9. FEJEZET

1939-1945

Allan spanyol zászló alatt közlekedő hajója 1939. szeptember 1-jén kötött ki New Yorkban. Allan úgy gondolta, gyorsan megnézi magának ezt a napnyugati országot, aztán visszamegy a hajóra, és visszatér Európába, de a generalísimo egyik cimborája éppen azon a napon vonult be Lengyelországba, úgyhogy Európában teljes gőzzel újra beindult a háborúskodás. A spanyol zászló alatt közlekedő hajót előbb lefoglalták, utóbb pedig kisajátították, és az amerikai haditengerészet szolgálatába állították egészen 1945-ig, a békekötésig.

Mindenkit, aki a hajón tartózkodott, betereltek az Ellis Islanden található bevándorlási hivatalba. Az ügyeletes tiszt mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tette fel: 1) Neve? 2) Nemzetisége? 3) Foglalkozása? 4) Mi tartózkodásának célja az Egyesült Államokban?

Allan társai a hajóról mind közölték vele, hogy spanyolok, egyszerű tengerészek, és mivel a hajójukat lefoglalták, nincs hova menniük. Mindegyiküket azonnal beengedték az országba, boldoguljanak, ahogy tudnak.

De Allan kilógott a sorból. Először is azért, mert olyan neve volt, melyet a spanyol tolmács nem bírt kiejteni. Másodszor azért, mert szülőhazája Suecia volt. És legfőképpen pedig azért, mert az igazságnak megfelelően elmondta, hogy a robbanóanyagok szakértője, tudását és tapasztalatát előbb önképzésből, azután az ágyúiparban, legutóbb pedig a spanyol-spanyol háborúban szerezte.

Allan ekkor bemutatta Franco tábornok levelét. A spanyol tolmács rémülten fordította le a levelet a bevándorlási hivatal ügyeletesének, aki azonnal felhívta a főnökét, aki azonnal felhívta a főnökét.

Az első döntés úgy szólt, hogy a fasiszta svédet azonnal küldjék vissza oda, ahonnan jött.

– Ha rendelkezésemre bocsátanak egy hajót, már indulok is – mondta Allan.

Ez azért nem ment ilyen egyszerűen. Inkább folytatták a kihallgatását. A legmagasabb rangú bevándorlási tisztviselő minél többet kiszedett Allanból, annál kevésbé tartotta fasisztának. És a svéd nem volt kommunista sem. És nem volt nemzetiszocialista sem. Úgy látta, semmi más, csak a robbanóanyagok szakértője. A Franco tábornokkal való összetegeződésének története pedig annyira hajmeresztőnek tűnt, amilyet még kitalálni sem igen lehet.

A bevándorlási hivatal vezetőjének a bátyja Új-Mexikóban, Los Alamosban dolgozott, amennyire az öccse tudta, bombákkal meg hasonló hadiipari dolgokkal foglalkozott. Allant, mivel jobb ötlete nem volt, mindenesetre lecsukatta, majd ügyét később megemlítette bátyjának, amikor hálaadás napján a család összegyűlt Connecticutban, a családi farmon. Bátyja azt mondta, egy potenciális Franco-hívő csak púp volna a hátára, másrészt viszont mindenfajta szaktudásra szükségük van odalent, és minden bizonnyal tudna szerezni valami nem túl magas képzettséget igénylő és nem túl titkos munkát ennek a svédnek, ha ezzel jót tesz az öccsének.

A bevándorlási főhivatalnok azt mondta, ez tényleg segítene neki, és ezzel a két testvér lezárta a témát, és figyelmük az asztalon párolgó pulyka felé fordult.

Nem sokkal később Allan, életében először, repülőgépre ült, és 1939 őszén megérkezett az amerikai hadsereg Los Alamos-i támaszpontjára, ahol nyomban felfedezték, hogy Allan egy szót sem tud angolul. Egy spanyolul beszélő hadnagyot bíztak meg a feladattal, derítse ki, mennyire érti a svéd a szakmáját, és Allannak le kellett írnia a hadnagy számára a formuláit. A hadnagy átolvasta a feljegyzéseket, úgy látta, a svéd találékony ember, de nagy sóhajtással állapította meg, hogy Allan robbanótöltetei egy autót is alig bírnának levegőbe repíteni.

– Dehogynem – felelte Allan. – Egy autót és egy nagykereskedőt egyszerre. Kipróbáltam.

Allan maradhatott, eleinte a távolabbi melléképületekben, de ahogy teltek a hónapok és évek, és kezdett angolul beszélni, mozgását a támaszponton egyre kevésbé korlátozták. Mint afféle nyitott szemmel járó kétkezi munkás Allan megfigyelte, hogyan készítenek igen tekintélyes hatású robbanószereket, nagyságrendekkel nagyobbakat, mint amilyenekkel ő kísérletezett vasárnaponként a háza mögötti kavicsbányában. És esténként, amikor a támaszponton dolgozó legtöbb fiatalember kiment a városba nőket hajkurászni, Allan beült a bázis szigorúan őrzött könyvtárába, és továbbképezte magát, haladó szinten, a robbantástechnikában.

Allan tudása egyre mélyült, nagyjából párhuzamosan azzal, ahogy a háború is egyre intenzívebbé vált Európában (és lassanként az egész világon). Nem mintha kipróbálhatta volna, vagy bármi hasznát vehette volna tudásának, hiszen továbbra is segédmunkásként dolgozott (még ha nagy megbecsülésnek örvendett is), ismereteit mégis szüntelenül gyarapította és elraktározta magában. És most már nem nitroglicerinről és nátriumnitrátról volt szó – afféle kispályásoknak való anyagokról hanem hidrogénről és uránról, és hasonló komoly és, bizony, fölöttébb bonyolult dolgokról.

1942-től kezdve különlegesen szigorú biztonsági óvintézkedéseket vezettek be Los Alamosban. A csoport titkos megbízást kapott Roosevelt elnöktől, hogy készítsen olyan bombát, amely, ha kell, egyetlen csapással tíz vagy akár húsz spanyol hidat is le tudna rombolni, gondolta Allan. Kisegítő személyzetre még a legtitkosabb termekben is szükség volt, és a népszerű Allan megkapta a legmagasabb fokú biztonsági minősítést, és szabadon mozoghatott mindenhol.

El kellett ismernie, hogy az amerikaiak csavaros észjárású emberek. Az Allan számára ismerős és megszokott kísérletezés helyett most azt próbálgatták, hogyan lehet apró atomokat még apróbb darabokra széthasítani úgy, hogy közben akkora robbanás keletkezzen, amilyet még nem látott a világ.

A kitűzött célt 1945 áprilisában már majdnem elérték. A kutatók – s a maga részéről Allan is – tisztában voltak vele, hogyan kell láncreakciót létrehozni, csak azt nem tudták, hogyan lehet a folyamatot kézben tartani. A probléma nagyon izgatta Allant is, amikor esténként magányosan üldögélt a könyvtárban, és olyasmiken törte a fejét, amire senki nem kérte. A svéd kisegítő munkás nem adta fel, és egy este... hoppá! Egy este... rájött a megoldásra!

Azon a tavaszon a hadsereg legfontosabb vezetői minden héten órákon át tanácskoztak a legjobb szakemberekkel, élükön a főfizikussal, Oppenheimerrel. A tanácskozásokon Allan is részt vett, ő töltött mindenkinek kávét, és ő hordta körbe az aprósüteményeket.

A fizikusok a hajukat tépték, és újabb csésze kávékat kértek Allantól, a tábornokok az állukat vakargatták, és kávét kértek Allantól, a tábornokok és a fizikusok közösen lamentáltak egy ideig, és megint csak kávét kértek Allantól. Így ment, hétről hétre. Allan egy ideje már tudta a megoldást a csoport problémájára, de arra gondolt, illetlenség volna, ha a kukta mondaná meg a szakácsnak, hogyan kell főzni, úgyhogy a tudását megtartotta magának.

Egészen addig, amíg – tulajdon legnagyobb meglepetésére is – egyszer csak azt hallja, hogy megszólal:

– Elnézést, de miért nem választják szét az uránt két egyforma részre?

A mondat szinte magától csúszott ki a száján, miközben éppen a vezető fizikusnak, Oppenheimernek töltötte újra tele a csészéjét kávéval.

– Mi van? – kérdezte Oppenheimer, akit nem is annyira maga a kérdés lepett meg, hanem az, hogy a felszolgáló egyáltalán kinyitotta a száját.

Allannak nem maradt más választása, mint hogy folytassa:

– Igen, ha szétosztanák az uránt két egyenlő részre, és vigyáznak, hogy a két részt csak akkor üssék össze, amikor szükségük van rá, akkor elérnék, hogy ott robbanjon, ahol akarják, és nem itt a támaszponton.

– Egyenlő részekre? – kérdezte Oppenheimer, a főfizikus. E pillanatban elmondhatatlanul sok gondolat keringett a fejében, de mégiscsak annyit bírt kimondani, hogy „egyenlő részekre?”

– Na igen, jó kérdést tett fel, főfizikus úr. A két résznek nem kell egyenlő nagynak lennie; a fontos az, hogy eléggé nagyok legyenek akkor, amikor találkoznak.

Lewis hadnagy, aki jótállt Allanért, amikor alkalmazták, most szinte felnyársalta szemével a svéd felszolgálót, az asztalnál ülő egyik fizikus azonban másképp, mintegy fennhangon gondolkodva reagált rá:

– Üssük össze? Hogy érted ezt? És mikor? A levegőben?

– Ott bizony, fizikus úr. Vagy talán kémikus? Nem? Úgy is jó. Szóval, felrobbantani nem probléma. Az viszont igen, hogy hogyan időzítsük magát a robbanást. Ha a kritikus tömeget kettéosztjuk, két nem-kritikus tömeget kapunk. És ez fordítva is igaz, vagyis ha két nem-kritikus tömeget egyesítünk, kritikus tömeg lesz belőle.

– És hogy ütjük össze, hogy is mondta izé... úr. Bocsánat, de maga kicsoda? – kérdezte Oppenheimer, a főfizikus.

– Allan vagyok – mondta Allan.

– Hogy gondolta, Allan úr, hogy összeütjük őket? – folytatta kérdését Oppenheimer.

– Egyszerű, becsületes robbanótöltettel – felelte Allan. – Ebben jó vagyok, bár biztos vagyok benne, ezt nélkülem is meg tudják oldani.

A fizikusok, kiváltképp a főfizikusok, általában nem buta emberek. Oppenheimer néhány másodperc alatt méterhosszúságú egyenleteket pergetett át az agyában, és arra jutott, hogy a felszolgálónak valószínűleg igaza van. Hogy egy bonyolult dolognak ilyen egyszerű megoldása legyen! Egy egyszerű, becsületes robbanótöltet a bomba egyik végében, melyet távirányítással működésbe hoznak, és ezzel útjára indítják az egyik nem-kritikus tömegű urán 235-öt a másik nem-kritikus tömegű uránadag felé. Egykettőre létrejön a kritikus tömeg. A neutronok mozgásba lendülnek, az uránatomok hasadni kezdenek. Beindul a láncreakció, és...

– Bumm – mondta Oppenheimer főfizikus, csak úgy magának.

– Pontosan így – mondta Allan. – Látom, főfizikus úr már ki is számolt mindent. Egyébként kér még valaki kávét?

Ebben a pillanatban kinyílt a szigorúan őrzött terem ajtaja, és belépett rajta Truman alelnök, most is, mint oly gyakran, minden előzetes bejelentés nélkül.

– Üljenek le – mondta az alelnök a jelenlévőknek, akik mind felugrottak, és vigyázzba vágták magukat.

Óvatosságból Allan is leült az asztalhoz az egyik üres székre. Ha egy állam alelnöke azt mondja, üljenek le, akkor az ember jobban teszi, ha leül, Amerikában nyilvánvalóan ez a szokás, okoskodott magában Allan.

Az alelnök helyzetjelentést kért Oppenheimer főfizikustól, aki újra felpattant, és hirtelen nem jutott más eszébe, mint hogy azt mondja, hogy Mr. Allan, aki ott ül a sarokban, épp az imént oldotta meg az egyetlen megoldatlan problémát, a detonáció szabályozásának kérdését. Mr. Allan megoldása kísérletileg ugyan még nincs bizonyítva, de Oppenheimer főfizikus azt mondta, valamennyi jelenlévő nevében ki meri jelenteni, hogy az utolsó akadály immár a múlté, és most már három hónapon belül eljuthatnak az első kísérleti robbantásig.

Az alelnök körbepillantott, és az asztal körül mindenki egyetértően bólogatott. Lewis hadnagy óvatosan újra levegőt mert venni. Az alelnök tekintete végül Allan felé fordult.

– Mr. Allan, nem vitás, hogy ma ön itt a nap hőse. Nekem még mindenképp ennem kell valamit, mielőtt visszaindulok Washingtonba. Van kedve csatlakozni hozzám?

Allan arra gondolt, úgy látszik, a világ vezetőinek közös tulajdonsága, hogy az embert rögtön vacsorára invitálják, ha elégedettek valamivel, de ezt nem mondta. Inkább köszönettel elfogadta az alelnök meghívását, és a két férfi együtt távozott a helyiségből. A hosszú asztal végén még mindig ott állt Oppenheimer főfizikus, és látszott rajta, hogy meg van könnyebbülve, de az is, hogy boldogtalan.

Truman alelnök lefoglaltatta magának Los Alamos központjában lévő kedvenc mexikói vendéglőjének minden asztalát, úgyhogy kettesben üldögélt Allannal, eltekintve az egész vendéglőt megszálló mintegy tucatnyi biztonsági embertől.

A biztonságiak ügyeletes parancsnoka figyelmezette az alelnököt, hogy Mr. Allan nem amerikai, és nincs kellőképp átvilágítva ahhoz, hogy kettesben maradhasson az alelnökkel, de Truman azzal a megjegyzéssel seperte félre a parancsnok aggodalmaskodását, hogy Mr. Allan felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett a hazának.

Az alelnök nagyszerűen érezte magát. Úgy tervezte, vacsora után az Air Force 2 fedélzetén nem Washingtonba megy, hanem Georgiába, Roosevelt elnökhöz, aki egy ottani kórházban kúráltatta magát. Harry Truman biztos volt benne, hogy ezt a hírt az elnök az ő szájából kívánja hallani.

– Én választom az ételt, ön az italt – mondta Harry Truman jókedvűen, és átnyújtotta Allannak a borlapot.

Ezután Truman a pincérhez fordult, aki hajlongva hallgatta végig a tacókból, enchiladákból, kukoricatortillákból és mindenféle szószokból álló bőséges rendelést.

– És milyen italt hozhatok? – fordult Allanhoz a pincér.

– Két üveg tequilát – felelte Allan.

Harry Truman felnevetett, és érdeklődött, hogy Mr. Allan vajon az asztal alá szeretné-e inni az alelnököt. Allan azt felelte, az utóbbi években rájött, hogy a mexikóiak tudnak olyan pálinkát csinálni, amelyiknek a huzata hasonlít a tiszta svéd gabonapálinkáéra, de az alelnök úr természetesen ihat tejet is, ha az alkalomhoz azt találja megfelelőnek.

– Nem, nem, amit mondtam, megmondtam – jelentette ki Truman alelnök, és még gyorsan citromot és sót kért a megrendelt ételekhez.

Három órával később a két férfi már tegeződött, a keresztnevükön szólították egymást, bizonyságát adva, milyen sokat tehet néhány üveg tequila a népek barátságáért. Igaz, az egyre részegebb alelnöknek több mint egy órára volt szüksége ahhoz, hogy felfogja, Allan a keresztneve Allannak és nem a vezetékneve. Allan közben elmesélte, odahaza hogyan repítette levegőbe a nagykereskedőt, később pedig hogyan mentette meg Franco tábornok életét. Az alelnök a maga részéről azzal szórakoztatta Allant, hogy utánozta, Roosevelt elnök hogy próbál felállni a tolószékéből.

Amikor a hangulat már az abszolút tetőfokára hágott, a biztonsági főnök óvatosan közelebb lépett az alelnökhöz, és a füléhez hajolt.

– Beszélni szeretnék önnel, uram.

– Hát beszélj – biztatta akadozó nyelvvel az alelnök.

– Négyszemközt szeretnék, ha lehetne, uram.

– Elképesztő, mennyire hasonlítasz Humphrey Bogartra! Látod ezt, Allan?

– Uram... – próbálkozott tovább feszengve a parancsnok.

– Mi az úristenről van szó? – kérdezte az alelnök.

– Roosevelt elnök úrról, uram.

– Na, mi van a vén kecskével? – döcögött az alelnök.

– Meghalt, uram.