15. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 9.

 

 

– Tessék, kedves bátyám, itt van hárommillió korona. És egyúttal megragadom az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek a Frasse bácsi örökségével kapcsolatos viselkedésemért.

Benny először találkozott bátyjával harminc év után, és mindjárt a tárgyra tért. Átnyújtotta neki a dobozba csomagolt pénzt még mielőtt kezet fogtak volna. És komoly arccal folytatta mondandóját, miközben bátyja még mindig nem tért teljesen magához a meglepetéstől:

– Két dolgot akarok még mondani neked. Az egyik az, hogy tényleg szükségünk van a segítségedre, mert nyakig benne vagyunk a kulimászban. A másik az, hogy a pénz, amit kaptál, a tiéd, mert megérdemled. Elkergethetsz minket, szíved joga, de a pénz akkor is a tied.

A két testvér a sárga kamion egyetlen működő fényszórója előtt állt a Klockaregård, vagyis Bosse nagyméretű háza előtt, Västergötlandban, Falköpingtől alig egy mérföldnyire délnyugati irányban. Bosse, amennyire bírta, összeszedte gondolatait, azután azt mondta, ha lehet, feltenne néhány kérdést. Megígérheti, a válaszok alapján dönteni fog a vendégszeretet kérdésében. Benny bólintott, és közölte, hogy az igazságnak megfelelően kíván válaszolni bátyja minden kérdésére.

– Akkor kezdjük – mondta Bosse. – A pénz, amit kaptam, tisztességes pénz?

– A legkevésbé sem az – felelte Benny.

– A rendőrök a nyomotokban vannak?

– A rendőrök is és valószínűleg a tolvajok is – mondta Benny. – De főként a tolvajok.

– Mi történt a kamionnal? Az eleje teljesen össze van törve.

– Elütöttünk egy tolvajt, teljes sebességgel.

– Meghalt?

– Sajnos nem. Bent fekszik a kamionban agyrázkódással, bordatöréssel, kartöréssel, és a jobb combján egy jókora nyílt sebbel. Az állapota súlyos, de stabil, ahogy mondani szokás.

– Magatokkal hoztátok?

– Súlyosbítja a helyzetünket, tudom.

– Mit kellene még tudnom?

– Hát, talán még azt, hogy útközben kinyírtunk két másik tolvajt, ennek a magunkkal hozott félholt alaknak a társait. Mind a kettő makacsul vissza akarta szerezni azt az ötvenmilliót, amely véletlenül hozzánk került.

– Ötvenmillió?

– Ötvenmillió. Mínusz a költségek. Például ennek a kamionnak az ára, többek között.

– Miért jártok kamionnal?

– Van nálunk egy elefánt is.

– Elefánt?

– Szonja a neve.

– Elefánt?

– Ázsiai.

– Elefánt?

– Elefánt.

Bosse egy ideig némán töprengett. Azután azt mondta:

– Az elefántot is loptátok?

– Nem, azt azért nem mondanám.

Bosse újra elhallgatott. Azután azt mondta:

– Grillcsirke sült krumplival a vacsora. Megfelel?

– A legnagyobb mértékben – mondta Benny.

– Valami innivaló is jár hozzá? – szólalt meg egy öreg hang a kamion belsejében.

 

 

Amikor kiderült, hogy a roncsba beszorult halott él, Benny azonnal megkérte Juliust, vegye elő az elsősegélynyújtó dobozt a kamion vezetőülése mögött lévő fülkéből. Benny azt mondta, tudja, mivel tartozik kis csoportjuknak, de neki mint majdnem-orvosnak gondolnia kell a majdnem letett orvosi esküjére is. Vagyis egyszerűen nem hagyhatja, hogy a halott elvérezzen.

Tíz perccel később már folytatták is útjukat Västergötland felé. A félhalottat kiemelték a roncsból, Benny megvizsgálta, felállította a diagnózist, és a megfelelő elsősegélynyújtó kellékekkel elvégezte a legfontosabb teendőket: elállította a jobb combból kiinduló erős vérzést, és rögzítette az eltört jobb alkar csontjait.

Ezután Allan és Julius hátraköltözött Szonja mellé, hogy a félhalott a Szépség betegápolói felügyeletével keresztbe fekhessen a vezetőfülke hátsó ülésén. Benny előzőleg még megmérte a vérnyomását és a pulzusát, és nagyjából rendben lévőnek találta. Kellő mennyiségű szintetikus morfium segítségével pedig gondoskodott róla, hogy a félhalott a fájdalmai ellenére álomba merüljön.

 

Mihelyt kiderült, hogy a társaság maradhat Bossénél, Benny újra megvizsgálta páciensét. A félhalott a morfiumtól még mindig mélyen aludt, és Benny úgy döntött, egyelőre ott hagyják, ahol van.

Benny ezek után csatlakozott a Bosse tágas konyhájában üldögélő társasághoz. Miközben a házigazda vacsorát készített, a barátok sorban beszámoltak az elmúlt napok drámai eseményeiről. Először Allan, aztán Julius, aztán Benny, akinek beszámolójához a Szépség kisebb megjegyzéseket fűzött, majd amikor a bandita BMW-jének összelapításához értek, ismét Benny.

Bossét, noha most tudta csak meg két ember halálának és haláluk eltitkolásának törvénybe ütköző, részletes történetét, csak egyvalami izgatta:

– Most akkor tisztázzuk, hogy jól értettem-e... szóval ebben a kamionban, itt a kapu előtt, valóban van egy elefánt?

– Igen, de holnap reggel már mindenképp ki kell engedni – mondta a Szépség.

Bosse egyébként nem gondolta, hogy bármin is meg kellene botránkoznia. Gyakran van úgy, hogy az embertől mást követel a törvény, és mást az erkölcs, mondta, és elég, ha csak a saját kis ügyeire gondol, ha példát akarna keresni a törvényesség emelt fővel való mellőzésének gyakorlatára.

– Valahogy így bántál te is az örökségünkkel, csak épp fordítva – vetette oda Bosse Bennynek.

– Na de ki törte össze az új motorbiciklimet? – riposztozott Benny.

– Az csak azért volt, mert kiszálltál a hegesztőtanfolyamról – mondta Bosse.

– Azért szálltam ki, mert folyton csak szívattál – felelte Benny.

Bossén látszott, hogy már száján a válasz öccse válaszára az ő válaszára, de Allan félbeszakította a fivérek vitáját, mondván, hogy sok helyet bejárt, és sok mindent látott már hosszú életében, és ha valamit, hát azt megtanulta, hogy a világ legnagyobb és látszólag legmegoldhatatlanabb konfliktusai mind egy szálig a következő tételekből indulnak ki: „Hülye vagy!” „Te vagy a hülye!” „Nem, te vagy a hülye!” A megoldás, folytatta Allan, legtöbbször úgy születik meg, hogy fognak egy üveg pálinkát, együtt megisszák, és előre tekintenek a jövőbe. Most azonban szerencsétlenül alakultak a körülmények, mert Benny antialkoholista. Allan természetesen magára vállalná Benny részének elfogyasztását a pálinkából, de attól tart, azért az mégsem ugyanaz.

– Szóval egy üveg pálinkával meg lehetne oldani az izraeli-palesztin konfliktust? – kérdezte Bosse. – Melynek a gyökerei a bibliai időkig nyúlnak vissza?

– Ebben a bizonyos esetben, amelyikről beszélsz, nem kizárt, hogy egy üveg nem volna elég – felelte Allan. – De az alapelv ugyanaz.

– És akkor is működik, ha én valami mást iszom? – kérdezte Benny, aki hajthatatlansága miatt úgy érezte magát, mintha világokat döntene romba.

Allan elégedetten konstatálta a fejleményeket. A két fivér befejezte a vitát. Allan ezt be is jelentette, és hozzátette, hogy a szóban forgó pálinkát a konfliktusok megoldása helyett így most már másra is felhasználhatják.

A pálinka csak várjon a sorára, mondta Bosse, mert közben elkészült a vacsora. Frissen grillezett csirke, héjában sült krumpli, sör a nagyoknak és gyümölcslé az öcskösnek.

 

Miközben a konyhában asztalhoz ültek, odakint felébredt Per-Gunnar „Főnök” Gerdin. Fájt a feje, nehezen vette a levegőt, egyik karja fel volt kötve – valószínűleg eltört –, és a jobb combjában vérezni kezdett egy seb, a Főnök azonban így is kimászott a kamion vezetőfülkéjéből. Előzőleg, különös módon, megtalálta a kesztyűtartóban a saját revolverét. Úgy látszik, a világon rajta kívül mindenki hülye.

A morfium még dolgozott benne, így elviselte valahogy az erős fájdalmat, a gondolatait azonban nehezen tudta összeszedni. Mindenesetre körbebicegte az épületet, és benézett a különféle ablakokon, míg végül megállapította, hogy a ház valamennyi lakója a konyhában tartózkodik, beleértve egy juhászkutyát is. A konyha kertre nyíló ajtaja ráadásul nem volt bezárva. Ezen át sántikált be a Főnök nagy határozottsággal és bal kezében a revolvert szorongatva a konyhába, és azzal kezdte, hogy:

– Zárjátok be a kutyát a kamrába, különben lelövöm. És marad még a tárban öt töltényem, jut belőle mindannyiótoknak.

A Főnök maga is meglepődött, mennyire kordában tudja tartani haragját. A Szépség inkább bánatosnak látszott, mintsem ijedtnek, amikor bevezette Bustert a kamrába, és rázárta az ajtót. Buster csodálkozott és nyugtalan volt, de mindenekelőtt elégedett. Az éléskamrában találta magát; rosszabb helyet is el tudott képzelni egy kutyának.

A Főnök sorba állította az öt barátot. Közölte velük, hogy a sarokban álló táska az övé, és amikor elmegy, elviszi magával. A sorban állók közül talán életben lesz még valaki, vagy lesznek valakik, attól függően, milyen válaszokat kap a kérdéseire, és mennyi hiányzik a táska tartalmából.

A barátok közül Allan törte meg a csendet. Azt mondta, néhány millió kétségtelenül hiányzik a táskából, de a revolveres úr talán így is elégedett lesz, mivel a körülmények úgy alakultak, hogy nemrégiben a revolveres úr két kollégája is meghalt, és így a revolveres úrnak kevesebb emberrel kell osztoznia a táska tartalmán.

– Karó és Kübli meghalt? – kérdezte a Főnök.

– Durbincs?! – kiáltott fel Bosse váratlanul. – Akármi legyek, ha ez nem te vagy! De régen láttalak!

– Csibész Bosse!? – kiáltott fel Per-Gunnar „Durbincs” Gerdin.

Ezt követően Csibész Bosse és Durbincs Gerdin a konyha közepén megölelték egymást.

– Semmi kétség, ezt is túlélem – mondta Allan.

 

 

Buster kijöhetett a kamrából, Benny átkötözte „Durbincs” Gerdin vérző sebét, Csibész Bosse pedig még egy terítéket helyezett az asztalra.

– Elég a villa is – mondta Durbincs –, a jobb karomat még nem bírom használni.

– Pedig mindig jól bántál a késsel, ha szükséged volt rá – mondta Csibész Bosse.

Durbincs és Csibész nemcsak nagyon jó barátok voltak, hanem társak is az élelmiszer-kereskedelemben. Durbincs volt kettejük közül a türelmetlenebb, aki mindenben elöl járt, de egy lépéssel még annál is mindig előrébb akart járni. Útjaik akkor váltak el egymástól, amikor Durbincs kitalálta, hogy a Fülöp-szigetekről akar importálni svéd húsgolyót, méghozzá olyat, melyet előzőleg formalinnal tartósítanak, lehetővé téve, hogy három nap helyett három hónapig is elálljon (vagy akár három évig, attól függően, mennyire bőkezűen bánnak a formalinnal). Bossénak ez már sok volt. Azt mondta, nem hajlandó behozni olyan élelmiszert, amelynek a tartósítószere halált okozhat. Durbincs szerint Bosse eltúlozta a dolgot. Szerinte az emberek nem halnak bele egy kis vegyszer elfogyasztásába, a formalin ráadásul épp ellenkező hatást fejt ki.

Barátságban váltak el egymástól. Bosse a városból is eltávozott, Västergötlandba költözött, Durbincs pedig, leginkább csak próbaképpen, kirabolt egy importcéget, és a kísérlet olyan jól sikerült, hogy a húsgolyó-behozatal helyett a rablást választotta főfoglalkozásnak.

Kezdetben még tartották a kapcsolatot, évente egyszer-kétszer beszéltek egymással, de a beszélgetések ritkultak, és egy idő után teljesen elmaradtak – mindaddig, amíg egy este Durbincs váratlanul betántorgott Bosse konyhájába, ugyanolyan fenyegetően, mint amilyen fenyegetően Bosse emlékei szerint régen is fel tudott lépni, ha éppen olyan kedve volt.

Durbincs haragja azonban abban a pillanatban elpárolgott, ahogy felismerte ifjúkori társát és barátját. Mindjárt le is telepedett az asztalhoz Csibész Bosse és barátai közé. Karót és Küblit eltették ugyan láb alól, de ezen már nem lehet változtatni. A táska dolgát, meg minden egyebet majd elrendezik másnap. Mert itt most az evés és ivás öröme vár rá.

– Egészségünkre! – jelentette ki Per-Gunnar Durbincs Gerdin, és arccal előre egyenesen a tányérjába ájult.

 

Durbincs arcát megtörölgették, majd átvitték a vendégszobába, és lefektették. Benny újra felmérte aktuális egészségi állapotát, azután egy újabb adag szintetikus morfiumot adott be páciensének, hogy zavartalanul alhasson egészen másnapig.

Végre eljött a pillanat, amikor Benny és a többiek átadhatták magukat a csirke és a sült krumpli élvezetének. Élvezték is rendesen, abban nem volt hiba.

– Ez aztán a madár! – dicsérte meg a csirkét Julius, és a többiek is hangoztatták, hogy ennél szaftosabb szárnyast még soha életükben nem ettek. Mi a titka?

Bosse elmondta, hogy friss csirkehúst importál Lengyelországból („igazi cuccot, nem selejtet”), aztán minden egyes csirkébe saját kezűleg beinjekciózik körülbelül egy liter saját készítésű, különleges fűszeres vizet. Ezután a húst újracsomagolja, és mivel annyi minden történt már azzal a csirkével Västergötlandban, úgy érzi, nyugodt lelkiismerettel nevezheti „svéd” árunak.

– Sokkal jobb a fűszerkeverék miatt, sokkal nehezebb a víz miatt, és sokkal keresettebb az eredet-megjelölés miatt – foglalta össze Bosse áruja dicséretét.

Hirtelen beindult az üzlet, annak ellenére, hogy Bosse kiskereskedő. A vásárlók imádták a csirkéjét. A környékbeli nagykereskedőknek azonban óvatosságból egy darabot sem adott, mert azok, ha a közelben laknak, könnyen felfedezhetik, hogy Bosse udvarában bizony egyetlen szárnyas sem kapirgál.

Erre gondolt, amikor azt fejtegette, hogy az embertől mást kíván a törvény, és mást az erkölcs, folytatta Bosse. A lengyelek éppolyan jól etetik a csirkéiket, és azután éppolyan jól kitekerik a nyakukat, mint a svédek. A minőségnek semmi köze az ország határaihoz.

– Az emberek korlátoltak – szögezte le Bosse. – A franciáknak a francia hús ízlik jobban, a németeknek a német. Ugyanez a helyzet Svédországban. Az emberek érdekében így aztán bizonyos információkat megtartok magamnak.

– Ez kedves tőled – mondta Allan minden irónia nélkül.

Bosse elmesélte, hogy hasonlóképp jár el a görögdinnyével is, bár azt nem Lengyelországból, hanem Spanyolországból és Marokkóból hozza be. A dinnyét spanyol eredetűnek nevezi, mert hiába írná rá, hogy svéd, úgysem hinnék el. De mielőtt eladja, mindegyikbe befecskendez egy liter cukoroldatot.

– Sokkal nehezebbek lesznek, ami jó nekem! És sokkal finomabbak, ami jó a vásárlónak!

– Ez is nagyon szép tőled – mondta Allan. Ebben a megjegyzésében sem volt semmi irónia.

A Szépség arra gondolt, hogy a vásárlók között biztosan akadnak olyanok, akiknek egészségügyi okokból nem volna szabad elfogyasztani egy liter cukoroldatot, de nem mondott semmit. Úgy érezte, ennél az asztalnál erkölcsi kérdésekben senkinek sincs szavazójoga. Azonkívül a görögdinnye mennyeien finom volt, akárcsak előtte a csirke.

 

 

Göran Aronsson felügyelő a växjői Royal Corner szálloda éttermében ült, és csirkét evett cordon bleu módra. A csirke nem Västergötlandból származott, száraz volt és ízetlen. Aronsson azonban megivott hozzá egy üveg jó bort.

A vizsgálóbíró valószínűleg ezekben az órákban suttog bele egyet s mást a kihegyezett újságírói fülekbe, és másnap újra megrohanja őket a sajtó. Ranelid vizsgálóbíró persze jól kalkulál, ha arra számít, hogy bejelentéseket fognak kapni a horpadt sárhányójú sárga kamionról. Amíg erre vár, Aronsson maradhat ott, ahol van. Úgysincs más dolga: nincs családja, nincsenek közeli barátai, nincs még valami értelmes hobbija sem. Amikor ez a különös hajsza véget ér, végleg abbahagyja a szolgálatot, és visszavonul.

Aronsson felügyelő egy gin-tonikkal fejezte be az estét, elüldögélt a pohár mellett, sajnálta magát, és azon töprengett, mi volna, ha előhúzná szolgálati fegyverét, és lelőné a bárzongoristát. Ha ehelyett inkább józan maradt volna, és rendesen végiggondolta volna mindazt, amit amúgy tudott, az egész történet másképp alakult volna.

 

 

Az Expressen szerkesztőségében aznap este rövid megbeszélést tartottak, hogy eldöntsék, mi legyen a másnapi főcím. A hírrovat vezetője végül leszögezte, ha valahol egy halott van, az lehet gyilkosság, ha két halott van, az lehet kettős gyilkosság, de három halott sajnos mégsem lehet tömeggyilkosság, ahogy a hírszerkesztőség egyes tagjai szeretnék. A főcím azért így is hatásos lett:

 

 

 

Késő este volt már, és Klockaregård konyhájában a hangulat a tetőfokára hágott. Jobbnál jobb anekdoták és mulatságos történetek követték egymást. Bosse nagy sikert aratott, amikor előhúzott egy Bibliát, és bejelentette, el akarja mesélni, hogyan olvasta el az egészet az elejétől a végéig akarata ellenére. Allan tudni szerette volna, miféle ördögi kínzással vették rá erre Bossét, de kiderült, hogy nem erről van szó. Bosse nem külső kényszer hatására cselekedett így, hanem a saját kíváncsisága parancsára.

– Én ennyire kíváncsi soha nem leszek – mondta Allan.

Julius megkérdezte Allantól, abba tudná-e hagyni az állandó közbedumálást, hogy meghallgathassák végre Bosse történetét, mire Allan azt felelte, hogy abba. Bosse folytatta:

Néhány hónappal ezelőtt felhívta egy ismerőse, aki a Skövde közelében lévő hulladékégetőben dolgozott. Még Axevallából ismerték egymást, az ottani ügetőről, ahol reményeik szertefoszlatása céljából találkozni szoktak, valahányszor ott rendezték meg a V75-ös versenyeket. Ismerőse tudta, hogy Bosse lelkiismerete engedni szokott a kezdeményezéseknek némi mozgásteret, valamint azt is, hogy Bosse mindig készen áll az új bevételi források lehetőségének felkutatására.

Az történt, hogy beérkezett ötszáz kiló könyv egy raklapon, amit el kellett volna égetni, mert nem irodalomnak, hanem tüzelőanyagnak lett minősítve. Bosse ismerősét elfogta a kíváncsiság, mi lehet az átminősítés oka, kibontotta a rakományt a csomagolásból – és egyszer csak ott állt, kezében egy Bibliával (Bosse ismerőse egészen másra számított).

– De nem ám valami ócska Bibliáról van szó – mondta Bosse, és körbeadott egy példányt. – Hanem díszkiadásról, bőrkötésben, merített papíron, aranymetszéssel... és ezt nézzétek meg: kislexikon is van benne, színes térképek, mutatók...

– A kurva istenit! – mondta a Szépség elismerően.

– Ebben az esetben talán nem ez a jó szó – igazította ki Bosse –, de értem, mire gondolsz.

Ismerősét éppúgy lenyűgözte a lelet, mint most a jelenlévőket, és ahelyett, hogy eltüzelte volna a pompás könyveket, felhívta Bossét, és felajánlotta, hogy kicsempészi neki az egész rakományt, mondjuk... hát... egy ezresért.

Bosse rögtön elfogadta az ajánlatot, és a fészerében már aznap délután ott állt az ötszáz kiló Biblia. De bármennyit forgatta, nézegette a könyveket, nem talált bennük semmi hibát. A kérdés szinte az őrületbe kergette. Egy este végül letelepedett a nappaliban a kandalló elé, és elkezdte olvasni a „Kezdetben teremté...”-től kezdve, sorról sorra az egészet. Biztonság kedvéért elővette a saját bibliáját, amiből konfirmált, hogy az újat legyen mivel összehasonlítania. Valahol lennie kell benne valamilyen sajtóhibának, különben miért dobtak volna a szemétbe olyasmit, ami ilyen szép és ilyen... szent?

Bosse estéről estére csak olvasott és olvasott, amikor az Ószövetség végére ért, belefogott az Újszövetségbe, mindent összehasonlított a konfirmációs bibliájával – és továbbra sem talált benne semmiféle hibát.

Egyik este eljutott az utolsó fejezetig, aztán az utolsó oldalon az utolsó versig.

És ott volt! Ott állt az érthetetlen és megbocsáthatatlan sajtóhiba, ami miatt a könyvek tulajdonosa úgy döntött, hogy eltüzelteti őket.

Bosse ekkor mindenkinek adott egy-egy példányt az asztal körül, mindenki előrelapozott az utolsó oldal utolsó verséhez, és sorban egymás után mindenki felnevetett.

Bosse beérte annyival, hogy megtalálta a sajtóhibát, az már nem érdekelte, hogyan került bele a szövegbe. Kíváncsiságát a maga részéről kielégítette, ráadásul újra végigolvasott egy egész könyvet, ami iskolás kora óta nem történt meg vele, és kicsit meg is érintette a vallás. Nem úgy, hogy beleszólást engedett volna Istennek Klockaregård üzleti tevékenységébe, és nem is úgy, hogy megengedte volna az Úrnak, hogy jelen legyen, amikor a személyi jövedelemadóját vallja be, de életét máskülönben mégis az Atya, a Fiú és a Szentlélek kezébe helyezte. Mert egyiküknek sem volt semmilyen ellenvetése az ellen, hogy Bosse a hétvégeken és az ünnepnapokon bejárja Dél-Svédország piactereit, és kisebb sajtóhibával nyomott bibliákat áruljon. („Darabja csak 99 korona! Úristen, micsoda alkalmi vétel!”)

Ha Bossét érdekelte volna a történet, és ha minden ésszerű várakozással ellentétben sikerül kiderítenie az igazságot, akkor, mintegy kiegészítve az eddigieket, a következőket mesélhette volna el barátainak:

Rotterdam egyik külső negyedében élt egy nyomdász, akinek élete válságba került. Sok évvel azelőtt csatlakozott a Jehova tanúihoz, akik nem sokkal később kizárták maguk közül, mert túlságosan hangosan vonta kétségbe hitelességüket amiatt, hogy a gyülekezet nem kevesebb mint tizennégy alkalommal jósolta meg Jézus eljövetelét 1799 és 1980 között – és bámulatos módon mind a tizennégyszer tévedett.

A nyomdász ezek után a pünkösdi mozgalomhoz csatlakozott; tetszett neki a végső dolgokról szóló tanítás, Isten végső győzelmének gondolata a gonoszság fölött, Jézus visszajövetelének jóslata (a pünkösdi testvérek nem adták meg a pontos dátumot), és az is, hogy ifjúkorának szereplői közül legtöbben, beleértve apját is, a pokol lángjai közé kerülnek.

De a nyomdásznak egy szép napon új közössége is ajtót mutatott. Ezúttal az történt, hogy a gyülekezet gyűjtésből származó egyhavi bevétele, melyet a gondjaira bíztak, kézen-közön eltűnt. A nyomdász szemrebbenés nélkül letagadta, hogy bármi köze volna a pénz eltűnéséhez. És ami azt illeti, hát nem a megbocsátásban mutatkozik meg a kereszténység igazi ereje? Különben is, mi más választása lett volna, ha egyszer a kocsija szétesett alatta, és ha nem vesz magának újat, nem tarthatja meg az állását?

Keserű szájízzel fogott hozzá a nyomdász a munkahelyén az előtte álló aznapi feladatnak, a sors iróniájából kétezer példány Biblia kinyomtatásának! Ráadásul svéd megrendelésről volt szó, és a nyomdász úgy tudta, hogy apja azóta is Svédországban él, amióta elhagyta családját, amikor ő, a nyomdász, még csak hatéves volt.

A nyomdász könnyes szemmel táplálta be a szöveget fejezetenként a különleges nyomdagép memóriájába. Amikor az utolsó részhez ért – a Jelenések könyvéhez –, nem bírta tovább. Hogy volna lehetséges, hogy Jézus valaha is visszatérjen a földre? Hiszen itt a gonoszság uralkodik mindenek felett! A gonoszság egyszer s mindenkorra legyőzte a jóságot, mi értelme volna még bárminek is? És a Biblia... ugyan már, vicc az egész!

Így történt, hogy az idegroncs nyomdász hozzátett még egy sort az utolsó fejezet utolsó verséhez az általa épp akkor nyomtatott svéd Bibliában. A nyomdász nem sokat tudott már apja anyanyelvéből, de eszébe jutott egy rigmus, amiről úgy gondolta, jól illik a könyv végéhez. A következő formában nyomtatta ki tehát a Biblia utolsó két versét, és az általa hozzátett harmadikat:

20. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!

21. Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

22. Itt a vége, fuss el véle.

 

Így telt az este, és az estéből így lett éjszaka Klockaregårdban. Kiáradt rájuk a pálinka és a testvéri szeretet bősége, és áradt volna még tovább is, ha az absztinens Benny észre nem veszi, milyen későre jár. Véget vetett a vigasságnak, és közölte, hogy immár elkerülhetetlenül eljött a lefekvés ideje. Sok mindent kell másnap elintézniük, és jobb, ha kipihenten fognak hozzá.

– Ha kíváncsi természetű ember volnék, most azon töprengenék, ájult barátunk vajon milyen kedvében lesz holnap, amikor felébred – mondta Allan.