5. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

A helyi újság hamar hírt adott az öregemberről, aki köddé vált a századik születésnapján. Mivel az újság riportere ki volt éhezve az igazi helyi hírekre, sikerült megtoldania a tudósítását azzal a szóbeszéddel, hogy az emberrablás lehetőségét sem lehet kizárni. A tanúk szerint a százéves aggastyán teljesen épeszű ember, nem kóborolhatott el.

Nem mindennap tűnik el valaki a századik születésnapján. A helyi újság hírét nyomban felkapta a helyi rádió, onnan pedig tovább reppent az országos rádióba, az állami hírügynökséghez, a képújságba, az országos napilapok belföldi rovataiba és a délutáni és esti tévés híradókba.

A fleni rendőrök nem tehettek mást, mint hogy átengedték az ügyet a tartományi főkapitányságnak, akik nyomban útnak indítottak két járőrkocsit és egy civil ruhás bűnügyi nyomozót. Aronsson felügyelőhöz azonnal csatlakoztak a helyszínre kiküldött tudósítók csapatai, hogy segítsenek neki a környék nyugalmának feldúlásában. A nagy médiafigyelem miatt utóbb a tartományi főkapitány is úgy gondolta, hogy személyesen kell vezetnie a nyomozást, és talán odaállhat majd egy-két tévékamera elé is.

A rendőri munka azzal kezdődött, hogy a járőrkocsik összevissza furikáztak a városban, a kapitány pedig kihallgatta az idősek otthonának lakóit és személyzetét. A polgármester viszont hazament Flenbe, és kikapcsolta a telefonját. Semmi jó nem származhat abból, gondolta magában, ha belekeveredik egy hálátlan öregember eltűnésének ügyébe.

Bejelentések is érkeztek: valaki látta Allant biciklizni Katrineholmban, más pedig sorban állt mellette egy nyköpingi patikában, és összeszólalkozott vele. De a bejelentések közül – különféle okok miatt – egyik sem bizonyult megbízhatónak. Például nem lehet valaki Katrineholmban, miközben bizonyíthatóan a saját otthonában tartózkodik Malmköpingben, és ebédel.

A tartományi rendőrkapitány gondoskodott róla, hogy a városban toborzott mintegy száz önkéntes segítségével átfésüljék a környéket, de legnagyobb meglepetésére a keresés nem hozott eredményt. Mind ez idáig ugyanis biztos volt benne, hogy a szokásos öregkori elmezavarról van szó, még ha a tanúk ennek ellenkezőjét állítják is.

A kutatás mindaddig teljesen eredménytelen maradt, amíg Eskilstunából meg nem érkezett egy rendőrkutya úgy este fél nyolc körül. A kutya megszaglászta Allan karosszékét és a virágágyásban hagyott lábnyomait az ablaka alatt, majd elindult a parkon át, átvágott az úttesten, bement a középkori templom kertjébe, átugrott a kőkerítésen, és meg sem állt a malmköpingi buszállomás váróterméig.

A váróterem ajtaja zárva volt. A sörmlandi közlekedési felügyelet Flenben dolgozó diszpécserétől a rendőrök megtudták, hogy az állomás hétköznapokon fél nyolckor bezár, addig tart ugyanis a malmköpingi kolléga munkaideje. De, tette hozzá a diszpécser, ha a felügyelő úr semmiképp nem tud várni másnap reggelig, felkeresheti a kollégáját az otthonában, Malmköpingben. Ronny Hulth a neve, címe benne van a telefonkönyvben.

Miközben a tartományi rendőrkapitány a tévékamerák előtt állt az idősek otthonánál, és a helybeliek további segítségét kérte az esti és éjszakai kutatáshoz, mivel a százéves ember csak könnyű ruhát visel és valószínűleg zavarodott elmeállapotban van, Göran Aronsson felügyelő elment Ronny Hulth lakásához, és becsöngetett. A kutya ugyanis egyértelműen jelezte, hogy az öregember bement az állomás várótermébe, és Hulth meg tudná mondani, hogy az öreg nem busszal távozott-e el Malmköpingből.

De Ronny Hulth nem nyitott ajtót. A hálószobájában ült behúzott függönyök mögött, és magához szorította macskáját.

– Menj innen – suttogta Ronny Hulth a bejárati ajtó felé. – Menj innen. Tűnj el!

A rendőrfelügyelő végül is ezt tette. Részben azért, mert a főnökéhez hasonlóan ő is azt gondolta, hogy a vénember valahol a közelben kóborol, ha pedig mégis buszra szállt volna, akkor meg nincs miért aggódni. Ez a Ronny Hulth biztos a nőjénél van, jegyezte meg magában a felügyelő. Reggel majd megkeressük a munkahelyén. Ha az öreg addig nem kerül elő.

Este 21.02-kor a következő telefonhívás érkezett az eskilstunai kommunikációs központ ügyeletére:

– Igen, a nevem Bertil Karlgren, és igazából a... a feleségem nevében telefonálok. Vagyis hogy... Igen, a feleségem, Gerda Karlgren Flenben töltött néhány napot a lányunknál és a férjénél. Kisbabát várnak, és... hát, mit mondjak, ilyenkor mindig akad valami tennivaló. De ma már haza kellett jönnie, és Gerda... a feleségem... a délutáni busszal jött haza, a ma délutánival, Malmköpingen keresztül, mert mi itt lakunk, Strängnäsben... Lehet, hogy nem érdekes az egész, a feleségem szerint legalábbis nem az, de hallottuk a rádióban, hogy eltűnt egy százéves ember. Lehet, hogy már meg is találták? Még nem? Gerda azt mondja, Malmköpingben egy iszonyúan öreg ember szállt fel a buszra, és egy nagy táska is volt nála, mint aki hosszú útra indul. A feleségem hátul ült, az öreg meg elöl, úgyhogy nem hallotta, az öreg miről beszélget a sofőrrel. Mit mondsz, Gerda? Igen... Gerda azt mondja, ő nem szokta kihallgatni mások beszélgetéseit, ő nem olyan... Mindenesetre különös volt... igen, különös... vagy... szóval, hogy az öreg félúton leszállt, félúton Strängnäs felé, csak néhány mérföldet utazott azzal a nagy táskájával. És nagyon öregnek nézett ki, az biztos. Nem, Gerda nem tudja, melyik megállónál, valahol az erdőben... nagyjából félúton. Igen, félúton Malmköping és Strängnäs között.

A hívást rögzítették, leírták, és faxon átküldték a felügyelő szállodájába, Malmköpingbe.