7. FEJEZET

1929-1939

Az yxhulti ház nem volt különösebben vonzó látvány. Amíg Allan Uppsalában Lundborg professzor vendégszeretetének örvendett, udvarát felverte a gyom. A földön a tetőről lepotyogott törött cserepek maradványai hevertek, a budi, ki tudja, miért, az oldalára borult, a konyhaablak egyik kinyílt szárnyát szabadon csapkodta a szél.

Allan kint, a bejárati ajtó mellett állt le pisilni, hiszen budija már nem volt. Aztán bement, és leült a porlepte konyhájában. Az ablakot nem csukta be. Éhes volt, de ellenállt a késztetésnek, hogy megnézze, van-e valami a kamrában. Biztos volt benne, ha találna is valamit, nem örülne neki.

Itt született, és itt nőtt fel, de otthonát soha nem érezte olyan távol magától, mint épp most. Talán eljött az ideje, hogy elvágja a köteléket, ami még ide köti, és elinduljon az ellenkező irányba? Igen, a döntés megszületett.

Összeszedte a dinamitrudakat, és elvégezte a szükséges teendőket, mielőtt maradék használható holmiját felpakolta volna biciklije utánfutójára. 1929. június 3-án, alkonyatkor útnak indult, el Yxhultból, el Flenből. A töltet, ahogy kellett, pontosan harminc perc múlva robbant. A detonáció levegőbe repítette az yxhulti házat, és a legközelebbi szomszéd tehene ismét elvetélt.

Egy órával ezután Allan a fleni rendőrőrs fogdájában üldögélt, a vacsoráját fogyasztotta, és közben Krook rendőrkapitány szidalmait hallgatta. A fleni rendőrséget nemrégiben szerelték fel egy automobillal, és így gyorsan el tudták kapni azt az embert, aki porig rombolta saját házát.

A vád ezúttal teljesen egyértelmű volt.

– Közveszélyokozás és rongálás – közölte Krook megfellebbezhetetlenül.

– Ide tudná adni a kenyeret? – kérdezte Allan.

A rendőrkapitány nem adta oda neki a kenyeret, viszont alaposan leszidta szerencsétlen tiszthelyettesét, aki gyengeségében engedett a delikvens kérésének, és enni adott neki. Miután Allan befejezte az étkezést, átvezették abba a cellába, ahol egyszer már korábban is elidőzött.

– Nincs véletlenül egy mai újságjuk? – érdeklődött Allan. – Csak estére kérem, hogy legyen valami olvasnivalóm.

Krook kapitány válasz helyett leoltotta a villanyt, és becsapta az ajtót. Másnap reggel első dolga volt, hogy felhívja telefonon az uppsalai „diliházat”, és kérte, jöjjenek ki, és vigyék be magukhoz Allan Karlssont.

De kérése Bernhard Lundborg munkatársainál süket fülekre talált. Karlsson kezelését már befejezték, most másokat kell sterilizálniuk és analizálniuk. Ha a rendőrkapitány tudná, mennyiféle népségtől kell még a nemzetet megmenteni: zsidóktól és cigányoktól, félvér és telivér négerektől, elmebetegektől és hasonlóktól. Csak azért, mert Karlsson úr levegőbe repítette a házát, még nem kell őt újra Upplandra szállítani. Az ember utóvégre azt csinál a házával, amit akar, vagy a kapitány úr nem így gondolja? Elvégre szabad országban élünk.

Krook rendőrkapitány letette a kagylót. Nem jut semmire ezekkel a nagyvárosi népekkel. Már megbánta, hogy előző este nem engedte Karlssont elkarikázni a környékről, hiszen Karlssonnak amúgy is az volt a szándéka.

Egy újabb és eredményes délelőtti kihallgatás után Allan Karlsson végül ismét felülhetett biciklijére. Az utánfutóba ezúttal háromnapi élelem volt bekészítve és két takaró arra az esetre, ha nagyon hidegre fordulna az idő. Búcsút intett Krook rendőrkapitánynak, aki nem intett vissza neki, aztán Allan elindult észak felé, mert úgy vélte, az egyik égtáj semmivel sem rosszabb a másiknál.

Délutánra eljutott Hälleforsnäsig, és úgy érezte, egy napra ennyi mozgás elég is volt. Letelepedett egy réten a fűbe, leterítette a takarót, és kinyitotta az elemózsiás csomagot. Miközben a cukros kenyeret és a füstölt kolbászt majszolta, alaposan megnézte magának az éppen előtte álló gyártelepet. A kapu előtt halomba rakott ágyúcsövek hevertek. Allan arra gondolt, ahol ágyúkat gyártanak, talán elkel valaki, aki azt is tudja, hogyan kell elsütni azt az ágyút. Talán mégiscsak volt valami értelme, hogy elkerekezett Yxhultból, amilyen messzire csak bírt. Hälleforsnäs épp megfelelő úti célnak látszott. Persze csak akkor, ha kap munkát.

Szaktudása esetleges igénybevételének összekapcsolása az ágyúcsövekkel Allan részéről talán túlságosan naiv elképzelés volt. Mégis pontosan ez történt. A tulajdonossal folytatott rövid beszélgetést követően – melynek során Allan nem tett említést élettörténetének bizonyos epizódjairól – Allan lőmesteri állást kapott.

Itt jól megleszek, gondolta Allan.

Az ágyúöntés a hälleforsnäsi öntödében takaréklángon folyt, és a megrendelések száma, ahelyett, hogy nőtt volna, csökkent. A világháború után Per Albin Hansson honvédelmi miniszter megkurtította a katonai költségvetést, miközben V. Gusztáv király a kastélyában a fogát csikorgatta. Per Albin, aki az analízisek híve volt, úgy érvelt, visszatekintve megállapítható, hogy a háború előtt Svédországnak jobban fel kellett volna fegyverkeznie, mint amennyire volt, de most, tíz évvel a háború után, ennek már nincs semmi értelme. Hiszen már létrejött a Népszövetség is.

A sörmlandi öntöde számára mindez azzal a következménnyel járt, hogy tevékenysége folytatásához békésebb célpontokat kellett választania, továbbá azzal is, hogy munkásait el kellett küldenie.

Allant azonban nem, mivel a lőmester hiánycikknek számított. A gyártulajdonos alig hitt a szemének és a fülének, amikor Allanról egy szép napon kiderült, milyen jól ért mindenféle robbanóanyaghoz. Mind ez idáig arra az egyetlen lőmesterre kellett hagyatkoznia, aki már az alkalmazásában állt, de nem volt elég jó, mert külföldi volt, alig tudott valamit svédül, fekete haja volt, és fekete szőr nőtt mindenfelé a testén. Ki tudja, meg lehet-e bízni az ilyenben? Pedig nem volt más választása.

Allan viszont nem osztotta fel az embereket színek szerint, és Lundborg professzor szövegeit mindig furcsának találta. Szívesen megnézett volna már magának egy eleven négert, akár férfit, akár nőt, neki az mindegy. Vágyakozva nézegette a hirdetést az újságban, mely Josephine Baker stockholmi fellépéséről szólt, de be kellett érnie Estebánnal, fehér bőrű, de sötét hajú spanyol lőmester kollégájával.

Allan és Estebán jól kijött egymással. Együtt is laktak a gyárhoz tartozó munkásbarakk egyik nyomorúságos szobájában. Estebán elmesélte drámai fordulatokban bővelkedő múltját. Madridban, egy rendezvényen megismerkedett egy lánnyal, többé-kevésbé ártatlan kapcsolat alakult ki közöttük, miközben sejtelme sem volt róla, hogy a lány a miniszterelnök, Miguel Primo de Rivera lánya. Márpedig a miniszterelnökkel nem volt tanácsos ujjat húzni. Kénye-kedve szerint kormányozta az országot, még a király sem szólhatott bele semmibe. A miniszterelnöki titulus az ő esetében csak a diktátor finomkodó körülírása, mondta Estebán. De a lánya elbűvölően szép volt!

Estebán munkásszármazása nem imponált potenciális apósának. Primo de Riverával való első és egyetlen találkozása alkalmával Estebán megtudta, hogy két választása van. Az egyik az, hogy eltűnik Spanyolországból olyan messzire, amennyire csak lehet, a másik a tarkólövés itt és most.

Miközben Primo de Rivera kibiztosította fegyverét, Estebán közölte vele, épp most döntötte el, hogy az első lehetőséget választja, és gyorsan kihátrált a szobából, vigyázva, hogy tarkóját véletlenül se fordítsa a fegyverével hadonászó miniszterelnök felé, és egy pillantást se vetve a szobának abba a sarkába, ahol a szipogó lány állt.

Olyan messzire, amennyire csak lehet, gondolta Estebán, és elindult észak felé, és csak ment, mendegélt egészen addig, amíg olyan tavakhoz nem ért, melyek télen befagytak. Úgy gondolta, most már elég messzire ment. Azóta is itt él. Az öntödei állást három évvel ezelőtt kapta egy katolikus pap segítségével, aki tolmácsolt neki, valamint, Isten bocsássa meg, egy kegyes hazugság segítségével, amely szerint otthon, Spanyolországban robbanószerekkel foglalkozott, holott igazából paradicsomszedésből élt.

Estebán lassacskán tűrhetően megtanult svédül, és egész ügyesen kitanulta a lőmesteri szakmát is. Most pedig Allan segítségével komoly szakember lett belőle.

Allan jól elvolt az öntöde munkásszállásán. Egy év után már elfogadhatóan megértette magát azoknak a spanyol szavaknak a segítségével, melyeket Estebántól tanult. Két év után pedig már szinte folyékonyan beszélt spanyolul. De Estebánnak három év kellett hozzá, hogy belássa, képtelen ráerőltetni Allanra a nemzetközi szocializmus spanyol változatának hitvallását. Mindent megpróbált, de Allanról minden lepergett. Legjobb barátja személyiségének ezt az oldalát Estebán nem tudta megérteni. Nem arról volt szó, hogy Allan a dolgok rendjével kapcsolatban valamilyen más felfogást vallott és képviselt volna: nem, egyszerűen nem vallott és nem képviselt semmiféle felfogást. Vagy lehet, hogy éppen ez volna Allan felfogása? Estebánnak végül nem maradt más választása, bele kellett nyugodnia abba, hogy nem érti barátja gondolkodását.

A maga részéről Allannak is meg kellett küzdenie ugyanezzel a kérdéssel. Estebán rendes fiú volt. Csak menthetetlenül megmérgezte a politika. És bizony nem ő volt az egyetlen ilyen ember.

Egy darabig még váltogatták egymást az évszakok, mielőtt Allan élete új fordulatot vett volna. Azzal kezdődött, hogy Estebán megtudta, Primo de Rivera lemondott, és elmenekült az országból. Felvirradóban volt a demokrácia napja, de az is lehet, hogy egyenesen a szocializmusé, és erről a napfelkeltéről Estebán nem akart lemaradni.

Arra gondolt, hazamegy, amilyen gyorsan csak lehet. Az öntödének már úgyis alig akadt megrendelése, mivel senor Per Albin úgy döntött, hogy nem lesz több háború. Estebán szerint a két lőmestert bármelyik pillanatban kirúghatják. Barátja, Allan vajon mit tervez erre az esetre? Elképzelhető, hogy vele tart?

Allan elgondolkodott. A forradalmak nem érdekelték, sem a spanyol, sem bármelyik másik. A forradalmaknak úgyis csak az az egyetlen eredményük, hogy ellenkező előjelű, újabb forradalmakhoz vezetnek. Másrészt azonban Spanyolország külföld, akár az összes többi ország – Svédország kivételével –, és mivel már annyi mindent összeolvasott életében a külföldről, egyszer talán nem volna érdektelen megnézni a valóságban is. Lehet, hogy útközben láthatna egy-két négert is?

Miután Estebán megígérte, hogy útban Spanyolország felé legalább egy négert biztosan látni fognak, Allan már nem tehetett mást, mint hogy köszönettel elfogadta a meghívást. A két barát ezek után rátért a gyakorlati teendők megbeszélésére. Hamar eljutottak addig a megállapításig, hogy az öntöde tulajdonosa „egy szemét állat” (pontosan ezeket a szavakat használták), akire nem kell tekintettel lenniük. Ezért úgy döntöttek, hogy bevárják a következő bérfizetés napját, azután csöndben eltávoznak.

Így is történt. A következő vasárnap reggel Allan és Estebán ötkor kelt, hogy utánfutós biciklijükkel elinduljanak déli irányba, Spanyolország felé. Estebán útközben feltétlenül meg akart állni a gyártulajdonos házánál reggeli szükségleteinek komplett elvégzése céljából annak a tejeskannának az igénybevételével, melyet minden reggel kitesznek a villa kapujába. Estebán ezt főként azért akarta megtenni, mert éveken át el kellett tűrnie, hogy a gyáros és két tizenéves gyermeke „majom”-nak szólította.

– A bosszú nem jó dolog – jegyezte meg mindazonáltal Allan. – Olyan, mint a politika. Vég nélkül folyik az adok-kapok, és az amúgy is rossz helyzet még rosszabb lesz.

De Estebán megmakacsolta magát. Csak azért, mert szőrös a karja, és nem beszéli a tulajdonos anyanyelvét minden hiba nélkül, még nem kell majomnak nevezni.

Allan ezzel egyetértett, és a barátok végül kompromisszumot kötöttek. Estebán belehugyozhatott a tejeskannába, de többről szó sem lehetett.

Így állt elő a hälleforsnäsi öntödében az a helyzet, hogy immár egyetlen lőmester sem dolgozott az üzemben a korábbi kettővel szemben. A tanúk már aznap reggel megsúgták a tulajdonosnak, hogy látták Allant és Estebánt utánfutós biciklin kerekezni Katrineholm irányába, vagy ki tudja, talán valahová még messzebbre dél felé, úgyhogy a tulajdonos lélekben már készülhetett a következő héten előálló munkaerőhiányra, miközben vasárnap délelőtt a villája verandáján üldögélt, és elgondolkodva kortyolgatta a szokásos pohár tejét, melyet egy mandulás keksz társaságában Sigrid készített ki neki. A tulajdonos jókedvét még valami beárnyékolta: a keksz nem ízlett neki úgy, mint máskor. Határozottan ammóniás íze volt.

A gyártulajdonos elhatározta, megvárja az istentisztelet végét, és csak utána fogja kérdőre vonni Sigridet. Addig beéri azzal, hogy hozat még egy pohár tejet, hogy megszabaduljon rossz szájízétől.

Így esett, hogy Allan Karlsson eljutott Spanyolországba. Három hónapig tartott az út Európán keresztül, és útközben több négert látott, mint ahányról valaha is álmodhatott volna. De már az első után elvesztette érdeklődését irántuk. Kiderült, hogy a bőrük színén kívül semmiben nem különböznek a többi embertől, legfeljebb abban, hogy furcsa nyelveket beszélnek, de Smålandtól délre ezzel így voltak a fehérek is. Lundborg professzort gyerekkorában valószínűleg megrémíthette egy néger, gondolta Allan.

Az országban, ahová Allan barátjával, Estebánnal megérkezett, kaotikus állapotok uralkodtak. A király Rómába menekült, az államforma köztársasággá változott. A fordulatot a baloldaliak revoluciónnak nevezték, a jobboldaliak viszont arra gondoltak nagy rémülettel, ami Sztálin Oroszországában történt. Most akkor itt is ugyanaz következik?

Estebán egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy barátja rendíthetetlenül apolitikus, és megpróbálta Allant a forradalmárok oldalára állítani, aminek Allan szokása szerint ellenállt. Felismerte az otthoni szófordulatokat, és továbbra sem tudta megérteni, miért kell mindig mindent pont fordítva csinálni, mint korábban.

A jobboldaliak katonai puccsot akartak végrehajtani, de sikertelenül, amire a baloldaliak általános sztrájkkal válaszoltak. Ezután parlamenti választásokat tartottak. A baloldaliak megnyerték, a jobboldal tiltakozott, de lehet, hogy fordítva, Allan már nem tudta biztosan. Végül mindenesetre kitört a háború.

Allan idegen földön járt, ebben a helyzetben nem talált jobb megoldást, mint hogy fél lépéssel mindig barátja háta mögött áll, aki viszont belépett a hadseregbe, és mindjárt őrmester lett belőle, miután a szakaszvezető felfogta, Estebán tudja, hogy lehet különféle dolgokat a levegőbe repíteni.

Allan barátja büszkén feszített uniformisában, és alig várta első bevetését a háborúban. A szakasz parancsot kapott, hogy robbantson fel néhány hidat Aragóniában, egy völgyben, és Estebán alakulatára osztották ki az első hidat. Estebánt olyan örömmel töltötte el a bizalomnak ez a megnyilvánulása, hogy felugrott egy nagy sziklára, puskáját a bal kezébe fogta, az ég felé emelte, és felkiáltott:

– Halál a fasizmusra, halál minden fasisztára...

Estebán nem tudta befejezni, amit mondani akart, mert a fejét és egyik vállát leszakította egy gránát, valószínűleg a háború első ellenséges lövedéke. Allan mintegy húsz méterrel távolabb állt tőle, és így nem fröcskölték össze barátja testrészeinek darabjai, melyek mindenhová szétszóródtak a szikla körül, melyre Estebán elővigyázatlanul felmászott. Estebán alakulatában az egyik közlegény sírva fakadt. Allan megszemlélte barátja földi maradványait, és úgy döntött, nem érdemes összeszedni a szétszóródott testrészeket.

– Jobban tetted volna, ha ott maradsz Hälleforsnäsben – mondta Allan, és hirtelen elfogta a vágy, bárcsak megint fát vághatna az yxhulti ház udvarán.

A gránát, amelyik Estebánt megölte, feltehetőleg a háború első kilőtt gránátja volt, de semmiképpen sem az utolsó. Allan arra gondolt, haza kellene mennie, de egyszer csak benne találta magát a háború sűrűjében. Igaz, hazáig, Svédországig rémesen sokat kellett volna gyalogolnia, és az is igaz, hogy otthon nem várta senki.

Így hát Allan fölkereste Estebán századparancsnokát, úgy mutatkozott be neki, mint a földrész legjobb pirotechnikusa, és közölte, hajlandó lenne hidak és egyéb infrastrukturális létesítmények felrobbantására a századparancsnok kívánságainak megfelelően, ha viszonzásképp napi háromszori étkezést biztosítanak számára, továbbá megfelelő mennyiségű bort is, ha a körülmények engedik.

A parancsnok már azt fontolgatta, főbe löveti Allant, amikor az nem volt hajlandó a szocializmus és a köztársaság dicséretét zengeni, és ráadásul még azt is ki akarta kötni magának, hogy civil ruhában dolgozhasson. Vagy, ahogy Allan megfogalmazta:

– És még valami... Ha azt akarod, hogy hidakat robbantgassak neked, akkor a saját ruhámban akarok dolgozni. De ha nem tetszik, robbantgasd egyedül a hídjaidat.

Voltaképpen nincs a földön századparancsnok, aki eltűrné, hogy egy civil ilyen hangon beszéljen vele. Ez a századparancsnok azonban épp azzal a problémával küszködött, hogy a robbantásokhoz legjobban értő katonájának testrészei szanaszét hevertek egy szikla körül az egyik közeli magaslaton.

Miközben a parancsnok az összecsukható parancsnoki székén ülve azon töprengett, hogyan alakuljon Allan legközelebbi jövője, alkalmazza-e vagy inkább lövesse főbe, az egyik szakaszvezetője azt suttogta a fülébe, hogy az ifjú őrmester, aki az imént oly balszerencsés módon életét vesztette, úgy beszélt erről a hóbortos svédről, mint a robbantás művészetének mesteréről.

A dolog ezzel el is dőlt. Señor Karlsson a) megtarthatta életét, b) napi háromszori étkezésben részesülhetett, c) civil ruhát hordhatott és d) a többiekhez hasonlóan időnként bort is fogyaszthatott a szükséges mennyiségben. Cserében robbantania kellett mindent, amire a parancsnok utasítást adott. A biztonság kedvéért azért kijelöltek két közlegényt a svéd civil szemmel tartására, mert továbbra sem lehetett kizárni, hogy nem kémmel van-e dolguk.

Így teltek a hónapok, így lettek a hónapokból évek. Allan felrobbantotta, amit fel kellett robbantania, s munkáját nagy hozzáértéssel végezte. Feladatai nem voltak veszélytelenek. Gyakran kúszva kellett megtenni az utat a kiszemelt objektumig, ott ügyesen el kellett helyezni az időzítővel ellátott robbanótöltetet, azután óvatosan visszahúzódni valami biztos fedezékbe. Három hónap után elesett az Allant szemmel tartó egyik katona (tévedésből az ellenség táborába kúszott be). További fél év elteltével a másik katona is eltávozott az élők sorából (kidugta a fejét a lövészárokból, és nyomban le is szakította egy ellenséges ágyúgolyó). A századparancsnok ezek után már nem jelölt ki újabb katonákat Allan megfigyelésére, mert senor Karlsson viselkedése erre nem adott semmiféle okot.

Allan nem fogta fel, miért jó egy csomó embert feleslegesen a másvilágra küldeni, és legtöbbször ügyelt rá, hogy a soron következő híd üres legyen, amikor a levegőbe kell repülnie. Például akkor is, amikor az utolsó híd felrobbantását készítette elő, nem sokkal a háború vége előtt. Ám éppen ez alkalommal történt, hogy amikor a töltetek elhelyezése után visszakúszott a híd egyik lábát takaró bozótosba, arra sétált egy ellenséges őrjárat egy alacsony termetű, kitüntetésekkel kidekorált úrral az élén. A híd másik végénél bukkantak fel, és láthatólag sejtelmük se volt róla, hogy a köztársaságiak a közelben vannak, arról pedig még kevésbé, hogy hamarosan követni fogják Estebánt és sok tízezer spanyol honfitársukat az örökkévalóságba.

Ekkor azonban Allan megelégelte a dolgot. Felállt a bozótosban, ahol rejtőzködött, és integetni kezdett a karjával.

– Menjenek onnan! – kiáltott rá a kidekorált kis emberre és kísérőire. – Tűnjenek el, mielőtt mind a levegőbe repülnek!

A kidekorált kis ember hátrahőkölt, de a kísérete körbevette. Átrángatták a hídon, és meg sem álltak a bozótig, ahol Allan rejtőzött. Nyolc puskacső meredt a svédre, és legalább egy ezek közül el is sült volna, ha a hátuk mögött hirtelen fel nem robban a híd. A légnyomás a kidekorált kis embert belökte Allan mellé a bokorba. A kavarodásban a kíséret tagjai közül senki nem mert golyót ereszteni Allanba, mert fennállt a lehetősége annak, hogy a golyó eltéveszti a célt. Egyébként is látták, hogy a jelek szerint civillel van dolguk. Amikor pedig a füst eloszlott, már szó sem lehetett róla, hogy Allant agyonlőjék. A kidekorált kis ember Allan kezét szorongatta, és közölte, egy tábornok tudja, hogyan fejezze ki háláját, és most az volna a legjobb, ha visszamennének a túloldalra, akár van híd, akár nincs. Ha megmentője velük akarna menni, szívesen látják, ez esetben a tábornok mindjárt meg is hívná vacsorára.

– Paella Andaluz – mondta a tábornok. – A szakácsom délről származik. ¿Comprendre?

Igen, Allan megértette. Megértette, hogy akinek megmentette az életét, az maga a generalísimo, megértette, hogy bizony előnye származik abból, hogy az ócska zakóját viseli az ellenséges uniformis helyett, megértette, hogy a barátai a néhány száz méternyire lévő magaslatról távcsővel figyelik az eseményeket, és megértette, hogy egészsége érdekében legjobb volna átállni a másik oldalra ebben a háborúban, melyről még mindig nem tudta, miért folyik.

Éhes is volt.

– Sí, por favor, mí general – mondta Allan. – Jólesne az a paella. Hát még ha kaphatnék hozzá egy pohár vörösbort is! Vagy kettőt?

Egyszer, tíz évvel ezelőtt Allan lőmesteri állásért folyamodott a hälleforsnäsi ágyúöntödében. Annak idején úgy döntött, hogy korábbi tevékenysége ismertetéséből kihagy bizonyos epizódokat, például azt, hogy négy évet töltött egy bolondokházában, és azután felrobbantotta a saját házát. Állásinterjúja talán épp ezért sikerült olyan jól.

Allan erre gondolt, miközben Franco tábornokkal beszélgetett. Egyfelől az ember ne hazudjon. Másfelől mi értelme volna elmondani a tábornoknak, hogy Allan maga helyezte el a robbanóanyagot azon a bizonyos hídon, és hogy három éven át a köztársasági hadsereg szolgálatában állt? Nem mintha félt volna attól, hogy elmondja, de itt és most egy vacsora és egy kis ivászat forgott kockán. Márpedig ha ennivaló és pálinka tűnik fel a láthatáron, az igazság várhat egy kicsit, döntött magában Allan, és hazudni kezdett, mint a vízfolyás.

Allannak tehát menekülnie kellett a köztársaságiak elől, így került a bokorba, és szemtanúja volt annak, hogy robbanóanyagot helyeznek a híd alá, ami tiszta szerencse, hiszen másképp nem tudta volna figyelmeztetni a veszélyre a tábornokot.

Ide Spanyolországba és a háborúba pedig úgy került, hogy eleget tett egy barátja meghívásának, aki a néhai Primo di Rivera közeli rokona volt. De miután barátját megölte egy ellenséges gránát, Allannak egyedül kellett folytatnia küzdelmét az életben maradásért. A köztársaságiak karmai közé került, de végül sikerült kiszabadítania magát.

Allan ezután gyorsan témát váltott, és elmesélte, hogy apja az orosz Miklós cár egyik bizalmas embere volt, és mártírhalált halt a Lenin és a bolsevikok ellen folytatott esélytelen harcban.

A vacsorát a tábornoki sátorban szolgálták fel. Allan minél több vörösbort engedett le a torkán, annál festőibb szavakkal ecsetelte apja hősiességét. Franco tábornok egészen meghatódott. Valaki megmenti az életét, aztán kiderül, hogy megmentője közeli hozzátartozója, szinte rokona II. Miklós cárnak.

A vacsora nagyszerűen sikerült, az andalúz szakácsnak persze nemigen volt más választása, mint hogy jól főzzön. A bor is szépen fogyott az Allanra, Allan apjára, Miklós cárra és a cár családjára mondott pohárköszöntők végeláthatatlan sorában. Így történt, hogy a tábornok végül elaludt, nem sokkal azután, hogy barátságos öleléssel pecsételték meg frissen deklarált pertujukat Allannal.

Mire az urak felébredtek, a háború véget ért. Franco tábornok kezébe vette az új Spanyolország irányítását, és Allannak felkínálta személyes testőrsége parancsnoki állását. Allan megköszönte az ajánlatot, de azt felelte, ha Fransisco megbocsát neki, most már inkább haza szeretne menni. Fransisco megbocsátott neki, és menlevelet állított ki, melyben a generalísimo feltétlen támogatásáról biztosította Allant („csak mutasd fel ezt a levelet, ha segítségre van szükséged”), és fejedelmi kíséretet adott mellé Lisszabonig, ahol, a tábornok tudomása szerint, hajóra lehetett szállni észak felé.

Kiderült, hogy Lisszabonból minden irányban indulnak hajók. Allan egy ideig elgondolkodva álldogált a kikötőben. Azután felmutatta a tábornok menlevelét egy spanyol zászlóval fellobogózott hajó kapitányának, amivel nyomban ingyen helyet szerzett magának a hajón. Fel sem merült, hogy a viteldíjért dolgoznia kellene.

A hajó ugyan nem Svédországba indult, de előzőleg a kikötőben Allan feltette magának a kérdést, hogy mi keresnivalója lenne neki Svédországban, és nem tudott rá értelmes választ adni.