3. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

 

 

Három után néhány perccel, május 2-ának délutánján Malmköpingből több napra eltávozott a nyugalom. Alice nővér az idősek otthonában kivételesen nem dührohamot kapott, hanem nyugtalanság fogta el, és elővette a mesterkulcsot. Mivel Allan semmivel nem leplezte távozásának módját és irányát, azonnal rájöttek, hogy az ünnepelt kimászott az ablakon. A nyomokból ítélve egy ideig egy helyben toporgott az árvácskák között, azután eltűnt.

Hivatali rangja miatt a polgármester úgy érezte, át kell vennie az irányítást. Utasította a személyzetet, hogy kettes csoportokban induljanak Allan keresésére. A szökevény még nem járhat messze, koncentráljanak a ház közvetlen környékére. Az egyik csoportot a parkba küldte, a másikat az italboltba (ahova Alice nővér értesülései szerint Allan időnként betévedt), a harmadikat a főutca többi boltjába, a negyediket a helytörténeti gyűjteménybe. Ő maga, a polgármester, benn marad az otthonban, hogy szemmel tartsa a többi öreget, akik még nem váltak köddé, és hogy kifundálja, mi legyen a következő lépés. A kutatásra kiküldött személyzetet arra intette, hogy diszkréten végezzék feladatukat; nincs szükség felesleges hírverésre ebben az ügyben. A nagy fejetlenségben a polgármester nem gondolt rá, hogy az imént kiküldött egyik kutatócsoport két tagja a helyi újság riportere és fotográfusa volt.

 

 

A buszállomást a polgármester nem vette be az elsődleges kutatási célpontok közé. Mindazonáltal egy egyszemélyes kutatócsoport, mely egy cingár fiatalemberből állt, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, és farmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again felirat virított, időközben tüzetesen átkutatta az állomásépület minden zegét és zugát. Miután sem az öregembert, sem a táskát nem találta meg, az ifjú határozott léptekkel az egyetlen nyitva lévő pénztárablakhoz ment azzal a céllal, hogy a mögötte ülő kis termetű hivatalos személytől kérjen információt a vénember esetleges úti célját illetően.

A kis embert a munkájában már nem fűtötte különösebb ambíció, de élt még benne némi szakmai büszkeség. Elmagyarázta a hangoskodó ifjúnak, hogy a buszterminál utasainak integritását nem lehet alku tárgyává tenni, és kioktató módon kijelentette, hogy semmi körülmények között nem közölheti a fiatalemberrel a kért információt.

Az ifjú egy ideig némán állt az ablak előtt, mintha közben valamilyen érthető nyelvre próbálta volna lefordítani azt, amit hallott. Aztán elvonult balra, öt méter távolságra, a nem túl erősnek látszó személyzeti bejárathoz. Nem bajlódott azzal, hogy ellenőrizze, az ajtó zárva van-e. Inkább a jobb lábán lévő bakanccsal berúgta az ajtót, csak úgy repültek lába körül a szilánkok. A kis embernek annyi ideje se maradt, hogy felemelje a telefont és segítséget hívjon, máris rúgkapálva lógott a levegőben az ifjú orra előtt, aki az alacsony növésű embert a két fülénél fogva a két markában tartotta.

– Lehet, hogy nem tudom, mi a fészkes fene az integritás, de tudom, hogyan kell valakit rávenni arra, hogy énekeljen – mondta az ifjú, majd visszaejtette a kis embert a forgószékébe.

Az ifjú ezután elmagyarázta, mit szándékozik tenni a kis ember férfiúi díszével egy szög és egy kalapács segítségével, ha a kis ember nem válaszol a kérdésére. A leírás olyan festőire sikerült, hogy a kis ember tüstént elhatározta, hogy elmondja, amit tud, vagyis hogy az illető öregember valószínűleg a Strängnäs felé tartó busszal távozott az állomásról. Hogy valamilyen táskát is vitt-e magával, azt nem tudja megmondani, neki ugyanis nem szokása a leskelődés.

A kis ember elhallgatott, hogy lássa, mennyire elégedett az ifjú a válaszával, és nyomban eldöntötte, jobb, ha további információkat is közöl vele. Elmondta, hogy Malmköping és Strängnäs között tizenkét megállóhely van, és az öregember természetesen bármelyiken leszállhat. Hogy melyiken, azt csak a busz sofőrje tudná megmondani, aki a menetrend szerint legközelebb a tárgynapon este 19.10-kor áll meg Malmköpingben, visszafelé úton Flenbe.

Az ifjú ekkor leült a sajgó fülű, rémült kis ember mellé.

– Gondolkodnom kell – mondta.

És gondolkodott. Azt gondolta, hogy a sofőr mobilszámát könnyűszerrel kipréselhetné a kis emberből, aztán felhívhatná a sofőrt, és elmondhatná neki, hogy az öregember bőröndje lopott holmi. Így azonban fennáll a lehetősége annak, hogy a sofőr értesíti a rendőrséget, amit az ifjú el akart kerülni. Ennyire voltaképpen nem is volt sürgős a dolog, mivel az öregember ugyancsak rozogának látszott, és egy ekkora bőröndöt csak vonattal, busszal vagy taxival bírna továbbvinni Strängnäsből. Újabb nyomokat hagyna tehát maga után, és mindig lehetne találni valakit, aki a fülén lógva el szeretné mondani, a vénség merre ment tovább. Az ifjú bízott magában, abban a képességében, hogy mindenkit rá tud beszélni arra, hogy elmondja, amit tud.

Miután befejezte a gondolkodást, elhatározta, hogy megvárja a szóban forgó busz érkezését, és minden felesleges udvariasságot mellőzve megismerkedik a sofőrjével.

A döntés meghozatala után az ifjú ismét felállt, és elmagyarázta a kis embernek, mi történne vele, a feleségével, a gyermekeivel és az otthonával, ha elmondaná a rendőrségnek vagy bárki másnak azt, ami történt.

A kis embernek nem volt se felesége, se gyermeke, a két fülét és a férfiúi szerszámát mégis szerette volna többé-kevésbé épségben megőrizni. Úgyhogy közalkalmazotti becsületszavát adta, hogy egy árva mukkot sem fog szólni senkinek.

Ígéretét egészen másnapig meg is tartotta.

 

 

A kétfős kutatócsapatok visszatértek az idősek otthonába, és elmondták, mit láttak. Pontosabban azt, hogy mit nem láttak. A polgármester semmiképp nem akarta értesíteni a rendőrséget, és alternatív megoldásokon törte a fejét, amikor a helyi újság riportere minden bátorságát összeszedve megkérdezte tőle:

– Polgármester úr, most mit kíván tenni?

A polgármester pár másodpercig hallgatott, majd ezt válaszolta:

– Értesítem a rendőrséget, természetesen.

Egek, mennyire gyűlölte a szabad sajtót.

 

 

Allan arra ébredt, hogy a sofőr barátságosan megrázza a vállát, és közli, hogy megérkeztek Byringe-állomás megállóhelyhez. A sofőr nyomban hozzá is látott a bőrönd letuszkolásához az első ajtón keresztül, s a bőröndöt Allan is követte.

A sofőr megkérdezte, boldogul-e egyedül is a bőröndjével a kedves utas, aki a maga részéről megnyugtatta, hogy miatta nem kell aggódni. Allan megköszönte a segítséget, és búcsút intett a busznak, amely folytatta útját az 55-ös országúton Strängnäs felé.

A délutáni napfény már nem bírt áthatolni az Allan körül álló magas fenyőfák lombozatán, és a vékony zakó és a posztópapucs nem sok védelmet nyújtott az egyre metszőbb hideg ellen. És sem a Byringe nevű helységnek, sem állomásépületének nem volt se híre, se hamva. Csak erdő, erdő, erdő, amerre a szem ellát. És jobb kéz felől egy keskeny, kavicsos út.

Allan arra gondolt, talán akad valami meleg ruha a bőröndben, melyet hirtelen felindulásból elhozott magával. De a bőrönd zárva volt, és csavarhúzó vagy más szerszám nélkül nem lehetett kinyitni. Nem volt más hátra, el kellett indulnia valamerre, mégsem maradhat az országút mellett, arra várva, hogy halálra fagyjon. Tapasztalatból tudta, úgysem sikerülne neki, hiába próbálná meg.

A bőröndnek a keskenyebbik oldalán volt egy fogantyúja, és ha annál fogva húzta, szépen gurult apró kerekein. Allan rövid, sietős léptekkel elindult az erdei úton, maga után húzva a kavicsokon billegő bőröndöt.

Pár száz méter után Allan elérkezett Byringe – minden jel szerint – néhai állomásépületéhez, mely egy elhagyott vasúti sínpár mellett állt.

Százéves létére bármilyen daliásan tartotta is magát, hamar elfáradt. Allan leült a bőröndre, hogy összeszedje gondolatait és maradék erejét.

Balra előtte állt az ütött-kopott, kétszintes, sárga állomásépület, melynek alul minden ablaka gyalulatlan deszkalapokkal volt beszögezve. Jobb felé a régen használaton kívül helyezett sínpár futott be nyílegyenesen annak az erdőnek a mélyébe, melyben Allan már jócskán benn járt. A növényzet még nem nőtte be teljesen a síneket, de látni lehetett, hogy ez már csak idő kérdése.

A fából ácsolt peron padlózata nem tűnt biztonságosnak. Szélső palánkján még mindig olvasható volt a nagybetűkkel felfestett felirat: „A vágányra lépni veszélyes”. Pedig a vágányra lépni egyáltalán nem veszélyes, gondolta Allan. A peronon járni viszont annál inkább. Ki az ördögnek jutna egyáltalán eszébe?

Hamar megkapta kérdésére a választ, mert az állomás korhadt ajtaja kinyílt, és kilépett rajta egy baseballsapkát, kockás inget, fekete mellényt és csizmát viselő, barna szemű, őszülő szakállú, hetvenes éveiben járó férfi. Láthatólag bízott a peron palánkjaiban, mert nem a lába elé nézett, hanem az előtte ülő öregemberre.

A baseballsapkás férfi megállt a peron közepén, és ellenséges tekintettel méregette a jövevényt. De mérge mintha megenyhült volna, amikor látta, milyen feltűnően rozoga emberpéldány hatolt be a birtokára.

Allan csak ült frissen lopott bőröndjén, nem tudta, mit mondjon, mégsem bírt megszólalni. Merőn nézte a baseballsapkás férfit, és várta, vajon mit fog elsőre mondani. Nem is kellett sokáig várnia. A férfi nem fenyegetően szegezte neki kérdését, inkább óvatosan.

– Hát te meg ki vagy? És mit keresel az én peronomon?

Allan nem válaszolt; nem tudta eldönteni, baráttal vagy ellenséggel van-e dolga. De arra gondolt, nem volna okos dolog vitába keveredni a közel és távol egyetlen emberrel, aki valamilyen meleg helyiség menedékét nyújthatná neki az esti hideg végleges beállta előtt. Ezért elhatározta, hogy igazat mond.

Úgyhogy Allan elmondta, hogy Allannak hívják, hogy pontosan száz éves, hogy a korához képest jó állapotban van, annyira jó állapotban, hogy éppen megszökött az otthonból, ahol lakik, s hogy útközben sikerült egy bőröndöt is ellopnia egy fiatalembertől, aki ennek most biztosan nem örül, továbbá azt is, hogy a térde jelenleg nincs csúcsformában, s ő maga voltaképpen örülne, ha ma már nem kellene többet sétálnia.

Allan, miután befejezte mondókáját, elhallgatott, és a bőröndön ülve várta az ítéletet.

– Nocsak, nocsak – mondta a baseballsapkás öreg, és elmosolyodott. – Egy tolvaj!

– És milyen vén – felelte Allan mogorván.

A baseballsapkás fürgén leugrott a peronról, és odament a százéves emberhez, hogy mintegy közelebbről is megnézze magának.

– Tényleg százéves vagy? – mondta. – Akkor biztosan éhes is lehetsz.

Allan nem fogta fel a logikai kapcsolatot a kérdés és a következtetés között, de éhesnek éhes volt. Úgyhogy megkérdezte, mit lehetne enni, és hogy az ajánlatban benne foglaltatik-e egy pohár ital is.

A baseballsapkás férfi a kezét nyújtotta, részben azzal a céllal, hogy bemutatkozzon, és megmondhassa, hogy Julius Jonssonnak hívják, részben pedig azért, hogy segítsen a vénembernek felállni. Azt is közölte, hogy segít bevinni Allan bőröndjét, hogy szarvaspörkölt lesz a vacsora, ha megfelel, és hogy ital minden körülmények között jár a vacsorához, mert az jót tesz a testnek és a térdnek is.

Allan nagy üggyel-bajjal felkapaszkodott a peronra. Térdfájása arra emlékeztette, hogy él.

 

Julius Jonsson már évek óta nem beszélt senkivel, voltaképpen örült a bőrönddel érkező vénség látogatásának. Egy kupica pálinka lett az orvosság az egyik térdre, egy másik kupica a másik térdre, aztán egy a fájós hátra, egy másik az elmerevedett nyakra, egy pedig arra szolgált, hogy étvágyat csináljon, az összes együtt pedig arra, hogy emelkedjen a hangulat és oldódjon a nyelv. Allan megkérdezte Juliustól, hogy miből él, s egy egész történet volt kérdésére a válasz.

Julius északon született, Strömbackában, nem messze Hudiksvalltól mint az Anders és Elvina Jonsson földműves házaspár egyetlen gyermeke. Napszámosként dolgozott a családi gazdaságban, ahol apja naponta elverte, mert azon a véleményen volt, hogy Julius semmire se jó. De amikor Julius betöltötte a huszonötödik évét, az anyja rákban meghalt, amit Julius nagyon sajnált, nem sokkal ezután pedig az apja belefulladt a mocsárba, amikor ki akart belőle menteni egy üszőt. Julius ezt is nagyon sajnálta, mert nagyon ragaszkodott az üszőhöz.

Az ifjú Juliusnak semmi tehetsége nem volt a földműveléshez (apjának e tekintetben tehát igaza volt), és ami azt illeti, kedve se volt hozzá. Eladta az egész gazdaságot néhány hektár erdő kivételével, amiről úgy gondolta, jó lesz majd öreg napjaira.

Azután elutazott Stockholmba, és két év alatt elverte minden pénzét. Majd visszatért az erdőbe.

Amikor a Hudiksvall és Vidéke Elektromos Művei közbeszerzési pályázatot írt ki ötezer darab villanypózna szállítására, Julius is beszállt az ajánlattevők közé. És minthogy ő nem akadt fent olyan részletkérdéseken, mint a társadalombiztosítási hozzájárulás vagy a forgalmi adó, megnyerte a tendert. Ráadásul egy tucat menekült magyar munkás közreműködésével sikerült is időben beszállítania a póznákat, és annyi pénzt kapott értük, amennyit még álmában sem látott soha.

Eddig minden rendben is lett volna, de a dolog úgy állt, hogy Julius kicsit kozmetikázta az ügyletet, mivel túl fiatal fákat kellett kivágatnia. A póznák egy méterrel rövidebbek lettek a megrendelt méretnél, és ezt senki nem vette volna észre, ha a helybeli gazdák nem éppen ekkor vásároltak volna maguknak arató-cséplőgépeket, más néven kombájnokat.

A Hudiksvall és Vidéke Elektromos Művei rövid időn belül az egész vidéket teletűzdelte póznákkal, és amikor eljött az aratás napja, egyetlen délelőtt folyamán huszonhat helyen szakította le az elektromos vezetéket huszonkét, különféle típusú, de újonnan vásárolt kombájn. Hälsingland tartomány jelentős területe heteken át áram nélkül maradt, az aratás megbénult, a fejőgépek leálltak. A gazdák eleinte a Hudiksvall és Vidéke Elektromos Műveit szidalmazták, de nem tartott sokáig, amíg haragjuk az ifjú Julius ellen fordult.

– Ekkoriban ritkán csendült fel a Hazatérő vidám földműves dallama a környéken, nekem elhiheted. Hét hónapig rejtőzködtem egy sundsvalli szállodában, amíg el nem fogyott a pénzem. Ne igyunk még egy kupicával? – kérdezte Julius.

Allan egyetértett a javaslattal. A szarvaspörköltet azután sörrel is leöblítették, és Allan annyira jól érezte magát, hogy már-már félni kezdett a haláltól.

Julius folytatta történetét. Miután Sundsvall központjában egy nap majdnem halálra gázolta egy traktor (melyet egy villámló tekintetű gazda vezetett), megértette, hogy a helybeliek pár száz évig nem fogják megbocsátani neki botlását. Székhelyet változtatott, és Mariefredben kötött ki, ahol egy ideig kisebb lopásokból élt, de hamar belefáradt a városi életbe, és sikerült megszereznie magának a byringei vasútállomás bezárt épületét abból a huszonötezer koronából, melyet egy éjszaka Gripsholm fogadójának páncélszekrényében talált. Így élt most itt az állomásépületben, lényegében állami segélyből, orvvadászatból, pálinkafőzésből és pálinkaárusításból, valamint a szomszédok valamilyen úton-módon hozzá kerülő értéktárgyainak eladásából. Nem örvend túlságos népszerűségnek a környéken, magyarázta Julius, mire Allan két harapás között válaszul azt motyogta, hogy ezt meg tudja érteni.

Amikor Julius javasolta, hogy „desszert” gyanánt hajtsanak fel még egy kupica pálinkát, Allan azt felelte, hogy az ilyesféle desszerteknek soha nem tudott ellenállni, de előtte szívesen felkeresné az illemhelyet, ha esetleg volna ilyen a házban. Julius felállt, s mivel sötétedni kezdett, meggyújtotta a mennyezeti lámpát, aztán kifelé mutatott, és azt mondta, az előszobában, a lépcsőtől jobbra található egy működő, vízöblítéses mellékhelyiség, egyszersmind kilátásba helyezte, hogy Allan pohara, mire visszatér, ismét tele lesz töltve.

Allan megtalálta a mellékhelyiséget, éppen ott, ahol Julius elmondása szerint lennie kellett. Pisilni kezdett, de mint máskor, most sem minden csepp jutott el rendeltetési helyére. Egyik-másik észrevétlenül a papucsára hullott.

A műveletnek nagyjából félidejében Allan meghallotta, hogy valaki jár a lépcsőn. Először arra gondolt – be kellett ismernie hogy Julius távozik el az ő frissen lopott bőröndjével. De a hang erősödött. Valaki felfelé ment a lépcsőn.

Allan rájött, hogy nem zárhatja ki a lehetőséget, hogy a behallatszó lépések egy cingár fiatalembertől származnak, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja van, és farmerdzsekit visel, melynek hátán a Never Again felirat virít. Márpedig ha valóban ő az, nem volna tanácsos ujjat húzni vele.

 

 

A strängnäsi busz a menetrendben szereplő időpontnál három perccel korábban érkezett a malmköpingi buszállomásra. Utasok nem voltak rajta, a sofőr az utolsó megállóhely után erősebben rálépett a gázra, hogy elszívhasson egy cigarettát, mielőtt folytatja az utat Flen felé.

De alighogy a sofőr rágyújtott, előtte termett egy cingár fiatalember, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, és farmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again felirat virított. A feliratot a sofőr e pillanatban ugyan nem láthatta, az azonban ennek ellenére ott virított a fiatalember dzsekijének hátán.

– Flenbe utazik? – kérdezte a sofőr kissé bizonytalanul, mert úgy látta, a fiatalemberrel valami nincs egészen rendben.

– Nem megyek Flenbe. És te sem – felelte az ifjú.

A négy óra várakozás a busz visszatérésére erősen próbára tette a fiatalember türelmét. Körülbelül kétórányi várakozás után ráadásul eszébe jutott, hogy ha azonnal szerzett volna egy autót, jóval Strängnäs előtt utolérhette volna a buszt.

A tetejébe rendőrautók jelentek meg a kisváros utcáin. A rendőrök bármelyik pillanatban becsörtethetnek a buszállomásra is, és megkérdezhetik a kis embertől a pénztárfülkében, mitől van annyira megrémülve, és mitől fordult ki helyéből a fülkéje ajtaja.

Amúgy sem értette, hogy kerülnek ide rendőrök. Főnöke, a Never Again vezére azt mondta, három oka is van rá, hogy éppen Malmköpinget választja a tranzakció helyszínének: először azért, mert közel van Stockholmhoz, másodszor azért, mert viszonylag jó a tömegközlekedése, harmadszor pedig azért – és ez a legfontosabb mert a törvény karja nem ér el odáig. Vagyis mert Malmköpingben nincsenek rendőrök.

Pontosabban: nem kellene, hogy legyenek, most mégis itt nyüzsögnek körülötte! Az ifjú két rendőrautót látott összesen négy rendőrrel, ami az ő szemében már nyüzsgésnek számított.

Először azt hitte, a rendőrök őt keresik. De ez csak akkor volna lehetséges, ha a kis ember beköpte volna, ennek lehetőségét viszont az ifjú kizárta. Miközben várta a buszt, nemigen akadt más dolga, mint hogy szemmel tartsa a kis embert; darabokra törte az irodai telefonját, és amennyire tudta, visszaakasztotta helyére a pénztárfülke ajtaját.

Amikor a busz végre megérkezett, és az ifjú látta, hogy nincsenek rajta utasok, nyomban elhatározta, hogy a sofőrrel együtt elrabolja.

Húsz másodperc alatt sikerült rábeszélnie a sofőrt, hogy forduljon meg a busszal, és ismét észak felé induljon útnak. Alighanem egyéni csúcs, gondolta magában az ifjú, miközben a buszon elfoglalta ugyanazt a helyet, melyen nem sokkal korábban a vénember ült.

A buszsofőr reszketett a félelemtől, és csak egy cigarettával sikerült úrrá lennie rajta. A buszon kétségtelenül tilos volt dohányozni, de az egyetlen törvény, melynek a sofőr pillanatnyilag engedelmeskedett, ott ült ferdén a háta mögött egy cingár fiatalember képében, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, és farmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again felirat virított.

Útközben a fiatalember azt tudakolta, merrefelé ment a vén táskatolvaj. A sofőr elmondta, hogy az öreg egy Byringe-állomás nevű megállóhelyen szállt le, és hogy ez merő véletlenségből alakult így. Előadta a fordított logikájú jegyvásárlás történetét is az ötvenkoronással és a kérdéssel, hogy ez milyen távolságra elég.

Byringéről a sofőr nem sokat tudott azon kívül, hogy ezen a megállóhelyen ritkán száll le vagy fel valaki. Annyit hallott róla, hogy beljebb, az erdőben van egy bezárt vasúti állomásépület, onnan kapta a megállóhely a nevét, és hogy valahol a közelben kell lennie Byringe falunak is. Annál messzebb a vénember biztosan nem juthatott, vélekedett a sofőr. Nagyon öregnek látszott, a táska meg nehéznek, még ha kerekeken gurult is.

A fiatalember máris megnyugodott. Úgy döntött, nem hívja fel a főnököt Stockholmban, mert a főnök egyike volt azon keveseknek, akik még nála is jobban meg tudták rémíteni az embereket, pusztán szavakkal. Kiverte a hideg veríték arra a gondolatra, mit mondana a főnök, ha a bőrönd elveszne. Jobb előbb megoldani a problémát, és csak utána mesélni el. Most, hogy kiderült, hogy az öreg nem utazott egészen Strängnäsig, és onnan még tovább valahova, tudta, hogy hamarabb visszaszerzi a táskát, mint eleinte gondolta.

– Itt van – mondta a sofőr. – Ez Byringe-állomás megállóhely...

A sofőr levette lábát a gázpedálról, és lassan az út szélére gurult. Most akkor meg kell halnia?

Nem. Kiderült, hogy nem kell meghalnia. Csak a mobiltelefonjára várt ez a sors, az ifjú bakancsa alatt. Ezenkívül jó néhány, a rokonságát is érintő halálos fenyegetés hagyta még el a fiatalember ajkát, melyek abban az esetben válnának aktuálissá, ha a sofőr a rendőrséget értesítené ahelyett, hogy megfordulna a busszal, és folytatná útját Flen felé.

Az ifjú leszállt, a buszt és a sofőrt útjára engedte. Szegény sofőr annyira rémült volt, hogy nem mert megfordulni a busszal, hanem továbbment egészen Strängnäsig, ahol leparkolt a Trädgårdsgata közepén, sokkos állapotban berohant a Delia Hotel bárjába és gyors egymásutánban felhajtott négy pohár whiskyt. Aztán a pultos legnagyobb rémületére sírva fakadt. További két whisky után a pultos felajánlotta neki a telefon használatát, ha úgy érzi, valakit fel kellene hívnia. A sofőr erre újra felzokogott – majd felhívta az élettársát.

 

 

Az ifjúnak úgy rémlett, a kavicsos úton a bőrönd kerekeinek nyomát látja. Gyorsan rendezni fogja ezt az ügyet. Jó is, mert már kezd sötétedni.

Néha eszébe jutott, hogy előrelátóbb is lehetne. Most például itt áll egy erdőben, ahol hamarosan teljesen besötétedik. Akkor mit csinál?

Töprengésének az vetett véget, hogy amint felért egy emelkedőre, a távolban megpillantott egy ütött-kopott, sárga házat, melynek legtöbb ablaka be volt deszkázva. És amikor az emeleten valaki lámpát gyújtott, az ifjú csak azt mondta magában:

– Megvagy, vén gazember.

 

 

Allan hamarabb befejezte, amit csinált, mint ahogy tervezte. Óvatosan kinyitotta a vécé ajtaját, hogy jobban hallja, mi történik a konyhában. Nyomban megtudta, amit tudni szeretett volna. Allan felismerte az ifjú hangját, amint épp azt ordította Julius Janssonnak, hogy azonnal mondja meg, hol van „az a másik vén fasz”.

Allan előrelopózott a konyhaajtóig, a puha papucsában szinte teljesen hangtalanul. Az ifjú ugyanazt a fogást alkalmazta Julius két fülének megragadására, amit korábban a malmköpingi buszállomás alkalmazottján gyakorolt. Erősen rázta szegény Juliust, és közben továbbra is azt akarta kiszedni belőle, hogy Allan hol van. Allan azt hitte, az ifjú megelégszik azzal, hogy megtalálta a bőröndjét, amely ott állt a konyha közepén. Julius erősen grimaszolt, de láthatólag nem állt szándékában válaszolni a kérdésre. Allan látta, hogy az öreg fakereskedőt kemény fából faragták, és körülnézett a hallban, nincs-e ott valami megfelelő ütőszerszám. A lomok között többféle, fegyvernek alkalmas tárgyat is talált: feszítővasat, deszkalapot, rovarirtó sprayt és egy zacskó patkánymérget. Allan először a patkányméreg után nyúlt, de nem tudta kitalálni, hogyan vehetné rá az ifjút, hogy nyeljen le belőle egy vagy két evőkanálnyit. A feszítővas viszont túl nehéznek látszott egy százéves ember karjának, a rovarirtó pedig... nem, mégiscsak a deszka lesz a legmegfelelőbb eszköz.

Úgyhogy Allan jól marokra fogta fegyverét, és négy, korához képest bámulatosan gyors lépéssel kiszemelt áldozata háta mögött termett.

Az ifjú megérezhette Allan jelenlétét, mert abban a pillanatban, amikor az öregember ütésre emelte karját, elengedte Julius Jonsson fülét, és megfordult.

A deszka ütése pontosan a homloka közepén érte, egy másodpercig meredten bámult maga elé, majd hátraesett, és fejét beverte a konyhaasztal sarkába.

Semmi vér, semmi jajgatás, semmi. Csak feküdt a földön lehunyt szemmel.

– Szép találat – mondta Julius.

– Köszönöm – felelte Allan. – Hol a desszert, amit ígértél?

 

Allan és Julius letelepedett a konyhaasztalhoz, míg a hosszú hajú ifjú a lábuknál aludt a földön. Julius töltött, az egyik poharat átnyújtotta Allannak, a másikat koccintásra emelte. Allan is megemelte a poharát.

– Ez jólesett! – mondta Julius, miután a pálinka lecsúszott a torkán. – Gondolom, a táska tulajdonosához van szerencsénk?

A kérdés inkább megállapításnak hangzott. Allan tudta, itt az ideje, hogy bizonyos dolgokra részletesebb magyarázatot adjon.

Nem mintha sok mondanivalója lett volna. A nap eseményeinek nagy részét önmagának is nehezen magyarázta volna meg. Mindenesetre újra elmondta, hogyan távozott az idősek otthonából, hogyan került hozzá szinte véletlenül a bőrönd a malmköpingi buszállomáson, és hogyan motoszkált benne az aggodalom, hogy a fiatalember, aki most itt fekszik a földön eszméletlenül, a nyomára bukkan, és utoléri. Őszintén bocsánatot is kért azért, hogy Juliusnak most miatta ég és sajog a füle. De Julius szinte felháborodva utasította vissza bocsánatkérését, mondván, hogy az események végre egy kis színt vittek egyhangú életébe.

Julius visszanyerte tettrekészségét. Úgy vélte, ideje, hogy mindketten belenézzenek abba a bőröndbe. Amikor Allan közbevetette, hogy a bőrönd zárva van, Julius rászólt, hogy ne beszéljen hülyeségeket.

– Mióta jelent akadályt egy zár Julius Jonsson számára? – kérdezte Julius Jonsson.

De mindennek megvan a maga ideje, folytatta. Előbb azt a problémát kell megoldaniuk, amelyik itt fekszik a földön. Nem volna szerencsés, ha az ifjú ember felébredne, és ugyanott folytatná, ahol abbahagyta.

Allan javasolta, hogy kint, az épület előtt kötözzék egy fához, de Julius megjegyezte, ha felébred, és túl hangosan ordibál, meghallhatják a faluban. És noha a faluban alig egy tucat család él, valamiért mindegyik neheztel Juliusra, és ha lehetőséget kapnának rá, ebben a vitában bizonyára az ifjú pártját fognák.

Juliusnak jobb ötlete támadt. Benn a házban, a konyha mögött van egy fagyasztókamra, melyben az orvvadászatból származó szarvashúst szokta tartani. Jelenleg a kamra üres, a fagyasztó ki van kapcsolva. Julius nem szereti pocsékolni az elektromosságot, a fagyasztó rendkívül sokat fogyaszt. Lopja ugyan az áramot, a számlát a szomszéd Gösta, a Skogstorp tanya tulajdonosa fizeti, de áramot lopni csak mértékkel szabad, ha valaki az előnyös helyzetet sokáig fenn akarja tartani.

Allan megtekintette a fagyasztókamrát, és megállapította, hogy kitűnően megfelel zárkának, nem foglalják el benne a helyet felesleges kényelmi berendezések. Két méter széles és három méter hosszú, talán több is benne a hely, mint amennyit az ifjú megérdemel, de voltaképpen nincs okuk rá, hogy a fiatalembert felesleges gyötrelmeknek tegyék ki.

A két öreg nagy üggyel-bajjal bevonszolta az ifjút a zárkának kiszemelt helyiségbe. Miközben ráültették egy felfordított ládára, és hátát a falnak támasztották, az ifjú felnyögött. Úgy látszik, hamarosan magához tér. Jobb lesz, ha gyorsan kimennek, és gondosan rázárják az ajtót.

Így is tettek. Julius ezután feltette a bőröndöt a konyhaasztalra, megvizsgálta rajta a zárakat, lenyalta a villát, mellyel az imént a szarvaspörköltöt és a krumplit ette, és néhány másodperc alatt kinyitotta a zárakat. Magának a fedélnek a felnyitására Allant kérte meg, végtére is a bőröndöt Allan lopta el.

– Ami az enyém, a tiéd is – mondta Allan. – Fele-fele arányban osztozunk a zsákmányon, de ha volna benne egy pár cipő az én méretemben, azt lestoppolom.

Allan felemelte a bőrönd fedelét.

– A büdös életbe – mondta Allan.

– A büdös életbe – mondta Julius.

– Engedjetek ki! – kiáltotta egy hang a fagyasztókamrából.