6. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2. - kedd, 2005. május 3.

 

 

A bőrönd színültig tele volt kötegekbe rakott ötszázasokkal. Julius gyors fejszámolást végzett. Tíz oszlop, öt sorban. Tizenöt köteg minden oszlopban, egyenként nagyjából ötvenezer...

– Az annyi, mint harminchét és fél millió, hajói számolom – mondta Julius.

– Szép summa – mondta Allan.

– Engedjetek ki, szemét állatok – ordította az ifjú a fagyasztókamrában.

Az ifjú kitartóan dühöngött; ordított, rugdosta az ajtót, aztán tovább ordított. Allannak és Juliusnak nyugalomra lett volna szüksége, hogy a meglepő fordulat után összeszedhessék gondolataikat, és erre ilyen hangzavarban képtelen voltak. Végül Allan úgy gondolta, itt az ideje, hogy kicsit lehűtsék a hőzöngő fiatalembert, és bekapcsolta a hűtőventilátort.

Nem is tartott sokáig, amíg a fiatalember észrevette, hogy a helyzete romlik. Elhallgatott, és megpróbálta összeszedni gondolatait. Ez normális körülmények között sem szokott könnyen menni neki, most azonban még kínzó fejfájás is gyötörte.

Pár percnyi töprengés után belátta, hogy fenyegetőzéssel és rugdalózással nem tud kiszabadulni szorult helyzetéből. Nincs más megoldás, kívülről kell segítséget hívnia. Nincs más hátra, fel kell hívnia a Főnököt. A gondolat elborzasztotta. De az alternatíva még rosszabbnak látszott.

Az ifjú habozott még néhány percig, miközben tovább hűlt körülötte a levegő. Végül elővette a mobiltelefonját.

Nincs térerő.

 

 

Az este után eljött az éjszaka, és az éjszaka után eljött a reggel. Allan felnyitotta a szemét, de nem tudta, hol van. Lehet, hogy álmában végre meghalt?

Egy derűs férfihang jó reggelt kívánt neki, és azt mondta, két hírt szeretne közölni vele, egy jót és egy rosszat. Melyiket szeretné Allan előbb hallani?

Allan legelőször is azt szerette volna tudni, hogy hol van, és miért. A térde fájt, tehát mégiscsak él. De nem lépett-e... és azután nem ment-e... és... vajon nem Julius-e a neve...?

A részek a helyükre kerültek, Allan felébredt. Matracon feküdt, a földön, Julius hálószobájában, Julius a haliba vezető ajtóban állt, és megismételte kérdését. A jó vagy a rossz hírt szeretné-e Allan előbb hallani?

– A jót – felelte Allan. – A rosszat megtarthatod magadnak.

Oké, egyezett bele Julius, és közölte a jó hírt: a konyhában terítve van az asztal, kész a reggeli. Kávé, vajas kenyér, szarvassült és tojás a szomszédoktól.

Micsoda jó hír! Allan nem hitte volna, hogy még egyszer az életben kap olyan reggelit, amiben nincs kása. Amikor letelepedett a konyhaasztal mellé, úgy érezte, már eléggé felkészült rá, hogy mégiscsak meghallgassa a rossz hírt is.

– A rossz hír – kezdett bele Julius, de némileg halkabban folytatta –, a rossz hír az, hogy tegnap este részegségünkben elfelejtettük kikapcsolni a hűtést a fagyasztókamrában.

– És? – kérdezte Allan.

– És... aki benne volt, az sajnálatos módon elhalálozott.

Allan egy ideig gondterhelten vakargatta a tarkóját, azután úgy döntött, nem hagyja, hogy ez a mulasztás beárnyékolja a napját.

– Hát ez tényleg sajnálatos. De meg kell mondanom, hogy a tojást tökéletesen eltaláltad, nem túl kemény, nem túl lágy.

 

 

Aronsson felügyelő nyolc óra körül, rosszkedvűen ébredt. Egy öregember eltűnése, akármilyen okból is, nem olyan kaliberű embernek való munka, mint ő.

Aronsson lezuhanyozott, felöltözött, és lement a Plevnagården szálloda földszinti reggeliző helyiségébe. Útközben találkozott a portással, aki átadta neki az előző este, nem sokkal a porta zárása után érkezett faxot.

Egy órával később a felügyelőnek megváltozott az üggyel kapcsolatos véleménye. A faxnak először nem tulajdonított különösebb jelentőséget, de aztán találkozott a buszállomás pénztárfülkéjében ülő, halottsápadt Ronny Hulthtal, aki alig néhány perc múlva megtört, és részletesen elmondta, mit élt át.

Nyomban ezután telefonáltak Eskilstunából, és közölték, hogy Flenben, a Sörmlandi Forgalomirányító Központban felfedezték, hogy tegnap este óta hiányzik a garázsból egy busz, továbbá kérték Aronssont, hívjon föl egy bizonyos Jessica Björkmant, annak a buszsofőrnek az élettársát, akit előbb elraboltak, utóbb pedig elengedtek.

Aronsson felügyelő visszatért a Plevnagården szállodába, hogy igyon egy csésze kávét, és összefoglalja az új információkat. Töprengése közben leírta megfigyeléseit:

 

Egy idősebb férfi, bizonyos Allan Karlsson eltűnik az idősek otthonában lévő szobájából, épp mielőtt meg akarják ünnepelni a századik születésnapját az otthon társalgójában. Karlsson a korához képest fantasztikusan jó állapotban van vagy volt, erre sok bizonyítékunk van, elsősorban az, hogy sikerült egyedül kimásznia az ablakán, feltéve persze, hogy kívülről nem segített neki valaki, bár a helyszíni megfigyelések arra utalnak, hogy a vénember egyedül követte el tettét. Az otthon főnővére, Alice Englund is ezt erősíti meg tanúvallomásában: „Allan kétségtelenül nagyon vén már, de iszonyú nagy lókötő, aki pontosan tudja, mit csinál”.

A nyomkövető kutya jelzése alapján megállapítható, hogy Karlsson egy ideig a virágágyásban álldogált, majd elindult, és hosszabb sétát tett Malmköpingben, mielőtt megérkezett volna a buszállomás várótermébe, ahol Ronny Hulth tanú szerint egyenesen a pénztárablakhoz ment, illetve csoszogott – Hulth megfigyelte, hogy Karlsson aprókat lépett, és papucs volt a lábán, nem cipő.

Hulth vallomása továbbá arra utal, hogy Karlsson egyszerűen megszökött, nem volt pontos úti célja. Gyorsan el akart távozni Malmköpingből, a jármű fajtája és az útirány nem volt számára fontos.

Ezt egyébként megerősítette Jessica Björkman, aki Lennart Ramnér buszvezető élettársa. Magát a buszvezetőt még nem lehet kihallgatni, mert túl sok altatót vett be. De Björkman vallomása használhatónak látszik. Karlsson egy meghatározott összegért vett jegyet Ramnértól. Így lett az úti célja Byringe-állomás megállóhely. Véletlenül. Vagyis nincs okunk feltételezni, hogy bárki vagy bármi várt volna azon a helyen Karlssonra.

A történetnek azonban van még egy érdekes mozzanata. Hulth nem figyelte meg, hogyan szerzett magának Karlsson egy bőröndöt, mielőtt felszállt volna a byringei buszra, de nem sokkal később már pontosan értette, mivel valaki, vélhetőleg a Never Again nevű bűnszervezet egyik tagja, hathatósan elmagyarázta neki.

Jessica Björkman szerint a történteket kábultan mesélő élettársa nem beszélt semmiféle bőröndről, de a központból érkező fax megerősítette, hogy Karlsson a bőröndöt – bármilyen hihetetlenül hangzik is – valószínűleg ellopta a Never Again csoport tagjától.

Björkman beszámolójából és az eskilstunai faxból továbbá megállapítható, hogy előbb Karlsson, úgy 15.20 körül, utóbb pedig a Never Again tagja is – mintegy négy órával később – leszállt a Byringe-állomás nevű megállóhelyen, hogy onnan gyalogosan folytassa útját ismeretlen célja felé. Az előbbi, aki egy bőröndöt is cipelt magával, kereken száz éves, az utóbbi körülbelül hetven-hetvenöt évvel fiatalabb.

 

Aronsson felügyelő becsukta noteszét, és megitta maradék kávéját. Az óra 10.25-öt mutatott.

– Irány Byringe-állomás.

 

 

Reggelizés közben Julius elmesélte Allannak, mit csinált és mit gondolt ki azokban a reggeli órákban, amikor Allan még aludt.

A fagyasztókamrában történt balesettel kezdte. Amikor rájött, hogy az este és az éjszaka folyamán a kamrában a hőmérséklet legalább tíz órán keresztül fagypont alatt volt, felkapta a feszítővasat, hogy szükség esetén valami fegyver legyen a kezében, és kinyitotta a fagyasztó ajtaját. Ha a fiatalember még él, korántsem lehet olyan fürge és erőteljes, hogy sikeresen ellenállhatna Juliusnak és feszítővasának.

De a feszítővassal bebiztosított óvatosság feleslegesnek bizonyult. Az ifjú összegörnyedve ült az üres láda tetején. Testét jégkristályok borították, szeme hideg tekintettel meredt a semmibe. Éppolyan halott volt, mint az orvul elejtett szarvasok szoktak lenni.

Julius sajnálta, hogy a dolog így alakult, de végül is praktikus megoldásnak tartotta. A megkergült vadembert nem lehetett volna csak úgy egyszerűen szabadon engedni. Julius kikapcsolta a hűtést, és nyitva hagyta a fagyasztó ajtaját. Azért, mert valaki halott, még nem kell feltétlenül mélyhűtöttnek is lennie.

Julius begyújtott a konyhai tűzhelyben, hogy ne fázzon, és átszámolta a pénzt. A végösszeg nem harminchétmillió volt, ahogy az este gyors becsléssel megállapította, hanem pontosan ötvenmillió.

Allan érdeklődéssel hallgatta Julius beszámolóját, miközben régen nem tapasztalt jó étvággyal fogyasztotta reggelijét. Csak akkor szólalt meg, amikor Julius az anyagiakról kezdett beszélni.

– Hát igen, ötvenmilliót könnyebb megfelezni. Két egyenlő részre osztani. Megkérhetlek, hogy add ide a sót?

Julius teljesítette Allan kérését, és közben kifejtette, hogy ő a harminchétmilliót is el tudná osztani kétfelé, ha szükség lenne rá, de egyetért vele, hogy az ötvenet könnyebb elfelezni. Julius ezután komolyra fordította a szót. Leült Allannal szemben a konyhaasztal másik oldalán, és azt mondta, ideje, hogy végleg eltávozzanak ebből a használaton kívül helyezett állomásépületből. A fagyasztókamrában üldögélő fiatalember ugyan már nem árthat nekik, de ki tudja, milyen nyomokat hagyott maga után, amíg ide nem ért? Bármikor betoppanhat a konyhájukba tíz újabb fiatalember, akik éppolyan dühösen handabandáznának, mint az, amelyik már befejezte a handabandázást.

Allan egyetértett a javaslattal, de emlékeztette Juliust arra, hogy előrehaladott életkorban van, és már nem olyan mozgékony, mint régen. Julius megígérte, gondoskodni fog róla, hogy az út minél kisebb részét kelljen gyalogszerrel megtenni. De innen mindenképpen odébb kell állniuk. És legjobb volna, ha a fagyasztóban csücsülő ifjút is magukkal vinnék. Hiába öregek már mind a ketten, semmiképp sem írnák a javukra, ha halottat hagynának maguk mögött.

A reggelivel végeztek, eljött az ideje, hogy útra keljenek. Julius és Allan kivonszolták a halottat a fagyasztókamrából a konyhába, és amíg erőt gyűjtöttek a következő erőpróbához, ráültették egy székre.

Allan tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert, majd azt mondta:

– Ahhoz képest, hogy milyen magas, meglepően kis lába van. Az a kérdés, hogy vajon szüksége van-e még a cipőjére?

Julius azt felelte, hogy odakint még délelőtt is hideg van, és Allan lába valószínűleg jobban fázik, mint a fiatalemberé. Ha Allan úgy látja, hogy a méret megfelel neki, nyugodtan vegye le róla a cipőt. Az ifjú hallgatása amúgy is beleegyezést jelent.

A cipő kicsit nagy volt Allannak, de mégiscsak cipő, és menekülés közben jobb dolog cipőt viselni, mint egy pár elnyűtt házipapucsot.

A következő feladat a fiatalember kituszkolása volt az előszobába, azután pedig a legurítása a lépcsőn. Amikor végre mind a hárman kinn voltak a peronon, ketten álló helyzetben, egyikük pedig a földön fekve, Allan azt tudakolta Juliustól, mit tervez, mi lenne a következő teendő.

– Ne menj sehova – mondta Julius Allannak. – Te se – szólt oda a fiatalembernek is, majd leugrott a peronról, és eltűnt az állomás egyetlen sínpárja mellett álló fészerben.

Egy perc múlva Julius kigurult a fészerből – egy hajtányon.

– 1954-es modell – mondta. – Tessék beszállni.

Julius ült legelöl, ő hajtotta a járművet. Allan közvetlenül mögötte, lábával inkább csak követve a pedál mozgását, míg a halott a jobb oldali ülésen ült, fejét egyenesen tartva egy seprűnyél segítségével, mereven bámuló tekintetét pedig sötét üvegű napszemüveg mögé rejtve.

A kis csapat tizenegy előtt öt perccel indult útnak. Három perccel később egy sötétkék Volvo kanyarodott be Byringe használaton kívül helyezett állomásépülete elé. Az autóból Göran Aronsson rendőrfelügyelő szállt ki.

A ház tagadhatatlanul elhagyatottnak látszott, de a biztonság kedvéért azért megnézi, mielőtt folytatja útját Byringébe, hogy kikérdezze a helybelieket,

Aronsson óvatosan lépdelt a peron ingatagnak látszó, korhadó padlatán. Kinyitotta a bejárati ajtót, és bekiabált: „Van itthon valaki?” Miután kérdésére nem kapott választ, elindult felfelé a lépcsőn az emeletre. Hát itt bizony a jelek szerint mégiscsak lakik valaki. A tűzhelyben még izzik a parázs, és egy csaknem teljesen befejezett reggeli maradványai láthatók a két személyre terített asztalon.

A földön pedig egy pár kopott posztópapucs hever.

 

 

A Never Again hivatalosan motorosklubnak volt bejelentve, a valóságban azonban egy kisebb csoport büntetett előéletű fiatalemberből állt, a vezetőjük egy még büntetettebb előéletű középkorú férfi volt, a bűnözői tevékenységet ráadásul mindegyikük gyakorolni is kívánta.

A csoport vezetőjét Per-Gunnar Gerdinnek hívták, de mindenki csak „Főnök”-nek szólította, másképp nem is merték volna, mert a Főnök így akarta, és a Főnök majdnem két méter magas volt, százharminc kilót nyomott, és szeretett késsel hadonászni, ha valami vagy valaki nem tetszett neki.

A Főnök kis lépésekkel indult el a bűnözői pályán. Egy vele egyidős társával zöldséget és gyümölcsöt importált Svédországba, és a származási országra vonatkozó adatokat folyamatosan meghamisította, részben azért, hogy az államot megfossza adóbevételének egy részétől, részben pedig azért, hogy magasabb áron adhassa el áruját a vásárlóknak.

A Főnök társának egyetlen kis hibája volt csak: túlságosan szűkre méretezte lelkiismeretének befogadóképességét. A Főnök komolyabb árukkal akarta folytatni az ipart, formalinnal tartósított élelmiszerekkel. Tudomást szerzett róla, hogy Ázsiában már előállítanak ilyet, és az a gondolata támadt, hogy svéd húsgombócot fog importálni a Fülöp-szigetekről, az árut olcsón, hajóval hozza be, mert a megfelelő mennyiségű formalinnal a hús, ha kell, akár három hónapig is eláll, akár harmincfokos melegben is.

Az ára viszont olyan alacsony, hogy a húsgombócot nem is kell svédnek nevezni, úgy is kifizetődik. A dán is megteszi, gondolta a Főnök, de a társa nem akart részt venni a vállalkozásban. Szerinte a formalin nagyon megfelel a hullák balzsamozására, de arra nem, hogy húsgombócoknak adjanak vele örök életet.

Útjaik elváltak egymástól, és a formalinos húsgombóc ötletét a Főnök végül soha nem valósította meg. Inkább azt az ötletét vette elő, hogy maszkot húz a fejére, és elrabolja legerősebb konkurensének, a Stockholmi Gyümölcsimport Kft.-nek a napi bevételét.

Egy machete és az „ide a pénzt, különben...” kezdetű dühös ordítás segítségével – tulajdon legnagyobb meglepetésére is – egy pillanat alatt negyvenegyezer koronával lett gazdagabb. Minek bajlódjon az ember importálással, ha egyszer szinte munka nélkül is ilyen jó pénzt lehet keresni?

A későbbiekben e gondolat jegyében folytatta tevékenységét. Többnyire sikeresen, a rablási iparágban egyéni vállalkozóként ledolgozott mintegy húsz év alatt csak alig néhányszor kellett szabadságát nem önként vállalt keretek között eltöltenie.

Két évtized után azonban a Főnök úgy gondolta, ideje volna valami nagyobb vállalkozásba fognia. Beszerzett magának két, jóval fiatalabb segédet, mindjárt adott is nekik vicces beceneveket (az egyiket Karónak, a másikat Küblinek hívta), és segítségükkel hamarosan két pénzszállító autót is sikeresen kirabolt.

A harmadik pénzszállító kirablásának azonban az lett az eredménye, hogy mind a hármuknak négy és fél évet kellett eltölteni a Hall nevű zárt intézményben. Itt pattant ki a Főnök fejéből a Never Again létrehozásának ötlete, amit azután gondosan megtervezett. Az első fázisban a klubnak mintegy ötven tagja lenne, akik három operatív csoportban dolgoznának: a „rablás”, a „drog” vagy a „zsarolás” ágazatban. A Never Again elnevezés a Főnök látomásának arra a vonására utal, hogy a bűnözésnek olyan tökéletesen zárt és professzionálisan működő struktúráját kívánta létrehozni, hogy a jelenlegihez hasonló kényszerszabadság eltöltése Hallban vagy ehhez hasonló zárt intézményekben egyszerűen soha többé ne legyen aktuális. A Never Again lesz a szervezett bűnözés Real Madridja (a Főnök szerette a focit).

A tagok toborzása Hall bentlakóinak körében jól indult. De a Főnök édesanyjának egyik levele, melyet a fiának írt, valahogy utat tévesztett, és kézről kézre járt a lakótársak között. A levélben a mama többek között intette fiacskáját, óvatosan barátkozzon a börtönben, nehogy rossz társaságba keveredjen, vigyázzon az érzékeny mandulájára, és azt írta, nagyon várja már, hogy az ő kis Per-Gunnarja kiszabaduljon, és újra játszhasson vele egy kört a Kincses Sziget társasjátékkal.

Ezek után a Főnök már hiába késeit meg két jugoszláv rabot ételosztás közben, és hiába tört-zúzott úgy nagy általánosságban. A tekintélye odalett. A harminc eddig verbuvált tagjelöltből huszonhét lelépett. Karón és Küblin kívül még egy venezuelai rab, José Maria Rodriguez maradt benn a csapatban, ez utóbbi azért, mert titokban szerelmes volt a főnökbe, de ezt még önmagának sem merte soha bevallani.

A venezuelait hazája fővárosa miatt mindenesetre Caracasnak nevezték el. De a Főnök, bármennyit szitkozódott és fenyegetőzött is, ezek után már egyetlen új tagot sem bírt verbuválni a klubjába. És egy szép napon három követőjével együtt szabadon bocsátották.

A Főnök először ejteni akarta az egész Never Again projektet, de a véletlen úgy hozta, hogy Caracasnak volt egy tágas lelkiismerettel és kétes hírnevű barátokkal rendelkező kolumbiai társa, és a dolgok úgy alakultak, hogy a Never Again közreműködésével Svédország lett a Kelet-Európába irányuló kolumbiai drogszállítmányok tranzitállomása. Az üzleti forgalom szépen növekedett, és a megfelelő személyi állományon túl immár ok sem volt rá, hogy a „rablás” és a „zsarolás” ágazatot is beindítsák.

 

 

A Főnök haditanácsot tartott Stockholmban Kübli és Caracas részvételével. Valami történt azzal a balfék Karóval, akinek az volt a feladata, hogy lebonyolítsa a klub eddigi legnagyobb tranzakcióját. A Főnök délelőtt beszélt az oroszokkal, akik megesküdtek rá, hogy megkapták az anyagot – és ki is fizették. Ha a Never Again futárja azután meglépett a táskával, az már nem az oroszok problémája. De ha a Never Again e miatt az ügy miatt táncra akarná őket felkérni, az oroszok nem fognak kosarat adni. Tudnak ők táncolni, ha kell. Keringőt is, mazurkát is.

A Főnök egyelőre abból indult ki, hogy az oroszok igazat mondanak (azonkívül biztos volt benne, hogy jobban táncolnak, mint ő). Azt pedig, hogy Karó csak úgy magától lelépett volna a pénzzel, kizárta. Karó ahhoz túl hülye. Vagy túl okos, attól függ, honnan nézzük.

Marad az, hogy valaki tudomást szerezhetett a tranzakcióról, kivárta a megfelelő pillanatot Malmköpingben vagy az úton vissza Stockholm felé, kinyírta Karót, és megszerezte a táskát.

De kicsoda? A Főnök nekiszegezte a kérdést a haditanács tagjainak, de nem kapott rá választ. A Főnök nem csodálkozott; már régóta tudta, hogy munkatársai orbitális hülyék mind a hárman.

Mindazonáltal úgy döntött, hogy Küblit csatasorba állítja, mert úgy vélte, hogy a hülye Kübli nem annyira hülye, mint a hülye Caracas. A hülye Küblinek tehát némileg nagyobb esélye van rá, hogy megtalálja a hülye Karót, sőt, magát a táskát is a pénzzel.

– Menj el Malmköpingbe, Kübli, és szaglássz körül. De öltözz föl rendesen, mert a város tele van rendőrökkel. Eltűnt valami százéves vénember.

 

 

Julius, Allan és a halott hajtánya végiggördült a sörmlandi erdőn. Vidkärr közelében balszerencséjükre összetalálkoztak egy gazdával, akinek Julius nem tudta a nevét. A gazda épp szemrevételezte a várható idei termését, amikor a trió a hajtányon elgurult mellette.

– Jó reggelt – mondta Julius.

– Szép időnk van – mondta Allan.

A halott és a gazda nem mondott semmit. De az utóbbi hosszan bámult a hajtány után.

Minél jobban közeledtek az Åker-öntödéhez, Julius annál gondterheltebb lett. Úgy tervezte, ha útközben patak vagy folyó mellett haladnak el, megszabadulhat a halottól. De nem keresztezte útjukat egyetlen folyó sem. Julius még végig se gondolta egészen a helyzetet, amikor begördültek a gyártelep rakodóudvarára. Julius behúzta a féket, és idejében sikerült megállítania a járművet. A halott előrezuhant, és beverte a homlokát egy vasfogantyúba.

– Más körülmények között ez fájdalmas lett volna – mondta Allan.

– Annak is vannak előnyei, ha valaki már nem él – tette hozzá Julius.

Julius leszállt a hajtányról, és egy fa mögül belesett a rakodóudvarra. A szerelőcsarnok hatalmas kapui nyitva álltak, de a telep elhagyatottnak látszott. Julius az órájára pillantott. Tíz perccel múlt tizenkettő. Ebédidő, jött rá a magyarázatra, és közben egy nagy konténert mustrálhatott. Julius közölte, hogy rövid felderítőútra indul. Allan sok sikert kívánt neki, és kérte, vigyázzon, hogy ne tévedjen el.

Ennek nem volt nagyobb kockázata, mert Julius csak a mintegy harminc méter távolságban lévő konténerhez akart menni. Bemászott a konténerbe, és egy percre eltűnt Allan szeme elől. Aztán előjött. Visszament a hajtányhoz, és közölte, már tudja, mit csináljanak a halottal.

A konténer félig meg volt rakva egy méter átmérőjű és legalább három méter hosszú fémhengerekkel, melyek külön-külön a végükön nyitható faládákba voltak csomagolva. Allan teljesen kimerült, mire a nehéz holttestet végre elhelyezték az egyik középső henger belsejében. Ám amikor lecsukta a láda nyílásának fedelét, és meglátta rajta a szállítócédulát, egészen felélénkült.

Addisz-Abeba.

– Még világot is láthat, ha nyitva tartja a szemét – mondta Allan.

– Sietnünk kell, öreg – felelte Julius. – Itt nem maradhatunk.

A hadművelet sikerült, a két öreg visszahúzódott a fák mögé még jóval azelőtt, hogy a gyárban az ebédidő véget ért volna. Felültek a hajtányra, hogy kipihenjék magukat, és hamarosan megélénkült körülöttük a gyárudvar. Az egyik darus kocsi sofőrje folytatta a hengerek rakodását, és a konténer hamarosan megtelt. A sofőr lezárta a konténert, hozott egy üreset, és folytatta a rakodást.

Allan kíváncsi volt, vajon mit gyártanak ebben az üzemben. Julius tudott róla, hogy a gyárnak nagy múltja van, itt már a 17. században is ágyúkat öntöttek, és ezekkel láttak el mindenkit, aki a harmincéves háborúban nagyobb hatékonyságra törekedett az ellenség pusztításában.

Allan úgy vélte, feleslegesen gyilkolták egymást az emberek a 17. században. Akkor is meghaltak volna, ha nem heveskednek annyit. Julius szerint ez minden korban így van, majd azzal folytatta, hogy az ebédidő lejárt, és ideje, hogy helyet változtassanak. Arra gondolt, hogy folytassák útjukat Åker központi részéig, s ott majd kitalálják, hogyan tovább.

 

 

Aronsson felügyelő Byringében végigjárta az öreg állomásépületet, de nem talált semmi érdemleges nyomot a posztópapucson kívül, mely valószínűleg a százéves emberé lehetett. Magával viszi, és megmutatja az idősek otthona személyzetének.

Igaz, vízfoltokat is talált a konyha kövezetén, melyek egy fagyasztókamrába vezettek, melynek hűtése ki volt kapcsolva, és az ajtaja nyitva állt. De ezzel nem tud semmit se kezdeni.

Inkább továbbment Byringébe, hogy kikérdezze a helybelieket. Három házban voltak otthon a lakók, és mind a három család egybehangzóan állította, hogy az állomásépület emeletén egy bizonyos Julius Jonsson lakik, hogy ez a Julius Jonsson tolvaj és csaló, akivel senki nem hajlandó szóba állni, és hogy tegnap este óta nem hallottak és nem láttak semmi különöset. És hogy ez a Julius Jonsson megint valami zavaros ügybe keveredett, az biztos.

– Csukassa le! – követelte a legdühösebb szomszéd.

– Miért? – kérdezte fáradtan a felügyelő.

– Mert éjszakánként kilopja a tojásokat a tyúkólamból, mert a múlt télen ellopta a vadonatúj taposószánomat, átfestette, és azt mondta, hogy az övé, mert könyveket rendel a nevemben, aztán kilopja őket a postaládámból, amikor megjönnek, és a számlát nekem kell kifizetnem, mert házipálinkát próbál eladni a tizennégy éves fiamnak, mert...

– Jó, jó, rendben van. Lecsukatom. Csak előbb meg kell találnom.

Aronsson elindult vissza Malmköpingbe, és körülbelül félúton járhatott, amikor megszólalt a telefonja. A kollégák hívták az ügyeletről. Egy Tengroth nevű gazdálkodó hívta fel őket Vidkärrből, és egy érdekes fejleményről számolt be. Az egyik környékbeli, kisstílű szélhámos nemrég haladt el egy hajtányon Tengroth földje mellett a Byringe és az Åker-öntöde közötti, használaton kívül helyezett vasúti szárnyvonalon. A hajtányon ült még egy öregember egy nagy bőrönddel és egy napszemüveget viselő fiatalabb ember. Tengroth gazda szerint a fiatalember irányította a társaságot. Annak ellenére, hogy csak zokni volt a lábán...

– Na, ebből most már egy büdös szót sem értek – mondta Aronsson felügyelő, és olyan sebességgel fordult meg kocsijával, hogy a posztópapucsok lerepültek a földre.

 

 

Pár száz méter után Allan amúgy is lassú járása még tovább lassult. Nem panaszkodott, de Julius látta, hogy a térdét már alig bírja behajlítani. Jobbra előre az utcán büfésbódé állt. Julius megígérte Allannak, ha kitart odáig, meghívja egy adag sült kolbászra, most ugyanis megengedheti magának, aztán majd gondoskodik valamilyen közlekedési eszközről. Allan azt felelte, ha eddig soha életében nem panaszkodott egy kis fájdalom miatt, most már nem fogja elkezdeni, egy adag sült kolbász egy kis kenyérrel viszont kétségtelenül jólesne neki.

Julius meggyorsította lépteit, Allan sántikálva követte. Mire Allan odaért a büféhez, Julius már félig megette a maga sült kolbászát a hozzá való kenyérrel. De ennél többet is intézett.

– Allan – mondta –, hadd mutassam be neked Bennyt. Ő az új magánsofőrünk.

Benny, a büfésbódé tulajdonosa az ötvenes éveiben járt, és még minden szál haja megvolt, beleértve azokat is, melyeket hátul lófarokban fogott össze. Körülbelül két perc leforgása alatt Juliusnak sikerült megvásárolnia egy adag sült kolbászt kenyérrel, egy Fantát, valamint Benny 1988-as, ezüstszínű Mercedesét Bennyvel együtt, mindezt százezer koronáért.

Allan a büfé tulajdonosára pillantott, aki még mindig a helyén állt, bent, a pult mögött.

– Megvettünk téged is? Vagy csak bérbe vettünk? – kérdezte végül.

– Az autót megvásárolták, a sofőrt felbérelték – felelte Benny. – Egyelőre tíz napra, aztán bizonyára újra megtárgyaljuk a feltételeket. Egy adag kolbász egyébként benne van az árban. Ajánlhatom a bécsi sült kolbászt?

Az ajánlat süket fülekre talált. Allan a szokásos főtt kolbászt kérte, ha lehetséges. Szerény véleménye szerint, tette még hozzá Allan, százezer korona egy ilyen öreg autóért túl nagy ár, még akkor is, ha a sofőr bele van számolva, úgyhogy a legkevesebb, amit a méltányosság megkíván, az egy üveg kakaó volna a kolbász mellé.

Benny ebbe minden további nélkül belement. Úgyis itt hagyja a büféjét, és egy üveg Pucko márkájú kakaóval több vagy kevesebb már nem számít. Az üzlet amúgy is rosszul ment; utcai büfét nyitni Åkerban éppolyan rossz ötletnek bizonyult, mint amilyennek a kezdet kezdetén látszott.

A helyzet az, közölte Benny, hogy ő már az urak szerencsés felbukkanása előtt is azon gondolkodott, hogy valami mást kellene kezdenie az életével. De magánsofőri pályára, őszintén szólva, nem gondolt.

A büfévezető vallomásának fényében Allan azzal a javaslattal állt elő, hogy Benny tegyen mindjárt egy egész rekesz Puckót a csomagtartóba. Julius a maga részéről pedig megígérte Bennynek, hogy adandó alkalommal vesz neki egy igazi sofőrsapkát, de ennek az a feltétele, hogy a büféssapkáját mindjárt vegye le fejéről, és bújjon elő a bódéjából, mert ideje már, hogy elinduljanak.

Benny úgy vélte, a sofőri feladat munkaköri leírása nem tartalmazza a vitát a munkaadójával, úgyhogy megtette, amit kértek tőle. A sapka a szemeteskosárban landolt, a rekesz Pucko néhány doboz Fanta társaságában pedig a csomagtartóban. De a bőröndöt Julius inkább maga mellett akarta tartani a hátsó ülésen. Allan előre ülhetett, ahol jól ki tudta nyújtani a lábát.

Åker történetének mind ez idáig egyetlen utcai büfése ezután beült annak a járműnek a kormánya mögé, amely pár perccel korábban még a saját Mercedese volt, de amelyet azóta szabályosan eladott a társaságában tartózkodó két idősebb úrnak.

– Hová kívánnak menni az urak? – érdeklődött Benny.

– Mi volna, ha észak felé indulnánk? – kérdezte Julius.

– Az jó lesz – mondta Allan. – Vagy inkább dél felé?

– Jó, menjünk délre – mondta Julius.

– Akkor irány dél – mondta Benny, és elindította az autót.

 

Tíz perccel később Aronsson felügyelő megérkezett Åkerbe. Csak követnie kellett a sínpárt tekintetével, és máris felfedezte az üzem mögött parkoló régi típusú hajtányt.

A hajtányon azonban nem talált semmiféle értékelhető nyomot. Az üzem udvarán a munkások valamiféle hengereket rakodtak konténerekbe. Egyikük sem látta, mikor érkezett oda a hajtány. Közvetlenül ebéd után láttak viszont két idősebb férfit sétálni az úton, egyikük egy nagy bőröndöt húzott maga után, a másik kissé lemaradva követte. Az utcai büfé irányába mentek, de hogy utána mi lett velük, azt senki sem tudta.

Aronsson tudni szerette volna, hogy valóban csak két férfi ment-e az utcán, és nem három, de harmadik embert a munkások nem láttak.

Az autóban ülve a benzinkút és a büfé felé Aronsson az új információkon töprengett. De a kép most már annyira sem állt össze, mint korábban.

Előbb a büfénél állt meg. Amúgy is kezdett már megéhezni. A büfé persze zárva volt. Nyilván nem érdemes büfét működtetni itt a világ végén, gondolta Aronsson, és továbbhajtott a benzinkúthoz. Az ottaniak nem hallottak és nem láttak semmit. De legalább volt sült kolbászuk, még ha kicsit benzinszagú is.

Aronsson gyorsan megebédelt, majd felkereste az élelmiszeráruházat, a virágüzletet és az ingatlanügynökséget. Közben megállt, és kikérdezte azt a néhány helybelit is, aki kutyájával, gyerekkocsijával vagy hitvesével az oldalán éppen az utcán sétált. De senkit nem talált, aki látott volna két vagy három férfit egy bőrönddel. A nyomok egyszerűen eltűntek valahol a gyár és a benzinkút között. Aronsson felügyelő úgy döntött, hogy visszatér Malmköpingbe. Volt egy pár posztópapucsa, melyet azonosítania kellett.

 

 

Göran Aronsson bűnügyi felügyelő az autóból felhívta a tartományi rendőrkapitányt, és helyzetjelentést adott. A kapitány hálásan fogadta hívását, mert 2 órakor sajtótájékoztatót kellett tartania a Plevnagården szállodában, és még nem volt semmi érdemleges mondanivalója.

A rendőrkapitány természetében volt egy csipetnyi színpadiasság, nem szeretett kevés anyaggal dolgozni, ha nem volt muszáj. Az információmorzsák, melyeket most Aronssontól kapott, kisegítették szorult helyzetéből.

A kapitány a sajtótájékoztatón tehát mindent kiteregetett, mielőtt Aronsson visszaért volna Malmköpingbe, és megakadályozta volna benne (ami nem valószínű). A kapitány bejelentette, hogy Allan Karlsson eltűnésével kapcsolatban a legújabb adatok szerint az emberrablás sem kizárható, ahogy arra a helyi lap tegnapi számában is már utalás történt. A rendőrségnek adatai vannak rá, hogy Karlsson életben van, de vélhetően alvilági figurák fogságában.

Az újságírók természetesen sok kérdést tettek föl, de a kapitány ügyesen megkerülte a pontos válaszadást. Annyit azért elárult, hogy Karlssont és feltételezett elrablóját az åkeri öntöde környékén látták alig néhány órával ezelőtt. És mindjárt fel is szólította a rendőrség leghűségesebb segítőtársait, vagyis az egyszerű állampolgárokat, hogy jelentsék, ha látnak valamit.

A tartományi rendőrkapitány csalódással vette tudomásul, hogy a tévések már hazamentek. Ez nem történhetett volna meg, ha az a lajhár Aronsson kicsit gyorsabban rukkol elő az emberrablásra vonatkozó információkkal. De az Expressen és az Aftonbladet tudósítói mindenesetre jelen voltak, akárcsak a helyi lap és a helyi rádió riporterei. A szálloda ebédlőjében leghátul álldogált még egy férfi, akit a rendőrkapitány az előző nap még nem látott. Csak nem a Távirati Iroda képviselője?

De Küblit nem a Távirati Iroda küldte ide, hanem a Főnök Stockholmból. És Kübli egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy Karó meglépett a suskával. Márpedig ha így van, fityinget sem ér az élete.

 

 

Mire Aronsson felügyelő megérkezett a Plevnagården hotelbe, a sajtótájékoztató véget ért. Útközben Aronsson megállt az idősek otthonánál, ahol bebizonyosodott, hogy a papucs, amit talált, Allan Karlssoné volt (Alice nővér megszagolta, és fintorogva bólintott).

Aronsson balszerencséjére összetalálkozott a parancsnokával a szálloda halijában, akitől megtudta, mi hangzott el a sajtótájékoztatón, és aki mindjárt utasította is, hogy oldja meg a problémát, lehetőleg úgy, hogy a valóság ne kerüljön logikai jellegű összeütközésbe mindazzal, amit ő imént a sajtótájékoztatón elmondott.

A tartományi rendőrkapitány eltávozott, mert sok dolga volt még. Eljött az ideje például, hogy az ügyészséget is bevonja az ügybe.

Aronsson letelepedett az egyik asztalhoz, rendelt egy csésze kávét, és újra végiggondolta a legfrissebb fejleményeket. A sok talányos töprengenivaló közül arra koncentrált, hogy vajon milyen viszonyban lehetett egymással a hajtány három utasa. Ha Tengroth tévedett abban, hogy Karlsson és Jonsson nem állt semmiféle kényszer hatása alatt utasuk részéről, akkor túszdrámáról lehet szó. Épp ezt jelentette be parancsnoka is a sajtótájékoztatón, ami némiképp gyengítette ugyan hipotézisét. A rendőrkapitánynak ugyanis ritkán van igaza. Azonkívül vannak tanúk, akik Åkerban látták az utcán sétálni Karlssont és Jonssont – a bőrönddel. Lehetséges volna, hogy Karlsson és Jonsson, a két öregember legyűrte a Never Again banda fiatal és erős tagjának ellenállását, és a hajtányról belökték egy árokba?

Hihetetlen, de nem lehetetlen. Aronsson úgy döntött, ismét segítségül hívja az eskilstunai rendőrkutyát. Hosszú séta vár majd a kutyára és vezetőjére Tengroth gazda földjeitől az åkeri öntödéig. E két végpont között tűnt el valahol a Never Again banda tagja.

Karlsson és Jonsson azután maga is köddé vált valahol a gyár hátsó oldala és a benzinkút között – egy körülbelül kétszáz méteres szakaszon. Úgy tűntek el a föld színéről, hogy senki nem látott semmit. Nincs semmi más ezen az útszakaszon, mint egy csukott büfésbódé.

Megcsendült Aronsson mobiltelefonja. A diszpécserközpontba újabb bejelentés érkezett. A százéves embert ezúttal Mjölbyben látta valaki egy Mercedes első ülésén; valószínűleg az a lófarkat viselő középkorú férfi rabolta el, aki a volánnál ült.

– Megnézzük közelebbről? – kérdezte a kolléga.

– Hagyjátok – sóhajtotta Aronsson.

A nyomozói pályán eltöltött hosszú évek alatt Aronsson megtanulta, hogyan kell különbséget tenni a használható és a használhatatlan bejelentések között. Vigasztaló gondolat, amikor amúgy is sötétben tapogatózik.

 

 

Benny Mjölbyben megállt tankolni. Julius óvatosan kinyitotta a bőröndöt, és kihúzott belőle egy ötszázast a benzinre.

Julius közölte, hogy kinyújtóztatná a tagjait, és kérte Allant, maradjon benn a kocsiban, és vigyázzon a bőröndre. Allant már jól kifárasztották az aznapi kalandok, úgyhogy megígérte, hogy el sem mozdul a helyéről.

Benny ért vissza először, és beült a volán mögé. Rögtön utána visszajött Julius is, és parancsot adott az indulásra. A Mercedes folytatta útját déli irányba.

Kis idő múltán Julius zörögni kezdett valamivel a hátsó ülésen. Azután előre nyújtott egy kinyitott zacskó Polly drazsét Allannak és Bennynek.

– Nézzétek, mit újítottam – mondta.

Allan felhúzta a szemöldökét:

– Elloptál egy zacskó drazsét, amikor ötvenmillió van a bőröndünkben?

– Ötvenmilliójuk van a bőröndben? – kérdezte Benny.

– Hoppá – mondta Allan.

– Nem egészen – szólt közbe Julius. – Hiszen kaptál százezret.

– És egy ötszázast benzinre – tette hozzá Allan.

Benny pár másodpercig hallgatott.

– Akkor negyvenkilencmillió-nyolcszázkilencvenkilencezer-ötszáz van a bőröndben?

– Gyorsan számolsz – mondta Allan.

Egy ideig hallgattak. Aztán Julius azt mondta, hogy tulajdonképpen el is mondhatnák a dolgot a magánsofőrjüknek. Ha Benny ezek után fel akarja mondani a megállapodásukat, nincs kifogása ellene.

 

 

Benny számára a történet legnehezebben elfogadható része az volt, hogy egy ember meghalt, majd exportálták. De hát baleset történt, akárhogy nézzük is, még ha alkoholos befolyásoltság állapotában is. Az alkohol viszont kívül esett Benny érdeklődési körén.

Az újdonsült sofőr gondolkodott még egy kicsit, és arra a belátásra jutott, hogy az ötvenmillió eredetileg valószínűleg rossz kezekben volt, s jelenlegi helyzetében talán több hasznot tud hajtani az emberiségnek. És nem vonzotta különösebben a lehetőség, hogy rögtön az első nap felmondjon az új munkahelyén.

Benny így hát ígéretet tett rá, hogy megtartja új állását, és tudni szerette volna, mik volnának az urak legközelebbi tervei. Eddig nem akarta kérdezni, mert úgy gondolta, hogy egy magánsofőr ne legyen kíváncsi; most azonban bizonyos mértékig bűntárs is lett.

Allan és Julius beismerte, hogy nincs semmiféle terv. De azért javasolták, menjenek tovább arra, amerre az út vezet, addig, amíg be nem sötétedik, s aztán szálljanak meg valahol, ahol részletesebben is megbeszélhetik a dolgokat. Így is lett.

– Ötvenmillió – mondta Benny, és elmosolyodott, miközben elindította a Mercedest.

– Negyvenkilencmillió-nyolcszázkilencvenkilencezer-ötszáz – javította ki Allan.

Ezután Juliusnak meg kellett ígérnie, hogy többet nem lopkod el mindenfélét, csak azért, hogy lophasson. Julius azt mondta, hogy ez nem lesz könnyű, mert a lopás a vérében van, máshoz meg nem is ért. De azért megígéri, és Juliusról el lehet mondani, mondta Julius, hogy ritkán ígér meg bármit is, de ha egyszer megígéri, meg is tartja ígéretét.

Csendben folytatták útjukat. Allan rögtön elaludt az első ülésen. Julius bekapott még egy szem Pollyt. Benny pedig egy dalt dúdolgatott, melynek nem tudta a szövegét.

 

 

Ha egy esti újság riportere felcsippenti egy történet morzsáját, azután már nem könnyű megállítani. Az Expressen és az Aftonbladet riporterei néhány óra leforgása alatt jóval többet tudtak meg az eseményekről, mint amennyit a rendőrkapitány elmondott a délutáni sajtótájékoztatón. Az Expressen ezúttal megelőzte az Aftonbladetet azzal, hogy riporterének hamarabb sikerült megtalálnia Ronny Hulth diszpécsert, elmennie a lakására, és azzal az ígérettel, hogy Ronny Hulth magányos lánymacskájának alkalmas fiúmacska partnert szerez, rábírni, hogy az éjszakát Eskilstunában, egy szállodában töltse, ugyanott, ahol az Expressen riportere, vagyis az Aftonbladet számára elérhetetlenül. Hulth kezdetben félt bármit is elmondani, hiszen jól emlékezett a fiatalember fenyegetéseire, de a riporter megnyugtatta egyfelől azzal, hogy a nevét nem fogja elárulni, másfelől pedig annak bizonygatásával, hogy semmi bántódása nem eshet azok után, hogy a banda tagjai is tudják, hogy a rendőrség nyomoz az ügyben.

De az Expressen nem érte be Hulthtal. A buszsofőrt is megtalálták, akárcsak a byringei szomszédokat, a vidkärri gazdát és az åkeri öntöde munkásait. Mindebből másnapra több drámai hangvételű cikk is született. Tele voltak ugyan téves feltevésekkel, de a körülményekhez képest a riporter jó munkát végzett.

 

 

Az ezüstszínű Mercedes haladt tovább az úton. Kis idő után Julius is elaludt. Allan az első ülésen horkolt, Julius a hátsón, a bőröndöt használva kényelmetlen fejpárnának. Az útirányról Benny döntött legjobb belátása szerint.

Mjölbynél Benny elhatározta, hogy letér az E4-es autópályáról, és a 32-es országúton megy tovább Tranås felé. De amikor odaért, nem állt meg, hanem ment tovább dél felé. Kronoberg tartományban letért a főútról, és elindult a smålandi erdőségek mélyére vezető egyik mellékúton. Reményei szerint valahol ott találnak majd megfelelő éjszakai szállást.

Allan felébredt, és az iránt érdeklődött, nem kellene-e hamarosan nyugovóra térni. Az elöl folyó beszélgetésre azután Julius is felébredt. Körülnézett, mindenütt erdő, megkérdezte, merre járnak.

Benny közölte, hogy néhány mérföldnyire északra Växjőtől, és hogy kicsit gondolkodott a helyzetükön, amíg az urak aludtak.

Arra jutott, hogy a biztonság kedvéért valamilyen félreeső helyen kellene szállást keresniük. Nem tudják ugyanis, kik üldözik őket, de aki szert tesz valahogy egy piszkos ötvenmilliót tartalmazó bőröndre, az ne higgye azt, hogy bárhol nyugodtan alhat. Ezért Benny lekanyarodott a Växjőbe vezető útról, és most közelednek egy Rottne nevű, az előbbinél jóval jelentéktelenebbnek látszó településhez. Benny arra gondolt, talán akad valamilyen szálloda ezen a helyen.

– Jó gondolat – mondta Julius. – De nem egészen jó.

Julius kifejtette, mire gondol. Rottnéban a legjobb esetben is csak valamilyen kicsi és lepusztult szállodát találnának, amelybe ritkán esik be rendes vendég. Ha egy este előzetes foglalás nélkül egyszer csak beállít három úr, az biztosan feltűnést keltene a községben. Akkor már jobb, ha valahol benn az erdőben keresnek valami parasztudvart vagy tanyát, és próbálnak szállást és vacsorát venni maguknak.

Benny elismerte, hogy Julius jól okoskodik, és ennek megfelelően az első jelentéktelen földútnál lekanyarodott az országútról.

Már kezdett sötétedni, amikor a kanyargós földúton, alig négy kilométer megtétele után a három férfi megpillantott egy levélládát. „Tószeg” volt a ládára kiírva, és közvetlenül mellette behajtó nyílott, mely valószínűleg épp odavezetett. A feltevés helyesnek bizonyult. A keskeny, kanyargós úton, mintegy száz méter után feltűnt egy ház. Hagyományos, vörösre festett, kétszintes falusi ház volt, mögötte jókora istálló állt, kissé távolabb, egy kis tó partján pedig valamiféle fészer.

A tanya lakottnak látszott, és Benny lassan a lakóház bejárata elé gördült. A ház ajtaján egy fiatalos, negyvenes nő lépett ki, dús, göndör, vörös haja volt, még a hajánál is vörösebb edzőruhát viselt, és a lába mellett szorosan farkaskutya jött mellette.

A társaság kikászálódott a Mercedesből, és elindult a nő felé. Julius a kutyára sandított, de az állat nem úgy nézett rá, mint aki támadni akar. Ellenkezőleg, inkább kíváncsian, szinte barátságosan fogadta a vendégeket.

Julius így már le merte venni tekintetét a kutyáról, és a nő felé fordult. Udvariasan jó estét kívánt, és előadta csoportjuk kívánságát az éjszakai szállásra és némi harapnivalóra vonatkozóan.

A nő végigmérte az előtte álló különös társaságot: egy nagyon öreg, egy kevésbé öreg és egy... meglehetősen belevaló férfi, ismerte el magában. Épp a megfelelő korban. És lófarka van! Elmosolyodott, amit Julius a beleegyezés jelének tartott, de a következőket mondta:

– Ez nem ám valami kibaszott szálloda.

Ajjaj, gondolta Allan. Már nagyon szeretett volna enni valamit, és lefeküdni. Az élet megerőltetőnek bizonyult, miután úgy döntött, hogy még folytatja egy ideig. Sok mindent lehet mondani az idősek otthonára, de az egész testére kiterjedő izomláza ott azért nem szokott lenni.

Julius is elszomorodott, és azt mondta, barátaival együtt minden bizonnyal eltévedt, mindannyian el is fáradtak, és természetesen megfizetnék az árát, ha itt maradhatnának éjszakára. A vacsoráról legrosszabb esetben lemondanak.

– Ezer koronát fizetnénk személyenként, ha itt alhatunk – tette hozzá Julius.

– Ezer koronát? – kérdezte a nő. – Bujkáltok?

Julius egy legyintéssel elhárította a jól célzott kérdést, és újra elmondta, hogy hosszú utat tettek idáig, és ő, a maga részéről, még bírná tovább is, de Allan fölött már nagyon eljárt az idő.

– Tegnap voltam százéves – szólalt meg Allan reszketeg hangon.

– Százéves? – kérdezte vissza a nő szinte rémülten. – Beszarás!

Egy ideig hallgatott, mint aki újra meggondolja a dolgot.

– Jól van, bánom is én – mondta végül a nő. – Maradhattok. De az ezreseiteket tartsátok meg magatoknak. Ez nem valami kibaszott hotel, már megmondtam.

Benny rajongással nézett a nőre. Életében nem hallott még nőt ennyit káromkodni, ilyen rövid idő alatt. Elbűvölőnek tartotta.

– Szépségem – mondta. – Megsimogathatom a kutyát?

– Szépségem? – kérdezte a nő. – Vak vagy? Felőlem nyugodtan simogathatod. Buster kedves kutya. A szobák az emeleten vannak, jut mindenkinek, hely van bőven. Az ágynemű tiszta, de a padlón patkányméreg van kiszórva, vigyázzatok. Vacsora egy óra múlva.

A nő elindult az istálló felé, Buster hűségesen követte. Benny utánaszólt, megkérdezte, hogy a szépségnek van-e neve. A nő hátra se nézve azt mondta, Gunilla a neve, de a „szépség” is jól hangzik, „kitarthatsz mellette, ha akarod, bakker” Benny elfogadta az ajánlatot.

– Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta Benny.

– Én viszont tudom, hogy fáradt vagyok – mondta Allan.

Ebben a pillanatban akkora bőgés hallatszott ki az istállóból, hogy még a holtfáradt Allan is felriadt tőle. Valamilyen nagyon nagy és nagyon bánatos állat hangja lehetett.

– Ne óbégass, Szonja – mondta a Szépség. – Hiszen megyek már, banyek.