17. FEJEZET

Kedd, 2005. május 10.

Kilencedik napja ragyogott már a tavaszi napfény, és noha csípett még a reggel, Bosse kint terített reggelire a verandán.

Benny és a Szépség kivezette Szonját a buszból, és hátraterelte a ház mögötti kertbe, ahol friss táplálék várt rá. Allan és Durbincs Gerdin egymás mellett ült a hintaágyon, és óvatosan hintáztatták magukat. Az egyik százéves volt, a másik úgy érezte magát, mintha ő is százéves lenne. Fájt a feje, a törött bordája miatt alig bírt levegőt venni, a jobb karját mozdítani se bírta, de mindennél fájdalmasabban a jobb combját felszakító sérülése sajgott. Benny rápillantott, közölte, hogy a jobb combon lévő sebet hamarosan újra kell kötözni, és javasolta, hogy a beteg vegyen be néhány erősebb fájdalomcsillapítót. Estére tud szerezni morfint is, ha szükség lenne rá.

Benny ezután visszatért Szonjához, Allant és Durbincsot magára hagyta. Allan arra gondolt, ideje volna, hogy néhány komolyabb szót váltson Durbinccsal, mint férfi a férfival. Azzal kezdte, hogy sajnálja, ami... hogy is hívták?... Karóval történt a sörmlandi erdőben, és azt is, hogy... Kübli?... nem sokkal ezután Szonja ülepe alá került. De hát Karó és Kübli is enyhén szólva fenyegetően lépett fel, ami talán enyhítő körülménynek számít, nem tudja, vajon ezt Durbincs úr is így gondolja-e.

Durbincs Gerdin azt felelte, szomorúan értesült róla, hogy a fiúk meghaltak, de őszintén szólva, nem csodálkozik rajta, hogy egy százéves vénség – igaz, némi segítséggel – túljárt az eszükön, mert mind a ketten páratlanul hülyék voltak. Ostobaságban csak egyvalaki verte őket, a klub negyedik tagja, Caracas, aki nemrég eltávozott az országból, és jelenleg hazafelé tart valahova Dél-Amerikába, közelebbről nem is tudja, hova.

Durbincs Gerdin ekkor igazán elszomorodott, úgy tűnt, leginkább önmagát sajnálja, mert Caracas volt az egyetlen, aki szót értett a columbiai kokainkereskedőkkel; távozásával Durbincsnak nem maradt se tolmácsa, se segítőtársa, és így nem folytathatja tovább üzleti tevékenységét. Most itt ül, ki tudja, hány törött csonttal a testében, és sejtelme sincs, mihez kezdjen az életével.

Allan vigasztalni próbálta, azt mondta, biztosan akad valami másféle drog, amit Durbincs úr árusíthatna. Allan ugyan nem ért a drogokhoz, de mi volna például, ha Durbincs úr és Csibész Bosse közösen termelnének valamit itt, a saját földjükön?

Durbincs azt felelte, hogy Csibész Bosse a legjobb barátja, csak Bosséval az a baj, hogy átkozottul sokat ad az erkölcseire. Ha nem így volna, ma már ők ketten, Durbincs és Bosse volnának Európa húsgolyó-királyai.

A hintaágyon eluralkodó búskomorságot Bosse törte meg azzal a bejelentéssel, hogy kész a reggeli. Durbincs végre megkóstolhatja a világ legszaftosabb csirkéjét, azután pedig azt a görögdinnyét, melyet mintha egyenesen a mennyországból importáltak volna.

Reggeli után Benny átkötözte Durbincs combján a sebet, Durbincs pedig bejelentette, hogy egy kis délelőtti szunyókálásra volna szüksége, ha a társaság ezt megbocsátaná neki. A társaság úgy döntött, hogy megbocsát neki.

Az ezután következő órák a következőképp teltek Klockaregårdban:

Benny és a Szépség átrendezte a fészert, hogy Szonjának méltó és hosszabb időn át használható helye legyen a házban.

Julius és Bosse bement bevásárolni Falköpingbe, ahol észrevették, hogy az újságok címlapjai és belföldi híroldalai mind a százéves emberről szólnak, aki kíséretével együtt ámokfutást rendez az országban.

Allan reggeli után visszaült a hintaágyba azzal az önként vállalt feladattal, hogy kíméli magát. Mégpedig lehetőleg Buster társaságában.

Durbincs aludt.

Amikor Julius és Bosse visszatért a bevásárlásból, nyomban összehívtak mindenkit a konyhába. Még Durbincs Gerdint is felkeltették, és kérték, hogy legyen jelen a gyűlésen.

Julius azzal kezdte, hogy elmondta, mit látott Bosséval együtt Falköpingben az újságok címoldalán és belső lapjain. A találkozó után, aki akarja, szép nyugodtan maga is végigolvashatja a cikkeket, de a hírek summája az, hogy a jelenlévőkre mind letartóztatási parancs van kiadva, kivéve Bosséra, akinek a nevét sehol nem említik, és Durbincsra, aki a hírek szerint halott.

– Ez utóbbi nem egészen így van, de gyengélkedem, az tény – mondta Durbincs Gerdin.

Julius még hozzátette, hogy a gyilkossággal való gyanúsítás komoly dolog, még akkor is, ha utólag esetleg másképp minősítik az ügyet. Majd vitára bocsátotta a kérdést: nem kellene-e önként bejelenteniük telefonon a rendőrségnek, hol tartózkodnak, és szabad utat engedni az igazságszolgáltatásnak?

Mielőtt bárki más megszólalhatott volna, Durbincs Gerdin felhördült, és azt mondta, csak az ő félholt testén keresztül próbálhatja meg bárki is, hogy önként feladja magát a rendőrségen.

– Ha ez bárkinek eszébe jut, újra előveszem a revolveremet. Egyébként ki tette el, és hova?

Allan jelentkezett, és azt felelte, ő rejtette el a revolvert biztos helyre, tekintettel a sok furcsa orvosságra, melyeket Benny adott be Durbincs úrnak. És nem gondolja Durbincs úr, hogy jobb, ha az a revolver egy ideig még ott is marad?

Felőle maradhat, mondta Durbincs, feltéve, ha Karlsson úr végre rászánja magát, hogy összetegeződjön vele.

– Durbincs vagyok, szervusz – mondta Durbincs, és baljával kezet nyújtott a százéves vénségnek.

– Én pedig Allan vagyok – mondta Allan. – Örvendek a szerencsének.

Durbincs tehát a többieket halálosan (bár fegyvertelenül) megfenyegetve úgy döntött, hogy a rendőrséggel és a nyomozó hatósággal semmit nem szabad közölni. Tapasztalatból tudta, hogy az az igazság, amit az igazságszolgáltatás szolgáltat, nem a legigazságosabb. A többiek egyetértettek vele, annál is inkább, mert eszükbe jutott, milyen rosszul járnának, ha az igazságszolgáltatás ezúttal tényleg igazságot szolgáltatna.

A rövid megbeszélésnek az lett az eredménye, hogy a sárga kamiont nyomban elrejtették Bosse kereskedelmi raktárában, együtt egy jelentős mennyiségű, még kezeletlen görögdinnyével. Azt is elhatározták, hogy engedélyük nélkül csakis Csibész Bosse hagyhatja el a házat – vagyis közülük az egyetlen, akit nem köröznek, és nem tartanak halottnak.

A jövőre vonatkozó egyéb kérdéseket, például azt, hogy mi legyen a táskával és a benne levő pénzzel, meg amit eddig bőkezűen elköltötték belőle, egyelőre elnapolták. Vagy ahogy Durbincs Gerdin mondta:

– Megfájdul a fejem, ha erre gondolok, és megfájdul a mellkasom, ha levegőt veszek, hogy elmondjam, hogy megfájdul a fejem, ha erre gondolok. Most akár ötvenmilliót is megadnék egy jó fájdalomcsillapítóért, ha muszáj volna.

– Nesze, itt van kettő – mondta Benny. – És ingyen a tied lehet.

Aronsson felügyelőnek sűrű napja volt. A sajtó intenzív figyelmének köszönhetően folyamatosan érkeztek a bejelentések arról, hogy a feltételezett háromszoros gyilkos és társai merre járnak. De az egyetlen bejelentés, melynek Aronsson felügyelő hitelt is adott, Jönköpingből érkezett Gunnar Löwenlindtől, a körzeti rendőrkapitány helyettesétől. Löwenlind telefonált, és elmondta, hogy az E4-esen, Jönköpingtől délre, Råslätt magasságában látott egy Scania gyártmányú, sárga bútorszállító kamiont, melynek az eleje össze volt törve, és csak az egyik lámpája égett. Ha az unokája a gyerekülésben nem éppen akkor kezdett volna el hányni, Löwenlind beszólt volna a közlekedésrendészeti kollégáknak, hogy nézzenek utána ennek a kamionnak, de hát éppen más dolga volt.

Aronsson felügyelő már a második estéjét töltötte Växjőben, a Royal Corner szálloda bárjában, és ismét elkövette azt a hibát, hogy alkoholos befolyásoltság állapotában elemezte a helyzetet.

– E4, északi irányban – töprengett a felügyelő. – Talán vissza akartok menni Sörmlandba? Vagy Stockholmban akartok elbújni?

Így aztán elhatározta, hogy másnap összepakol, és elindul hazafelé, a saját, nyomasztó háromszobás lakásába Eskilstuna központjában. Ronny Hulth pénztárosnak Malmköpingben legalább van egy macskája, akit simogathat. Göran Aronssonnak senkije sincs, gondolta Göran Aronsson, és felhajtotta az aznap esti utolsó pohár grogot.