2. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

Allan Karlsson tétován álldogált az idősek otthona hosszabbik fala mentén fekvő, árvácskákkal teleültetett virágágyásban. Barna zakó és barna nadrág volt rajta, lábán pedig egy barna posztópapucs. Nem majmolta a legújabb divatot, az ő korában ez már nem szokás, már csak azét sem, mert az ember ritkán éri meg ezt a kort.

Fontolgatta, hogy visszamászik az ablakon a kalapjáért és a cipőjéért, de amikor kitapintotta a belső zsebét, és rájött, hogy a pénztárcája vele van, letett erről a tervéről. Egyébként is, Alice nővér már többször bebizonyította, hogy hetedik érzékkel rendelkezik (bárhova dugta is Allan a pálinkáját, mindig megtalálta), és ki tudja, talán már most is gyanakszik, hogy valami nincs rendjén.

Odébb kell állni, amíg nem késő, gondolta Allan, és a fájós lábát nehezen emelve kilépett a virágágyásból. Néhány százas lehet a tárcájában, ha jól emlékszik, és ez jó dolog, mert nyilván ára van annak, ha távol akarja tartani magát az emberektől.

Hátrafordult, és még egy pillantást vetett az idősek otthonára, melyről egészen mostanáig azt gondolta, hogy utolsó lakhelye lesz ezen a földön. Azt mondta magában, a meghalást, úgy látszik, máskor és máshol kell abszolválnia.

Az aggastyán a cseppfogó papucsában vágott neki az útnak (azért cseppfogó, mert a férfiak ebben az előrehaladott korban ritkán tudnak messzebb pisilni a cipőjüknél). Először átkelt a parkon, aztán egy nagy réten, ahol időnként vásárt tartanak az egyébként csöndes településen. Pár száz méter séta után Allan eljutott a helység középkori templomához, és letelepedett a sírkövek között álló egyik padra, hogy kicsit pihentesse a térdét. A környék hitéletének ismeretében Allan bizton számíthatott rá, hogy senki nem fogja zavarni. A sors iróniájának tekintette, hogy ugyanabban az évben született, mint Henning Algotsson, aki épp a vele szemben lévő sírkő alatt feküdt. Annyiban különböztek egymástól, többek között, hogy Henning már hatvanegy évvel korábban kilehelte a lelkét.

Ha Allannak olyan természete lett volna, talán eltöpreng rajta, hogy miben halhatott meg Henning harminckilenc éves korában. De Allan nem foglalkozott mások ügyes-bajos dolgaival, ha nem volt muszáj – és többnyire nem volt muszáj.

Inkább arra gondolt, hogy nem volt igaza, amikor az idősek otthonában csak ült a szobájában, és legszívesebben befejezte volna már az egészet. Mert bármennyire sajgott is minden porcikája, megszökni Alice nővértől mégiscsak érdekesebb és tanulságosabb dolog, mint némán feküdni két méterrel a föld alatt.

Úgyhogy az ünnepelt dacolva fájó térdével felállt, elköszönt Henning Algotssontól, és folytatta rosszul megtervezett szökését.

Déli irányban vágott át a temetőn egészen addig, amíg egy kőkerítés el nem állta az útját. Nem különösebben magas kerítés, nem több egy méternél, de Allan százéves aggastyán volt, nem magasugró. A kerítés túloldalán Malmköping buszállomása várt rá, és ekkor ébredt rá, hogy fáradt lábai voltaképpen oda akarják elvinni. Egyszer régen, sok évvel ezelőtt Allan átkelt a Himaláján. Az nehéz volt. Allan erre gondolt, miközben itt állt az utolsó akadály előtt, amely közte és a buszállomás között emelkedett. Olyan intenzíven gondolt rá, hogy a szeme előtt álló kőkerítés szinte semmivé zsugorodott. És amikor épp a legkisebb volt, Allan, dacolva korával és fájós térdével, átlépett rajta.

Malmköpingben az állomáson ritkán van zsúfoltság, s ez alól ez a verőfényes tavaszi nap sem volt kivétel. Allan teremtett lélekkel nem találkozott, amióta hirtelen elhatározással arra jutott, hogy nem vesz részt születésnapjának megünneplésén. Az állomás váróterme is majdnem üres volt, amikor Allan becsoszogott posztópapucsában. De csak majdnem. A terem közepén két üléssor állt egymásnak háttal. Egyik széken sem ült senki. A jobb oldalon két pénztárablak nyílt, az egyik zárva volt, a másik mögött azonban egy kis sovány férfi ült egyenruhában, apró, kerek szemüveggel az orrán, ritkás, oldalra fésült hajjal. Amikor Allan belépett, a férfi bosszúsan felpillantott számítógépe képernyőjéről. Talán nem értette, mi ez a nagy tumultus ezen a délutánon; Allan csak ekkor vette észre, hogy nem ő az egyetlen utas a teremben. Az egyik sarokban ugyanis cingár fiatalember állt, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, és farmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again felirat virított.

Olvasni azonban a fiatalember valószínűleg nem tudott, mert vadul rángatta a mozgáskorlátozottak számára fenntartott mosdó ajtaját, mintha a sárga alapon fekete betűkkel írt „Zárva” felirat számára nem jelentett volna semmit.

Mindenesetre egy idő után abbahagyta, és a mellette lévő mosdó ajtajához lépett, itt azonban másfele problémával találta szemben magát. A fiatalember láthatólag nem szívesen vált volna el kerekeken guruló, nagy, szürke bőröndjétől, a mosdó azonban kettőjük számára szűknek bizonyult. Allan átlátta, hogy a fiatalembernek vagy kint kell hagynia a bőröndjét, amíg odabent elvégzi a dolgát, vagy be kell préselnie a bőröndöt a mosdóba, akkor viszont neki magának kell kint maradnia.

De Allan nem sokat törődött a fiatalember gondjaival. Inkább összeszedte maradék erejét, s amennyire csak a lába bírta, apró léptekkel a pénztárablakhoz ment, és megtudakolta, indul-e az állomásról az elkövetkező percekben bármiféle jármű bármiféle úti céllal, mindegy, hogy milyen irányba, és ha igen, mennyi a viteldíj.

A kis ember fáradtnak látszott. Allan tudakozódása közben félúton valószínűleg elvesztette a fonalat, mert pár másodpercnyi gondolkodási idő után azt mondta:

– És uraságod mégis hova szándékozik utazni?

Allan újra nekifutott a kérdésnek, emlékeztetve rá a kis embert, hogy épp az imént jelezte, a jármű fajtája és az úti cél alárendelt szerepet játszik a) az indulás idejéhez és b) a viteldíj mértékéhez képest.

A kis ember néhány másodpercig megint hallgatott, és miközben az előtte fekvő menetrendet nézte, lassan felfogta Allan szavainak értelmét.

– A 202-es buszjárat három perc múlva indul Strängnäs felé. Megfelel?

Allannak megfelelt, aztán megtudta, hogy a kérdéses busz éppen az állomás bejárata előtt áll meg, a jegyet pedig a sofőrnél lehet megvásárolni.

Allan ugyan nem értette, mit csinál a kis ember a pénztárfülkében, ha nem árusít jegyeket, de nem szólt semmit. Lehet, hogy a kis ember a fülkéjében ezt maga sem értette. Allan megköszönte szépen a segítséget, és megpróbálta megemelni még a kalapját is, melyet a nagy sietségben a szobájában felejtett.

A százéves ember leült az egyik üres székre, és a gondolataiba merült. Az istenverte születésnapi ünnepségnek háromkor kellene elkezdődnie, s addig már csak tizenkét perc hiányzik. Bármelyik percben bekopoghatnak Allan szobájának ajtaján, azután kitör a skandalum.

Az ünnepelt kicsit el is mosolyodott, de közben a szeme sarkából látta, hogy valaki közeledik feléje. A cingár fiatalember volt az, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja van, és farmerdzsekit visel, melynek hátán a Never Again felirat virít. Egyenesen Allan felé tartott, maga után húzva négy kis keréken guruló hatalmas bőröndjét. Allan megértette, hogy a helyzet veszélyes, mert esetleg beszélgetnie kell a hosszú hajú fiatalemberrel. De nem bánja, hiszen így legalább némi bepillantást nyer abba, hogy a mai fiatalok hogyan gondolkodnak a világ dolgairól.

Lett is beszélgetés, bár nem ennyire magasröptű. Az ifjú néhány méternyire Allantól megállt, egy ideig fürkészve nézte az öregembert, aztán megszólalt:

– Figyeljél már.

Allan barátságosan azt válaszolta, hogy ő is szép jó napot kíván, és érdeklődik, mivel szolgálhat. Épp erről volt szó. A fiatalember azt akarta, hogy Allan tartsa szemmel a táskáját, amíg ő a mosdóban elvégzi, amit el kell végeznie. Vagy, ahogy ő mondta:

– Szarnom kell.

Allan kedvesen azt válaszolta, hogy kétségtelenül öreg és rozoga már, de a szeme még jó, és a fiatalember táskájának szemmel tartása nem tűnik túlságosan nagy fáradságnak. De azt ajánlja a fiatalembernek, hogy lehetőleg gyorsan végezze el a dolgát, mert neki magának nemsokára indul a busza.

Ez utóbbit az ifjú már nem hallotta, mert még mielőtt Allan befejezte volna a mondókáját, ő már szaporán lépdelt a vécé felé.

Allan nem az a fajta ember volt, aki okkal vagy ok nélkül felhúzza magát mások viselkedésén; most sem izgatta magát az ifjú érdes modora miatt. Ugyanakkor különösebb szimpátiát sem táplált a szóban forgó fiatalember iránt, és ennek van némi jelentősége a hamarosan bekövetkező fejlemények szempontjából.

Az történt ugyanis, hogy a 202-es busz begördült az állomás bejárata elé, alig néhány másodperccel azután, hogy az ifjú magára zárta a vécéajtót. Allan a buszra pillantott, aztán a bőröndre, aztán újra a buszra, aztán újra a bőröndre.

– Kerekeken gurul – mondta csak úgy magában. – És van fogantyúja, amivel húzni lehet.

És Allan ekkor azzal lepte meg magát, hogy meghozott egy – talán nem túlzás kijelenteni – életigenlő elhatározást.

A buszt pozitívan motivált, udvarias sofőr vezette. Felsegítette a buszra az öregembert a nagy bőröndjével.

Allan megköszönte a segítséget, és elővette tárcáját zakója belső zsebéből. A sofőr érdeklődött, hogy a kedves utas vajon egészen Strängnäsig akar-e utazni, Allan pedig közben felmérte anyagi lehetőségeit. Hatszázötven korona papírpénzben, és némi apró. Arra gondolt, amennyire lehet, be kell osztania a pénzét, úgyhogy előhúzott egy ötvenest, és azt kérdezte:

– Mennyire elég ez, ha szabad kérdeznem?

A sofőr derűsen azt mondta, az utasok általában tudni szokták, hová akarnak utazni, és nem tudják, mennyibe kerül, és ez itt most épp fordítva van. Aztán belenézett a díjszabási táblázatába, és közölte, hogy negyvennyolc koronába kerülne az út Byringe megállóhelyig.

Allannak ez megfelelt. Megkapta a jegyet és a visszajáró pénzt, a két koronát. A frissen lopott bőröndöt a sofőr a vezetőülés mögötti poggyásztartóra tette, Allan pedig leült jobb oldalon az első ülésre. Innen belátott az ablakon át az állomás várótermébe. A vécéajtó még akkor is zárva volt, amikor a sofőr beindította a motort, és a busz kigördült az állomásról. Allan remélte, hogy a fiatalember kellemesen tölti az időt odabent, s ez némileg ellensúlyozza a keserű csalódást, ami onnan kilépve vár majd rá.

A strängnäsi járat ezen a délutánon semmiképp nem volt túlzsúfoltnak nevezhető. Majdnem leghátul egy középkorú nő ült, aki Flenben szállt fel, középen egy fiatal anya, aki Solbergában küzdötte fel magát két gyerekével, akik közül az egyik gyerekkocsiban feküdt, legelöl pedig egy nagyon öreg ember, aki Malmköpingben szállt fel.

Ez utóbbi éppen azon tanakodott magában, hogy vajon miért lopta el a kerekeken guruló nagy szürke bőröndöt. Mert alkalom nyílt rá? És a tulajdonosa durva fajankó volt? Vagy abban a reményben, hogy van benne egy pár cipő, sőt, talán még egy kalap is? Vagy azért, mert neki, az öregembernek nincs vesztenivalója? Allan nem tudta megmagyarázni. Amikor az élet túlórázik, az ember többet megenged magának, zárta le magában a morfondírozást, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésén.

Pontosan három órakor a busz éppen Björndammen mellett haladt el. Allan megállapította, hogy elégedett a nap eseményeinek alakulásával. Aztán lehunyta szemét, és megkezdte délutáni szundikálását.

Ugyanebben a pillanatban a malmköpingi idősek otthonában Alice nővér bekopogott az 1. számú szobába. Többször is megismételte a kopogtatást.

– Ne húzza már az időt, Allan bácsi. Mindenki itt van már, megérkezett a polgármester úr is. Hallja? Remélem, nem nyakalt be már megint. Allan, most már igazán ki kell jönnie! Allan! Allan?

Nagyjából ezzel egy időben nyílt ki a malmköpingi buszállomás egyetlen működő vécéjének ajtaja. Egy kétféle értelemben is megkönnyebbült fiatalember lépett ki rajta. Néhány lépést tett előre a váróteremben, miközben egyik kezével megigazította az övét, a másikkal pedig a haját. Aztán megállt, meredten nézte a két üres széksort, majd gyorsan körülnézett, először jobbra, aztán balra. Majd fennhangon azt mondta:

– Hogy az ördög rakná belé azt a rücskös faszát...

De észbe kapott, mielőtt folytatta volna:

– Meghalsz, rohadt vénember. Csak kapjalak el.