20. FEJEZET

1953-1968

Ma Ce-tung (ki tudja, hogyan?) hamis angol útlevelekkel látta el Allant és Herbertet. Aztán Senjangban repülőre szálltak, és Sanghaj, Hong Kong és Malajzia érintésével elrepültek Indonéziába. A Gulag egykori rabjai hamarosan napernyő alatt, nyugágyban ültek a hófehér tengerparti homokban, néhány méterre az Indiai-óceántól.

Minden tökéletes lett volna, ha a jóindulatú pincérlány nem keveri össze a dolgokat. Bármilyen italt kért is Allan vagy Herbert, mindig valami mást kaptak. Ha egyáltalán kaptak valamit, mert a pincérlány néha egyszerűen eltévedt a tengerparton. Allan számára akkor telt be a pohár, amikor egy grogot rendelt vodkából és Coca Colából („kicsivel több vodkával, mint Colával”), és helyette Pisang Ambont kapott, vagyis egy pohár nagyon-nagyon zöld – banánlikőrt.

– Mindennek van határa – mondta Allan, és elhatározta, hogy szól a szálloda igazgatójának, hogy cserélje le a pincérlányt.

– Erről szó sem lehet! – mondta Herbert. – Nagyon elragadó teremtés!

A lányt Ni Wayan Laksminak hívták, harminckét éves volt, és már régen férjhez kellett volna mennie. Jól is nézett ki, de a családja szegény volt, fityinget se tudtak volna adni vele, és közben mindenki tudta, hogy a lánynak körülbelül annyi esze van, mint egy kodoknak, vagyis balinéz békának. Így aztán Ni Wayan Laksminak nem akadt párja abban az időszakban, amikor a fiúk lányokat, a lányok fiúkat választanak maguknak a szigeten (már amennyire maguk választhatják meg párjukat).

A lányt ez különösebben nem zavarta, mert mindig kényelmetlenül érezte magát férfiak társaságában. És nők társaságában. Egyáltalán társaságban. Egészen mostanáig! Mert a szálloda két fehér bőrű vendége közül az egyik egészen különleges ember volt. Herbertnek hívták, és olyan... jól megértették egymást. Igaz, hogy legalább harminc évvel idősebb nála, de ez nem számít, mert ő egyszerűen... szerelmes belé! És szerelme viszonzásra talált. Herbert még soha életében nem találkozott olyan emberrel, akinek akár csak megközelítőleg olyan lassú volna a felfogása, mint neki.

Amikor Ni Wayan Laksmi tizenöt éves lett, apjától egy nyelvkönyvet kapott a születésnapjára. Apja arra gondolt, lánya a könyv segítségével megtanulhat hollandul, mert Indonézia annak idején holland gyarmat volt. A lány már négy éve küszködött a könyvvel, amikor egyszer meglátogatta a családot egy holland utazó. Ni Wayan Laksmi először próbálhatta ki, mennyit sikerült elsajátítania a nyelvkönyv anyagából, és ekkor tudta meg, hogy németül beszél. Apja, aki maga sem az éles eszéről volt híres, tévedésből német nyelvkönyvet vett a lányának.

Most, tizenhét évvel később a tévedésből származó hátrány épp az ellenkezőjére, vagyis előnnyé változott, mert Ni Wayan Laksmi és Herbert tudott egymással beszélni, és megvallhatták egymásnak szerelmüket.

Ezután az történt, hogy Herbert kikérte és meg is kapta a fele részét annak a vastag köteg dollárnak, melyet Mao Ce-tung adott Allannak, majd felkereste Ni Wayan Laksmi apját, és megkérte legidősebb lánya kezét. Az apa azt hitte, valaki a bolondját járatja vele. Bejön hozzá egy külföldi, egy fehér ember, egy bule, akinek a zsebe tele van pénzzel, és megkéri a legostobább lánya kezét. Már azzal is nagy feltűnést keltett, hogy kopogtatott az ajtón, mielőtt belépett. Ni Wayan Laksmi családja a sudra kaszthoz tartozott, amely Bali szigetén a négy kaszt közül a legalacsonyabb szintet jelentette.

– Biztos, hogy jó házba jött? – kérdezte az apa. – És biztos, hogy a legidősebb lányomra gondol?

Herbert Einstein azt felelte, hogy általában össze szokta téveszteni egymással a legkülönfélébb dolgokat is, de ebben az esetben biztos, hogy nem téved.

Két héttel ezután elérkezett az esküvő ideje, miután Herbert áttért a... helybeliek vallására, melynek a nevét azon nyomban el is felejtette. De mulatságos vallás, a kellékei között elefántfejek is vannak.

Herbert heteken át kísérletezett azzal, hogy megtanulja felesége nevét, de végül feladta.

– Kedvesem – mondta. – Nem tudom megjegyezni a nevedet. Nagyon bántana, ha Amandának hívnálak?

– Egyáltalán nem, drága Herbert. Az Amanda szép név. De miért pont Amandának?

– Nem tudom – felelte Herbert. – Van valami jobb ötleted?

Ni Wayan Laksminak nem volt ennél jobb ötlete, úgyhogy ettől a naptól kezdve Amanda Einstein volt a neve.

Herbert és Amanda vásárolt magának egy házat Sanur városában, nem messze attól a tengerparti szállodától, ahol Allan töltötte napjait. Amanda abbahagyta a pincérkedést, azt gondolta, legjobb lesz, ha ő maga mondja fel állását; előbb-utóbb úgyis kirúgnák, hiszen lényegében semmit sem csinál jól. Most az a legfontosabb, hogy kitalálják, Herbert és ő mihez kezdjenek magukkal a jövőben.

Akárcsak Herbert, Amanda is mindent összekevert, amit össze lehet keverni. A balt a jobbal, a fentet a lenttel, az előrét a hátrával... Ezért nem végzett semmilyen iskolát sem; hiszen a legkevesebb, ami egy iskola elvégzéséhez szükséges, az lett volna, hogy rendszeresen odataláljon az iskolába.

Amandának és Herbertnek most azonban iszonyúan sok dollárja volt, amivel lényegében mindent meg lehet oldani. – Lehet, hogy rémesen buta vagyok – magyarázta Amanda a férjének –, de megvan a magamhoz való eszem!

Indonéziában az a nagy helyzet, folytatta a magyarázatot Amanda, hogy minden eladó, és ha valakinek sok pénze van, ez nagyon praktikus dolog. Herbert nem egészen értette, hogy felesége mit akar ezzel mondani, és ezt a nem-értést Amanda nagyon is jól ismerte, úgyhogy további magyarázkodás helyett azt mondta:

– Mondj valamit, drága Herbert, amit szeretnél.

– Hogy érted ezt? Mondjuk, hogy... tudjak autót vezetni?

– Igen, pontosan így! – felelte Amanda.

Majd elnézést kért, van egy kis dolga, el kell mennie. De vacsorára visszajön.

Három órával később már otthon is volt. Hozott magával egy Herbert nevére frissen kiállított jogosítványt, de nemcsak azt. Hozott egy diplomát is, mely azt igazolta, hogy Herbert képesített gépjármű-szakoktató, továbbá egy adásvételi szerződést, melyből kiderül, hogy Amanda megvásárolta a helyi autósiskolát, és mindjárt új nevet is adott neki: Einstein gépjárművezető-iskola.

Herbert mindezeket ámulattal fogadta, de... autót vezetni azért mégsem tud jobban, mint eddig? De, bizonyos módon igen, magyarázta Amanda. Mert most megszerezte magának azt a helyet, ahonnan ő mondhatja meg, milyen a jó autóvezetés, és milyen a rossz. Az élet úgy működik, hogy ami helyes, az nem feltétlenül azonos azzal, ami tényleg helyes, hanem inkább azzal, amiről a döntési helyzetben levő ember azt mondja, hogy helyes.

Herbert arca felderült: megértette!

Az Einstein gépjárművezető-iskola sikeres vállalkozásnak bizonyult. A szigeten mindenki, akinek jogosítványra volt szüksége, ennél a szimpatikus fehér embernél akart tanulni. Herbert hamar felnőtt a szerepéhez. Maga tartotta az elméleti oktatást; kedvesen és nagyon meggyőzően magyarázott el olyan dolgokat például, hogy nem tanácsos túl gyorsan hajtani, mert annak ütközés lehet a vége. És nem szabad túl lassan sem haladni, mert az akadályozza a forgalmat. A tanítványok bólogattak és jegyzeteket készítettek. A tanár úr láthatólag tudja, miről beszél.

Hat hónap elteltével Herbert kiszorította a piacról a sziget másik két autósiskoláját, és monopolhelyzetre tett szert. Ezt elmesélte Allannak is a rendszeres heti látogatásainak egyikén.

– Büszke vagyok rád, Herbert – mondta Allan. – Hogy épp te vállalkozol autóvezetők képzésére! Itt, ahol bal oldali közlekedés van, és egyébként is...

– Bal oldali közlekedés? – kérdezte Herbert csodálkozva. – Indonéziában bal oldali közlekedés van?

Miközben Herbert szépen felépítette az ajándékba kapott cégét, Amanda sem ült ölbe tett kézzel. Először is szerzett magának rendes iskolai végzettséget, közgazdász lett belőle. Több hétig is eltartott, nem is volt olcsó, de végül mégiscsak szerzett magának diplomát. Ráadásul jeles eredménnyel, a Jáva szigetén működő egyik jobb hírű egyetemről.

Immár diplomás emberként hosszú sétát tett Kutában, a tengerparton, és közben erősen törte a fejét. Mihez kezdhetne ezek után az életben, amivel boldoggá teheti a családját? Hiába közgazdász, a számokkal még mindig hadilábon áll. De talán... igen, tulajdonképpen megpróbálhatná... miért is ne... Fenébe is, gondolta Amanda Einstein.

– Beszállok a politikába!

Amanda Einstein megalapította a Liberális Demokrata Szabadságpártot (liberális, demokrata és szabadság – úgy érezte, ez a három szó jól hangzik ebben az összefüggésben). A pártnak már induláskor volt hatezer képzeletbeli tagja, akik mind úgy gondolták, hogy Amandának indulnia kell az őszi kormányzóválasztáson. A jelenlegi kormányzó az életkora miatt visszavonul, és mielőtt Amanda fejében megfogant volna a gondolat, csak egyetlen jelölt számíthatott arra, hogy elfoglalja pozícióját. Most azonban már kettő van. Az egyik férfi és pedana, a másik nő és sudra. A választásnak nyilvánvalóan az előbbi az esélyese. Ha nem úgy hozta volna az élet, hogy Amandának iszonyúan sok dollárja van.

Herbertnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy szerelme beszálljon a politikába, de tudta, hogy Allan, aki a tengerparton üldögél a napernyője alatt, irtózik a politika minden válfajától, a Gulagban eltöltött évek után pedig kivált a kommunizmustól.

– Kommunisták leszünk? – kérdezte aggódva.

Nem, Amanda erre nem gondolt. A szó legalábbis nincs benne a pártja nevében. De ha Herbert mindenáron kommunista szeretne lenni, még bele lehetne tenni.

– Liberális Demokrata Kommunista Szabadságpárt – ízlelgette Amanda a szavakat. Kicsit hosszú, de nem hangzik rosszul.

De Herbert nem erre gondolt. Éppen ellenkezőleg. Minél kevésbé ártja magát a pártjuk a politikába, annál jobb.

Ezután került szóba a kampány finanszírozásának kérdése. Amanda szerint mire véget ér a kampány, már nem lesz iszonyúan sok dollárjuk, mivel a választás megnyeréséhez sok pénz kell. Mit szól hozzá Herbert?

Herbert azt felelte, hogy családjukban ehhez Amanda biztosan jobban ért. Nincs nagy konkurenciája, ezt ugyan el kell ismerni.

– Rendben – mondta Amanda. – Akkor a tőkénk harmadrészét tegyük bele a választási kampányomba, egy másik harmadrészt költsünk a választási körzetek vezetőinek megvesztegetésére, további harmadrészt a legfőbb vetélytársunk besározására, és tartsunk meg egy harmadrészt magunknak arra a célra, hogy legyen miből élnünk, ha nem jön be a számításunk. Mit szólsz hozzá?

Herbert megvakarta az orrát, és nem szólt hozzá semmit. Viszont beszámolt Allannak Amanda terveiről, és Allan nagyot sóhajtva arra gondolt, hogy egy olyan ember akar kormányzó lenni, aki nem tudja megkülönböztetni a banánlikőrt a grogtól. Na, mindegy, iszonyúan sok dollárt kaptak Mao Ce-tungtól, és Allan részéből is bőven meg tudnak élni. Megígérte Herbertnek és Amandának, hogy a választások után pótolja a veszteségeiket. De csak akkor, ha azután nem fognak bele semmi olyasmibe, amihez nem értenek.

Herbert megköszönte az ajánlatot. Allan nagyon kedves ember, annyi bizonyos.

Allan segítségére azonban nem volt szükség. A kormányzóválasztás Amanda teljes győzelmével zárult. Megkapta a szavazatok majdnem nyolcvan százalékát a vetélytársa huszonkét százalékával szemben. Mivel az összesített eredmény meghaladta a száz százalékot, a vetélytárs csalásra gyanakodott, de keresetét a bíróság azonnal elutasította, és még figyelmeztette is a vesztes jelöltet, hogy tartózkodjon Einsteinné asszony, a hivatalba lépő kormányzó gyanúsítgatásától. Nem sokkal az ítélet kihirdetése előtt Amanda egyébként együtt teázott a bíróság elnökével.

Miközben Amanda Einstein lassan, de biztosan átvette az egész sziget irányítását, és miközben férje, Herbert vezetni tanította a sziget lakóit (maga egyébként, ha nem volt feltétlenül szükséges, soha nem ült a volán mögé), Allan tovább üldögélt a tengerparton felállított nyugágyában a megfelelő itallal a kezében. Amióta Amanda mással kezdett foglalkozni, és felhagyott a turisták kiszolgálásával, Allan legtöbbször azt kapta a poharába, amit kért.

Azonkívül, hogy ült, ahol ült, és itta, amit ivott, Allan átlapozta a nemzetközi lapokat, melyeket megrendelt magának, evett, amikor megéhezett, és lepihent, amikor belefáradt a tennivalókba.

A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek, de Allan egyszer sem fáradt bele a nyaralásba. Másfél évtized elteltével még mindig iszonyúan sok dollárja volt. Részben azért, mert kezdetben is iszonyúan sok volt, de másrészt azért is, mert amióta Amanda és Herbert Einstein lettek a szállodája tulajdonosai, Allan ingyen lakott a szobájában.

Allan hatvanhárom éves lett, és továbbra sem mozgott többet a kelleténél, miközben Amanda egyre sikeresebb lett a politikában. A nép körében nagy népszerűségre tett szert, ezt a felméréseiben újra és újra megerősítette a helyi statisztikai intézet is, melyet Amanda egyik húga vezetett. Bali volt továbbá az egyik jogvédő szervezet szerint az országnak az a tartománya, melyet legkevésbé fertőzött meg a korrupció. Igaz, hogy Amanda lekenyerezte a szervezet teljes vezetőségét, de akkor is.

A korrupció elleni harc így is egyike volt annak a három tevékenységnek, melyek Amanda kormányzói működését jellemezték, elsősorban azzal, hogy Bali valamennyi iskolájában kötelezővé tette a korrupcióellenes oktatást. Denpasarban az egyik iskolaigazgató először tiltakozott ellene, mondván, hogy ez vélhetőleg épp az ellenkező hatást fogja kiváltani. De Amanda az igazgatót kinevezte a központi oktatásfelügyelet elnökévé, és megduplázta a fizetését, amivel a kérdést egyben el is intézte.

Amanda másik tevékenységi köre a harc volt a kommunizmus ellen. Ez először is abban jutott kifejeződésre, hogy nem sokkal az újraválasztása előtt betiltotta a helyi kommunista pártot, amely rá nézve veszélyesen erőssé kezdett válni. Ezzel elérte, hogy saját választási kampányának a költségvetése jóval alacsonyabb lett, mint ahogy eredetileg tervezte.

A harmadik féle tevékenységében Amandának még Herbert és Allan is segített. Tőlük ugyanis megtudta, hogy a világ többi részén nincs harmincfokos meleg egész éven át. Különösen az Európának nevezett vidéket jellemzi a kifejezetten hűvös időjárás, és annak is a legészakibb csücskét, ahonnan Allan származik. Amandának erről az jutott eszébe, hogy a világ különböző részein biztos van egy csomó fagyoskodó pénzeszsák, akiket valahogy rá lehetne bírni, hogy jöjjenek el Balira kicsit felmelegedni. A turizmus fejlődését azzal is ösztönözte, hogy építési engedélyeket adott ki luxusszállodákra azokon a területeken, melyeket nemrég vásárolt meg.

A kedves és közeli hozzátartozóiról Amanda nagy odaadással gondoskodott. Apja, anyja, húgai, nagybátyjai, nagynénjei, unokatestvérei mind fontos és jól fizető állásokat kaptak a balinéz közigazgatásban. Ennek eredményeképp Amandát kétszer is újraválasztották kormányzónak. A rá leadott szavazatok száma még a második alkalommal is emelkedett.

Az évek során Amandának arra is maradt ideje, hogy szüljön két fiút: először Allan Einsteint (hiszen Herbert szinte mindent Allannak köszönhetett), akit azután Mao Einstein követett (hálából az iszonyúan sok dollárért, mely annyi hasznot hajtott nekik).

Egy szép napon aztán minden összekavarodott. Azzal kezdődött, hogy kitört a 3000 méter magas vulkán, a Gunung Agung. Allan számára, aki onnan mintegy hetven kilométernyi távolságra tartózkodott, ez azzal a következménnyel járt, hogy a füst eltakarta a napot, és az égbolt elsötétült. Mások számára a kitörés súlyosabb következményekkel járt. Sok ezer ember meghalt, sok ezernek pedig el kellett menekülnie a szigetről. Bali mind ez idáig népszerű kormányzója nem hozott semmilyen érdemi döntést. Azt sem tudta, hogy egyáltalán döntéseket kellene hoznia.

A heveskedő tűzhányó lassan lecsillapodott, de a kitörés gazdasági és politikai értelemben az egész szigetet megrázta – mint ahogy az egész országot is. Jakartában Sukarno elnököt Suharto követte hivatalában, aki elődjétől eltérően nem törekedett megegyezésre a különféle politikai irányzatokkal. Suharto elsősorban a kommunistákat kezdte el üldözni, valamint a feltételezett kommunistákat, a lehetséges kommunistákat, az esetleges kommunistákat, a valószínűsíthető kommunistákat, és néha az ártatlanokat is. Az áldozatok száma rövid időn belül elérte a kétszázezer és kétmillió közötti nagyságrendet; pontos számukat nem lehetett tudni, mert a kínai származású lakosság egy részét egyszerűen kommunistának bélyegezték, hajókra rakták, és elszállították Kínába, ahol viszont kapitalistáknak tekintették őket, és úgy is bántak velük.

Mire a füst eloszlott, Indonézia kétszázmillió lakosa közül egyetlenegy sem vallotta magát kommunistának (amit egyébként a biztonság kedvéért a törvény is büntetett). „Küldetése” teljesítése után Suharto felajánlotta Amerikának és a Nyugatnak, hogy jöjjenek és osztozzanak az ország javaiban. Ezzel felpörgette a gazdaságot, emelkedni kezdett az életszínvonal, leginkább magának Suhartónak az életszínvonala, aki hamarosan mérhetetlenül meggazdagodott. Nem rossz teljesítmény egy katonától, aki hadi pályafutását cukorcsempészettel kezdte.

Amanda Einstein már nem talált örömet a kormányzósdiban. Mintegy nyolcvanezer balinéziai lakos esett áldozatul a jakartai kormány buzgó erőfeszítéseinek, hogy az ország polgárait rávezessék a helyes gondolkodásra.

Herbert a zavaros időkben nyugdíjba vonult, és most Amanda is ezen törte a fejét, bár még csak negyvenhárom éves volt. A család meggazdagodott, földek és szállodák tulajdonosai lettek, és az iszonyúan sok dollár, mely lehetővé tette a család anyagi gyarapodását, ha lehet, még iszonyúbban sok lett. Nyugodtan visszavonulhat tehát, csak az a kérdés, mihez kezdjen ezután?

– Nem akar Indonézia nagykövete lenni Párizsban? – tért Suharto mindjárt a tárgyra, miután felhívta Amandát telefonon, és bemutatkozott.

Suharto felfigyelt Amanda Einstein működésére Balin, tetszett neki az asszony határozottsága, amivel betiltotta a helyi kommunista párt működését. Azonkívül a nemek egyensúlyára törekedett a nagyköveti pozíciók betöltésénél (24:1 volna az arány, ha Amanda Einstein igent mond).

– Párizsban? – felelte Amanda Einstein. – Az hol van?

Amikor 1963-ban kitört a vulkán, Allan arra gondolt, talán a gondviselés jele, és ideje volna továbbállni. De amikor eloszlott a vulkán füstje, és újra kisütött a nap, az élet visszatért a régi kerékvágásba (eltekintve attól, hogy a város utcáin polgárháború dúlt). Ha a gondviselés ennél érthetőbb jeleket nem tud adni, akkor jobb, ha minden marad a régiben. Úgyhogy még jó néhány évig Allan is maradt a régiben, vagyis a nyugágyában.

Hogy végül mégiscsak összecsomagolt, és útnak indult, az Herbertnek köszönhető. Egy nap ugyanis Herbert elmesélte neki, hogy Amandával együtt ő is Párizsba költözik, és ha Allannak volna kedve velük tartani, ő mindjárt szerezni tudna barátjának egy hamis indonéz útlevelet, a helyett a hamis angol helyett, amelyet Allan utoljára használt, s amely amúgy is lejárt. Az új nagykövet továbbá gondoskodna róla, hogy munkát kapjon a követségen, nem azért, hogy dolgozzon, hanem azért, mert a franciák kétszer is megnézik, kit engednek be az országba.

Allan megköszönte és elfogadta az ajánlatot. Elég időt töltött már itt, jól kipihente magát. Párizs egyébként is a világ egyik békés és stabil pontjának látszik, ahol nincsenek olyan utcai zavargások, amilyenek nemrég végigsöpörtek Balin, még Allan szállodája környékén is.

Két héttel később már indultak is. Amanda május elsején kezdi meg nagyköveti munkáját.

1968 május elsején.