8. FEJEZET

Kedd, 2005. május 3. - szerda, 2005. május 4.

 

 

A délutáni sajtótájékoztató után Kübli egy korsó sör társaságában leült gondolkodni. De bármennyire törte is a fejét, egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe. Még hogy Karó újabban embereket rabolna? Százéves öregeket? Vagy lehet, hogy nem is erről van szó? Az erős gondolkodástól Küblinek megfájdult a feje, úgyhogy abba is hagyta, és inkább felhívta a Főnököt, és jelentette neki, hogy nincs semmi jelentenivalója. Azt az utasítást kapta, hogy a további utasításig maradjon Malmköpingben.

A beszélgetés véget ért, Kübli ismét magára maradt a sörével. A helyzet egyre nehezebbnek látszott, nem szerette, ha valamit nem ért, ismét megfájdult a feje. Gondolatban inkább elkalandozott a régi időkbe, az otthoni tájakra, ifjúsága éveibe.

Kübli a bűnözői pályát Braåsban kezdte, alig néhány mérföldnyire attól a helytől, ahol jelenleg Allan tartózkodott újdonsült barátai társaságában. Itt állt össze néhány hasonszőrű fiatalemberrel, és itt alapította meg a The Violence nevű motorosklubot. Kübli volt a klub vezetője; ő döntötte el, melyik újságosbódét törik fel, és hol rabolnak maguknak cigarettát. Ő választotta a bandának a The Violence – erőszak – nevet is. És balszerencséjére ő bízta meg saját barátnőjét azzal, hogy hímezze rá a klub nevét tíz frissen lopott bőrdzsekire. Barátnője, Isabella azonban annak idején az iskolában ugyancsak hadilábon állt mind a svéd, mind az angol helyesírással.

Így aztán Isabella sajnálatos módon a The Violins szavakat hímezte rá a dzsekikre. Mivel a klub többi tagjának iskolai előmenetele sem különbözött Isabelláétól, a bandában senki nem vette észre a tévedést.

Legnagyobb meglepetésükre egy szép napon a braåsi The Violins levelet kapott Växjőből, a helybeli filharmonikusoktól, akik aziránt érdeklődtek, hogy a klub tagjai vajon a klasszikus zene művelői-e, és ha igen, eljönnének-e a város büszkesége, a Musica Vitae kamarazenekar legközelebbi koncertjére.

Kübli a levelet provokációnak tartotta, azt hitte, valaki hülyét akar csinálni belőle, és egyik éjszaka, a soron következő újságárusbódé kifosztása helyett elfurikázott Växjőbe abból a célból, hogy utcakövet hajítson be a hangversenyterem ajtaján. Tudják meg az érintettek, hogy vele nem lehet szórakozni.

Minden úgy történt, ahogy eltervezte, azon az egy apróságon kívül, hogy dobás közben a bőrkesztyűje is lerepült a kezéről, és a kővel együtt a hangversenyterem előcsarnokában landolt. Mivel rögtön megszólalt a riasztó, a kérdéses ruhadarab visszaszerzése nem tűnt tanácsosnak.

A fél kesztyű elvesztése nem jó dolog. Kübli ugyanis motorbiciklivel közlekedett, és azon az éjszakán a visszaúton Braåsba majd lefagyott az egyik keze. Tetézte a bajt, hogy Kübli szerencsétlen barátnője beleírta Kübli nevét és címét a kesztyűbe, hogy ha gazdája elveszítené, tudják, hogy kié. Így aztán a rendőrség már másnap reggel bevitte Küblit kihallgatásra.

Kübli azzal védekezett, hogy provokálta a filharmonikusok vezetősége. A történet a The Violence-ről, amiből The Violins lett, így aztán bekerült a Smålandsposten című újságba, és egész Braås Küblin röhögött. Kübli dühében úgy döntött, hogy a soron következő újságosbódét nemcsak kifosztja, hanem fel is gyújtja. Ennek az lett a következménye, hogy a bódé bolgár-török tulajdonosa, aki a tolvajok elleni védekezés céljából benn aludt a bódéban, alig bírt kimenekülni, kis híján bennégett. Kübli a tetthelyen elvesztette a másik fél kesztyűjét (ebbe is gondosan bele volt írva a neve és a címe), és egy óra múlva már útban volt élete első börtönbüntetésének letöltése felé. Itt ismerkedett meg a Főnökkel, és miután leülte kiszabott büntetését, jobbnak látta, ha örökre elhagyja Braåst és a barátnőjét. Ügy látta, mind a kettő csak balszerencsét hoz.

De a The Violence tovább működött, és a feliratos bőrdzsekiket is megtartották. Az utóbbi időben azonban megváltoztatták tevékenységi körüket. Áttértek az autólopásra és a kilométerórák visszatekerésére. Főként az utóbbi tevékenység bizonyult kifizetődőnek. Ahogy az új bandavezér, Kübli kisöccse szokta mondani: „Semmi sem tesz olyan jót egy autónak, mint ha egyszer csak kiderül róla, feleannyit futott.”

Kübli tartotta a kapcsolatot öccsével, de nem vágyott vissza korábbi életébe.

– Picsába vele – summázta Kübli saját múltjának felidézését.

Fáradságos dolog a gondolkodás, akár új dolgokról van szó, akár régiekről. Jobb, ha iszik még egy harmadik sört, és azután, a Főnök utasításának megfelelően, kivesz egy szobát a szállodában.

 

 

Már szinte teljesen besötétedett, mire Aronsson felügyelő a Kicki nevű rendőrkutyával és a kutya vezetőjével Vidkärrből, hosszú gyaloglás után, a sínek mentén Åkerbe érkezett.

A kutya útközben nem reagált semmire. Aronsson azon tanakodott magában, tudja-e a kutya, hogy nem a szokásos esti sétáját végzi, hanem dolgoznia kell. De amikor odaértek az elhagyott hajtányhoz, látta, hogy a kutya egyszer csak vigyázzba áll, vagy hogy a fenébe is mondják ezt szaknyelven. Azután felemeli a mellső lábát, és ugatni kezd. Aronssonban feltámadt a remény.

– Ez jelent valamit? – kérdezte.

– Igen, feltétlenül – felelte a kutya vezetője.

Elmagyarázta, hogy Kicki többféle módon tudja jelezni, amit közölni akar.

– Hát akkor nyögd már ki, mit jelez! – sürgette Aronsson egyre türelmetlenebbül, és a kutyára mutatott, mely továbbra is három lábon állt és ugatott.

– Ez azt jelenti – mondta a vezető –, hogy holttest volt a hajtányon.

– Holttest? Hulla?

– Igen. Hulla.

Aronsson felügyelő egy pillanatra maga elé képzelte, ahogy a Never Again banda tagja agyonveri szegény, százéves Allan Karlssont. De az új információ lassan egyesült a fejében elraktározott régiekkel.

– Ennek pont fordítva kell lennie – motyogta maga elé, és különös megkönnyebbülést érzett.

 

 

A Szépség fasírtot szolgált fel vacsorára krumplival és áfonyalekvárral, és sört és gyomorkeserűt is tett az asztalra. A vendégek éhesek voltak, de előbb tudni szerették volna, miféle állat bőgését hallották az istállóból.

– Szonja volt az – mondta a Szépség. – Az elefántom.

– Elefánt? – kérdezte Julius.

– Elefánt? – kérdezte Allan.

– Azt hiszem, felismertem a hangját – mondta Benny.

Az egykori utcai büfés első látásra beleszeretett a Szépségbe. Most, második látásra, az érzés semmit sem változott. Az örökösen káromkodó, dúskeblű, vörös hajú nő mintha egy Paasilinna-regényből lépett volna elő! A finn író ugyan még soha semmit nem írt elefántokról, de Benny szerint ez csak idő kérdése.

 

Az elefánt az elmúlt évben, egy augusztusi reggelen benn állt a Szépség kertjében, és almát lopott. Ha tudott volna beszélni, talán elmondta volna, hogy előző este Växjőben meglépett a cirkuszból, hogy valami innivalót keressen magának, mivel a gondozója bement a városba ugyanezzel a céllal, ahelyett, hogy a munkáját végezte volna.

A szürkületben eljutott a Helga-tó partjára, és elhatározta, hogy nem éri be annyival, hogy a szomját oltja. Jólesik ilyenkor egy kis fürdőzés a hűs habokban, gondolta az elefánt, és belegázolt a tó sekély vizébe.

Hirtelen azonban mélyülni kezdett a víz, és az elefántnak igénybe kellett vennie veleszületett úszni tudását. Az elefántok általában nem gondolkodnak olyan logikusan, mint az emberek, és ennek ez az elefánt is jelét adta, amikor két és fél kilométert úszott az öböl túlsó partjáig, hogy ismét szilárd talajt érezhessen a lába alatt, ahelyett, hogy megfordult volna, és ugyanezt a célt négy méter leúszása után elérte volna.

Az elefántlogika ilyetén működésének mindjárt két következménye is lett. Az egyik az, hogy a cirkusz alkalmazottai és a rendőrök, miután követték lábnyomait a Helga-tó tizenöt méter mélységű öblének partjáig, az elefántot azon nyomban holttá nyilvánították. A másik pedig az, hogy a legteljesebb mértékben eleven elefántnak a sötétség leple alatt sikerült betévednie a Szépség almafái közé úgy, hogy senki nem vette észre.

A fentiekről a Szépségnek természetesen nem volt tudomása, de amikor később a helyi lapban elolvasta az eltűnt és holttá nyilvánított elefántról szóló cikkeket, sejtette, mi történhetett. Arra gondolt, hogy az adott környéken és az adott időpontban kevés esélye van annak, hogy egyszerre több elefánt is elkóboroljon, vagyis a holttá nyilvánított elefánt és a kertjében felbukkanó ormányos valószínűleg egy és ugyanaz a példány.

A Szépség először is nevet adott az elefántnak. Szonjának nevezte az ismert énekesnő, Sonya Hedenbratt után. Ezután egyeztető tárgyalások következtek néhány napon át Szonja és Buster, a juhászkutya között, ami azzal végződött, hogy kölcsönösen elfogadták egymás létezését.

Ezután pedig a tél következett örökös futkosással valami ennivaló után szegény Szonjának, aki, minthogy elefánt volt, annyit is evett, mint egy elefánt. Éppen ekkoriban történt, hogy a Szépség öreg édesapja előzékeny módon jobblétre szenderült, és egymillió koronát hagyott egyetlen lányára (húsz évvel korábban, amikor nyugdíjba ment, eladta jól menő kefekötő cégét, aztán a pénzét kicsit megforgatta). A Szépség kilépett munkahelyéről, a rottnei rendelőintézetből, ahol mint betegirányító dolgozott, hogy teljes idejét kutyája és elefántja gondozásának szentelhesse.

Aztán újra kitavaszodott, Szonja ismét jóllakhatott fűvel és falevelekkel, egy szép napon pedig bekanyarodott az a bizonyos Mercedes a ház udvarára, és megjöttek az első látogatók azóta, hogy istenben boldogult apja két évvel ezelőtt utoljára benézett a lányához. A Szépség elmondta, nem szokása, hogy pereljen sorsával, ezért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ismeretlen látogatói előtt titokban kellene tartania Szonját.

Allan és Julius csendben hallgatta és emésztette a Szépség elbeszélését, de Benny megszólalt:

– De miért bőg így Szonja? Biztos vagyok benne, hogy valami fájdalma van.

A Szépség elkerekült szemmel bámult rá:

– Hogy a büdös francba hallod te ezt?

Benny nem válaszolt azonnal. Inkább bekapott egy falatot a szájába, és lassan rágni kezdte, hogy közben legyen ideje gondolkodni. Azután azt mondta:

– Majdnem állatorvos vagyok. Melyik verziót kéritek, a hosszabbat vagy a rövidebbet?

Mindenki a hosszabbat szerette volna hallani, de a Szépség ragaszkodott hozzá, hogy Benny és ő előbb menjenek ki az istállóba, és a majdnem-állatorvos Benny vessen egy pillantást Szonja fájós bal mellső lábára.

Allan és Julius magukra maradtak az asztalnál, és mindketten azon töprengtek, hogyan lehet egy lófarkat viselő állatorvosból csőd szélén álló utcai hot dog árus egy isten háta mögötti sörmlandi porfészekben. Egyébként is, állatorvos, aki lófarkat visel, miféle divat ez? Micsoda idők! A régi pénzügyminiszter, Gunnar Sträng idejében bezzeg más világ járta: már messziről látni lehetett mindenkin, mi a foglalkozása.

– Még megérjük, hogy a pénzügyminiszter is lófarkat visel – dörmögte Julius. – Már csak ez hiányzik...

Benny magabiztos mozdulatokkal vizsgálta meg szegény Szonját, végzett már ilyen munkát korábban is, amikor a Kolmården-állatkertben gyakornokoskodott. A második lábköröm alá beszorult egy kettétört faág, és ettől az egész lábfej begyulladt. A Szépség megpróbálta már eltávolítani a fadarabot, de nem volt elég ereje hozzá. Benny viszont ugyanezt most pár perc alatt megoldotta a Szonjával váltott néhány nyugodt szó és egy kombinált fogó segítségével. De a lábfej gyulladása ettől nem múlt el.

– Antibiotikumra van szükségünk – mondta Benny. – Körülbelül egy kilóra.

– Ha te tudod, mire van szükségünk, én tudom, hogyan kell megszerezni – mondta a Szépség.

De az orvosság megszerzését Rottnéban csak éjszaka lehetett megoldani, s a megfelelő időpont elérkezéséig Benny és a Szépség visszatért a vacsoraasztalhoz.

Mindenki jó étvággyal evett és ivott, bőven fogyott a sör és a gyomorkeserű is, Benny volt az egyetlen, aki csak gyümölcslevet ivott. Miután befejezték az evést, áthelyezték székhelyüket a nappaliba, a kandalló előtt álló fotelekbe, ahol megkérték Bennyt, adja elő, hogy történt, hogy majdnem állatorvos lett.

Úgy kezdődött, hogy Benny és egy évvel idősebb bátyja, Bosse a Stockholmtól délre fekvő Enskedében nőtt fel, de a nyarakat apai nagybátyjuknál, Frank bácsinál töltötték Dalarnában. Frank bácsi, akit mindenki csak Frassénak szólított, sikeres vállalkozó volt, több helybeli cég tulajdonosa. Frasse bácsi a lakókocsitól a zúzalék kőig – és ami e kettő között van – mindenfélével kereskedett. Az alváson és evésen kívül Frasse bácsi életét a munka töltötte ki. Túl volt már néhány rosszul sikerült házasságon is, mert a nők hamar ráuntak Frasse bácsira, aki állandóan csak dolgozott, evett és aludt (és vasárnaponként lezuhanyozott).

A 60-as években Bennyt és Bossét apjuk, aki Frasse bácsi bátyja volt, nyaranta mégis ide küldte, azzal a felkiáltással, hogy a gyerekeknek jót tesz a falusi levegő. Erről aztán a későbbiekben nem sok szó esett, mert Bennyt és Bossét a Frosse bácsi kőbányájában működő nagy kőtörőgép kezelésére tanították be. A fiúk jól érezték magukat, bár a munka nehéz volt, és jó levegő helyett leginkább csak kőport lélegeztek be. Esténként, vacsora közben Frasse bácsi életbölcsességekkel traktálta a fiúkat. Vesszőparipája a következő volt:

– Tanuljatok, fiúk, különben ügy végzitek, ahogy én.

Na mármost sem Benny, sem Bosse nem tartotta volna végzetesnek, ha úgy végzi, mint Frasse bácsi, mindaddig legalábbis, amíg bácsikájuk az említett kőtörőgép darálójában egy szerencsétlen balesetben életét nem vesztette. Frasse bácsit mindenesetre egész életében gyötörte alacsony iskolázottságának tudata. Nem tudott helyesen írni, rosszul számolt, angolul egy szót sem értett, és ha valaki megkérdezte volna, aligha tudta volna megmondani, hogy Norvégiának Oslo a fővárosa. Frasse bácsi egyetlen dologhoz értett csupán – az üzlethez. Amin azután mérhetetlenül meggazdagodott.

Hogy mennyire volt gazdag, amikor eltávozott az élők sorából, azt nem lehetett pontosan tudni. Az esemény mindenesetre bekövetkezett. Bosse ekkor tizenkilenc éves volt, Benny pedig pár nap híján tizennyolc. Egy szép napon Bossét és Bennyt felhívta egy ügyvéd, és közölte velük, hogy mindketten benne vannak Frasse bácsi végrendeletében, de a helyzet bonyolult, és ezért találkozniuk kell.

Így aztán Bosse és Benny felkereste az ügyvédet az irodájában, ahol megtudták, hogy ismeretlen nagyságú, de jelentős összeg vár rájuk azon a napon, amikor érettségi után mindketten valamilyen felsőfokú végzettséget szereznek.

Ráadásul, mindaddig, amíg tanulnak, az ügyvéd tekintélyes havi ösztöndíjat folyósít nekik, ha viszont megszakítják tanulmányaikat, a havi ellátmány megszűnik, mint ahogy abban az esetben is, ha valamelyikük diplomát szerez, és ezáltal képessé válik arra, hogy eltartsa magát. A végrendelet még mindenféle egyéb kikötést is tartalmazott, de a lényege az volt, hogy a két testvér akkor lehet gazdag, ha mind a ketten diplomát szereznek.

Bosse és Benny azonnal beiratkozott egy héthetes hegesztőtanfolyamra, és az ügyvéd megerősítette, hogy a végrendelet értelmében választásuk elfogadható, „bár gyanítom, Frank bácsikájuk ennél magasabb szintre gondolt”.

A tanfolyam elvégzése közben félúton azonban két dolog történt. Az egyik az, hogy Benny egyszer s mindenkorra megelégelte, hogy a bátyja mellett a kisöcsi szerepét játssza. Ez mindig így volt, hosszú évek óta, de most eljött az ideje, hogy elmagyarázza bátyjának, mind a ketten felnőttek már, és ha Bossénak még mindig kell valaki, akit állandóan ugráltathat, akkor keressen magának valaki mást.

A másik pedig az, hogy Benny rájött, nem akar hegesztő lenni, és annyira nincs semmi érzéke a hegesztéshez, hogy a tanfolyamot is abba akarja hagyni.

A két testvér ezen elvitatkozott egy ideig, de Bennynek közben sikerült átiratkoznia a stockholmi egyetem egyik botanikai kurzusára. Az ügyvéd szerint a végrendelet értelmezésébe a tanulás irányának megváltoztatása bőven belefér, feltéve, ha nem jár megszakítással.

Bosse hamarosan letette a hegesztővizsgát, de egy fillért sem kapott Frasse bácsi pénzéből, mivel öccse, Benny még mindig tanult. Havi apanázsának folyósítását viszont az ügyvéd a végrendelet rendelkezésének értelmében azonnal leállította.

A testvérek ezek után természetesen alaposan összerúgták a port. Amikor Bosse egy éjszaka részegen megrugdosta és összetörte Benny vadonatúj, 125 köbcentis motorját (melyet a számára továbbra is folyósított, bőséges havi ellátmányból vett), a testvéri szeretet és az összetartozás érzése véget ért közöttük.

Bosse üzleti vállalkozásokba fogott Frasse bácsi szellemében, de többnyire Frasse bácsi tehetsége nélkül. Egy idő után elköltözött Västergötlandba, részben azért, hogy új lendületet adjon üzleteinek, részben pedig azért, hogy még véletlenül se kelljen összetalálkoznia utált öccsével. Benny eközben folytatta tanulmányait. Teltek-múltak az évek. A havi apanázs szép összeg volt, és ha a végső vizsga előtt kiszállt, és új tárgyat kezdett tanulni, Benny egészen jól megélt belőle, miközben erőszakos és ostoba bátyja továbbra is várhatott a pénzére.

Így élt Benny harminc éven át, míg egy szép napon jelentkezett nála a jócskán megöregedett ügyvéd, és közölte vele, hogy az örökség elapadt, vége a havi kifizetéseknek, és egyáltalán, az ügynek magának is vége, a pénz teljesen elfogyott. A két testvér végleg búcsút mondhat az örökségnek, mondta a már kilencvenéves ügyvéd, akit talán csak ez az egy ügy tartott életben, mert néhány héttel később a tévé előtt ülve, a foteljében meg is halt.

Ez alig néhány hónapja történt, és Bennynek hirtelen munka után kellett néznie. De Svédország egyik legképzettebb embere nem tudott sehol sem elhelyezkedni, mert a munkaerőpiacot nem a tanulásban eltöltött évek száma, hanem a tanulás eredménye érdekelte. Hiába volt Bennynek tíz majdnem teljesen befejezett egyetemi szakja, mégis egy utcai büfét kellett nyitnia, hogy egyáltalán dolgozhasson valamit. Benny és Bosse az örökség feléléséről szóló ügyvédi bejelentés miatt újra kapcsolatba lépett egymással. Bosse olyan hangnemben beszélt az öccsével, hogy Benny a közeljövőben nem tervezte bátyja meglátogatását.

Amikor Benny az elbeszélésben eljutott idáig, Julius aggódni kezdett, a Szépség nem akar-e további részleteket is megtudni, például azt, hogyan ismerkedett meg Benny Juliusszal és Allannal. De a Szépség a sör és a gyomorkeserű segítségével nagyvonalúan átsiklott a részleteken. Inkább az járt a fejében: veszedelmesen közel került hozzá, hogy meglett kora ellenére szerelmes legyen.

– Mi vagy még majdnem, az állatorvoson kívül? – kérdezte a nő csillogó szemmel.

Benny is tudta, akárcsak Julius, hogy az elmúlt nap fejleményeit nem volna jó túlságosan részletezve előadni, úgyhogy hálásan fogadta a Szépség kérdését. De nem emlékszik már mindenre, mondta, három évtizedbe az iskolapadban sok minden belefér, főként ha az ember időnként meg is tanulja a leckét, amit feladnak. Benny annyira mindenesetre emlékezett, hogy majdnem állatorvos, majdnem általános orvos, majdnem építész, majdnem mérnök, majdnem botanikus, majdnem nyelvtanár, majdnem sportpedagógus, majdnem történész és majdnem még tucatnyi más is. Tetézve mindezt azzal, hogy elvégzett jó néhány rövidebb, különféle szintű és fontosságú kurzust is. Akár hajtós diáknak is lehetett volna nevezni, mert némelyik szemeszter alatt egyszerre több kurzusra is járt.

Aztán Bennynek eszébe jutott, hogy még majdnem valami, amiről majdnem megfeledkezett. Felállt, a Szépség felé fordult, és szavalni kezdett:

 

 

Szavait néma csend fogadta, csak a Szépség mormogott el halkan valami káromkodást, miközben mélyen elpirult.

– Erik Axel Karlfeldt – tette hozzá magyarázatképpen Benny. – Az ő soraival szeretném megköszönni a szíves vendéglátást. Mondtam már, hogy majdnem irodalomtörténész is vagyok?

Benny ezután talán túl messzire ment, mert felkérte a Szépséget egy táncra a kandalló előtt, amire a nő azonnal nemet mondott, hozzátéve, hogy a mókázásnak is kell, hogy legyen valami kibaszott határa. De Julius látta, hogy a Szépségnek jólesik a bók. A tréningfelsőjén feljebb húzta a cipzárt, alul pedig lejjebb húzta a derekán, hogy jobban domborítson Bennynek.

Allan ezután visszavonult, a többiek kávéval folytatták, és aki kért, konyakot is kapott. Julius mindkettőt örömmel fogadta, Benny beérte az előbbivel.

Julius elárasztotta a Szépséget kérdéseivel a házával és a múltjával kapcsolatban, részben azért, mert kíváncsi volt rá, részben pedig azért, mert mindenáron el akarta kerülni, hogy róluk magukról legyen szó, hogy kik is ők voltaképpen, hová mennek, és miért. De ez a veszély nem fenyegette, mert a Szépség egyre jobban belemelegedett a mesélésbe, elmondta, milyen volt a gyerekkora, a férje, akihez tizennyolc éves korában feleségül ment, s akit tíz évvel később kirúgott (a történetnek ezt a részét a szokásosnál is több szitokszó tarkította), hogy miért nem lett gyereke, hogy Tószeg a szülei nyaralója volt, amíg anyja meg nem halt hét évvel ezelőtt, és apja megengedte neki, hogy ez legyen az állandó lakhelye, hogy mennyire unta a betegirányítói munkát a rottnei rendelőben, és hogy az örökölt pénze lassan elfogy, és hamarosan odébb kell állnia és valami más elfoglaltság után kell néznie.

– Hiszen már negyvenhárom éves vagyok – mondta a Szépség. – Félúton, banyek, a sír felé.

– Azt soha nem tudhatja az ember – jegyezte meg Julius.

 

 

A kutya vezetője újabb utasításokat adott a kutyának, Kicki otthagyta a hajtányt, és elindult az üzem udvara felé. Aronsson felügyelő reménykedni kezdett, hogy az imént említett hulla felbukkan valahol, de mintegy harminc méter után Kicki megállt, körbejárt, tanácstalanul forgolódott, majd esdeklő tekintettel nézett gazdájára.

– Kicki bocsánatot kér, de nem tudja megmondani, hová tűnt a holttest – fordította le közlendőjét a kutya vezetője.

De a kutyától kapott információt talán nem olyan pontosan adta tovább, ahogy kellett volna. Aronsson felügyelő azt vette ki szavaiból, hogy Kicki a hullának már a hajtánynál nyomát vesztette. De ha Kicki beszélni tudna, elmondta volna, hogy a holttest jó néhány métert megtett az üzem területén, mielőtt eltűnt. És ha Aronsson felügyelő ezt hallja, talán utánanézett volna, miféle szállítmányok hagyták el az üzem területét az elmúlt órákban. Ez esetben egyszerű választ kapott volna kérdésére: egyetlenegy pótkocsis kamion indult útnak Göteborg kikötője felé behajózásra váró szállítmányával. És ha semmi nem jön közbe, riaszthatta volna a helyi rendőrség autópálya-ügyeletét, és a kamiont már Trollhättan közelében leinthették volna. Így viszont a holttest eltávozott az országból.

 

Alig három hét múlva a Szuezi-csatornából éppen kifelé hajózó uszály fedélzetén az őrséget ellátó fiatal egyiptomi matróz orrát már nagyon facsarta a hajó rakteréből felszálló bűz.

Amikor már nem bírta tovább elviselni, benedvesített egy rongyot, és az orra elé kötötte. Az egyik ládában aztán megtalálta a magyarázatot a szag eredetére. Egy rothadó hulla feküdt benne.

Az egyiptomi matróz kicsit spekulált. Ha ott hagyja a hullát, ahol van, az egész hátralévő úton szagolnia kell. Azonkívül minden bizonnyal alapos kihallgatásnak vetik alá Dzsibutiban a rendőrségen, és hát a dzsibuti rendőrök módszereit mindenki jól ismeri.

A hulla eltüntetésének gondolata sem villanyozta fel különösebben, de végül mégis rászánta magát. Előbb azonban kiürítette a hulla zsebeit, megszabadította az értéktárgyaitól – valami mégiscsak jár neki ezért a szívességért –, aztán felvonszolta a testet a fedélzetre.

Így lett az egykori cingár fiatalemberből, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, és farmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again felirat virított, halak eledele a Vörös-tengerben.

 

 

A társaság Tószegen éjfél előtt megfogyatkozott. Julius felment az emeletre, és lefeküdt aludni, míg Benny és a Szépség beült a Mercedesbe azzal a céllal, hogy záróra után ellátogassanak a rottnei rendelőintézetbe. Félúton fölfedezték Allant a hátsó ülésen, egy takaró alatt. Allan felébredt, és elmondta, hogy először csak egy kis friss levegőt akart szívni, de odakint elhatározta, hogy az autóban fog aludni, mert rozoga térdeinek egy ilyen fárasztó nap után sok lett volna, ha még az emeletre is fel kell mászni.

– Már nem vagyok kilencvenéves – tette hozzá magyarázatképpen.

A duóból így trió lett az éjszakai túrán, de ennek persze nem volt semmi jelentősége. A Szépség részletesen elmondta tervét. A rendelőbe azzal a kulccsal fognak bemenni, amit a Szépség elfelejtett leadni, amikor kilépett. Ha bent lesznek, bekapcsolják Erlandsson doktor számítógépét, és Erlandsson nevében antibiotikumot írnak fel a Szépség számára. Ehhez persze szükség van Erlandsson doktor bejelentkezési adataira, de ez nem gond, közölte a Szépség, mert Erlandsson doktor nemcsak egy felfújt hólyag, hanem alapjában véve balfasz is. Az új számítógépes rendszert néhány évvel ezelőtt installálták, és a Szépségnek kellett megtanítania Erlandsson doktornak az elektronikus receptírást, és ő választott neki felhasználónevet és jelszót is.

 

A Mercedes megérkezett a tervezett bűncselekmény helyszínére. Benny, Allan és a Szépség kiszállt a kocsiból, hogy az akció előtt terepszemlét tartsanak. Amilyen szerencséjük volt, pont ekkor hajtott el mellettük lassan egy autó, melynek vezetője éppolyan elképedéssel bámult a trióra, mint a trió őrá. Rottnéban éjfél után már egyetlen ébren levő ember is szenzációnak számít. Hát még négy, mint ezen az éjszakán.

De az autó eltűnt az éjszakában, és megint minden elcsendesedett. A Szépség kinyitotta a hátsó oldalon lévő személyzeti bejárat ajtaját, Bennyvel és Allannal együtt felment Erlandsson doktor szobájába. Bekapcsolták a doktor számítógépét, és bejelentkeztek.

Minden a tervek szerint alakult, a Szépség elégedetten kuncogott mindaddig, amíg minden átmenet nélkül vadul káromkodni nem kezdett. Most jött rá, hogy a receptre nem lehet csak úgy ráírni, hogy „egy kiló antibiotikum”.

– Írd azt, hogy erytromycin, rifamin, gentamicin és rifampin, és 250 grammot mindegyikből – mondta Benny. – Így akkor kétfelől támadjuk meg a gyulladást.

A Szépség elismeréssel pillantott Bennyre. Aztán megkérte, hogy üljön le a géphez, és írja fel, amit az előbb mondott. Benny teljesítette a kérést, és felírt még mindenféle elsősegélynyújtó szert is, ami jól jöhet még, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő.

A távozás a rendelőből éppolyan könnyen ment, mint a bejutás. Hazafelé úton sem történt semmi említésre méltó esemény. Benny és a Szépség segített Allannak fölmenni az emeletre, és mire az óra éjjel fél kettőt mutatott, a tószegi házban kialudt az utolsó lámpa is.

 

Ilyenkor már nem sokan vannak ébren. De Braåsban, alig néhány mérföldnyire Tószegtől, egy fiatalember nyugtalanul forgolódott ágyában, méghozzá nikotinéhség miatt. Kübli öccse volt az, a The Violence új vezetője. Három óra telt már el azóta, hogy elnyomta az utolsó cigarettáját, és szinte azonnal csillapíthatatlanul vágyakozni kezdett rá, hogy újra rágyújthasson. Átkozta magát, hogy elfelejtett cigarettát venni, mielőtt a boltok bezártak volna, ami Braåsban igen korai időpont szokott lenni.

Először arra gondolt, majd csak kibírja valahogy reggelig, de éjfél körül nem bírta tovább. Ekkor jutott eszébe, hogy most is azt kellene tennie, amit a régi szép időkben, amikor feszítővassal szerzett magának cigarettát. Igaz, nem Braåsban, mert itt vigyáznia kell a jó hírére. Itt akkor is bűntett elkövetésével gyanúsítják, amikor még nem is tudják, hogy egyáltalán történt-e bűntett.

Legjobb volna valahová messzebbre menni, de ahhoz a nikotinéhsége túl erős. A megoldás Rottne lett, ahova alig negyedóra alatt el lehet jutni. A motorját és a klubos dzsekijét otthon hagyta. Hétköznapi ruhájában beült a 240-es Volvójába, és lassan gördült végig a helység utcáin. A rendelőintézetnél legnagyobb meglepetésére három embert látott a járdán. Csak álltak, és nem csináltak semmit: egy vörös hajú nő, egy lófarkat viselő férfi és egy nagyon vén ember.

Kübli öccse ebből nem vont le messzemenő következtetéseket (a messzemenő következtetések levonása általában sem volt szokása). Inkább továbbhajtott még egy kilométert ugyanazon az úton, aztán nem messze az újságosbódétól megállt egy fa alatt, megpróbálta feltörni a bódét, de nem sikerült, mert a tulajdonos hevederzárakat szerelt az ajtóra, úgyhogy hazament, éppoly éhesen a nikotinra, mint amikor elindult.

 

 

Allan reggel, nem sokkal tizenegy óra után ébredt fel, és erősnek érezte magát. Kinézett az ablakon, smålandi lucfenyőket látott egy ugyancsak smålandi tó körül. A táj Sörmlandra emlékeztette. Az idő szépnek ígérkezett.

Felvette egyetlen ruháját, és arra gondolt, talán megengedhetné magának, hogy némileg megújítsa ruhatárát. Julius, Benny és ő még fogkefét sem hoztak magukkal.

Amikor Allan lejött a nappaliba, Julius és Benny már asztalnál ült és reggelizett. Julius már túl volt egy reggeli sétán, Benny viszont jóízűen és sokáig aludt. A Szépség kikészítette a tányérokat és poharakat az asztalra, és felírta egy papírlapra, mit hol találnak a konyhában. Ő maga bement Rottnéba. A papíron még az állt, hogy az urak szíveskedjenek a reggelijük egy részét a tányérjukon hagyni. Ennek letakarításáról Buster gondoskodik.

Allan jó reggelt kívánt, amire a többiek ugyancsak jó reggelttel válaszoltak. Julius ezek után közölte, arra gondol, maradhatnának még egy éjszakára Tószegen, a körülmények ugyanis nagyon csábítóak. Allan érdeklődött, magánsofőrjük nem gyakorolt-e rá némi pressziót ez ügyben a reggeli során, ami az előző este tanúsított rajongása fényében nem is volna meglepő. Julius azt felelte, hogy a reggelijéhez nemcsak tojást és pirítós kenyeret kapott Bennytől, hanem érvek egész sorát is azt bizonyítandó, miért volna legjobb az egész nyarat Tószegen tölteni, véleménye azonban, melyet e kérdésben kialakított, mégis a sajátja. Hova mennének innen egyébként, ha most menni akarnának? Nincs-e szükségük még egy nap gondolkodási időre? A maradáshoz mindössze arra volna szükség, hogy ők hárman megegyezzenek valami hihető történetben a kik ők és hova tartanak témájában. És a Szépség egyetértésére, természetesen.

Benny érdeklődéssel hallgatta Allan és Julius beszélgetését, és nyilván reménykedett, hogy azzal végződik, hogy még egy éjszakát eltölthetnek ugyanitt. A Szépség iránt az elmúlt nap felfakadó érzései nem múltak el, ellenkezőleg, már az is csalódást jelentett számára, hogy amikor lejött reggelizni, nem találkozott a Szépséggel. Az asszony annyit mindenesetre ráírt a papírra, hogy „köszönöm a tegnapi estét”. Vajon a versre gondolt, amit Benny elszavalt? Bárcsak minél hamarabb visszajönne!

De majdnem egy egész órát kellett még várnia, mire a Szépség visszaérkezett. Amikor kiszállt az autóból, Benny látta, hogy még szebb, mint tegnap. A piros tréningruha helyett ma igazi női ruhát vett fel, és Benny azon tanakodott magában, jól látja-e, hogy még fodrásznál is járt. Mindenesetre fürgén elébe ment, és így szólt:

– Szépségem! Csakhogy megjöttél!

Allan és Julius kissé hátrébb álltak, és derűsen nézték a szemük előtt kibontakozó idilli jelenetet. De mihelyt a Szépség kinyitotta száját, a mosoly lehervadt ajkukról. Az asszony gyors léptekkel elment Benny és a két öreg mellett, aztán a ház lépcsőfeljáróján megfordult, és azt mondta:

– Rohadt disznók! Mindent tudok! És tudni akarom azt is, amit még nem tudok. Mindenki jöjjön a nappaliba, MOST!

A Szépség sarkon fordult, és eltűnt a házban.

– Ha minden tud, mit akar még tudni? – kérdezte Benny.

– Te csak hallgass, Benny – mondta Julius.

– Ezt mondom én is – tette hozzá Allan.

És elindultak a házba, a sorsdöntő beszélgetésre.

 

 

A Szépség azzal kezdte napját, hogy megetette Szonját frissen kaszált fűvel, aztán felöltözködött. Némi vonakodással vallotta csak be önmagának, hogy szép akar lenni ennek a Bennynek a szemében. A piros melegítő helyett halványsárga nyári ruhát vett fel, borzas haját két copfba fonta. Kis festéket is rakott az arcára, és néhány csepp parfümöt fújt magára, mielőtt beült a piros VW Passatjába, és elindult Rottnéba bevásárolni.

Buster megszokott helyén, az anyósülésen ült, és halkan vakkantott egyet, amikor a kocsi bekanyarodott a rottnei szupermarket parkolójába. Az asszony utólag arra gondolt, a vakkantás azért tört ki Busterből, mert a kutya meglátta az üzlet bejárata mellett az Expressen címoldalát. Az újság két képet közölt az első oldalán, alul az öreg Juliusét, felül a még öregebb Allanét. A címsor így szólt:

 

 

A Szépség mélyen elvörösödött, a gondolatok vadul kergették egymást a fejében. Elöntötte a méreg, rögtön elvetette eredeti tervét, hogy bevásárol az ebédhez, mert a három gazfickónak még ebéd előtt ki kell takarodnia a házból! A Szépség ezért előbb a patikába ment, és kiváltotta a gyógyszereket, amiket Benny írt fel előző éjszaka, aztán vett egy Expressent, hogy részletesebben megismerkedjen a dolgok állásával.

Minél többet olvasott, annál dühösebb lett. De közben nem értette a dolgot. Benny a Never Again tagja volna? Julius meg tolvajkirály? És ki rabolt el kit? Hiszen egészen jól megvannak egymással.

Haragja végül legyőzte kíváncsiságát. Bármi legyen is a helyzet, őt átejtették. És Gunilla Björklundot büntetlenül nem lehet átejteni! „Szépségem!” Piha!

Visszaült a kocsiba, és újra el kellett olvasnia a cikket: „Hétfőn, a századik születésnapján eltűnt a malmköpingi idősek otthonából Allan Karlsson. A rendőrség arra gyanakszik, hogy a Never Again nevű motoros bűnbanda tagjai rabolták el. Az Expressen információja szerint Julius Jonsson, a közismert tolvaj is benne van az ügyben.”

Ezután mindenféle zavaros tanúvallomások következtek. Allan Karlssont látták a malmköpingi buszállomáson, aztán felszállt a Strängnäs felé induló buszra, amitől a Never Again banda tagja teljesen elvesztette a fejét. De várjunk csak... „...harminc év körüli, szőke férfi...”. Ez a leírás nem illik Bennyre. A Szépség szomorúan felsóhajtott... vagy megkönnyebbülten?

Fokozta a zavart, hogy Allan Karlssont egy nappal korábban egy hajtányon látták ülni a sörmlandi erdőben a hétpróbás tolvaj, Jonsson és a nemrég még borzasztóan dühös Never Again-bandatag társaságában. Az Expressen nem tudta pontosan feltárni, a három ember milyen viszonyban volt egymással, de feltevésük szerint Allan Karlssont a másik kettő foglyul ejtette. Ezt válaszolta legalábbis a vidkärri Tengroth gazda az újságíró többször is megismételt kérdésére.

Az Expressen végül hírt adott még egy epizódról, nevezetesen arról, hogy Benny Ljungberg, egy utcai büfé tulajdonosa is nyomtalanul eltűnt Åkerből, vagyis ugyanonnan, ahol a százéves férfit és a hétpróbás tolvajt utoljára látták.

A Szépség összehajtotta az újságot, és Buster szájába adta. Aztán elindult vissza az erdei ház felé, ahol – most már tudta – egy százéves embert, egy hétpróbás tolvajt és egy utcai büfé tulajdonosát látja éppen vendégül. Az utóbbi ugyan jóképű és vonzó férfi, és figyelemre méltó orvosi tudással rendelkezik, de a romantikának itt és most nincs helye. A Szépség egy pillanatra inkább szomorúnak, mint dühösnek érezte magát, de mire hazaért, a düh ismét felülkerekedett benne.

 

 

A Szépség kirántotta Buster szájából az Expressent, kihajtotta az első oldalt Allan és Julius fényképével, és némi előzetes szentségelés után hangosan felolvasta az egész cikket. Azután magyarázatot követelt a történtekre, és reményét fejezte ki, hogy öt perc múlva már egyiküket sem látja a házában. Összehajtotta az újságot, visszadugta Buster szájába, keresztbe fonta karját, és befejezésül dermesztően éles és elszánt hangon csak ennyit mondott:

– Nos???

Benny Allanra nézett, Allan pedig Juliusra, aki váratlanul elmosolyodott.

– Tolvajkirály – mondta. – Szóval ez volnék én. Nem is olyan rossz.

De a Szépségnek nem imponált. Az asszony arca már eddig is vörös volt, de még jobban elvörösödött, amikor közölte Juliusszal, hogy mindjárt agyonütött tolvajkirálynak is tekintheti magát, ha valaki nem mondja el azonnal, miről szól ez a történet. És az egybegyűlteknek is megismételte, amit magának már elmondott, jelesül azt, hogy a tószegi Gunilla Björklundot nem lehet büntetlenül átverni. Szavainak azzal is nyomatékor adott, hogy leakasztott a falról egy öreg sörétes puskát. Lőni nem lehet vele, ismerte be a Szépség, de arra azért jó, hogy ha kell, beverjem vele az összes tolvajkirály, utcai büfés és százéves aggastyán fejét. Erre valóban alkalmasnak látszott.

Julius Jonsson ajkáról gyorsan lehervadt a mosoly. Benny bénultan, tehetetlenül csüngő karral állt a Szépség előtt, és nem bírt másra gondolni, mint hogy most csúszik ki a kezéből a szerelmi boldogság. Allan ekkor a tettek mezejére lépett, és gondolkodási időt kért a Szépségtől. Ha a Szépségnek nincs ellene kifogása, négyszemközt szeretne beszélni Juliusszal a szomszéd helyiségben. Az asszony morogva beleegyezett, de figyelmeztette Allant, nehogy valami ostobaság jusson az eszébe. Allan megígérte, hogy rendesen fog viselkedni, aztán karon fogta Juliust, kiment vele a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Allan a tanácskozást azzal kezdte, hogy megkérdezte, van-e Juliusnak valami mentő ötlete, amivel az eddigiektől eltérően a Szépségnek nem okoz epeömlést. Julius azt felelte, azt látja egyetlen lehetséges megoldásnak, ha valamilyen formában résztulajdont kínálnak fel a Szépségnek a bőrönd tartalmának vonatkozásában. Allan elvben egyetértett vele, bár megjegyezte, semmi jó nem származik abból, ha mindennap elmondják valakinek, hogy Julius és Allan bőröndöket lop, melynek tulajdonosait, ha vissza akarják szerezni jogos tulajdonukat, elteszik láb alól, aztán ládába pakolják, és útnak indítják Afrika felé.

Julius Allan megjegyzését túlzásnak tartotta. Hiszen csak egyetlen embert tettek el láb alól, és az is megérdemelte sorsát. És ha most meghúzhatnák magukat, amíg a vihar elcsitul, többet már nem is kellene.

Allan erre azt mondta, hogy közben ő már gyorsan végiggondolta az egészet. Arra jutott, legjobb volna négy részre osztani a bőrönd tartalmát jómaga, Julius, Benny és a Szépség között. Ezzel megszűnne annak a kockázata is, hogy a két utóbbi esetleg kifecsegné a dolgot. Ráadásul Tószegen tölthetnék az egész nyarat, közben talán a motorosbanda is felhagyna a keresésükkel, már ha tényleg keresik őket, amit ugyan jó okuk van feltételezni.

– Huszonötmilliót költeni néhány heti lakbérre – sóhajtotta Julius, de arckifejezése elárulta, tudja, hogy Allannak igaza van.

A megbeszélés a konyhában véget ért. Julius és Allan visszatért a nappaliba. Allan további harminc másodperc türelmet kért a Szépségtől és Bennytől, miközben Julius felment a szobájába, ahonnan a bőrönddel a kezében jött vissza. A bőröndöt föltette a szoba közepén álló hosszú asztalra, és kinyitotta.

– Allan és én úgy döntöttünk, hogy négyen, egyenlő arányban osztozunk rajta.

– A kurva életbe! – mondta a Szépség.

– Egyenlő arányban? – kérdezte Benny.

– Igen, de a százezredet előbb vissza kell adnod – tette hozzá Allan. – És a visszajárót is a benzinpénzből.

– A büdös kurva életbe! – mondta a Szépség.

– Üljetek le, elmesélek mindent – mondta Julius.

 

A Szépség, akárcsak korábban Benny, nehezen emésztette meg a faládába csomagolt hulla történetét, Allan viszont annál jobban imponált neki azzal, hogy kimászott az ablakon, és egyszerűen kilépett a korábbi életéből.

– Nekem is ezt kellett volna tennem az első két hét után, amikor hozzámentem ahhoz a szarjankóhoz.

Tószeg falai közé visszatért a nyugalom. A Szépség és Buster ismét elmentek bevásárolni. Ételt, italt, ruhákat, tisztálkodószereket és még egy csomó mindent vettek. A Szépség mindenhol készpénzzel fizetett, ötszázkoronásokkal, amiket egy vastag kötegből húzott elő.

 

 

Aronsson felügyelő kihallgatta a tanút, az ötvenes éveiben járó bolti ellenőrnőt, aki Mjölbyben, a benzinkútnál dolgozott. Foglalkozása és az a mód, ahogy elmondta megfigyeléseit, szavahihető tanú benyomását keltették. Allant az elébe tett fényképeken is felismerte, a képek néhány héttel korábban készültek az idősek otthonában, az egyik lakó nyolcvanéves születésnapi buliján, és a készséges Alice nővér bocsátotta nemcsak a rendőrség, hanem a sajtó érdeklődő munkatársainak rendelkezésére is.

Aronsson felügyelőnek magában be kellett ismernie, hogy tegnap hibázott, amikor ezt a lehetőséget nem vette komolyan. De ezen most már hiába keseregne. Aronsson inkább az elemzésre koncentrált. Első ránézésre két magyarázat lehetséges: vagy tudta a két öregember és a büfés, hova mennek, vagy találomra választották a déli útirányt. Aronsson az előbbi magyarázatot részesítette előnyben, mert könnyebb követni valakit, aki tudja, hová megy, mint azt, aki csak cél nélkül bolyong. De ezeknél az embereknél nem lehetett tudni, mi a helyzet. Nincs magától értetődő kapcsolat egyfelől Allan Karlsson és Julius Jonsson között, másfelől az előbbiek és Benny Ljungberg között. Jonsson és Ljungberg ismerhették egymást, hiszen alig két mérföld távolságban laktak egymástól. De lehet, hogy Ljungberget elrabolták, és erőszakkal kényszerítették a volán mögé. És az is lehet, hogy a százéves embert is kényszerrel vették rá az utazásra, bár ennek két dolog is ellentmond: 1) az a tény, hogy Allan Karlsson Byringe-állomásnál szállt le a buszról, és a jelek szerint önként kereste fel Julius Jonssont, valamint 2) a tanúvallomások, melyek szerint Julius Jonsson és Allan Karlsson mind a hajtányon, mind az öntöde melletti sétaúton láthatólag jó viszonyban volt egymással.

Akárhogy is, a tanú megfigyelte, hogy az ezüstszínű Mercedes lekanyarodott az E4 autópályáról, és a 32-es számú műúton folytatta útját Tranås felé. Ez ugyan már több mint egy nappal ezelőtt történt, mégis figyelemre méltó. Mert ha valaki az E4-en halad dél felé, és Mjölbynél lekanyarodik a 32-es útra, rögtön elveszít jó néhány ésszerű úti célt. A Västervik/Vimmerby/Kalmar útirány szóba sem jöhet, mert akkor az autónak már Norrköpingnél le kellett volna kanyarodnia, esetleg Linköpingnél, attól függően, hol mentek fel az E4-re északon.

Még délebbre Jönköping és Värnamo környéke szintén kizárható, mert ott már semmiféle oka nem lehet annak, hogy valaki letérjen az európai autópályáról. Esetleg még Oskarshamn jöhetne szóba, ahonnan át lehet kelni Gotland szigetére, de a gotlandi kompok utaslistái ezt a feltevést nem támasztották alá. Ezek után Småland északi része maradt az egyetlen komolyan vehető lehetőség: Tranås, esetleg Nässjö, Åseda, Vetlanda és környéke. Déli irányban persze akár Växjőig is elmehetnek, de akkor semmiképpen sem a leggyorsabb úton. Ez a lehetőség nem kizárható, hiszen ha az öregek és a büfés úgy éreznék, hogy üldözik őket, a mellékutakon való közlekedés ésszerű választás volna részükről.

A legfőbb érv amellett, hogy mégis itt vannak a felügyelő által imént körülhatárolt környéken, elsősorban az volt, hogy a kocsiban ketten is tartózkodtak olyanok, akik nem rendelkeznek érvényes útlevéllel. Tehát nemigen igyekezhetnek bárhova külföldre. Másodsorban pedig az a tény, hogy Aronsson felügyelő munkatársai telefonon felhívtak minden létező benzinkutat déli, délkeleti és délnyugati irányban, harminctól ötven mérföldnyi távolságban, Mjölbytől délre. Senki sem látta az ezüstszínű Mercedest a három, figyelemre méltó utassal. Persze vehettek benzint automata kútnál is, de a legtöbb ember szeret olyan helyen tankolni, ahol van kiszolgálás és van egy kis bolt, mert a hosszú úton mindig jólesik egy kis édesség, egy üdítő vagy egy pár virsli. A személyzettel működő kutak esetleges használata mellett szólt az is, hogy egyszer már, Mjölbyben, tankoltak ilyen kútnál.

– Tranås, Eksjö, Nässjö, Vetlanda, Åseda... és környéke – mondta Aronsson felügyelő elégedetten saját magának, de arckifejezése ezután újra elkomorult.

– És azután?

 

 

Amikor a rémes éjszaka után a braåsi The Violence vezetője másnap délelőtt felébredt, első útja a benzinkúthoz vezetett, hogy végre csillapítani tudja nikotinéhségét. A bejárat előtti újságos állványon már kint virított az Expressen címoldala. A nagy fényképen... igen, egyértelműen felismerte az öregembert, akit előző éjszaka látott Rottnéban.

A sietségben elfelejtett cigarettát kérni. De az Expressent megvette, ámulva olvasta végig a cikket, és – felhívta bátyját, Küblit.

 

 

Az eltűnt, és valószínűleg elrabolt százéves ember rejtélye az egész országot foglalkoztatta. A TV4 Tények című esti műsora különkiadásban próbálta felgöngyölíteni az eseményeket, és ugyan nem jutott más vagy több eredményre, mint az Expressen, vagy némileg lassabb tempóban az Aftonbladet, mégis lekötötte mintegy másfél millió néző figyelmét, köztük magáét a százéves emberét és a három új barátjáét is a smålandi Tószeg tanyán.

– Ha nem tudnám, mi a helyzet, sajnálnám azt a szegény öreget – mondta Allan.

A Szépség nem tudott ennyire felszabadultan tekinteni az egészre, az volt a véleménye, jobb volna, ha egy ideg sem Allan, sem Julius és Benny nem mutatkozna az emberek előtt. A Mercedest pedig hátra kell állítani, az istálló mögé. Ő maga pedig másnap reggel bemegy a városba, és megveszi azt a bútorszállító kamiont, amit egy ideje már kinézett magának. Lehet, hogy hamarosan távozniuk kell a házból, mégpedig gyorsan, s akkor az egész családnak mennie kell, Szonjának is.