11. FEJEZET

1945-1947

 

 

Amennyire lehetséges egyetlen pillanat alatt kijózanodni egy egész üveg tequila elfogyasztása után, annyira Harry S. Truman alelnök ki is józanodott.

Roosevelt elnök hirtelen halála miatt az alelnök természetesen félbeszakította a kellemes vacsorát Allannal, és azonnal Washingtonba, a Fehér Házba vitette magát. Allan magára maradt a vendéglőben, és hosszú vitába bonyolódott a főpincérrel annak érdekében, hogy ne neki kelljen kifizetnie a számlát. A főpincér végül elfogadta Allan érvelését, miszerint az Egyesült Államok jövendő elnökét illik hitelképesnek tekinteni, továbbá azt is, hogy a főpincér most már minden körülmények között birtokában van Truman lakcímének is.

Allan az egészséges életmód jegyében gyalog ment vissza a támaszpontra, és továbbra is kisegítőként dolgozott Amerika legnagyobb fizikusai, matematikusai és kémikusai mellett, jóllehet ez utóbbiak egyre kényelmetlenebbül érezték magukat Allan társaságában. A hangulat megfagyott körülötte, és Allan néhány hét elteltével úgy érezte, ideje odébbállni. A végső lökést az adta meg, hogy egy szép napon telefonon keresték Mr. Karlssont Washingtonból:

– Helló Allan, itt Harry beszél.

– Harry? Milyen Harry? – kérdezte Allan.

– Truman, Allan. Harry S. Truman. Az elnök, te marha.

– Nahát, milyen kellemes meglepetés! Köszönöm a múltkori estét, elnök úr. Remélem, nem maga vezette a gépet hazafelé úton?

Nem, nem ő vezette. A helyzet komolysága ellenére elnyomta az álom az Air Force 2 egyik kényelmes ülésében, és csak akkor ébredt fel, amikor öt órával később a leszálláshoz készülődtek.

Most azonban arról van szó, hogy hozzálátott az elődjétől örökölt ügyek intézéséhez, és az egyik ilyen ügyben szívesen igénybe venné Allan segítségét, ha Allan is úgy érzi, ez lehetséges volna.

Allan azt felelte, hogy ez nem is kérdés, és másnap reggel immár utoljára bélyegezte le kilépőjét a Los Alamos-i támaszpont kapujánál.

 

 

Az ovális iroda nagyjából annyira volt ovális, ahogy azt Allan elképzelte. Most itt ül az ovális irodában, és hallgatja Los Alamos-i ivócimborája közlendőjét.

Az elnöknek terhére van egy asszony, akit politikai okok miatt nem tud egyszerűen lerázni magáról. Szung Mej-ling a neve, Allan talán már hallotta is hírét? Nem?

Mindegy, lényeg az, hogy az asszony a kínai Kuomintang vezetőjének, Csang Kaj-seknek a felesége. Ráadásul gyönyörű asszony, Amerikában járt iskolába, egyetemre, jó barátnője Mrs. Rooseveltnek, ha valahol megjelenik, tömegeket vonz, már az amerikai képviselőház előtt is tartott beszédet. Most pedig halálra szekírozza Truman elnököt, hogy tartsa be azokat az állítólagos szóbeli ígéreteket, melyeket Roosevelttől kapott, amikor a néhai elnök segítséget helyezett kilátásba a kommunizmus elleni harcban.

– Tudtam, hogy megint politikáról lesz szó – mondta Allan.

– Azt nehéz elkerülni, ha valaki az Egyesült Államok elnöke – felelte Harry Truman.

A Kuomintang és a kommunisták között jelenleg ugyan szünetel a harc, mert valami közös elintéznivalójuk van Mandzsúriában. De a japánok hamarosan megadják magukat, és akkor a kínaiak minden bizonnyal folytatják a saját polgárháborújukat.

– Honnan tudod, hogy a japánok megadják magukat? – kérdezte Allan.

– Kénytelenek lesznek, ha tudnak számolni – felelte Truman, és gyorsan másra terelte a szót.

Az elnök belefogott a kínai fejlemények Allan számára meglehetősen unalmas ismertetésébe. A titkos jelentések szerint a kommunisták nyerésre állnak a polgárháborúban, és az Office of Strategic Services nem bízik Csang Kaj-sek katonai stratégiájában. Csang Kaj-sek nyilvánvalóan a városok megtartását tartja fontosabbnak, a falvakban meg sem próbálja útját állni a kommunisták terjeszkedésének. A kommunisták vezetőjét, Mao Ce-tungot az amerikai ügynökök gyorsan ki tudják iktatni a játékból, de nagy a veszélye annak, hogy a tanítása gyökeret ereszt a nép körében. Még Csang Kaj-sek felesége, az egyébként oly idegesítő Szung Mej-ling is belátta, hogy az eddiginél több aktivitásra van szükség. Még saját, alternatív katonai stratégiát is kidolgozott, mintegy párhuzamosan férje hadvezetési terveivel.

Az elnök ismertetni kezdte az alternatív stratégiát, de Allan ekkor már nem figyelt rá. Tűnődve nézegette az ovális irodát, azon gondolkodott, vajon golyóálló üveg van-e az ablakokban, vajon hova vezet a baloldalt nyíló ajtó, és vajon hogy viszik el tisztítóba a hatalmas szőnyeget, ha összepiszkolódik... Végül, még mielőtt számot kellett volna adnia róla, hogy mennyit értett meg az előadásból, úgy érezte, félbe kell szakítania az elnök szóáradatát.

– Bocsáss meg, Harry, de tulajdonképpen mit akarsz tőlem?

– Mint mondtam, arról van szó, meg kell állítani a kommunisták terjeszkedését vidéken, a falvakban...

– De mit akarsz, mit csináljak?

– Szung Mej-ling azt szeretné, ha növelnénk az amerikai fegyverszállításokat, és befejeznénk a hadseregük már megkezdett felfegyverzését.

– És mit akarsz, mit csináljak?

Miután Allan harmadszor is feltette a kérdést, az elnök elhallgatott, mintha erőt akart volna gyűjteni a folytatáshoz. Aztán azt mondta:

– Utazz el Kínába hidakat robbantani!

– Miért nem ezzel kezdted? – felelte Allan felderülve.

– Annyi hidat, amennyit csak lehet, hogy tönkremenjenek a kommunisták utánpótlási útvonalai...

– Legalább megismerhetek egy új országot – mondta Allan.

– Szeretném, ha kiképeznéd Szung Mej-ling embereit a hídrobbantás tudományára, és...

– Mikor induljak?

 

 

Allan kétségtelenül jól értett a robbantásokhoz, és részegen kétségtelenül jól összebarátkozott a leendő amerikai elnökkel, de mégiscsak svéd volt. Ha Allant akárcsak a legkisebb mértékben is érdekelték volna a politikai játszmák, megkérdezte volna az elnöktől, miért épp őt választja erre a feladatra. Ami azt illeti, az elnök várta is ezt a kérdést, és ha elhangzik, az igazságnak megfelelően azt válaszolta volna, hogy az USA nyíltan és párhuzamosan nem támogathat két, egymásnak potenciálisan ellentmondó hadműveletet Kínában. Hivatalosan Csang Kaj-sek és a Kuomintang oldalán áll. Most csendes támogatást akarnak nyújtani ennek az oldalnak egy egész hajórakomány muníció és felszerelés szállításával egy nagyszabású hídrobbantási hadművelethez, melyet Csang Kaj-sek felesége rendelt meg, a szépséges, kígyóhoz hasonló (vélte az elnök) és félig-meddig amerikai Szung Mej-ling. A legrosszabb az, hogy Truman nem zárhatta ki azt a lehetőséget, hogy Szung Mej-ling és Eleanor Roosevelt az egészet egy csésze tea mellett ötlötte ki. Úristen, micsoda katyvasz. De az elnök ezek után már nem tehet mást, mint hogy összekapcsolja Allan Karlssont és Szung Mej-linget, aztán a maga részéről az ügyet befejezettnek tekinti.

Következő teendője az íróasztalánál merő formaság volt csupán, mert a döntést már hamarabb meghozta. Arra azért persze még szükség volt, hogy, ahogy mondani szokás, megnyomja a gombot. A Fülöp-szigetektől keletre, egy kisebb szigeten egy B-29-es legénysége az elnök utasítására várt. A kísérleteket már elvégezték. Minden elő volt készítve.

A következő nap 1945. augusztus 6-a volt.

 

 

Allan Karlsson öröme, hogy valami új dolog történik életében, gyorsan elpárolgott, amikor először találkozott Szung Mej-linggel. Fel kellett keresnie az asszonyt a lakosztályában, egy washingtoni szállodában. Miután átvergődött a testőrök gyűrűjén, és végre ott állt a szóban forgó hölgy színe előtt, kezet nyújtott, és azt mondta:

– Jó napot, asszonyom. Allan Karlsson vagyok.

Szung Mej-ling nem fogott vele kezet, csak rámutatott a közelében álló egyik fotelre.

– Leülni! – mondta Szung Mej-ling.

Allant az évek során a bolondtól a fasisztáig már sok mindennek nézték, de kutyának még senki. Gondolkodott, hogy szóvá teszi az asszony alkalomhoz nem illő hangnemét, de végül nem tette szóvá, mert jobban érdekelte, mi jöhet még ezután. A fotel pedig kényelmesnek látszott.

Miután Allan leült, Szung Mej-ling a lehető legrosszabb irányt adta beszélgetésüknek, vagyis politikai fejtegetésekbe bocsátkozott. Roosevelt elnökre is hivatkozott mint az egész terv irányítójára, amit Allan furcsáik, mert nem tudta, hogy egy hadműveletet odaátról is lehet irányítani.

Szung Mej-ling elmondta neki, mennyire fontosnak tartja, hogy megállítsák a kommunistákat, hogy megakadályozzák azt a balfácán Mao Ce-tungot abban, hogy politikai tanaival sorban megmérgezze a nagy vidéki körzeteket, továbbá azt is – amit Allan ugyancsak furcsáik –, hogy Csang Kaj-seknek gőze sincs semmiről.

– Maguk ketten tulajdonképpen hogy vannak egymással? – kérdezte Allan.

Szung Mej-ling közölte, hogy egy ilyen kis senkinek, mint ő, semmi köze hozzá. Karlssont maga Roosevelt elnök szemelte ki erre a feladatra, jelenleg az ő, Szung Mej-ling fennhatósága alá van rendelve, és mostantól kezdve csak akkor beszéljen, ha kérdezik.

Allan soha nem szokott dühöngeni, mintha maga a képesség hiányzott volna belőle, most mégis úgy gondolta, a rendreutasítást nem hagyhatja válasz nélkül.

– Az utolsó hír, ami Roosevelt elnökkel kapcsolatban eljutott hozzám, az volt, hogy meghalt, és ha e tekintetben azóta valami változás következett volna be, az bekerült volna az újságokba. Én magam azért vagyok itt, mert Truman elnök megkért, hogy jöjjek el. De ha ön, asszonyom, továbbra is ilyen barátságtalan kíván maradni, már itt sem vagyok. Kínába máskor is elmehetek, hidakat pedig már épp eleget robbantottam, jut is, marad is.

Szung Mej-ling már elszokott attól, hogy ellentmondjanak neki, az utolsó, aki meg merte tenni, a saját anyja volt, amikor megpróbálta megakadályozni, hogy lánya egy buddhistához menjen feleségül, és ennek bizony már jó néhány éve. Ráadásul anyja utóbb bocsánatot is kért tőle, mivel lánya a házasság révén feljutott a társadalmi ranglétra legfelső fokára.

Szung Mej-ling most azonban kénytelen volt elgondolkodni. Nyilvánvalóan rosszul ítélte meg a helyzetet. Eddig minden amerikai reszketni kezdett, amikor kiejtette a száján közeli jó barátainak, Roosevelt elnöknek és feleségének nevét. De hogy bánjon ezzel az emberrel, ha nem úgy, mint a többiekkel? Ki ez a rémes alak, akit Truman elnök a nyakára küldött?

Szung Mej-ling nem olyan ember volt, aki könnyen barátkozik bárkivel, de a céltudatosság erősebb volt benne az elvhűségnél. Így hát megváltoztatta taktikáját:

– Még be sem mutatkoztunk egymásnak rendesen – mondta, és nyugatias módon kezet nyújtott Allannak. – De jobb későn, mint soha!

Allan nem volt haragtartó. Megfogta az asszony kinyújtott kezét, és elnézően mosolygott. Azzal viszont nem tudott úgy nagy általánosságban egyetérteni, hogy jobb volna későn, mint soha. Apja például egy nappal az orosz forradalom kitörése előtt esküdött hűséget Miklós cárnak.

 

 

Két nappal később Allan fenn ült egy Los Angelesbe tartó repülőgép fedélzetén Szung Mej-ling és húsz testőre társaságában. Los Angelesben már várt rájuk a hajó, amely Sanghajba viszi őket és dinamitrudakból álló rakományát.

Allan tudta, hogy a hosszú úton a Csendes-óceánon át nem lesz képes távol tartani magát Szung Mej-lingtől, ahhoz a hajó nem elég nagy. Úgy döntött, meg sem próbálja, inkább elfogadta a minden estére szóló vacsorameghívást a kapitány asztalához. Ennek megvolt az az előnye, hogy jókat ehetett, és az a hátránya, hogy sem ő, sem a kapitány nem maradhatott egyedül, hanem osztozniuk kellett Szung Mej-ling társaságában, aki, úgy látszott, semmi másról nem tud beszélni, csak politikáról.

Igazság szerint még egy hátránya volt, nevezetesen az, hogy pálinka helyett a vacsorához zöldes színű banánlikőrt szolgáltak fel. Allan mindent elfogadott, amivel kínálták, miközben arra gondolt, életében először iszik valami olyasmit, amit voltaképpen nem volna szabad meginni. Az alkoholtartalmú italokat a torkon keresztül a gyomorba kell leküldeni, amilyen gyorsan csak lehet, nem arra valók, hogy megtapadjanak az ember szájpadlásán.

Szung Mej-ling azonban szívesen forgatta meg szájában a likőrt, és minél több pohárral fogyasztott el belőle az est folyamán, végtelen hosszúságú politikai helyzetelemzései annál csapongóbbá váltak.

Így aztán Allan a Csendes-óceánon elköltött vacsorák közben akarva-akaratlan is sok mindent megtudott, többek között azt is, hogy az a balfácán Mao Ce-tung és a kommunistái könnyen megnyerhetik a polgárháborút, és ha ez bekövetkezik, az lényegében annak tulajdonítható, hogy Szung Mej-ling férje, alkalmatlan a hadvezéri szerepre. Most ráadásul éppen béketárgyalásokat folytat Mao Ce-tunggal a dél-kínai Csungkingben. Hát hallott már ekkora marhaságot, Karlsson úr? És maga, kapitány úr? Tárgyalni? Egy kommunistával? Hát mire jó ez? Semmire.

Szung Mej-ling biztos volt benne, hogy a tárgyalások kudarcba fulladnak. Titkos forrásai ráadásul arról tájékoztatták, hogy a kommunista hadsereg jelentős erői a közelben, Szecsuan tartomány járhatatlan hegyvidékén várakoznak Mao vezér hívására. Szung Mej-ling gondosan megválogatott ügynökei ugyanazt gondolták, mint Szung Mej-ling, vagyis hogy a balfácán és a hadosztálya északkelet felé fog vonulni, undorító propaganda-hadjáratuk újabb állomásai, Senhszi és Henan felé.

Allan ügyelt rá, hogy egyszer se szóljon közbe, nehogy az esti politikai eszmefuttatás egy perccel is hosszabb legyen a kelleténél, de a reménytelenül udvarias kapitány mindig újabb és újabb kérdéseket tett fel, és újra meg újra teletöltötte a poharakat ragacsos zöld banánkotyvalékkal.

A kapitány például tudni szerette volna, tulajdonképpen milyen vonatkozásban jelent Mao Ce-tung olyan hatalmas veszélyt. Hiszen a Kuomintang élvezi az USA támogatását, és ha a kapitány jól látja a helyzetet, katonailag is fölényben van.

A kérdés majdnem egy egész órával meghosszabbította Allan esti kínszenvedését. Szung Mej-ling elmagyarázta, hogy az ő nagyokos férjének körülbelül annyi sütnivalója, annyi karizmája és annyi vezetői képessége van, mint egy fejetlen borjúnak. Csang Kaj-sek teljesen hibás álláspontot képvisel, amikor azt vallja, hogy az igazi harc a városok birtoklásáért folyik.

Szung Mej-ling kis alvállalkozásának, melyben Allan és az asszony néhány testőre is részt vesz, nem az a célja, hogy Maóval harcba keveredjen, annak mi értelme volna? Húsz rosszul felfegyverzett férfi, vagy Karlsson úrral együtt huszonegy, szemben egy egész hadseregnyi jól képzett harcossal a Szecsuan körüli hegyekben... nem, ennek nem sok értelme volna.

Ehelyett azt tervezte, hogy az első menetben megbénítja a balfácán mobilitását, vagyis végtelenül megnehezíti a kommunista hadsereg mozgását, a második menetben pedig megpróbálja megértetni nagyokos férjével, hogy élnie kell a nagyszerű lehetőséggel, ki kell vinnie seregét a falvakba is, és meg kell győznie a kínai népet arról, hogy csak a Kuomintang védheti meg őket a kommunizmustól, és nem fordítva. Szung Mej-ling, akárcsak a balfácán Mao, pontosan érti, amit Csang Kaj-sek mind ez idáig képtelen volt felfogni – vagyis azt, hogy a népet könnyebben lehet vezetni, ha maga a nép is úgy akarja.

Néha kétségtelenül megesik, hogy a vak tyúk is talál szemet: Csang Kaj-sek részéről ezúttal kitűnő ötletnek bizonyult, hogy a béketárgyalások színhelyéül az ország délnyugati részében fekvő Csungking városát ajánlotta. Mert kis szerencsével a balfácán és a serege a tárgyalások megfeneklése után is egy ideig a Jangce déli partján fog tartózkodni, még akkor is, amikor Karlsson és a testőrök oda érkeznek. Mert akkor Karlsson majd nekilát a hidak felrobbantásának! És a balfácán hosszú időre beszorul a Tibet felé emelkedő hegyek közé.

– Ha pedig véletlenül a folyó rosszabbik partján állomásoznának, akkor egyszerűen átcsoportosítjuk az erőinket. Kínában ötvenezer folyó van, és bárhova megy is az az élősködő, mindenütt folyók állják az útját.

Az élősködő balfácán, gondolta Allan, harcol a nagyokos, fejetlen borjúval. Köztük a zöld banánlikőrtől megrészegült kígyó.

– Kétségtelenül érdekes lesz követni az eseményeket – mondta Allan teljesen őszintén. – Egyébként, ha már így áll a dolog, nincs véletlenül a kapitány úrnak valahol egy kupica pálinkája, amivel leöblíthetnénk a likőrt?

Nem, sajnos a kapitánynak nincs pálinkája. De van mindenféle más, ha Karlsson úr változatosságra vágyik: citromlikőr, tejszínlikőr, mentalikőr...

– Nos, ha így áll a dolog – mondta Allan –, nem tudná megmondani, kapitány úr, mikor érünk Sanghajba?

 

 

A Jangce nem akármilyen vízfolyás. Sok száz mérföld hosszú, és helyenként egy kilométer széles. Hosszan benyúlik a szárazföld belsejébe, és több ezer tonnás hajók is közlekednek rajta.

Szép folyó, városok, rétek, meredek sziklafalak között kanyarogva szeli át a kínai tájat.

Allan Karlsson és Szung Mej-ling húsz főből álló testőrsége folyami hajón indult el Szecsuan felé, abból a célból, hogy megnehezítsék a felkapaszkodott kommunista Mao Ce-tung életét. Hajójuk 1945. október 12-én indult útnak, két nappal azután, hogy a béketárgyalások valóban megfeneklettek.

Nem lehet azt mondani, hogy száguldva haladtak volna előre, mert a húsz testőr egy-két napot, olykor hármat is, szívesen elszórakozott mindenhol, ahol a hajó kikötött (cincogtak az egerek, miután a macska elvonult a Tajpej közelében lévő biztonságos nyaralójába). Sok helyen megálltak. Az első megállóhely Nanking volt, utána Wuhu, Ancsing, Jiujiang, Huang Shi, Wuhan, Yueyang, Yidu, Fengjie, Wanxian, Csungking és Lucsou következett. Mindenütt ivászat, prostituáltak, általános dorbézolás.

Mivel az efféle életstílus fenntartása sokba kerül, Szung Mej-ling húsz testőre kitalált egy újfajta adót. Minden parasztnak, aki ki akart kötni az árujával a kikötőben, öt jüant kellett fizetnie, ha nem fizetett, nem köthetett ki. Aki sokat ugrált, lelőtték.

Az adóbevételeket azon nyomban elverték az adott város legsötétebb negyedeiben, melyek praktikus módon mindig a kikötő közelében voltak megtalálhatók. Allan arra gondolt, ha Szung Mej-ling tényleg fontosnak tartja, hogy a nép az ő oldalára álljon, ezt tudatnia kellene legközelebbi alattvalóival. De hála istennek, ez Szung Mej-ling problémája, nem Allané.

Két hónapig tartott, amíg a folyami hajó Allannal és a húsz testőrrel a fedélzetén eljutott Szecsuan tartományba, de addigra Mao Ce-tung serege már rég elvonult észak felé. És nem a hegyi utakon bujkálva, hanem lenn a völgyekben, és közben megütközött a Kuomintang-csapatokkal, melyek Jipin városának védelmére voltak kirendelve.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy Jipin a kommunisták kezébe kerüljön. A harcokban háromezer Kuomintang-katona esett el, közülük legkevesebb kétezer-ötszázan azért, mert túl részegek voltak ahhoz, hogy harcoljanak. Ugyanebben az ütközetben háromszáz, feltehetőleg józan kommunista katona esett el.

A jipini csatát a Kuomintang mégis sikernek könyvelte el, mert az elfogott ötven kommunista között akadt egy igazi drágakő. Negyvenkilenc csak arra volt jó, hogy agyonlőjék, és aztán egy árokba temessék őket, na de az ötvenedik! Mmmm! Az ötvenedik nem más volt, mint a szépséges Csiang Csing, a színésznő, aki marxista-leninista lett, és – legfőképpen! – Mao Ce-tung harmadik felesége.

 

 

A viszály azonnal kitört a Kuomintang jipini parancsnoksága és Szung Mej-ling testőrségének tagjai között. A vita azon folyt, ki legyen felelős a sztárfogoly Csiang Csing biztonságáért. A parancsnokság ez idáig egyszerűen csak bezárva tartotta, várták, hogy megérkezzen a hajó Szung Mej-ling embereivel. Nem mertek semmit se csinálni, hiszen nem tudták, Szung Mej-ling nincs-e maga is a hajó fedélzetén. És vele az ember nem vitatkozik.

De kiderült, hogy Szung Mej-ling Tajpejben van, és a parancsnokság ettől kezdve egyszerű kérdésnek tekintette a dolgot. Csian Csinget először durván meg kell erőszakolni, s ha túléli, agyon kell lőni.

Szung Mej-ling testőreinek az erőszak ellen nem volt semmi kifogásuk, maguk is szívesen segítettek volna a feladat végrehajtásában, de Csiang Csingnek közben semmiképp nem szabad meghalnia. Élve kell elszállítani Szung Mej-linghez vagy legalábbis Csang Kaj-sekhez, akik majd döntenek a sorsáról. Itt most nagypolitikáról van szó, magyarázták fölényesen a nemzetközi tapasztalattal rendelkező testőrök a jipini hadsereg alacsony iskolai végzettségű parancsnokának.

A parancsnok végül nem tehetett mást, mint hogy engedett, és savanyú képpel megígérte, hogy még aznap délután kiszolgáltatja drágakövét. A találkozó véget ért, és a testőrök úgy döntöttek, hogy a győzelem örömére görbe estét csapnak a városban. Elgondolni is öröm, a drágakő micsoda játékszerük lesz az út további részén!

A tárgyalásokat azon a hajón folytatták le, amelyiken Allan és a testőrök utaztak. Allan csodálkozva vette észre, hogy szinte mindent ért, ami a tárgyalásokon elhangzik. Miközben a testőrök a különböző városokban mulatoztak, Allan a hátsó fedélzeten üldögélt a szimpatikus hajósinas, Ah Ming társaságában, aki figyelemre méltó tanári tehetséggel rendelkezett. Ah Ming két hónap alatt tűrhetően megtanította Allant kínaiul (főként a szitkozódások és a zaftosabb obszcenitások helyes használatára).

 

 

Allannak gyerekkorában meg kellett tanulnia, hogy ne bízzon az olyan emberben, aki, ha alkalom adódik, nem hajt fel egykét pohár italt. Nem sokkal múlt hatéves, amikor apja rátette kezét csenevész kis gyerekvállára, és azt mondta:

– A papokkal légy óvatos, fiam. Meg azokkal, akik nem isznak pálinkát. Legfőképpen pedig azokkal, akik papok is, és pálinkát sem isznak.

Igaz, Allan apja maga sem volt teljesen józan, amikor állon vágott egy ártatlan utast, és ezért azonnal kirúgták az Államvasutaktól. Ami azután alkalmat adott Allan anyjának arra, hogy maga is megfogalmazzon valami bölcsességet a fiának:

– Óvakodj az iszákosoktól, Allan. Nekem is óvakodnom kellett volna tőlük.

A kisfiú felnőtt, és a szüleitől kapott intelmeket kiegészítette a saját tapasztalatból nyert tudással. A pap és a politikus mostanában egyre ment neki, és az se számított, ha kommunistának, fasisztának, kapitalistának vagy bármi másnak nevezte magát. Viszont igazat adott apjának abban, hogy rendes ember nem iszik gyümölcslevet. És anyjával is egyetértett abban, hogy az embernek ügyelnie kell a viselkedésére, még ha olykor kissé ingatag lábakon áll is.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Allannak a folyami hajótúra közben elment a kedve attól, hogy segítsen Szung Mej-lingnek és húsz részeg katonájának (akik ekkor már csak tizenkilencen voltak, mivel az egyik átbucskázott a korláton, és belefulladt a folyóba). Nem kívánta végignézni azt se, hogy a testőrök megerőszakolják a foglyukat, akit most már az egyik kabinban bezárva tartottak, akár kommunista volt, akár nem, és bárkinek legyen is állítólag a felesége.

Allan úgy döntött, hogy meglép, és magával viszi a hajón tartózkodó foglyot is. Döntését tudatta hajósinas barátjával, Ah Minggel, akit arra is megkért, lássa el a leendő szökevényeket némi útravalóval. Ah Ming a kérést egy feltétellel volt hajlandó teljesíteni – ha ő maga is velük mehet.

 

Szung Mej-ling tizenkilenc testőréből tizennyolc a hajószakács és a kapitány társaságában Jipin vigalmi negyedében időzött. A tizenkilencedik testőr, akit sorsolással választottak ki, durcásan üldögélt a fogoly fedélközi kabinjához vezető lépcső ajtaja előtt.

Allan letelepedett melléje kicsit beszélgetni, és javasolta, hogy igyanak valamit. Az őr azt felelte, hogy mivel a nemzet talán legfontosabb rabjának őrzését bízták rá, mégse volna illendő, ha közben rizspálinkát vedelne.

– Ezzel teljesen egyetértek – mondta Allan. – Egy pohárkával azért csak nem árt meg?

– Nem – felelte elgondolkodva az őr. – Egy pohárka biztos nem árt.

 

Két órával később Allan és az őr már a második üveget is kiürítette, miközben Ah Ming, a hajósinas a konyhából mindenféle finomságot szolgált fel nekik. Allan munka közben csak óvatosan kortyolgatott, de az őr, akit az asztal alá kellett volna innia, alkalmas asztal híján fent a fedélzeten aludt el.

– Így jár, aki nem vigyáz – mondta Allan a lába előtt heverő, öntudatlan kínai katonának. – Jobb, ha nem próbálsz versenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagy legalább orosz.

 

Allan Karlsson bombaszakértő, Ah Ming hajósinas és a végtelenül hálás kommunistavezér-feleség, Csiang Csing a sötétség leple alatt elhagyta a hajót, és nemsokára már fent járt a hegyekben, ahol Csiang Csing korábban sok időt töltött férje csapataival. A környéken élő tibeti nomádok jól ismerték Csiang Csinget, és a szökevények akkor is bármikor teleehették magukat, amikor Ah Ming útravalója már elfogyott. A tibetiek barátságos viselkedése a népi felszabadító hadsereg magas rangú képviselőjével szemben érthető volt. Mindenki tudta, ha a kommunisták győznek a Kínáért folyó harcban, Tibet formálisan is azonnal elnyeri függetlenségét.

Csiang Csing úgy tervezte, hogy Allannal és Ah Minggel nagy ívben elkerüli a Kuomintang által ellenőrzött területeket, és észak felé veszi útját. Pár hónapos hegyi vándorlás után eljutnak majd Hszianba, Senhszi tartományba, ahol, ha időben érkeznek, találkozhat férjével.

Ah Ming hajósinast boldoggá tette Csiang Csing ígérete, miszerint a jövőben magát Maót szolgálhatja ki. A fiú, amikor látta, hogy viselkednek a testőrség katonái, titokban kommunista lett. Neki igazán kapóra jött a szökés és az átállás is.

Allan viszont azt mondta, biztos benne, hogy a kommunisták nélküle is képesek sikeresen harcolni. Úgyhogy örülne, ha Csiang Csing is egyetértene vele abban, hogy ideje volna elindulnia hazafelé.

Csiang Csin egyetértett vele, csakhogy a „haza” Allan esetében Svédországot jelenti, az pedig, hajói tudja, irtózatosan messze van. Hogy gondolja, Karlsson úr, a hazajutást?

Allan azt felelte, hogy a legegyszerűbben hajóval vagy repülővel juthatna haza, de az óceán sajnos jelenleg rossz helyen van ahhoz, hogy hajóútra gondolhasson, repülőteret pedig sehol nem lát itt a hegyekben, és egyébként pénze sincs az utazásra.

– Egy szó mint száz – mondta Allan –, gyalog kell mennem.

 

 

A három szökevényt nagylelkűen befogadó falu elöljárójának volt egy fivére, aki többet látott már a világból, mint a faluban bárki más. Észak felé eljutott egészen Ulánbátorig, nyugatra Kabulig. A lábát pedig megmártotta a Bengáli-öböl vizében, amikor egyszer Hátsó-Indiában járt. Ez a fivér most épp a faluban tartózkodott, és a bátyja megkérte, hogy rajzoljon Karlsson úr számára egy világtérképet, hogy hazataláljon Svédországba. A fivér eleget tett a felkérésnek, és másnapra el is végezte feladatát.

 

Még ha az ember ügyel is rá, hogy melegen legyen felöltözve, akkor is merész vállalkozás egy házilag készített világtérkép és egy otthonról hozott iránytű segítségével átkelni a Himaláján. Allan tulajdonképpen megkerülhette volna a hegyláncot észak felől, akárcsak utána az Arai-tavat és a Kaszpi-tengert, de a valóság és a házilag készített térkép nem volt teljes átfedésben egymással. Így aztán Allan, miután elbúcsúzott Csiang Csingtől és Ah Mingtől, megkezdte gyalogtúráját, amely Tibeten, a Himaláján, Brit Indián és Afganisztánon át vezetett Iránig, majd onnan Törökországon át Európába.

Két hónapi gyaloglás után Allan rájött, hogy rossz oldalról akarja megkerülni az egyik hegységet, és a tévedés helyrehozásának az a legjobb módja, ha visszafordul, és újra kezdi az egészet. További négy hónapi vándorlás után (a hegység jó oldalán) Allan úgy vélte, hogy ez így nagyon sokáig fog tartani. Ezért az egyik hegyi falu piacterén jelbeszéd és csekély kínai nyelvtudása segítségével alkudni kezdett egy tevére. Allan és a teve tulajdonosa végül megegyezett, de csak azután, hogy az eladó nagy nehezen lemondott róla, hogy a vevő a tevével együtt a lányát is megvegye.

Allan tulajdonképpen fontolóra vette, hogy a lányt is megveszi. Nem testi szükségleteinek kielégítése céljából, mert ilyen irányú vágyakkal nem rendelkezett. Ezektől valamiképp megszabadult Lundborg professzor műtőasztalán. Hanem a társaság lehetősége csábította. Tibet fennsíkjain az élet néha nagyon egyhangú tud lenni.

De mivel a lány egy monoton tibeti-burmai dialektust beszélt, melyből Allan egy árva szót sem értett, arra gondolt, a várható intellektuális élvezetet úgy is megszerezheti magának, ha a tevével beszélget. Azonkívül nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a kérdéses leányzónak szexuális jellegű elvárásai is lehetnek. A tekintete legalábbis erről árulkodott.

Ezért aztán újabb két magányos hónap következett, ezúttal az imbolygó teveháton, mielőtt Allan összetalálkozott három idegennel, akik szintén teveháton ültek. Allan minden nyelven köszöntötte őket, amiken csak tudott: kínaiul, spanyolul, angolul és svédül. Szerencsére az egyik nyelv működőképesnek bizonyult: az angol.

Az egyik idegen férfi megkérdezte tőle, kicsoda, és hova megy. Allan azt felelte, hogy Allan a neve, és hazafelé tart Svédországba. Az idegenek elképedve néztek rá. Teveháton akar eljutni Észak-Európába?

– Kis megszakítással, mert az Öresundon hajóval kell átkelnem – mondta Allan.

A három férfi persze nem tudta, mi fán terem az Öresund. De miután megbizonyosodtak róla, hogy Allan nem híve az angolok és amerikaiak csahos kutyájának, az iráni sahnak, felajánlották neki, hogy tartson velük.

A három férfi elmondta, hogy ők még a teheráni egyetemről ismerik egymást, ahol angol szakos diákok voltak. A csoporttársaiktól eltérően ők nem azért tanultak angolul, hogy aztán könnyebben állhassanak a brit fensőbbség szolgálatába. Tanulmányaik befejezése után ezért két évet töltöttek a kommunista tanok kútfőjének, Mao Ce-tungnak a közvetlen környezetében, s most hazafelé tartanak Iránba.

– Marxisták vagyunk – mondta az egyik férfi. – A nemzetközi munkásosztály nevében harcolunk, a munkásság nevében vívjuk meg forradalmunkat Iránban és az egész világon, megdöntjük a kapitalista rendszert, olyan társadalmat építünk, melyben mindenki számára megvalósul a gazdasági és társadalmi egyenlőség, és mindenki kibontakoztathatja egyéni képességeit; melyben mindenki képességei szerint dolgozik, és mindenki szükséglete szerint fogyaszt.

– Értem – mondta Allan. – Nincs véletlenül egy kis pálinkátok?

Volt nekik. Az üveg tevehátról tevehátra vándorolt, és Allan rögtön arra gondolt, hogy a dolgok végre kezdenek jól alakulni.

 

A következő tizenegy hónap folyamán a négy férfinak legalább három alkalommal sikerült megmenteni egymás életét. Mindannyian túlélték a lavinákat, az útonállók támadásait, a dermesztő fagyokat, az ismétlődő éhezéseket. Két teve útközben elpusztult, a harmadikat kénytelenek voltak levágni és megenni, a negyediket pedig oda kellett ajándékozniuk egy afgán határőrnek, aki ennek fejében nem tartóztatta le őket, hanem megengedte, hogy belépjenek az ország területére.

Allan soha nem gondolta, hogy a Himaláján könnyű lenne az átkelés. Utólag mégis úgy érezte, szerencséje volt, hogy összeakadt ezekkel a szimpatikus iráni kommunistákkal, mert nem lett volna jó, ha egyedül kell viaskodnia a völgyekben süvítő homokviharokkal, az áradó folyókkal, a magaslatok negyvenfokos hidegével. A mínusz negyven fok egyébként kifogott rajtuk. Kétezer méteres magasságban le kellett táborozniuk, és ki kellett várniuk, amíg elmúlik 1946-47 tele.

A három kommunista természetesen megpróbálta megnyerni Allant a harchoz, különösen azután, hogy megtudták, milyen ügyesen bánik a dinamittal és a hasonló anyagokkal. Allan azt felelte, sok szerencsét kíván nekik a harchoz, de neki haza kell mennie, mert várja a háza Yxhultban. Hirtelenjében meg is feledkezett róla, hogy a szóban forgó házat tizennyolc évvel azelőtt felrobbantotta.

Társai végül is felhagytak az agitációval, és beérték annyival, hogy Allan jó bajtárs, aki ráadásul nem ijed meg egy kis hóeséstől. Allan tekintélye a kis csoportban tovább nőtt, amikor a hosszú várakozás közben – egyéb elfoglaltság híján – kifundálta, hogyan lehet pálinkává alakítani a kecsketejet. A kommunisták nem értették, hogy csinálja, de a tej ütős volt, kellemesen átmelegítette őket, és néha abban is segített, hogy gyorsabban teljen az idő.

1947 tavaszára végre eljutottak a legmagasabb hegylánc déli oldalára. Minél jobban megközelítették Irán határát, a három kommunista annál lelkesebben beszélt Irán jövőjéről. Eljött az ideje, hogy a külföldieket egyszer s mindenkorra kikergessék az országból. Az angolok éveken át támogatták a korrupt sah uralmát, ami már önmagában is elég baj. De amikor a sah ráunt, hogy láncon vezetik, és visszamorgott rájuk, az angolok kipöccintették a hatalomból, és a fiát ültették a helyére. Allan felidézte magában Szung Mej-ling és Csang Kaj-sek viszonyát, és arra gondolt, milyen furcsa családi kapcsolatok vannak szerte a világban.

A fiút könnyebben meglehetett vesztegetni, mint az apját, és az iráni olajtermelés irányítása immár teljesen az angolok és az amerikaiak kezébe került. A Mao Ce-tungot követő három iráni kommunista ennek véget akart vetni. A baj az volt, hogy más iráni kommunisták inkább Sztálinhoz és a Szovjetunióhoz vonzódtak, megint más forradalmi elemek pedig a vallást keverték bele az egészbe.

– Érdekes – mondta Allan, de pont az ellenkezőjét gondolta.

Válaszként végig kellett hallgatnia a marxista álláspont részletes kifejtését, mely szerint a téma több mint érdekes! A három kommunista bajtársat, röviden, vagy győzelem várja, vagy halál!

 

Már másnap kiderült, hogy az utóbbiról van szó, mert alighogy iráni területre léptek, a négy barátot letartóztatta egy véletlenül arra járó határvédelmi őrjárat. A három kommunistánál balszerencséjükre megtalálták a Kommunista kiáltvány egy-egy példányát (ráadásul perzsa fordításban), és ezért a helyszínen agyonlőtték őket. Allan megúszta, mert nála nem találtak semmiféle szakirodalmat. Amúgy is külföldinek látszott, ami további vizsgálatokat tett szükségessé.

Miközben puskacsövet nyomtak a hátába, Allan levett sapkával a kezében mondott köszönetét a három agyonlőtt kommunistának azért, hogy velük együtt kelhetett át a Himaláján. Úgy érezte, soha nem fogja igazán megszokni, hogy újdonsült barátai a szeme láttára pusztulnak el.

Hosszabb gyászolásra nem maradt ideje. Hátrakötötték a kezét, és feldobták egy teherautó platójára, egy takaróra. Orrával a takarót nyomva angolul kérte, hogy vigyék Teheránban a svéd követségre, vagy ha Svédországnak nincs képviselete, az amerikaira.

– Khafe sho! – hangzott erre a válasz fenyegető hangon.

Allan nem értette a szavakat, de kihámozta a jelentésüket. Jobb, ha egy ideig nem nyitja ki a száját.

 

 

Egy fél féltekével arrébb, Washington D. C.-ben Harry S. Truman elnöknek is megvoltak a maga gondjai. Közeledett az amerikai választások időszaka, most kell jól megválasztania az álláspontját. A legnehezebb stratégiai kérdés az volt, mennyire legyen hajlandó keblére ölelni Délen a négereket. A megfelelő egyensúly akkor jöhet létre, ha egyfelől eléggé modern kérdéseket vet fel, másfelől nem látszik túlságosan szelídnek. Így lehet megőrizni a népszerűséget.

A nemzetközi színtéren pedig Sztálinnal kell tárgyalnia. Itt azonban nem hajlandó kompromisszumokra. Sztálinnak sikerült néhány partnerét levennie a lábáról, de Harry S. Trumannal ezt nem teheti meg.

A többi kérdéshez képest a kínai kérdés már a múlté. Sztálin folyamatosan támogatja ezt a Mao Ce-tungot, Trumannak azonban elege van már az amatőr Csang Kaj-sek pártfogolásából. Szung Mej-ling ez idáig megkapta, amit kért, de most már ennek is véget kell vetni. Egyébként, vajon mi lehet Allan Karlssonnal? Igazán kellemes fickó.

 

 

Csang Kaj-sek a hadszíntéren egyre súlyosabb vereségeket szenvedett. Szung Mej-ling magánakciója is kudarcot vallott abban a pillanatban, amikor eltűnt a robbantásokkal megbízott szakembere, és ráadásul magával vitte annak a balfácánnak a feleségét is.

Szung Mej-ling újra és újra találkozni szeretett volna Truman elnökkel, saját kezűleg akarta megfojtani azért, hogy a nyakára küldte azt az Allan Karlssont, de az elnök soha nem ért rá, hogy fogadja. Az USA hátat fordított a Kuomintangnak; a korrupció, az infláció és az éhínség pedig szintén Mao Ce-tung malmára hajtotta a vizet. Csang Kaj-sek, Szung Mej-ling és híveik végül kénytelenek voltak Tajvanra menekülni. A kontinentális Kína kommunista lett.