nem hajlandó semmiféle tárgyalásba bocsátkozni.

– Ha úgy akarom, eltakaríthatod az útból, akit kijelölök, cserébe azért, hogy esetleg megfontolom a lehetőségét annak, hogy életben hagylak – mondta a rendőrfőnök, és átnyúlt az asztalon, hogy cigarettáját Allan félig még teli kávéscsészéjében nyomhassa el.

– Igazából én is erre gondoltam – mondta Allan –, csak kicsit ügyetlenül fejeztem ki magam.

 

 

A délelőtti kihallgatás másképp alakult, mint ahogy azt a rendőrfőnök megszokta. Az állam feltételezett ellenségének likvidálása helyett hosszú szünetet tartott, hogy nyugodtan megeméssze az új helyzetet. Ebéd után újra találkozott Allan Karlssonnal, és a terv kezdett alakot ölteni.

Arról volt szó, hogy Winston Churchillt kellene kinyírni, akinek a biztonságáról a sah testőrsége gondoskodik. De ennek úgy kell megtörténnie, hogy senki ne tudja semmiféle összefüggésbe hozni a belső információs és biztonsági szolgálattal, és még kevésbé annak főnökével. Mivel számítani lehet rá, hogy az angolok mindent aprólékosan ki fognak vizsgálni, semmilyen hiba nem csúszhat a számításokba. Ha a terv sikerül, a következményei minden elképzelhető módon jól jönnek majd a rendőrfőnöknek.

Először is jól orrára koppint a fölényes angoloknak, akik elvették tőle a látogatás biztonsági felügyeletét. Aztán a sah minden bizonnyal őt fogja megbízni a testőrségi tisztogatással, miután a testőrség kudarcot vallott. És mire a köd eloszlik, a helyzete alaposan megerősödik, ahelyett, hogy – mint most – gyengülne.

A rendőrfőnök és Allan összedugta a fejét, és együtt rakták össze a terv részleteit, mintha régi jó barátok lennének. A rendőrfőnök mégis Allan kávéjában nyomta el a cigarettáját, valahányszor úgy érezte, a hangulat túl személyessé válik.

A rendőrfőnök rövidesen elárulta, hogy Irán egyetlen páncélozott és golyóálló üveggel felszerelt autója itt áll az épület garázsában, egy emelettel alattuk, egy különleges építésű DeSoto Suburban. Borvörös színű, nagyon mutatós darab, közölte a rendőrfőnök. Nagy valószínűséggel a testőrség rövidesen jelentkezni fog az autóért, különben mivel hoznák be Churchillt a repülőtérről a sah palotájába?

Allan azt mondta, az autó alvázára szerelt, megfelelő méretű robbanó töltet talán egymagában megoldaná az egész problémát. De tekintettel a miniszterelnök úr óhajára, vagyis hogy ne maradjon semmi olyan nyom, ami hozzá vezetne, Allan két különleges, egyedi megoldást javasol.

Az egyik az, hogy a robbanóanyag pontosan olyan összetevőkből álljon, mint amilyeneket Mao Ce-tung kommunistái használnak Kínában. Allan véletlenül ismeri a receptet, és biztos benne, hogy képes lesz azt a látszatot kelteni, mintha az egész a kommunisták műve volna.

A másik megoldási javaslata pedig az, hogy az ekképp előállított robbanóanyagot a DeSoto karosszériájának első részén kell elrejteni, olyan gyújtószerkezettel – ennek mechanizmusát Allan véletlenül szintén ismeri –, amely előbb leoldja helyéről a töltetet, s a szerkezet csak egy tizedmásodperccel később robban fel, amikor földet ér.

Ez alatt a tizedmásodperc alatt a töltet a kocsi hátulsó harmada alá kerül, vagyis oda, ahol ekkor Winston Churchill ül és szivarozik. A robbanás felszakítja az autó padlózatát, és Churchillt felküldi az égi vadászmezőkre, de közben a talajban is mély krátert hoz létre.

– Mindenki azt fogja hinni, hogy a robbanószerkezet az utcán feküdt elásva, és nem azt, hogy valaki előzőleg a kocsiban rejtette el. Nem tudom, megfelel-e a miniszterelnök úrnak ez a kis ködösítés?

A rendőrfőnök izgatottan és elégedetten nevetgélt, és újabb, alig szívott cigarettát nyomott el Allan frissen kitöltött kávéjában. Allan megjegyezte, hogy a miniszterelnök úr természetesen azt csinál, amit akar a cigarettájával és az ő kávéjával, de ha arról lenne szó, hogy a miniszterelnök úr igazából elégedetlen a hamutartójával, amely ott áll mellette az asztalon, akkor ő, Allan, ha engedélyt kapna a miniszterelnök úrtól, szívesen kimegy egy rövid időre a városba, és szerez a miniszterelnök úrnak egy új, és minden szempontból kielégítő hamutartót.

A rendőrfőnök ügyet sem vetett Allannak a hamutartóra vonatkozó felvetésére, viszont rögtön elfogadta a második javaslatot is, és mindjárt követelte, hogy Karlsson úr állítson össze részletes listát mindazokról az anyagokról és kellékekről, melyek segítségével mielőbb elő lehet készíteni az akcióra a szóban forgó autót.

Allan pontosan tudta, mire van szüksége, és összeírta a keverékhez szükséges kilencféle anyag nevét. Hozzáírt még egy tizediket is – nitroglicerint –, arra gondolva, hogy talán annak is hasznát veheti. És egy tizenegyediket – egy üveg tintát.

Allan továbbá azt kérte még, hogy a miniszterelnök úr adja mellé segítségül valamelyik megbízható munkatársát, aki beszerzi neki az anyagokat, és engedélyezze, hogy zárkatársa, az angol lelkész legyen a tolmácsa.

A rendőrfőnök morogva megjegyezte, hogy a lelkésznek legszívesebben késlekedés nélkül kitekerné a nyakát, mert ki nem állhatja a papokat, de nem bánja, legyen úgy, ahogy Allan akarja, mert nincs vesztegetni való idejük. Újabb cigarettát nyomott el Allan kávéjában, jelezve, hogy a megbeszélés véget ért, és még egyszer emlékeztetve Allant arra, hogy ki a főnök.

 

 

Múltak a napok, minden a tervek szerint alakult. A testőrség parancsnoka valóban jelentkezett, és közölte, hogy a következő hét szerdáján eljön, és elviszi a DeSotót. A rendőrfőnök őrjöngött dühében. A testőrparancsnok nem kérte, hanem közölte, hogy elviszi az autót. A rendőrfőnök annyira dühös volt, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy voltaképpen minden nagyszerűen alakul. Hiszen mi lett volna, ha a testőrség nem jelentkezik az autóért? A testőrparancsnok pedig nemsokára amúgy is elnyeri büntetését.

Allan most már tudhatta, mennyi ideje van még a robbantás előkészítésére. Sajnos Ferguson tiszteletes úr is rájött, mi fog történni. Nemcsak hogy bűnrészes lesz a volt miniszterelnök, Churchill halálában, hanem rögtön utána – joggal feltételezte – a saját élete is véget ér. És Ferguson tiszteletes úr nem vágyott rá, hogy friss gyilkosként jelenjen meg az Úr színe előtt.

De Allan megnyugtatta, hogy van két másik forgatókönyve is. Az egyik szerint lesz lehetőség rá, hogy a tiszteletes úr és ő maga is leléphessen, a másik szerint pedig ennek nem feltétlenül Churchill élete lesz az ára.

De a terv megköveteli, hogy a lelkész a megfelelő pillanatban azt tegye, amit Allan kér tőle, és ezt a lelkész meg is ígérte. Hiszen Ferguson tiszteletes úr számára Karlsson úr volt az életben maradás egyetlen reménye, Isten ugyanis a hozzá intézett kérdésekre továbbra sem válaszolt. Már majdnem egy hónapja. Lehet, hogy az Úr rossz szemmel nézi, hogy a kommunistákkal akart szövetkezni?

 

 

És lőn szerda. A DeSoto készen állt a garázsban. Az alvázára szerelt pokolgép a feladathoz képest némileg túlméretezett volt, mégis teljesen rejtve maradt azok szeme elől, akik turpisságra gyanakodva esetleg át akarták volna vizsgálni az autót.

Allan megmutatta a rendőrfőnöknek, hogy működik a távirányító, és részletesen elmagyarázta, mi lesz a végeredmény, ha a robbanás bekövetkezik. A rendőrfőnök elégedett mosolygással hallgatta. És a tizennyolcadik cigarettáját is belenyomta Allan kávéjába.

Allan ekkor elővett egy új csészét, melyet eddig eldugva tartott a szerszámosláda mögött, és arra a stratégiailag fontos asztalra helyezte, amely a folyosókra, a fogdába és a főbejárathoz vezető lépcsőfeljáró mellett állt. Aztán különösebb feltűnés nélkül megfogta a tiszteletes úr karját, és elhagyta a garázs területét, miközben a rendőrfőnök újra és újra körbesétálta a DeSotót, rágyújtott az aznapi tizenkilencedik cigarettájára, és élvezettel gondolt az előtte álló eseményekre.

A lelkész Allan kezének erős szorításából megértette, hogy a helyzet komolyra fordult. Hogy eljött a pillanat, amikor vakon engedelmeskednie kell Karlsson úrnak.

Elsétáltak a fogda előtt, és továbbmentek a bejárat felé. Amikor odaértek, Allan ügyet sem vetve a fegyveres őrökre magabiztosan elsétált előttük, továbbra is szorosan fogva a lelkész karját.

Az őrök már jól ismerték Karlssont és a lelkészt, eszükbe sem jutott, hogy meg akarnának szökni, az őrparancsnok inkább csodálkozva szólt rájuk:

– Hé, hé, álljatok csak meg! Hová siettek olyan nagyon?

Allan a lelkésszel együtt megállt, pontosan a szabadságba vezető út küszöbén, és csodálkozva nézett az őrökre.

– De hiszen elmehetünk. Hát nem szólt a miniszterelnök úr?

Ferguson tiszteletes halálra rémülten állt mellette, és hogy ne ájuljon el, az orrán keresztül nagy erőfeszítéssel némi oxigént vett magához.

– Egy lépést se tovább! – dörrent rájuk határozott hangon az őrparancsnok. – Nem mentek sehova, amíg a miniszterelnök úr meg nem erősíti, amit mondtok.

A parancsnok három katonát bízott meg a lelkész és Karlsson szemmel tartásával, ő maga pedig elindult a garázshoz vezető folyosón, hogy megtudja, mi a parancs. Allan bátorítóan mosolygott a mellette álló lelkészre, és azt mondta, hogy pár másodpercen belül elrendeződnek a dolgok. Persze az is lehet, hogy mégsem, és akkor nagyon ráfaragnak.

Mivel a rendőrfőnök egyfelől nem adott semmiféle engedélyt Allannak és a lelkésznek a távozásra, másfelől ez nem is állt szándékában, a kérdésre hevesen reagált.

– Mit beszélsz? A kapuban állnak? És van képük a szemedbe hazudni? Mocsok gazemberek...

A rendőrkapitány ritkán szitkozódott. Mindig igyekezett megőrizni a méltóság látszatát. De most elvesztette a türelmét. Szokásához híven arra készült, hogy belenyomja cigarettáját annak a rohadt Karlssonnak a kávéjába, aztán pedig döngő léptekkel felmegy a lépcsőn, és intézkedik.

Terve végrehajtásában azonban csak a kávéscsészéig jutott el. Ezúttal kivételesen nem kávé volt benne, hanem fekete tintával összekevert tiszta nitroglicerin. Durrant is jó nagyot, miközben darabokra tépte a rendőrfőnököt és őrparancsnokát. Fehér füstfelhő tolult ki a garázsból és szállt végig a folyosón, melynek végén Allan, a lelkész és a három őr állt.

– Na, menjünk – mondta Allan a lelkésznek, és elindultak.

Az őrök, mind a hárman, tudták, hogy meg kellene akadályozniuk Karlsson és Ferguson szökését, de végiggondolni sem volt idejük, mert néhány tizedmásodperc múlva a lángtengerré vált garázsban érthető módon felrobbant a DeSoto alvázára szerelt pokolgép is, az, amelyiket eredetileg Winston Churchillnek szántak. Ezáltal Allan igazolva látta számítását, vagyis hogy a bomba megfelelt volna a célnak. A robbanástól az egész épület megroggyant, a földszint lángokban állt, Allan pedig helyesbítette a lelkésznek szóló felszólítását:

– Vagy inkább fussunk egy kicsit.

A három őr közül kettőt a légnyomás a falhoz csapott, és a ruhájuk azonnal kigyulladt. A harmadik nem bírta annyira összeszedni magát, hogy a foglyok sorsán gondolkodjon. Pár másodpercig azon tanakodott magában, mi történhetett, de aztán rögtön futásnak eredt, nehogy ő is a társai sorsára jusson. Allan és a lelkész az egyik irányba kezdett futni. Az egyetlen életben maradt őr a másikba.

 

 

Miután Allan a megfelelő utasításokkal sikeresen eltávolította magát és rabtársát a titkosrendőrség központjától, eljött a pillanat, amikor a tiszteletes úrnak is valami hasznát lehetett venni. Tudta ugyanis, hogy a városban merrefelé vannak a követségek, és elkalauzolta Allant egészen a svéd követség kapujáig. A kapu előtt elbúcsúzott tőle, és hálatelt szívvel megölelte.

Allan még megkérdezte, mik a tervei a jövőre nézve. És milyen messzire van onnan a brit követség?

Nincs nagyon messze, mondta a lelkész, de mi keresnivalója volna neki a brit követségen? Hiszen ott már mindenki anglikán vallású. Nem, ő időközben kidolgozott magának egy új stratégiát. Ha a frissen átélt események valamire megtanították, akkor az nem más, mint hogy minden a belső információs és biztonsági szolgálatnál kezdődik és végződik. Tehát ezt a szervezetet kell megdolgozni, méghozzá belülről. És ha a titkosrendőrség minden belső és külső munkatársa áttér az anglikán vallásra, a többi emberrel utána már nem lesz probléma.

Allan azt mondta, ha a tiszteletes úr valamikor a jövőben mégis jobb belátásra térne, tud ajánlani neki Svédországban egy jó hírű elmegyógyintézetet. A lelkész azt felelte, nem szeretné, ha Allan bármiféle módon hálátlannak tartaná. De neki a hivatása mindennél fontosabb, úgyhogy itt az ideje, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Első dolga az lesz, hogy megkeresi az őrt, aki túlélte a robbanást, és a másik irányba futott el. Alapjában véve kedves, szelíd fiú volt, talán nem lesz nehéz megtéríteni.

– Isten áldja! – mondta a lelkész ünnepélyesen, és elindult.

– Minden jót – felelte Allan.

Hosszan nézett a távolodó lelkész után, és arra gondolt, amilyen furcsa a világ, nem lehetetlen, hogy Ferguson még azt is túléli, amire most készül.

Ebben azonban Allan tévedett. A lelkész megtalálta az őrt, aki Teherán belvárosában, a Park-e Shahrban bolyongott kibiztosított automata fegyverrel összeégett kezében.

– No lám csak, hát te vagy az, fiam – mondta a lelkész, és ölelésre tárta karját.

– Te! – ordította az őr. – Hát ez tényleg te vagy!

És ott helyben agyonlőtte a lelkészt, huszonkét golyót eresztett a mellkasába. Csak azért nem többet, mert kifogyott a töltény a tárból.

 

 

Mivel svédül kért bebocsátást, Allant bebocsátották a svéd követségre. A folytatás azonban nem ment ilyen simán, mert semmilyen okirattal nem tudta igazolni, hogy kicsoda. Tehát a követség nem tudott minden további nélkül útlevelet kiállítani számára, még kevésbé segítségére lenni abban, hogy hazautazhasson Svédországba. Tovább bonyolítja a helyzetet, magyarázta Bergqvist harmadtitkár, hogy Svédországban nemrégiben bevezették a személyi számok rendszerét, és ha valóban úgy van, ahogy Karlsson úr állítja, vagyis hogy hosszú évek óta külföldön él, akkor Karlsson úr nem is szerepel a svéd nyilvántartásokban.

Allan erre azt válaszolta, hogy akár számmá változtatták minden svéd ember nevét, akár nem, ő továbbra is Allan Karlsson a Flen közelében található Yxhultból, és a harmadtitkár úr szíveskedjék gondoskodni róla, hogy megkapja a szükséges iratokat.

A követségen ez idő szerint Bergqvist harmadtitkár volt a legmagasabb rangú diplomata. Az egyetlen, aki nem utazhatott Stockholmba a diplomaták éppen aktuális konferenciájára. És persze ilyenkor egyszerre történik minden. Alig egy órája tűzvész tombol Teherán belvárosának egyes körzeteiben. És ráadásul betoppan egy ismeretlen ember, aki azt állítja magáról, hogy svéd. Kétségtelenül vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy igazat mond, de neki ragaszkodnia kell a szabályokhoz, különben a karrierje egykettőre véget ér. Bergqvist harmadtitkár tehát megismételte döntését, miszerint Karlsson úr nem kaphat útlevelet, amíg nem tudja azonosítani magát.

Allan azt mondta, Bergqvist harmadtitkár úrnál makacsabb embert még nem látott, de talán el lehet rendezni a dolgot, ha harmadtitkár úrnak rendelkezésére állna egy működő telefon.

Igen, rendelkezésére áll, de a telefonálás drága dolog. Mit gondol Karlsson úr, kit kellene felhívni?

Allan lassan belefáradt a harmadtitkár akadékoskodásába, úgyhogy válasz helyett ő tett fel neki egy kérdést:

– Még mindig Per Albin a miniszterelnök odahaza?

– Mi? Tessék? Nem – válaszolta az elképedt harmadtitkár. – Erlander a neve. Tage Erlander. Hansson miniszterelnök úr tavaly elhunyt. De miért...

– Egy kis csendet kérnék, és mindjárt elintézem.

Allan felemelte a kagylót, felhívta a Fehér Házat Washingtonban, bemutatkozott, mire kapcsolták neki az elnök személyi titkárnőjét. Hogyne, igen, nagyon jól emlékszik Karlsson úrra, mondta a titkárnő, és magától az elnök úrtól is annyi jót hallott már róla, hogy ha Karlsson úr szerint valóban fontos dologról van szó, akkor megnézi, nem lehetne-e felébreszteni az elnök urat, mert Washingtonban ilyenkor reggel 8 óra van, és Truman elnök úr nem korán kelő típus.

Kisvártatva a frissen felébresztett Truman elnök szólt bele a telefonba, és megkezdődött egy több percen át tartó, szívélyes beszélgetés közte és Allan között. Mindketten beszámoltak életük újabb fejleményeiről, majd Allan végre rátért hívása tárgyára. Ha Harry volna olyan kedves, és üzenne az új svéd miniszterelnöknek, Erlandernek, és igazolná neki, hogy ő kicsoda, akkor Erlander talán felhívná a teheráni svéd követség harmadtitkárát, Bergqvist urat, és megkérhetné, hogy Allannak haladéktalanul állítson ki egy útlevelet.

Harry Truman természetesen megígérte, hogy elrendezi az ügyet, csak előbb szeretné pontosan leírni a harmadtitkár nevét, nehogy elrontson valamit.

– Truman elnök szeretné tudni, hogyan írja a nevét – szólt oda Allan Bergqvist harmadtitkárnak. – Átadom a kagylót, betűzze le neki, így a legegyszerűbb.

Miután Bergqvist harmadtitkár szinte önkívületben lebetűzte saját nevét az Egyesült Államok elnökének, letette a kagylót, és nyolc percig meg sem bírt szólalni. Pontosan ennyi idő múltán Tage Erlander miniszterelnök hívta a követséget, és utasította Bergqvist harmadtitkárt, hogy 1) haladéktalanul állítson ki Allan Karlsson részére egy diplomata-útlevelet és 2) késlekedés nélkül gondoskodjon Karlsson úr hazautazásáról Svédországba.

– De nincs személyi száma – próbálkozott Bergqvist harmadtitkár.

– Javaslom, hogy harmadtitkár úr oldja meg a feladatot – válaszolta Erlander miniszterelnök. – Hacsak nem akar inkább negyedtitkári vagy ötödtitkári beosztásba kerülni.

– Olyan nincs, hogy negyedtitkár vagy ötödtitkár – vetette ellen a harmadtitkár.

– És ebből milyen következtetést tud levonni, harmadtitkár úr?

 

 

Winston Churchill, a háború hőse 1945-ben meglepő módon elvesztette a brit parlamenti választásokat, Nagy-Britannia népe ennyire volt hálás neki.

De Churchill visszavágásra készült, és miközben várta a megfelelő pillanatot, beutazta a világot. A volt miniszterelnök a világ tudomására hozta, nem lepné meg, ha a munkáspárti pancser, aki jelenleg vezeti Nagy-Britanniát, bevezetné a tervgazdálkodást, de közben feldarabolná a birodalmat, és a részeket olyan emberek kezébe adná, akik nem alkalmasak a vezetésükre.

Itt van mindjárt Brit India esete; az ország hamarosan darabjaira hullik szét. A hinduk és a muszlimok természetesen nem tudnak megegyezni semmiben, közöttük keresztbe tett lábbal ott ül az istenverte Mahatma Gandhi, aki azonnal abbahagyja az evést, ha valami nem tetszik neki. Miféle háborús stratégia ez? Mire mentek volna vele, amikor a nácik bombázni kezdték Angliát?

Brit Kelet-Afrikában nem ilyen rossz a helyzet – még nem –, de csak idő kérdése, és a négerek is a maguk urai akarnak lenni.

Churchill tudja, hogy a dolgok örökké nem maradhatnak úgy, ahogy vannak, a briteknek jelenleg mégis olyan hadvezérre van szükségük, aki határozottan kimondja, amit ki kell mondani, és nem egy olyan kriptoszocialistára, mint Clement Attlee. (Winston Churchill azok közé tartozott, akik szerint a nyilvános vizeldék megnyitása a szocializmus megvalósulását jelenti.)

Ami Indiát illeti, a csata elveszett, ezt Churchill is tudta. A vereség évek óta érlelődött, és a háború közben végül kénytelenek voltak függetlenségi ígéreteket tenni az indiaiaknak, nehogy a túlélésért folyó harc közben még egy polgárháborút is a nyakukba kapjanak.

De más helyeken még van idő a közbeavatkozásra. Churchill őszi terve egy kenyai látogatás volt, ahol a helyszínen akart tájékozódni a dolgok állásáról. Közben még útba ejtette Teheránt is, ahol a sah vendégül akarta látni egy teára.

Itt azonban a legnagyobb káosz fogadta. Előző nap valami felrobbant a belső információs és biztonsági szolgálat székházában. Az épület összeomlott, és porig égett. A tűznek minden jel szerint áldozatul esett az idióta rendőrfőnök is, ugyanaz, aki nemrégiben indokolatlanul keményen bánt a brit követség egyik alkalmazottjával.

Nagyobb baj nem történt azon túl, hogy a tűzben megsemmisült a sah egyetlen páncélozott autója is; a sah és Churchill találkozója mindenesetre jóval rövidebb lett a tervezettnél, és biztonsági okokból a repülőtéren tartották meg.

A látogatás mégsem volt haszontalan. A sah, állítása szerint, ura volt a helyzetnek. A titkosrendőrség központjának felrobbanása nyomasztotta ugyan, jóllehet az okáról egyelőre semmit sem tudott mondani. Rendőrfőnöke halála viszont nem rázta meg. Az utóbbi időben mintha kicsúszott volna kezéből a gyeplő.

A helyzet tehát politikailag stabil. A titkosrendőrség új főnökének kiválasztása folyamatban van. És az Anglo-Iranian Oil Company rekorderedményeket produkál. Az olaj szép jövedelmet jelent Angliának is és Iránnak is. Az igazat megvallva, főként Angliának, de hát ez így méltányos, hiszen Irán nem ad bele a termelésbe mást, mint az olcsó munkaerőt. Na és persze az olajat.

– Iránban nagyjából minden rendben van – foglalta össze a helyzetről szerzett benyomásait Winston Churchill, miközben üdvözölte a svéd katonai attasét, akinek visszaúton Londonba helyet biztosítottak a gépen.

– Örömmel hallom, hogy Churchill úr elégedett – felelte Allan. – És örömmel látom, hogy jól van.

 

 

Londoni átszállással Allan végül megérkezett a Bromma repülőtérre, és tizenegy év után ismét svéd földre lépett. 1947 ősze volt, az időjárás ennek megfelelő.

Az érkezési csarnokban egy fiatalember várta Allant, közölte, hogy Erlander miniszterelnök titkára, és hogy a miniszterelnök úr haladéktalanul találkozni szeretne Karlsson úrral, ha Karlsson úrnak nincs ellene kifogása.

Allannak nem volt ellene kifogása, és készségesen követte a fiatalembert, aki büszkén ültette be Allant új szolgálati kocsijába, egy csillogóan fekete Volvo PV 444-esbe.

– Látott már Karlsson úr ennél pompásabb kocsit? – kérdezte az autórajongó titkár. – Negyvennégy lóerős!

– Múlt héten láttam egy szép, borvörös DeSotót – felelte Allan. – De a maga kocsija sokkal jobb állapotban van.

Az úton Brommából Stockholmba Allan érdeklődve bámult ki az ablakon. Szégyen, de még soha nem járt a fővárosban. Szép város, meg kell adni, sok víz és fel nem robbantott hidak mindenfelé.

A kormányhivatal épületében Allant a hosszú folyosókon egészen a miniszterelnök szobájáig kísérték. A miniszterelnök harsány „Karlsson úr! Sokat hallottam már magáról” felkiáltással fogadta, majd kitessékelte a szobából a titkárát, és becsukta az ajtót.

Allan nem mondta, de magában azt gondolta, hogy ő viszont semmit sem hallott Tage Erlanderről. Azt se tudta, hogy a miniszterelnök baloldali-e vagy jobboldali. Valamelyik biztosan a kettő közül, mert az élet, ha másra nem is, arra megtanította Allant, hogy az emberek rendszerint vagy az egyiket választják, vagy a másikat.

Mindegy, a miniszterelnök felőle lehet ez is, az is. Most az az érdekes, hogy mit akar mondani.

A miniszterelnök, mint kiderült, aznap, kicsit később még visszahívta Truman elnököt, és hosszan elbeszélgetett vele Allanról. A miniszterelnök tehát már minden tud...

Itt azonban Erlander miniszterelnök elhallgatott. Alig egy éve miniszterelnök, és sok mindent kell még megtanulnia. Egyvalamit viszont már megtanult, nevezetesen azt, hogy bizonyos helyzetekben jobb, ha nem tud semmit, vagy legalábbis ne hangoztassa, hogy tudja, amit tud.

A miniszterelnök tehát nem fejezte be megkezdett mondatát. Amit Truman elnök Allan Karlssonról mondott neki, örökre köztük marad. A miniszterelnök inkább rátért találkozójuk tárgyára:

– Tudom, hogy itt Svédországban nem rendelkezik megfelelő anyagiakkal, ezért intézkedtem, hogy pénzbeli elismerést kapjon cselekedeteiért a haza szolgálatában... igen, bizonyos értelemben... Mindegy, szóval itt van tízezer korona, tessék.

A miniszterelnök átnyújtott Allannak egy vastag borítékot, és a nyugtát, amit Allannak alá kell írni. Mert rend a lelke mindennek.

– Nagyon köszönöm, miniszterelnök úr. Most fogom csak föl, hogy nagylelkű támogatása lehetővé teszi számomra, hogy új ruhát vegyek magamnak, és hogy ma éjszaka tiszta ágyban aludjak egy szállodában. Talán még fogat is mosok, első ízben ’45 augusztusa óta.

Amikor Allan belefogott alsónadrágja állapotának ismertetésébe, a miniszterelnök félbeszakította, és közölte, hogy a pénzt természetesen arra költi, amire akarja. Annyit azért még szeretne elárulni Karlsson úrnak, hogy Svédországban is folyik az atommaghasadással kapcsolatos kutatás, és örülne neki, ha Karlsson úr közelebbről is megismerkedne ezzel a tevékenységgel.

Az igazság az volt, hogy Erlander miniszterelnök egyszerűen nem tudta, hogy mit gondoljon egy sor fontos kérdésben, melyeket az elmúlt ősszel, amikor Per Albin szíve megállt, hirtelen megörökölt. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy mit kezdjen Svédország azzal a ténnyel, hogy immár létezik valami, amit atombombának neveznek. A hadsereg főparancsnoka, Jung tábornok egy ideje már mondogatja neki, hogy az országnak védekeznie kell a kommunizmussal szemben, és a kis Finnország az egyetlen törékeny védőfal Svédország és Sztálin között.

A kérdésnek két megközelítése van. Egyfelől tudvalevő, hogy Jung tábornok, aki gazdag és előkelő nőt vett feleségül, péntek esténként a palotában vendégeskedik, és grogot iszik az öreg királlyal. A szociáldemokrata Erlander számára a gondolat is elviselhetetlen, hogy V. Gusztáv esetleg azt képzelheti, hogy bármi köze van a svéd biztonságpolitikához.

Másfelől viszont Erlander nem tudta kizárni, hogy a tábornoknak és a királynak voltaképpen igaza van. Sztálinban és a kommunistákban valóban nem lehet megbízni, és ha egyszer úgy gondolnák, hogy hatókörüket tovább növelnék nyugat felé, Svédország veszedelmesen közel van hozzájuk.

A honvédelmi kutatóintézet az atomenergia felhasználásával kapcsolatos (szerény) tudásbázisát nemrégiben áthelyezte az újonnan alapított Atomenergia Rt.-be. Ott dolgozik most az összes szakértő, akik megpróbálnak pontos tudást szerezni arról, mi történt voltaképpen Hirosimában és Nagaszakiban. Ezenkívül van még egy jóval általánosabb jellegű feladatuk is: a nukleáris jövő elemzése svéd perspektívából. Soha nem mondták ki nyíltan, nem is kell kimondani, de Erlander miniszterelnök tudta, hogy a körülményes fogalmazás egyszerű nyelvre lefordítva mit jelent:

Hogy a fenébe készítsünk atombombát, ha egyszer szükségünk lenne rá?

A kérdésre adható válasz most itt ült a miniszterelnökkel szemben. Tage Erlander tisztában volt a helyzettel, de azzal még inkább, hogy nem akarja, hogy mások is tudják, hogy tudja. A politika lényege az, hogy jókor kell jó helyre lépni.

Ezért Erlander miniszterelnök még előző nap kapcsolatba lépett az Atomenergia Rt. kutatási igazgatójával, doktor Sigvard Eklunddal, és megkérte, hogy fogadja Allan Karlssont egy állásinterjúra, alaposan kérdezze ki, és tudja meg, mivel járulhatna hozzá Karlsson úr az Atomenergia Rt. tevékenységéhez. Abban az esetben persze, ha Karlsson úr érdeklődést mutat a munka iránt, amit a miniszterelnök másnap már tudni fog.

Doktor Eklund nem örült neki, hogy a miniszterelnök bele akar szólni abba, hogy kit alkalmazzon az atomprogramban. Egyenesen arra gyanakodott, hogy Allan Karlssont a kormányzat akarja a nyakára küldeni, hogy legyen a falakon belül egy szociáldemokrata kémjük. Mindenesetre megígérte, hogy fogadja Karlsson urat egy interjú erejéig, annak ellenére, hogy a miniszterelnök különös módon egy szót sem szólt protezsáltja kvalifikációjáról. Erlander csak azt a szót ismételgette, hogy alaposan. Doktor Eklund alaposan kérdezze ki Karlsson urat a múltjáról.

Allan azt mondta, a maga részéről nincs semmi kifogása ellene, hogy találkozzon doktor Eklunddal, vagy bármilyen másik doktorral is, ha ezzel örömet szerez a miniszterelnöknek.

 

 

Tízezer korona vészesen sok pénz, már-már ártalmas az egészségre, gondolta Allan, és bement a legdrágább szállodába, amit talált.

A Grand Hotel portása gyanakvóan méregette a piszkos, rosszul öltözött férfit, egészen addig, amíg Allan be nem mutatta neki svéd diplomata-útlevelét.

– Természetesen van szobánk a katonai attasé úr részére – közölte a portás. – Készpénzzel óhajt a tanácsos úr fizetni, vagy küldjük a számlát a külügyminisztériumba?

– Készpénzzel – mondta Allan. – Fizessem ki előre?

– Ó, dehogy, tanácsos úr. Hova gondol! – hajolt meg a portás.

Ha a portás a jövőbe látott volna, bizonyára másképp válaszol.

 

 

Másnap doktor Eklund a stockholmi irodájában fogadta a kimosakodott és elfogadhatóan felöltözött Allan Karlssont. Doktor Eklund kávéval és cigarettával kínálta Allant, ugyanúgy, ahogy annak idején Teheránban a főgyilkos (igaz, Eklund a saját hamutartójába hamuzott).

Doktor Eklund tehát nem örült a miniszterelnök beavatkozási kísérletének; a megfelelő munkaerő kiválasztása a tudomány dolga, nem a politikáé – és ezen belül is legkevésbé a szociáldemokratáké!

Ami azt illeti, doktor Eklund a hadseregparancsnokkal is megbeszélte a kérdést telefonon, és a tábornok biztosította erkölcsi támogatásáról. Ami azt jelenti, hogy ha a miniszterelnök embere nem üti meg a kívánt mértéket, nem kell alkalmazni, és kész!

Allant megcsapta a feléje áradó ellenséges hangulat szele, és egy pillanatra eszébe jutott, milyen volt, amikor néhány évvel ezelőtt először találkozott Szung Mej-linggel. Felőle mindenki úgy viselkedik, ahogy akar, de nagy általánosságban azt gondolta, a mérgelődésnek semmi értelme, ha az ember megteheti azt is, hogy nem mérgelődik.

A két férfi találkozója nem tartott sokáig:

– A miniszterelnök úr megkért, hogy alaposan kérdezzem ki, és tudjam meg, Karlsson úr alkalmas lenne-e valamelyik állás betöltésére intézetünkben. És ezt most meg is teszem, persze csak akkor, ha Karlsson úrnak nincs ellene kifogása.

Nem, Allannak semmi kifogása nincs ellene, ha doktor Eklund többet szeretne tudni róla, az alaposság nagy erény, és az ő kedvéért a világért se fojtson magába egyetlen kérdést sem.

– Rendben – mondta doktor Eklund. – Kezdjük talán Karlsson úr tanulmányaival...

– E téren nincs sok dicsekednivalóm – felelte Allan. – Három év.

– Három év? – kérdezte döbbenten doktor Eklund. – Hiszen három alatt az egyetemen senkiből nem lehet fizikus, matematikus vagy vegyész!

– Úgy értem, három év összesen. Nem sokkal a kilencedik születésnapom előtt befejeztem az iskolát.

Doktor Eklundnak egy pillanatra elállt a lélegzete. Hiszen ennek az embernek nincs semmiféle végzettsége! Lehet, hogy nem tud írni vagy olvasni se? De hát a miniszterelnök megkérte, hogy...

– Mondja, Karlsson úr, van önnek valami olyan jellegű szakmai tapasztalata, amiről elképzelhetőnek tartja, hogy esetleg hasznosítani tudná itt nálunk, az Atomenergia Rt.-nél?

Voltaképpen igen, vélekedett Allan. Hiszen sokáig dolgozott az Egyesült Államokban, a Los Alamos-i támaszponton Új-Mexikóban.

Doktor Eklund arca földerült. Erlander talán mégsem ok nélkül küldte ide ezt az embert. Ma már mindenki tudja, miféle tevékenység folyt Los Alamosban. Karlsson úr mit dolgozott a támaszponton?

– Kávét szolgáltam fel – felelte Allan.

– Kávét? – Doktor Eklund elkomorult.

– Igen, és egyes esetekben teát. Segédmunkás voltam, és felszolgáló.

– Karlsson úr tehát segédmunkás volt Los Alamosban... És egyáltalán részt vett Karlsson úr az atommaghasadással kapcsolatos bármely döntési folyamatban?

– Nem – felelte Allan. – A legközelebb valószínűleg akkor jártam hozzá, amikor az egyik tanácskozáson beleszóltam a vitába, pedig csak kávét kellett volna felszolgálnom.

– Karlsson úr egy tanácskozás során, ahol voltaképpen kávét kellett felszolgálnia, tehát mondott valamit... és azután mi történt?

– Hát, a tanácskozás félbeszakadt... aztán megkértek, hogy hagyjam el a szobát.

Doktor Eklund némán bámult Allanra. Ki ez az alak, akit a miniszterelnök a nyakára küldött? Ez az Erlander talán azt képzeli, hogy egy három elemit végzett felszolgáló fog atombombát gyártani Svédországnak? Kell, hogy legyen egy határ, még egy szociáldemokrata számára is, annak az együgyű tézisnek az alkalmazásában, hogy minden ember egyformán értékes!

Doktor Eklund azt mondta, előbb magában, hogy szenzáció volna, ha a miniszterelnök ezekkel a képességekkel akár csak egy évig is megmaradna a székében, aztán Allanhoz fordult, és azt mondta, ha Karlsson úrnak nincs több mondanivalója, akkor találkozójuk ezennel véget ért. Doktor Eklund jelenleg nem lát lehetőséget Karlsson úr alkalmazására. Az a dolgozójuk, aki jelenleg a kávét főzi az Atomenergia Rt.-ben dolgozó akadémikusok számára, nem járt ugyan Los Alamosban soha életében, mégis kielégítő módon végzi a munkáját. Greta ezenkívül ki is takarítja a helyiségeket, tehát vitathatatlanul értékesebb munkaerő.

Allan egy ideig némán ült, és azon töprengett, nem kellene-e mindennek ellenére mégis elárulnia, hogy eltérően doktor Eklund akadémikusaitól és minden bizonnyal Gretától is, ő tudja, hogyan lehet atombombát előállítani.

De aztán úgy döntött, hogy doktor Eklund nem érdemli meg a segítséget, ha egyszer meg se próbálja feltenni Allannak a kérdést. Greta ráadásul csapnivaló kávét főz.

 

 

Allan nem kapott állást az Atomenergia Rt.-nél, érdemei könnyűnek találtattak. De azért elégedetten üldögélt a Grand Hotel előtt egy utcai padon, ahonnan szép kilátás nyílt az öböl túloldalán álló királyi palotára. Miért is ne lett volna elégedett? A miniszterelnöki figyelmességből származó pénz nagyobb része még megvolt, jó helyen lakott, minden este vendéglőben vacsorázott, és ezen a kora januári napon még az alacsonyan álló nap is kisütött, és átmelegítette testét és lelkét.

A pad, amin ült, viszont hideg maradt a feneke alatt, és így némi meglepetéssel látta, hogy még valaki letelepszik melléje a padra.

– Jó napot – köszönt illemtudóan Allan.

– Good afternoon, mister Karlsson – válaszolt a mellette ülő férfi.