18. FEJEZET

1953

 

 

Öt év és három hét alatt Allan természetesen jól megtanult oroszul, de közben felfrissítette kínai nyelvtudását is. A kikötőben mindig nagy az élet, és Allan ismert visszajáró tengerészeket, akiktől nagyjából megtudhatta, mi történik a világban.

Többek között az történt, hogy a Szovjetunió is felrobbantotta első atombombáját másfél évvel azután, hogy Allan találkozott Sztálinnal, Berijával és a szimpatikus Julij Boriszoviccsal. Nyugaton kémkedésre gyanakodtak, mert a bomba a jelek szerint ugyanolyan elvek alapján épült, mint az amerikai Trinity. Allan azonban megpróbálta felidézni, milyen támpontokat adott Julijnak még a tengeralattjáróban, amikor a vodkát már üvegből kezdték inni.

– Látom, te piálás közben is nyitva tartod a füled, kedves Julij Boriszovics – mondta annak idején Allan.

Allan azt is megtudta, hogy az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia összevonta megszállási övezeteit, és létrehozott egy német szövetségi államot, amit Sztálin mérgében rögtön megkontrázott, és ő is csinált magának egy Németországot. Most tehát a Nyugatnak és a Keletnek is volt saját Németországa, amit Allan praktikus megoldásnak tartott.

Meghalt a svéd király is, Allan ezt egy angol napilapból tudta meg, mely nem tudni, hogyan, egy kínai matróz kezébe került, akinek eszébe jutott a vlagyivosztoki svéd fogoly, akivel beszélgetni szokott, és ezért elvitte neki az újságot. A király persze már egy éve halott volt, mire a hír eljutott Allanhoz, de ennek nem volt különösebb jelentősége. Egyébként is azon nyomban új királyt ültettek a helyére, úgyhogy az ország semmiben nem szenvedett hiányt.

Egyébként a koreai háború volt a matrózok körében a leggyakoribb beszédtéma. Ebben nincs is semmi különös, hiszen Korea alig húsz svéd mérföldnyi távolságban van Vlagyivosztoktól.

Allan annyit tudott a beszélgetésekből kihámozni, hogy nagyjából a következő történt:

A koreai félszigetről a hadviselő felek valahogy megfeledkeztek, amikor a világháború véget ért. Sztálin és Truman testvériesen megszállta és megosztozott rajta, és megállapodtak, hogy a 38. szélességi fok lesz a határ észak és dél között. Ezután végeérhetetlen tárgyalásokat folytattak arról, hogy Korea hogyan önállósodjon, de minthogy Sztálin és Truman politikai elképzelései nemigen hasonlítottak egymásra (egyáltalán nem, ami azt illeti), a dolog nagyjából ugyanúgy végződött, mint Németországban. Az USA létrehozta Dél-Koreát, amire a Szovjetunió Észak-Koreával mondta be a kontrát. Azután Amerika és a Szovjetunió egyaránt magára hagyta a koreaiakat.

Akik persze nem úszták meg ennyivel. Északon Kim Ir Szen és délen Li Szin Man egyaránt úgy gondolta, hogy neki kellene uralkodnia az egész félszigeten. És háborúzni kezdtek egymással.

Három év alatt meghalt vagy négymillió ember, de ezen kívül (mármint a négymillió ember halálán kívül) nem történt semmi. Észak továbbra is Észak maradt, Dél pedig Dél. És továbbra is a 38. szélességi fok volt közöttük a határ.

 

Ami a pálinkát, vagyis a Gulagról való szökés legfőbb okát illeti, a legegyszerűbb megoldás természetesen az lett volna, ha a szökevény fellopózik valamelyik tengerjáróra, amelyik berakodás után kihajózni készül Vlagyivosztok kikötőjéből. Allan fogolytársai közül azonban az évek során ezt heten is kipróbálták, és mind a hetet elfogták és kivégezték. A barakklakók minden alkalommal meggyászolták őket. Legjobban talán Herbert Einstein. De csak Allan tudta, hogy Herbert minden alkalommal azért szomorkodik, hogy ezúttal sem ő volt soron.

Hajóra feljutni azért sem volt egyszerű dolog, mert a foglyok fekete-fehér csíkos rabruhát viseltek. Ilyenben pedig egyszerűen nem lehet elvegyülni a tömegben. A keskeny hajóhidakat ráadásul erősen őrizték, a daruval berakott árut pedig beemelés előtt jól képzett őrkutyák szaglászták végig.

Amúgy hajót se lett volna könnyű találni, ahol Allant mint potyautast szívesen látták volna. A szállítmányok egy része Kínába tartott, más részük Észak-Korea keleti partja felé, Vonszan városába. Okkal lehetett feltételezni, hogy ha egy kínai vagy észak-koreai kapitány szökevényt talál a rakományban, vagy visszaviszi a táborba, vagy a kevésbé bürokratikus, de ugyanazzal a végeredménnyel járó megoldást választja, vagyis a tengerbe hajítja.

A tenger felé szökni tehát bajosnak látszott, ha valaki szökni akart, márpedig akart. De a szárazföldi megoldás sem tűnt könnyebbnek. Észak felé a szibériai hideg állta el az utat. Nyugat felé Kína.

Maradt a déli irány, Dél-Korea, ahol valószínűleg befogadnák a Gulagról szökött rabot, hiszen vélhetőleg a kommunizmus ellensége. A baj csak az, hogy közben ott van Észak-Korea.

 

Az úton bármikor akadályba ütközhet az ember, ezt Allan már akkor belátta, mielőtt hozzálátott volna, hogy valamiféle szökési tervet eszeljen ki déli irányba, a szárazföldön át. Viszont úgy gondolta, nem érdemes emiatt halálra aggodalmaskodnia magát, mert abból biztos, hogy nem lesz pálinka.

Egyedül próbálkozzon, vagy társsal? Ha társsal, akkor csak a szerencsétlen Herbert jöhet szóba. Allan úgy spekulált, hogy az előkészítő munkában még hasznát is tudná venni Herbertnek. Azonkívül szórakoztatóbb is a szökés, ha nem egyedül kell mindent végigcsinálnia.

 

– Megszökni? – kérdezte Herbert Einstein. – A szárazföldön át? Dél-Koreába? Észak-Koreán keresztül?

– Valahogy így – felelte Allan. – Legalábbis ez a munkahipotézis.

– Az esélyeink, hogy túléljük, alighanem mikroszkopikusak – mondta Herbert.

– Alighanem – mondta Allan.

– Benne vagyok! – mondta Herbert.

 

Öt év után köztudott volt a táborban, hogy a 133. számú fogoly feje mennyire üres, illetve a kevés, ami mégis van benne, valahogy mindig önmagával keveredik ellentmondásba.

Ennek az lett az eredménye, hogy az őrök bizonyos elnézéssel bántak Herbert Einsteinnel. Ha valamelyik fogoly például az ételosztásnál nem úgy állt a sorban, ahogy kell, jó esetben ráordítottak, kevésbé jó esetben puskatussal hasba vágták, rossz esetben pedig az illető fogoly befejezhette földi pályafutását.

Herbert azonban öt év után sem tudott rendesen eligazodni a barakkok között. Mind egyformán barna, mind egyformán nagy, és sehogy sem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Az ételt mindig a tizenhármas és tizennégyes számú barakk között osztották, de a 133. számú fogoly ilyenkor is gyakran a hetes számú barakk környékén bolyongott. Vagy a tizenkilences környékén. Vagy a huszonötös környékén.

– Az isten rakja beléd, Einstein – kiáltottak rá az őrök, ha meglátták. – Nem arra kell menni. Nem, nem arra, hanem arra! Amerre mindig!

Herbertet tehát így ismerték, és Allan arra gondolt, ismertségét a maguk javára fordíthatja. Rabruhában nem nehéz megszökni, de rabruhában életben maradni az utána következő percekben már sokkal nehezebb. Allannak és Herbertnek szüksége lesz egy-egy katonai egyenruhára. És az egyetlen fogoly, akik megközelítheti a katonák egyenruharaktárát úgy, hogy ha meglátják, nem lövik azonnal le – az Einstein, a 113. számú fogoly.

Allan tehát kioktatta barátját, hogy mi lenne a dolga. Ha közeledik az ebédidő, „tévedjen el”, mert ilyenkor a ruharaktár őreinek is ebédidejük van. Ez alatt a fél óra alatt a raktárt egyedül csak a negyedik toronyban szolgáló gépfegyveres katona őrzi. Ő is éppolyan jól ismeri a 133. számú foglyot, mint a többiek, és ha meglátja, feltehetőleg inkább rákiált, mintsem hogy mindjárt golyókat eresszen beléje. És ha Allan rosszul kalkulál, akkor sem dől össze a világ, tekintetbe véve, Herbert mennyire szeretne már meghalni.

Herbert úgy gondolta, Allan mindent jól eltervezett. De mit mondott, mit is kéne csinálnia?

 

Természetesen minden összekavarodott. Herbert tényleg eltévedt, és így hosszú idő óta először pontosan megjelent az ebédosztáson. Allan, aki már benn állt a sorban, felsóhajtott, és elindította Herbertet az egyenruharaktár irányába. De ez sem vezetett a kívánt eredményre, Herbert megint eltévedt, és váratlanul a mosodában találta magát. És mit talál a mosodában? Egy egész köteg frissen mosott és vasalt egyenruhát!

Kettőt magához vett, bedugta a köpenye alá, és újra bolyongani kezdett a barakkok között. Látta is a négyes számú toronyban strázsáló őr, akinek azonban még csak kiabálni se volt kedve. Egyébként is úgy látta, az agyalágyult fogoly voltaképpen a saját barakkja felé megy.

– Hihetetlen – morogta magában, és folytatta, amit eddig is csinált, vagyis átadta magát a gondolatainak, és azt képzelte, hogy valahol máshol van.

 

Allannak és Herbertnek immár volt saját egyenruhája, mely fennen tudatja majd a világgal, hogy mindketten a Vörös Hadsereg büszke katonái. Már csak a többi volt hátra.

Allan észrevette, hogy az utóbbi időben jelentősen megnőtt az észak-koreai Vonszan kikötőjébe tartó hajók száma. A Szovjetunió hivatalosan nem vett részt a háborúban az észak-koreaiak oldalán, de az ország belsejéből egyre több vonatrakomány fegyver érkezett Vlagyivosztokba, és folytatta útját – átrakodás után – mindig ugyanabba az irányba. A célállomás neve nem volt ugyan ráírva a rakományokra, de mindig akadtak tengerészek, akik nem tettek lakatot a szájukra, Allan pedig tudta, mit kell kérdeznie. Néha látni is lehetett, miféle szállítmányokról van szó, például terepjárókról vagy éppenséggel harckocsikról, más esetekben pedig egyszerű, festetlen faládákról.

Allan kieszelt valamit, amit leginkább elterelő manővernek lehetne nevezni, ami hasonló ahhoz, amit Teheránban talált ki hat évvel ezelőtt. Híven a római időkből származó mondás szelleméhez, vagyis hogy a suszter maradjon a kaptafánál, Allan arra gondolt, hogy egy kis tűzijáték bizonyára jótékony hatással lenne a további fejleményekre. Így kerültek képbe az észak-koreai Vonszanba címzett faládák. Allan nem tudhatta biztosan, de sejtette, hogy a ládák robbanószert tartalmaznak, és ha egy ilyen láda kigyulladna a kikötőben, felrobbanna, és a robbanások továbbterjednének ládáról ládára... igen, akkor Allannak és Herbertnek lehetősége nyílna rá, hogy kilopózzanak a táborból, magukra húzzák a szovjet katonák egyenruháját, és arra is, hogy aztán... igen... szerezzenek maguknak egy autót, amelyben benne van a slusszkulcs, amely tele van tankolva, és amelyre a tulajdonosa momentán nem tart igényt. Allan és Herbert utasítására ezután kinyílnának előttük a jól őrzött kapuk, és ha maguk mögött hagyják a Gulag és a kikötő környékét, senki sem gyanakodna rájuk, senki sem keresné az ellopott autót, és senki sem követné őket. És mindez még azelőtt történne velük, hogy egyáltalán eszükbe jutna, hogy fognak bejutni Észak-Koreába, és – legfőképpen – hogy fognak továbbmenni északról délre.

– Kicsit nehéz a felfogásom – mondta Herbert. – De úgy érzem, a terved mintha még nem volna teljesen kész.

– Nem nehéz a te felfogásod – tiltakozott Allan. – Na jó, mondjuk, kicsit az, de ebben a kérdésben akkor is igazad van. És minél többet gondolkozom rajta, annál inkább arra jutok, hogy hagyjuk ennyiben, és meg fogod látni, hogy valahogy azután is lesz, mert mindig így szokott lenni. Szinte mindig.

 

A szökés tervének első és egyetlen része tehát abból állt, hogy fel kell gyújtani a célnak megfelelő valamelyik faládát. Ehhez szükség volt 1) a célnak megfelelő faládára, valamint 2) valamiféle tűzgyújtó alkalmatosságra. Miközben arra vártak, hogy kikössön a kikötőben az előbbi kellék szállítására alkalmas hajó, Allan újabb megbízást adott a közismerten ostoba Herbert Einsteinnek. Herbert szolgálatkészen végre is hajtotta a feladatot, megkaparintott és a nadrágszárába rejtett egy fényjelző rakétát, mielőtt az egyik őr észrevette volna, hogy olyan helyen tartózkodik, ahol neki egyáltalán nem volna szabad tartózkodnia. De ahelyett, hogy lelőtte vagy legalább megmotozta volna, az őr jól lehordta a 113. számú foglyot, és kioktatta, hogy öt év után már igazán ismerhetné a járást a táborban. Herbert bocsánatot kért, és ingatag léptekkel elbicegett a helyszínről. A színjáték kedvéért rossz irányba.

– A te barakkod balra van, Einstein! – ordított utána az őr. – Már ezt se tudod, te idióta?

Allan megdicsérte Herbertet a sikeresen elvégzett feladatért és az ügyes színészkedésért. Herbert belepirult a dicséretbe, de közben elhárította magától, mondván, hogy nem olyan nehéz hülyét játszani annak, aki amúgy is hülye. Allan erre azt felelte, nem tudja, mennyire nehéz, mert azok a hülyék, akikkel eddig életében találkozott, mind az ellenkezőjét próbálták játszani.

 

Aztán egyszer csak eljött az a nap, amelyik a megfelelő napnak látszott. 1953. március 1-jének dermesztően hideg reggelén hosszú szerelvény gördült be a kikötői sínpárra, s a mozdony olyan sok kocsit húzott maga után, hogy Allan meg se tudta számolni őket, de még Herbert sem. A szerelvény láthatólag hadifelszerelést szállított, rakományát, mely három hajót is megtöltött, Észak-Koreába kellett eljuttatni. Nyolc darab T-34-es tank is része volt a szállítmánynak, ezt sehogy sem lehetett elrejteni, egyébként minden erős faládákba volt csomagolva, árumegjelölés nélkül. A ládák falán a rések azonban elég szélesek voltak ahhoz, hogy be lehessen dugni rajtuk egy fényjelző rakétát. És pontosan ez az, amit Allan megtett, amikor félnapi rakodás után egyszer alkalma nyílt rá.

A láda természetesen azonnal füstölni kezdett, de szerencsére eltartott néhány másodpercig, amíg a rakéta szétdurrant benne, úgyhogy Allannak volt ideje rá, hogy odébbálljon, és ne terelje magára a figyelmet. A láda rögtön kigyulladt, ezt a tizenöt fokos hideg sem tudta megakadályozni.

Amint a tűz eléri a ládába csomagolt, mondjuk, kézigránátot, a terv szerint a ládának fel kell robbannia, amitől az őrök fejvesztve rohangálni kezdenek, Allan és Herbert pedig észrevétlenül beosonhat a saját barakkjába, hogy átöltözzön.

A problémát az okozta, hogy a robbanás nem következett be. Viszont sűrű füst gomolygott elő a ládából, és a helyzetet tovább rontotta, hogy az őrök, akik maguk nem mertek a láda közelébe menni, utasították a foglyokat, hogy vízzel locsolják az égő faládát.

Ekkor történt, hogy a füstfelhő leple alatt három fogoly át akart mászni a kétméteres kerítésen, hogy átjusson a kikötő szabad részébe. De a kettes számú őrtoronyban szolgálatot teljesítő katona észrevette őket. Golyószórójával több sorozatot is kilőtt a füstfelhőn át a három fogoly felé. Mivel nyomjelző muníciót használt, több lövése is célba talált, és a három menekülő fogoly holtan zuhant a földre. És ha ez idáig nem haltak volna meg, pár másodperccel később amúgy is meghaltak volna, mert az őr lövései nemcsak az ő testüket lyuggatták keresztül, hanem azt a ládát is, mely eddig teljes épségben balra állt attól a ládától, melyet Allan Karlsson felgyújtott. Allan ládája ezerötszáz tábori pokrócot tartalmazott. A mellette álló láda pedig ezerötszáz kézigránátot. A nyomjelző lövedékek foszfort tartalmaznak, és amikor valamelyik eltalálta az egyik gránátot, a gránát felrobbant, és egy tizedmásodperc múlva magával ragadta a ládában helyet foglaló ezernégyszázkilencvenkilenc gránáttársát is. A robbanásnak olyan ereje volt, hogy megemelte a sorban mellette álló négy ládát, és harminctól nyolcvan méterig terjedő távolságra repítette el őket.

A sorban az ötödik láda hétszáz darab taposóaknát tartalmazott, és csakhamar ugyanolyan erővel robbant fel, mint az előző láda, ami azzal a következménnyel járt, hogy levegőbe repített további négy ládát.

Allan és Herbert káoszt akart teremteni, és a káosz előállt. Pedig, mint kiderült, ez még csak a kezdet volt. A ládák ugyanis sorban kigyulladtak. Az egyik dízelolajat és benzint tartalmazott, és ezek az anyagok, mint köztudott, tűzoltásra nemigen használhatók. Egy másikba lövedékeket csomagoltak, s ezek most mind önálló életet kezdtek élni. Két őrtorony és nyolc barakk már akkor lángokban állt, mielőtt akcióba léptek volna a páncéltörő gránátok. Az első telibe találta a hármas számú őrtornyot, a második pedig a tábor bejáratának épületét, magával sodorva a sorompót és minden egyebet, ami az útjában állt.

A kikötő rakpartjánál négy hajó várt berakodásra, a következő páncéltörő gránát mind a négyet felgyújtotta.

Aztán felrobbant egy kézigránátokat tartalmazó második láda is, és újabb láncreakciót indított el, amely utoljára elérte a sor végén álló legutolsó ládát is. Ebben is páncéltörő gránátok voltak, melyek most másik irányba indultak útnak, a kikötő nyíltvízi része felé, ahová épp ekkor úszott be egy hatvanötezer tonna olajat szállító tankhajó. Az egyik gránát telibe találta a parancsnoki hídját, ezáltal irányíthatatlanná téve a hajót, három további gránát pedig a hajó oldalát szakította fel, és a tűz, amely a hajón keletkezett, nagyobb volt, mint az összes eddig fellángolt tűz együttvéve.

Az úszó lángtengerré változó tankhajó lassan sodródott a part mentén a város központja felé. Utolsó útján a 2,2 kilométeres partszakaszon álló valamennyi házat felgyújtotta. Ezen a napon a szél ráadásul délkeleti irányból fújt. Mintegy húsz perc múlva a szó szoros értelmében egész Vlagyivosztok lángokban állt.

 

 

Sztálin elvtárs épp befejezte a kellemes vacsorát, melyet alattvalói, Berija, Malenkov, Bulganyin és Hruscsov társaságában fogyasztott el Krilatszkojéban lévő rezidenciáján, amikor értesült róla, hogy Vlagyivosztok nagyjából megsemmisült abban a tűzvészben, melyet egy pokrócokat tartalmazó láda kigyulladása okozott.

A hírre Sztálin egészen különös módon reagált.

Új kedvence, a mindig tettre kész Nyikita Szergejevics Hruscsov megkérdezte tőle, adhatna-e neki ez ügyben egy tanácsot, mire Sztálin erőtlenül azt felelte, hogy Nyikita Szergejevics ezt feltétlenül tegye meg.

– Kedves Sztálin elvtárs – mondta Hruscsov. – Azt javaslom, hogy ami történt, ne történjen meg. Javaslom, hogy Vlagyivosztokot azonnal zárjuk el a külvilágtól, aztán szép türelmesen építsük újjá, és tegyük meg Csendes-óceáni flottánk fő támaszpontjává, ahogy azt Sztálin elvtárs már korábban is tervezte. De mindenekelőtt – ami történt, nem történt meg, mert ennek az ellenkezője olyan gyengeségről árulkodik, melynek kitudódását most nem engedhetjük meg magunknak. Érti Sztálin elvtárs, mire gondolok? Egyetért vele, Sztálin elvtárs?

Sztálin továbbra is furcsán érezte magát. Be is volt rúgva. De bólintott, és azt mondta, Sztálinnak az a kívánsága, hogy Nyikita Szergejevics személyesen gondoskodjon róla, hogy ami történt... nem történt. Majd hozzátette, ideje már, hogy Sztálin lepihenjen, mert nem érzi jól magát.

Vlagyivosztok, gondolkozott el Berija marsall. Nem oda küldtem azt a fasiszta svéd szakértőt tartaléknak arra az esetre, ha nem sikerülne a bombát saját magunknak előállítani? Teljesen elfelejtettem, pedig likvidálni kellett volna a gazfickót, amikor Julij Boriszovics Popov megfejtette a titkot. Na, mindegy, most talán ő is odaveszett a tűzben. Bár azért nem kellett volna magával vinnie egy egész várost.

Hálószobája ajtajában Sztálin közölte, hogy semmi körülmények között ne zavarják. Aztán bezárkózott a szobájába, leült az ágya szélére, kigombolta az ingét, és gondolkodott.

Vlagyivosztok... A város, ahol Sztálin a Csendes-óceáni flotta fő támaszpontját akarta kiépíteni! Vlagyivosztok... amelynek fontos szerepet szánt a koreai háború küszöbön álló offenzívájában! Vlagyivosztok...

Nincs többé!

Sztálin még feltette magának a kérdést, hogy a pokolba képes kigyulladni egy pokrócokkal teli láda a tizenöt-húsz fokos hidegben. Valakinek ezért felelnie kell... azt a rohadt disznót... azt... azt...

Sztálin fejjel előre végigzuhant a padlón. Ott feküdt az agyvérzésével egy álló napon át, mert ha Sztálin elvtárs egyszer azt mondta, hogy ne zavarják, akkor nem zavarják.

 

 

Allan és Herbert barakkja az elsők között gyulladt ki, és a két barátnak azonnal el kellett napolnia a tervet, hogy beosonnak, és felhúzzák magukra az egyenruhát.

A tábor kerítése azonban megsemmisült, és ha még állt is itt-ott egy-két őrtorony, már nem őrködött bennük senki. A táborból kijutni tehát nem jelentett nehézséget. A kérdés inkább az volt, hogy mi történjék azután. Ellopni egy katonai autót nem lehetett, mert már mindegyik lángolt. Bemenni a városba, és ott szerezni valamilyen autót – szintén nem látszott lehetségesnek. Valami oknál fogva egész Vlagyivosztok lángokban állt.

A tüzet és a robbanásokat túlélő rabok csoportokba verődve álldogáltak kinn az országúton, biztos távolságban a különféle lövedékektől, páncéltörő gránátoktól és minden egyébtől, ami még képes a levegőben repkedni. Egy-egy vállalkozó kedvű rab kivált a csoportjából, és elindult északnyugat felé, az egyetlen irányba, ami egy orosz számára, ha menekülni akar, ésszerűnek látszott. Hiszen kelet felé mindenütt víz volt, dél felé a koreai háború, nyugaton Kína, egyenesen északra pedig a város, amely épp most válik a lángok martalékává. Nem maradt más választásuk, mint a hatalmas és hideg Szibéria. De a tábor őrsége természetesen ugyanígy gondolkodott, és még mielőtt leszállt volna az este, utolérték a szökevényeket, és továbbküldték őket az örök vadászmezőkre.

A fentiek alóli két kivételnek Allan és Herbert volt a neve. Vlagyivosztoktól délnyugati irányban indultak el, és sikerült eljutniuk egy kis dombig. Ott lecsücsültek egy kicsit, hogy megpihenjenek, és szemrevételezzék a pusztulást.

– Jó huzata volt annak a fényjelző rakétának – mondta Herbert.

– Alig hiszem, hogy egy atombomba jobb munkát végzett volna nála – mondta Allan.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Herbert, és a hidegben szinte vágyakozva gondolt a táborra, amely már nem létezett.

– Hát, kedves barátom, most elmegyünk Észak-Koreába – felelte Allan. – És mivel autó nincs a közelben, gyalog kell mennünk. Attól legalább kimelegszünk egy kicsit.

 

 

Kirill Afanaszjevics Mereckov a Vörös Hadsereg egyik legrátermettebb és legtöbbször kitüntetett tábornoka volt. A „Szovjetunió hőse”, akit nem kevesebb, mint hétszer tüntettek ki Lenin-renddel.

Mint a 4. hadsereg parancsnoka sikeresen harcolt a németek ellen Leningrádnál, és kilencszáz rettenetes nap után áttörte az ostromgyűrűt, és felszabadította a várost. Nem csoda, hogy a „Szovjetunió marsallja” címet is megkapta az összes többi cím, rang és kitüntetés mellé.

Miután Hitlert egyszer s mindenkorra visszaszorították, Mereckovot keletre küldték, s a hétszázhatvan mérföldes vonatút megtétele után ő lett az 1. Távol-keleti Front parancsnoka azzal a megbízással, hogy űzze ki a japánokat Mandzsúriából. Senkit nem lepett meg, hogy ezt a feladatot is sikeresen végrehajtotta.

Aztán véget ért a világháború, és Mereckov elfáradt. Mivel senki nem várt rá Moszkvában, ott maradt keleten. Íróasztal mögé került egy katonai hivatalban. Igaz, szép íróasztal volt. Tíkfából készült.

 

1953 télutóján ötvenhat éves volt, és még mindig az íróasztala mögött ült. Onnan irányította a Szovjetunió távolmaradását a koreai háborúból. Mereckov, akárcsak Sztálin elvtárs, stratégiailag fontosnak tartotta, hogy szovjet katonák itt és most ne harcoljanak amerikai katonák ellen. Bombájuk ugyan nekik is van már, de az amerikaiaké jobb. Mindennek megvan a maga ideje, és a jelen pillanat nem a provokáció ideje – ami ugyan nem jelenti azt, hogy a koreai háborút ne lehetne, vagy ne kellene megnyerni.

Mereckov marsall tehát jelenlegi helyzetében időnként megengedett magának egy kis kikapcsolódást. Többek között a kraszkinói vadászházában, amely Vlagyivosztoktól néhány órányi járásra volt déli irányban. Gyakran kijárt oda, főként télen. És legtöbbször egyedül. Az adjutánsa persze mindig vele volt, mert egy marsall mégsem vezetheti az autóját saját maga; mit szólna a világ?

 

Mereckov marsall és az adjutánsa éppen visszafelé autózott Kraszkinóból Vlagyivosztokba. Egyórányi távolságban lehettek a várostól, amikor a kanyargós tengerparti úton először pillantották meg az északi látóhatáron a fekete füstoszlopot. Mi történt? Ég valami?

A távolság még túl nagy volt ahhoz, hogy érdemes lett volna megállni, és kivenni a látcsövet a tábornok rangjához illő kocsi csomagtartójából. Mereckov marsall utasítást adott, hogy hajtsanak gyorsan tovább előre, és hogy az adjutáns húsz percen belül keressen egy alkalmas megállóhelyet, ahonnan az egész öböl tisztán látható. Vajon mi történhetett? Valami kétségtelenül kigyulladt...

 

Allan és Herbert már jó ideje gyalogolt az országúton, amikor észrevették, hogy délről egy zöld Pobeda közeledik feléjük. A két szökevény gyorsan elbújt egy hókupac mögé, még mielőtt meglátták volna őket. Az autó azonban, miután elhaladt mellettük, lassítani kezdett, és alig ötven méterrel arrébb megállt. Kiszállt belőle egy rendjelekkel sűrűn kidekorált tiszt és az adjutánsa. Az adjutáns kivette a kocsi csomagtartójából a dekorált tiszt látcsövét, majd az autót otthagyva mindketten elindultak, hogy megfelelő kilátóhelyet keressenek, ahonnan megszemlélhetik az öböl túloldalán azt a helyet, ahol nemrégiben még Vlagyivosztok volt található.

Így aztán Allannak és Herbertnek nem jelentett különösebb nehézséget, hogy odalopózzanak az autóhoz, kivegyék belőle a kidekorált tiszt pisztolyát és az adjutáns automata fegyverét, majd felhívják a kidekorált tiszt és adjutánsa figyelmét arra, hogy balszerencsés módon nehéz helyzetbe kerültek. Vagy ahogy Allan mondta:

– Uraim, megkérném önöket, hogy vegyék le a ruháikat.

 

Mereckov marsall fel volt háborodva. Így senki nem bánhat a Szovjetunió marsalljával, még akkor sem, ha a Gulag rabja. Úgy gondolják az urak, hogy ő – Kirill Afanaszjevics Mereckov marsall – egy szál alsógatyában sétáljon be Vlagyivosztokba? Allan azt felelte, hogy ez mindenképpen nehéz volna, mert Vlagyivosztok épp ezekben az órákban ég porig és tűnik el a föld színéről, de egyébként igen, ő maga és barátja, Herbert ezt valóban így képzelte el. Az urak természetesen megkaphatják tőlük cserében a fekete-fehér csíkos rabruhát, amire később már talán nem is lesz szükségük, mert minél közelebb érnek Vlagyivosztokhoz – vagy ami marad belőle –, a levegő annál melegebb lesz.

Allan és Herbert ezután magára öltötte a két, frissen lopott egyenruhát, rabruháikat pedig kupacba rakva ott hagyták a földön. Allan arra gondolt, jobb volna, ha ő vezetné az autót, vagyis jobb, ha Herbert lesz a marsall, ő pedig az adjutáns. Herbert az utasülésen foglalt helyet, Allan pedig a volán mögött. Búcsúzóul Allan még azt mondta, a marsall úrnak nem kellene ilyen dühös képet vágnia, mert Allan biztos benne, hogy abból nem származik semmi haszna. Amúgy is, nemsokára itt a tavasz, és a tavasz Vlagyivosztokban... na, persze, most talán nem. Allan mindenesetre arra biztatja a marsall urat, hogy bizakodva nézzen a jövőbe, de hozzátette, hogy ebben a kérdésben persze a marsall úr úgy dönt, ahogy akar. Ha alsógatyában akar maradni, és sötéten akarja látni a dolgokat, megteheti, szíve joga.

– Isten vele, marsall úr. És magával is, természetesen, adjutáns úr – mondta Allan.

A marsall nem válaszolt, továbbra is dühösen nézett rá. Allan megfordult a Pobedával, és Herberttel az oldalán elindult dél felé.

Észak-Koreába.

 

 

A határ átlépése a Szovjetunió és Észak-Korea között simán, minden probléma nélkül zajlott le. Előbb a szovjet határőrök tisztelegtek feszes vigyázzállásban az autó előtt, azután ugyanezt tették az észak-koreaiak is. Szó nélkül emelték fel a sorompót a szovjet marsall (Herbert) és adjutánsa (Allan) előtt. Az egyik lelkes észak-koreai határőrnek a szeme is megtelt könnyel a meghatottságtól a marsall személyes elkötelezettsége láttán. Koreának nincs jobb barátja a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségénél. A marsall bizonyára Vonszanba tart, hogy személyesen ellenőrizze a Vlagyivosztokból jövő szállítmányok érkezését és további sorsát.

Ez azonban nem így volt. Ezt a marsallt egyáltalán nem érdekelte Észak-Korea sorsa. Vélhetőleg azt se tudta, melyik országban jár. Figyelmét az kötötte le, hogy kitalálja, hogyan kell kinyitni a kocsi kesztyűtartóját.

 

Allan még a Vlagyivosztok kikötőjében megismert tengerészektől tudta, hogy a koreai háború megfeneklett, állóháborúvá vált, a felek visszavonultak a 38. szélességi foknál meghúzott határ két oldalára. Ezt elmondta Herbertnek is, aki ezek után azt képzelte, az észak és dél között húzódó határ átlépéséhez nincs másra szükség, mint hogy az ember nekifut, és átugorja (feltéve, hogy az a bizonyos szélességi fok nem túl széles). Annak természetesen fennáll a veszélye, hogy az embert ugrás közben lelövik, de végül is az se volna olyan nagy baj.

Messze jártak még a 38. szélességi fok határvonalától, amikor kiderült, hogy az ország belsejében javában dúl a háború. Amerikai repülőgépek cirkáltak a levegőben, és úgy tűnt, bombákat dobnak mindenre, ami mozog. Allan felfogta, hogy egy elegáns, zöld orosz személyautó kívánatos célpontnak számít, úgyhogy letért a dél fel vezető főútvonalról (engedélyt sem kérve marsalljától), és az ország belsejébe tartó kisebb utakon haladt tovább, melyeken gyorsabban és könnyebben talált búvóhelyet, valahányszor gépek zúgtak el a fejük fölött.

Délnyugat felé folytatták útjukat, közben Herbert azzal szórakoztatta Allant, hogy elsorolta, mi van a marsall tárcájában, melyet az egyenruha belső zsebében talált. A tekintélyes mennyiségű rubelen kívül iratok, melyekből meg lehet tudni, a marsallnak mi a neve, valamint levelek, melyek arról informálnak, mivel foglalkozott Vlagyivosztokban, amikor a város még épségben volt.

– Kíváncsi vagyok, vajon nem ő felügyelte-e azt a bizonyos vasúti szállítmányt is – morfondírozott hangosan Herbert.

Allan megdicsérte Herbertet, hogy okosan spekulál, amitől Herbert ismét elvörösödött. Nem rossz, ha tud olyat mondani, ami nem rossz.

– Egyébként mit gondolsz, meg tudnád tanulni Kirill Afanaszjevics Mereckov marsall nevét? – kérdezte Allan. – Ennek a jövőben még hasznát vehetnénk.

– Az kizárt dolog – felelte Herbert.

 

Sötétedéskor Allan és Herbert bekanyarodott egy portára, ami egy tehetős gazda udvarának látszott. A gazda, a felesége és két gyermeke az előkelő vendégek és a mutatós autó láttán tüstént elébük sietett. Allan adjutáns oroszul és kínaiul is elnézést kért azért, hogy ő maga és a marsall csak így egyszerűen betolakszik a gazda házába, de az a kérdése, hogy nem kaphatnának-e valamit enni? Szívesen ki is fizetik, de csak rubelben tudják, más pénz jelenleg nincs náluk.

A gazda és a felesége egy szót sem értett abból, amit Allan mondott. De az idősebbik, tizenkét éves fiú oroszul tanult az iskolában, és lefordította a kérdést apjának. A következő másodpercben megnyílt a ház kapuja, és a család beinvitálta Allan adjutánst és Herbert marsallt.

 

Tizennégy órával később Allan és Herbert készen álltak rá, hogy folytassák útjukat. A gazda és családja először vacsorával kínálta őket. Csilivel és fokhagymával fűszerezett disznóhúst kaptak rizzsel, és hozzá – halleluja! – koreai rizspálinkát. A koreai pálinkának nem olyan az íze, mint a svédnek, de ötévi és három hónapi kényszerű absztinencia után a célnak így is kitűnően megfelelt.

Vacsora után a család szállást is adott a marsallnak és adjutánsának. Herbert marsall megkapta a szülők nagy hálószobáját, a szülők aznap a gyerekek szobájában aludtak. Allan adjutáns a konyhában alhatott, a földön.

Reggelire a vendégek párolt zöldséget, szárított gyümölcsöt és teát kaptak, a gazda pedig közben feltöltötte a Pobeda üzemanyagtartályát benzinnel, amit egyébként a fészerében, egy hordóban tárolt.

Búcsúzáskor a gazda nem akarta elfogadni a marsalltól a vastag köteg rubelt egészen addig, amíg a marsall rá nem rivallt, németül:

– Tedd csak el szépen ezt a pénzt, hülye paraszt!

A gazda ettől annyira megrémült, hogy eleget tett Herbert felszólításának, jóllehet egy árva szót sem értett belőle.

Barátságos integetéssel váltak el egymástól, és folytatták útjukat délnyugati irányban. A kanyargós utakon nem volt semmiféle forgalom, csak a bombázók motorjának fenyegető zúgása törte meg messziről a csendet.

Minél jobban közeledtek Phenjanhoz, Allan annál erősebben szükségét érezte annak, hogy valami új tervet kellene kieszelniük. A régi terv ugyanis érvényét vesztette. Allan úgy látta, onnan, ahol most vannak, semmiképp sem tudnak átjutni Dél-Koreába.

Inkább meg kell próbálniuk találkozót összehozni Kim Ir Szen miniszterelnökkel. Herbert mégiscsak szovjet marsall, nem lehet nem fogadni.

Herbert elnézést kért, hogy beleszól a tervezésbe, de mi értelme van annak, hogy találkozzanak Kim Ir Szennel?

Allan azt felelte, hogy még nem tudja, de gondolkozik rajta. Egyelőre csak annyi okát tudja adni, hogy minél közelebb van az ember a magas állású urakhoz, annál jobb szokott lenni a koszt. És persze a pálinka is.

 

Allan tudta, hogy csak idő kérdése, mikor állítják meg őket az úton, és mikor ellenőrzik alaposabban a személyazonosságukat. Még egy marsall sem teheti be a lábát egy háborúban álló ország fővárosába úgy, hogy ne kelljen egy-két kérdésre válaszolnia. Allan ezért órákon át gyakoroltatta Herberttel, hogy mit kell mondania – egyetlen mondatot csupán, de nagyon fontosat: „Mereckov marsall vagyok a Szovjetunióból, kísérjenek a vezetőjükhöz!”

 

Phenjant ez idő tájt egy külső és egy belső katonai védvonal vette körül. A külső a város belsejétől húsz kilométerre húzódott, légvédelmi ágyúkból és megkettőzött ellenőrzőhelyekből állt, míg a belső gyűrű valóságos barikád volt, olyan, mint a harctéri frontvonal gyalogsági támadás esetén. Allant és Herbertet így aztán először az egyik külső ellenőrzőhelyen állította meg egy teljesen részeg észak-koreai katona, akinek kibiztosított golyószóró lógott a nyakában. Herbert marsall újra és újra elismételte egyetlen mondatát, amely így hangzott:

– Vezető vagyok, vigyenek a... Szovjetunióba.

Szerencsére a katona nem értett oroszul, viszont tudott kínaiul. Így aztán Allan adjutáns tolmácsolta marsallja szavait, immár a megfelelő szavakat a megfelelő sorrendben.

De a katona vérében szinte képtelenül magas volt az alkoholszint, és sehogyan sem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Allant és Herbertet mindenesetre behívta az ellenőrző állomás belső helyiségébe, és telefonon felhívta kétszáz méterrel odébb posztoló kollégáját. Majd leült egy rozoga karosszékbe, és a belső zsebéből előhúzott egy üveg rizspálinkát (aznap a harmadikat). Meghúzta az üveget, dúdolgatni kezdett valami dallamot, közben üveges tekintettel meredt a szovjet vendégek feje fölött a semmibe.

Allan elégedetlen volt Herbert eddigi teljesítményével, és belátta, ha Kim Ir Szen elé kerülnek, Herbert percek alatt lelepleződik, és a marsallt az adjutánsával együtt rövid úton letartóztatják. Az ablakon át Allan látta, hogy a másik őr elindul feléjük. Itt most gyorsan kell cselekedni.

– Herbert, cseréljünk ruhát egymással – mondta Allan.

– Miért? – kérdezte Herbert.

– Most azonnal – felelte Allan.

Így aztán néhány másodperc leforgása alatt a marsallból adjutáns, az adjutánsból marsall lett. A valószínűtlenül részeg katona közben csak pislogott, és összefüggéstelenül gurgulázott valamit koreaiul.

Pár másodperccel később belépett a helyiségbe a második katona, és nyomban tisztelgett, amikor meglátta a magas rangú vendégeket. Ő is tudott kínaiul, úgyhogy az immár marsalli ruhát viselő Allan újra előadta kívánságát, hogy Kim Ir Szen miniszterelnökkel szeretne találkozni. Mielőtt a második katona válaszolhatott volna, az első gurgulázni kezdett valamit.

– Mit mond? – kérdezte Allan marsall.

– Azt mondja, hogy önök az előbb meztelenre vetkőztek, és újra felöltöztek – felelte őszintén a második katona.

– Ejnye, mit tesz az alkohol – mondta Allan a fejét csóválva.

A második katona elnézést kért társa viselkedéséért, és amikor az első kijelentette, hogy fenntartja állítását, miszerint Allan és Herbert az imént valamiképp levetkőztette és felöltöztette egymást, kapott egy nagy pofont a másodiktól, és egy figyelmeztetést, ha nem fogja be a száját egyszer s mindenkorra, a részegsége jelentve lesz.

Az első katona ekkor úgy döntött, hogy nem szólal meg többé (de iszik még egy kortyot), miközben a második több helyre is telefonált, majd kiállított egy passzust koreai nyelven, aláírta, két helyen lepecsételte, és átnyújtotta Allan marsallnak a következő szavak kíséretében:

– Ezt mutassa be marsall úr a következő ellenőrzőhelyen. Onnan tovább fogják irányítani marsall urat a miniszterelnök úr helyettesének helyetteséhez.

Allan megköszönte a passzust, tisztelgett, és visszatért az autóhoz, maga előtt terelgetve Herbertet.

– Mivel adjutáns lettél, mostantól kezdve te vezeted a kocsit – mondta Allan.

– Érdekes feladat – felelte Herbert. – Nem vezettem azóta, hogy a svájci rendőrség örökre bevonta a jogosítványomat.

– Ne mondj semmit, az lesz a legjobb – mondta Allan.

– Mindig összekeverem a jobb oldalt a bal oldallal – mondta Herbert.

– Ahogy mondtam, az lesz a legjobb, ha erről nem beszélünk – felelte Allan.

 

Az út további részén Herbert vezetett, és a vezetés sokkal jobban ment neki, mint ahogy azt Allan elképzelte. A passzus jóvoltából pedig simán bejutottak a városba, egészen a miniszterelnök palotájáig.

Ott a helyettes helyettese fogadta őket, és közölte, hogy a helyettes úr csak három nap múlva tudja fogadni őket. Addig az urakat a palota vendéglakásában helyezik el. A vacsorát nyolc órakor szolgálják fel, ha az időpont megfelel.

– Látod? – mondta Allan Herbertnek.

 

 

Kim Ir Szen 1912 áprilisában született Phenjan egyik elővárosában. Családja, mint akkoriban minden koreai család, japán fennhatóság alatt élt. A megszállás éveiben a lakosság teljesen ki volt szolgáltatva a japánoknak. A koreai lányokat és asszonyokat százezrével kényszerítették a császári hadsereg katonáinak szexuális kiszolgálására. A koreai férfiakat besorozták a hadseregbe, és harcolniuk kellett azért a császárért, aki többek között arra kényszerítette őket, hogy japán neveket vegyenek fel, és egyébként is mindent megtett annak érdekében, hogy a koreai nyelv és kultúra kihaljon.

Kim Ir Szen apja békés természetű patikus volt, aki azért hangot adott a japán megszállók elleni elégedetlenségének, oly mértékben magára vonva ezzel haragjukat, hogy egy szép napon a család kénytelen volt elmenekülni északra, a kínai Mandzsúriába.

A békés és gondtalan élet azonban így is csak 1931-ig tartott, mert a japán csapatok oda is utánuk mentek. Kim Ir Szen apja ekkor már nem élt, de anyja rábeszélte fiát, hogy csatlakozzon a kínai partizánokhoz, és űzze ki segítségükkel a japánokat Mandzsúriából – a későbbiekben pedig Koreából is.

Kim Ir Szen elismerést vívott ki magának a kommunista kínai partizánok között. Bátor és tettre kész harcosnak tartották. Egy egész hadosztály parancsnoka lett, és olyan keményen harcolt a japánok ellen, hogy a hadosztályából rajta kívül alig néhányan maradtak életben. Ez 1941-ben történt, a világháború idején, és Kim Ir Szennek végül át kellett szöknie a Szovjetunióba.

De ott is elismerést vívott ki magának. Nemsokára tiszt lett a Vörös Hadseregben, és annak kötelékében harcolt egészen 1945-ig.

A háború végén Japánnak le kellett mondania Koreáról. Kim Ir Szen, immár a nemzet hőse, hazatért száműzetéséből. Már csak annyi dolga volt, hogy formálisan is létrehozza az új államot; hogy a nép Kim Ir Szent választja nagy vezetőjének, ahhoz nem fért kétség.

De a győztes hatalmak, a Szovjetunió és az USA a saját befolyási övezeteik mentén felosztották maguk között Koreát. És az amerikaiak nem értettek egyet azzal, hogy egy dokumentáltan kommunista politikus legyen az egész félsziget vezetője. Szereztek maguknak saját államfőt, egy száműzött koreait, és elnököt csináltak belőle délen. Kim Ir Szennek be kellett érnie az ország északi részével, de ő ennyivel éppenséggel nem érte be. Inkább kirobbantotta a koreai háborút. Ha el tudta űzni a japánokat, el fogja tudni űzni az amerikaiakat is, meg az ENSZ színeiben harcoló csatlósaikat is.

Kim Ir Szen tehát harcolt már szovjet és kínai zászló alatt. Most a saját ügyéért harcolt. És drámai pályafutása közben megtanulta többek között azt, hogy senkiben nem bízhat meg, csak saját magában.

Ettől a szabálytól csak egyetlen esetben volt hajlandó eltérni, egyetlen kivételt ismert. És ezt a kivételt éppen most nevezte ki helyettesének.

Aki tárgyalni akar Kim Ir Szen miniszterelnökkel, annak előbb találkoznia kell Kim Ir Szen fiával.

Kim Dzsongillal.

Aki ekkor tizenegy éves.

– Minden látogatódat várasd meg, legalább hetvenkét órán keresztül. Ez jót tesz az autoritásodnak, fiam – magyarázta fiának Kim Ir Szen.

– Azt hiszem, értem, amit mondasz, papa – hazudta Kim Dzsongil. Majd keresett egy lexikont, és megnézte benne azt a szót, amelyet nem értett.

 

 

A háromnapi várakozás meg se kottyant Allannak és Herbertnek, hiszen az elnöki palotában az ellátás jó volt, az ágyak pedig kényelmesek. Az amerikai gépek pedig ritkán közelítették meg Phenjant, hiszen találtak maguknak egyszerűbben elérhető célpontokat is.

Végül elérkezett a találkozó napja. Allanért eljött a miniszterelnök helyettesének helyettese, és a palota folyosóin keresztül elvezette a miniszterelnök helyettesének irodájába. Allant nem lepte meg, hogy a helyettes inkább még gyereknek volt mondható, mint felnőttnek.

– A miniszterelnök fia vagyok, Kim Dzsongil – mondta Kim Dzsongil. – És a papa helyettese.

Kim Dzsongil kezet nyújtott a marsallnak, s noha keze szinte eltűnt Allan méretes tenyerében, erősen megszorította vendége kezét.

– Én pedig Kirill Afanaszjevics Mereckov marsall vagyok a Szovjetunióból – mondta Allan. – Köszönöm, hogy ifjabb Kim úr lehetőséget ad a találkozásra. Megengedi, Kim úr, hogy elmondjam, mi járatban vagyok?

Kim Dzsongil megengedte, úgyhogy Allan tovább hazudott. Elmondta az ifjabb Kimnek, hogy egyenesen Sztálin elvtárstól hoz üzenetet a miniszterelnöknek. De mivel felmerült a gyanú, hogy az USA – a kapitalista hiénák – ügynökei beszivárogtak a Szovjetunió belső kommunikációs rendszerébe (a marsall bocsánatot kér a fiatal Kim úrtól, de részleteket nem árulhat el), Sztálin elvtárs úgy döntött, hogy az üzenetet személyesen kell átadni. A megtisztelő feladat végrehajtásával a marsallt és adjutánsát bízta meg (az utóbbit a marsall biztonsági okokból a szobájában hagyta).

Kim Dzsongil gyanakodva méregette Allant, és látszott rajta, hogy szinte gondolkodás nélkül beszél, amikor azt mondja, hogy az ő feladata a papa védelme minden körülmények között. Ennek az a lényege, hogy nem bízhat meg senkiben, magyarázta, a papa erre tanította. Ezért nem teheti meg, hogy a marsallt beengedi a papához, vagyis a miniszterelnökhöz, amíg állításait nem ellenőrzi a szovjet oldalon. Vagyis Kim Dzsongil úgy döntött, felhívja telefonon Moszkvát, és megkérdezi, hogy a marsallt tényleg Sztálin bácsi küldte-e hozzájuk, vagy nem.

Allan erre a nem kívánatos fordulatra nem számított. De már benne volt saját történetében, és nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta eltéríteni az ifjú Kimet attól a szándékától, hogy beszéljen Sztálinnal.

– Távol álljon tőlem, egyszerű marsalltól, hogy ellentmondjak Kim úrnak, de szeretném megjegyezni, hogy nem tanácsos telefont használni az ellenőrzésre, ha egyszer nem tanácsos használni a telefont.

Az ifjú Kim elgondolkodott Allan marsall megjegyzésén. De emlékezetében folyamatosan hallotta apja szavait: „Ne bízz meg senkiben, fiam.” Végül kiötölt egy megoldást. Felhívja Sztálin bácsit, de virágnyelven fog beszélni vele. Az ifjú Kim úrfi többször is találkozott már Sztálin bácsival, és Sztálin bácsi mindig úgy hívta: „a kis forradalmár”.

– Felhívom Sztálin bácsit, azt mondom, itt „a kis forradalmár” beszél, és megkérdezem tőle, küldött-e Sztálin bácsi valakit a papához. Azt hiszem, ezzel nem árulok el sokat, még ha az amerikaiak lehallgatják is a beszélgetést. Nem gondolja, marsall úr?

A marsall azt gondolta, nem hitte volna, hogy a kölyök ilyen ravasz gazfickó. Hány éves lehet? Tíz? Ő maga is korán lett felnőtt. Amikor annyi idős volt, mint Kim Dzsongil, már javában dinamitot csomagok Flenben, a Nitroglicerin Rt.-ben. Allan továbbá még arra is gondok, hogy ennek a történetnek talán rossz vége lesz, de hát ezt mégse mondhatja meg. Hát igen, ez van, lesz, ahogy lesz, és így tovább.

– Azt gondolom, hogy az ifjú Kim úr nagyon okos fiú, és még sokra viszi az életben – mondta Allan, és a folytatást a gondviselésre bízta.

– Igen, az a terv, hogy a papa után én fogom folytatni a papa munkáját, a marsall úrnak ebben valószínűleg igaza van. Igyon még egy csésze teát, marsall úr, én megyek, és felhívom Sztálin bácsit.

Az ifjú Kim úrfi átsétált a terem túlsó sarkában álló barna íróasztalhoz, Allan pedig teát töltött magának, és azon gondolkodott, hogy esetleg meg kellene próbálnia kiugrani az ablakon. De az ötletet nyomban el is vetette. Egyrészt azért, mert a miniszterelnöki palota harmadik emeletén voltak, másrészt pedig azért, mert Allan nem akarta magára hagyni társát. Herbert nyilván örömmel kiugrott volna (ha lett volna hozzá mersze), de Herbert most nem volt itt.

Allant az zökkentette ki váratlanul a gondolataiból, hogy Kim úrfi sírva fakad. Lecsapta a telefont, odafutott Allanhoz, és zokogva mondta:

– Sztálin bácsi meghalt! Sztálin bácsi meghalt!

Allan arra gondolt, szinte lehetetlen, hogy valakinek olyan szerencséje legyen, mint neki, azután azt mondta:

– Jól van, Kim úrfi, ne sírjon. Jöjjön ide, hadd ölelje meg a marsall bácsi. Így, így...

 

Mire Kim úrfi valamennyire megvigasztalódott, már nem látszott olyan koravénnek, mint korábban. Mintha elege lett volna abból, hogy felnőtt legyen. Szipogva mondta el, hogy Sztálin bácsi néhány nappal ezelőtt gutaütést kapott, és Sztálin néni (így titulálta) azt mondja, nem sokkal azelőtt halt meg, hogy az ifjú Kim úrfi telefonált.

Miközben Kim úrfi még mindig Allan ölében ült, Allan meleg szavakkal elmesélte neki, milyen nagyszerű volt, amikor utoljára együtt vacsorázott Sztálin elvtárssal. Együtt fogyasztották el az ünnepi vacsorát, méghozzá olyan meghitt hangulatban, amilyen csak barátok közt lehetséges. Sztálin elvtárs még dalra is fakadt, és táncolt is az est folyamán. Allan eldúdolta a grúz népdalt, amit Sztálin énekelt annak idején, közvetlenül azelőtt, hogy rövidzárlat keletkezett a fejében, és Kim úrfi felismerte a dalt! Ezt a dalt Sztálin bácsi neki is elénekelte. Ha egyáltalán maradt még benne kételkedés, az most mind eloszlott. A marsall bácsi nyilvánvalóan az, akinek mondja magát. Kim úrfi gondoskodik róla, hogy a papa, vagyis a miniszterelnök már másnap fogadja. De most kéri, hogy még egyszer ölelje meg...

 

 

Az nem úgy van ám, hogy a miniszterelnök a szomszéd szobában ül, és onnan igazgatja fél országát. Nagyon nagy kockázatoknak tenné ki magát a miniszterelnök, ha ezt tenné. Nem, aki találkozni akar Kim Ir Szennel, annak hosszabb utat kell megtennie, méghozzá, biztonsági okokból, egy SU 122-es rohamlövegben, mivel vele tart a miniszterelnök helyettese, aki egyben a miniszterelnök fia is.

Az utazás nem volt kényelmes, a páncélozott rohamlövegeknek igazából nem is a kényelem biztosítása a céljuk. Útközben Allannak volt ideje rá, hogy gondolkozzon két nem elhanyagolható kérdésen. Az első az volt, hogy mit mondjon Kim Ir Szennek, a második pedig az, hogy amit mond, az mire legyen jó.

A miniszterelnök legközelebbi munkatársának, egyben fiának Allan azt mondta, fontos üzenetet hoz Sztálin elvtárstól, de ez a probléma időközben szerencsésen és lényegesen leegyszerűsödött. Az álmarsall most már bármit kitalálhat; Sztálin immár túlságosan halott ahhoz, hogy megcáfolja. Allan így hát elhatározta, a Kim Ir Szennek szóló üzenet nem más, mint hogy Sztálin kétszáz harckocsit akar ajándékozni a Koreában harcoló kommunistáknak. Vagy háromszázat. Minél többet, a miniszterelnök annál jobban fog örülni neki.

A második kérdés eldöntése sokkal több fejtörést okozott. Allan nem lelkesedett a gondolatért, hogy miután teljesítette megbízatását Kim Ir Szennel, visszatérjen a Szovjetunióba. Viszont rábírni az észak-koreai vezért arra, hogy inkább segítse át Allant és Herbertet Dél-Koreába, nem látszik könnyen teljesíthető feladatnak. Maradni Kim Ir Szen közelében pedig – ahogy múlna az idő, és a harckocsik érkezése váltig elmaradna – napról napra növekvő kockázatot jelentene az egészségükre nézve.

Vajon Kína szóba jöhet mint alternatíva? Amíg Allan és Herbert csíkos rabruhát viselt, addig erre a kérdésre „nem” volt a válasz, de most már nem viselnek rabruhát. Amióta Allanból szovjet marsall lett, Korea gigantikus szomszédja már nem ijesztő, hanem biztató lehetőségnek látszik. Kivált abban az esetben, ha valamiféle ajánlólevelet is kicsalhatnának Kim Ir Szenből.

Szóval, a következő állomás Kína lehetne. Aztán lesz, ahogy lesz. Ha út közben nem támad valami jobb ötlete, mindig ott a lehetőség, hogy újra átkeljen a Himaláján.

Allan úgy döntött, elég a töprengésből. Kim Ir Szen először is megkapja a háromszáz harckocsiját, vagy négyszázat, ezen nem fog spórolni. Ezután az álmarsall szépen megkéri a miniszterelnök urat, biztosítson részükre járművet és úti okmányokat, hogy eljussanak Kínába, mivel üzenetet kell átadnia Mao Ce-tungnak is. Allan elégedetten nyugtázta magában, hogy a terv elkészült.

 

A páncélozott rohamlöveg Allannal, Herberttel és Kim Dzsongillal a fedélzetén estefelé gördült be a célállomásra, amit Allan valamiféle katonai létesítménynek nézett.

– Lehet, hogy már Dél-Koreában vagyunk? – kérdezte Herbert reménykedve.

– Ha van hely a földön, ahol Kim Ir Szen nem üti fel főhadiszállását, akkor az Dél-Korea – felelte Allan.

– Na, igen, persze... csak arra gondoltam... egyébként nem, nem is gondoltam semmit – mondta Herbert.

 

A tízkerekű, lánctalpas jármű csikorogva megállt. A három utas kimászott belőle, végre szilárd talajt éreztek a lábuk alatt. Egy katonai repülőtérre érkeztek, és valamiféle parancsnoki épület előtt álltak.

Az ifjú Kim úrfi kinyitotta a külső ajtót Allan és Herbert előtt, majd mellettük előreszaladva kinyitotta a következő ajtót is. Megérkeztek, beléphettek a szentek szentjébe. A szoba egyik végében nagy íróasztal állt tele mindenféle papírokkal, mögötte a falon Korea térképe, jobboldalt ülőgarnitúra. Az egyik pamlagon Kim Ir Szen miniszterelnök ült, a másikon a vendége. A szemben lévő fal előtt két géppisztolyos katona állt vigyázzban.

– Jó estét, miniszterelnök úr – mondta Allan. – Kirill Afanaszjevics Mereckov marsall vagyok a Szovjetunióból.

– Nem az vagy – mondta Kim Ir Szen nyugodt hangon. – Jól ismerem Mereckov marsallt.

– Ajjaj – mondta Allan.

A két katona a vigyázzállás helyett ekkor az álmarsallra és a minden bizonnyal áladjutánsára szegezte fegyverét. Kim Ir Szen továbbra is nyugodt maradt, de fia elvesztette önuralmát, egyszerre sírni és kiabálni kezdett. Talán e pillanatban vesztette el gyerekkora utolsó maradékát. Ne bízz meg senkiben! És ő mégis felmászott az álmarsall ölébe. Ne bízz meg senkiben! Ezután soha, soha az életben nem bízik meg egyetlen emberben sem.

– Meghalsz! – kiáltotta oda sírva Allannak. – És te is! – mondta Herbertnek.

– Mindenképpen meghaltok, az nem vitás – mondta Kim Ir Szen továbbra is nyugodt hangon. – De előbb tudni akarjuk, ki küldött ide titeket.

Ennek nem lesz jó vége, gondolta Allan.

Ennek jó vége lesz, gondolta Herbert.

 

 

Az igazi Kirill Afanaszjevics Mereckov marsallnak nem maradt más választása, mint adjutánsával együtt gyalog elindulni Vlagyivosztok, illetve a város romjai felé.

Többórás gyaloglás után megérkeztek az elpusztult város határában felállított katonai sátortáborhoz. A marsall megaláztatása kezdetben csak fokozódott, mivel szökött fogolynak nézték, aki megbánta tettét. De hamar felismerték, és ezután már a rangjának megfelelő bánásmódban részesítették.

Mereckov marsall eddigi életében csak egyetlenegyszer tűrt el vele szemben elkövetett igazságtalanságot, amikor Sztálin jobbkeze, Berija marsall letartóztatta, ok nélkül megkínoztatta és valószínűleg meg is gyilkoltatta volna, ha Sztálin nem avatkozik közbe, és nem menti meg. Mereckov utóbb talán tetemre is hívta volna Beriját, de közben dúlt a világháború, amit meg kellett nyerni, Berija pedig mindennek ellenére túl erős volt. Az ügy tehát annyiban maradt. De Mereckov magában megfogadta, hogy soha többé nem tűri el, hogy lealázzák. Jelen esetben tehát nyilvánvaló volt, hogy fel kell kutatni és ártalmatlanná kell tenni azt a két embert, akik elrabolták a marsalltól és adjutánsától az egyenruháját és az autóját.

Mereckov azonban nem tudta azonnal üldözőbe venni őket, mivel nem volt egyenruhája. Ráadásul nem is lehetett egykönnyen szabót találni a sátortáborokban, és amikor mégis találtak egyet, további problémát jelentett, hogy híján volt még a legegyszerűbb kellékeknek, a tűnek és cérnának is. Hiszen Vlagyivosztok összes szabósága, akárcsak maga a város, egyszerűen eltűnt a föld színéről.

Három nap alatt mégis sikerült megcsináltatni a marsalli egyenruhát. Csak a különféle rendjelek és kitüntetések hiányoztak róla, azokat jelenleg ugyanis az álmarsall bitorolta. De Mereckov számára ez nem jelenthetett akadályt, hiszen ha akadályt jelentett volna, ezt a csatát máris elvesztette volna.

Mereckov marsall némi nehézségek után vételezett magának és adjutánsának egy új Pobedát (a legtöbb katonai jármű ugyanis a tűz martaléka lett), és a katasztrófát követő ötödik nap hajnalán elindult dél felé.

Észak-Korea határán gyanúja beigazolódott. Egy másik marsall, szakasztott olyan, mint a marsall úr, egy másik Pobedában, szakasztott olyanban, mint a marsall úr Pobedája, valóban átkelt nemrég a határon, és folytatta útját déli irányban. A határőrök többet nem tudtak mondani.

Mereckov marsall ugyanarra a következtetésre jutott, mint Allan öt nappal azelőtt, vagyis hogy öngyilkosság volna tovább haladni a front felé. Ezért ő is rákanyarodott a Phenjan felé vezető útra, és néhány óra múlva már tudta is, hogy jól döntött. A külső gyűrű egyik őrétől megtudta, hogy egy bizonyos Mereckov marsall és adjutánsa kihallgatást kért Kim Ir Szen miniszterelnöktől, és el is jutottak a miniszterelnök helyettesének helyetteséhez. A két őr ezután összeveszett egymással. Ha Mereckov marsall értett volna koreaiul, megtudhatta volna, hogy az egyik őr mégiscsak okkal gyanakodott rá, hogy valami nem volt rendben azzal a két emberrel, és hogy most már biztos benne, hogy ruhát cseréltek egymással, a kollégája válaszából pedig azt, hogy ha társa képes volna reggel tíz után is józan maradni, akkor talán jobban megbíznának a szavahihetőségében. Ezután a két őr lehülyézte egymást, Mereckov marsall és adjutánsa pedig továbbment Phenjan felé.

Az igazi Mereckov marsall már aznap ebéd után találkozhatott a miniszterelnök helyettesének helyettesével. Azzal a határozottsággal, amivel csak egy igazi marsall rendelkezik, Mereckov marsall gyorsan meggyőzte a miniszterelnök helyettesének helyettesét arról, hogy a miniszterelnök is és a fia is életveszélyben van, továbbá arról is, hogy őt magát azon nyomban a miniszterelnök főhadiszállására kell vitetnie. Mégpedig, mivel nincs vesztegetni való idejük, a marsall saját Pobedájában, amely négyszer olyan gyorsan képes menni, mint az a páncélozott rohamlöveg, amelyben Kim Dzsongil és a két lator utazik.

 

 

– Nos – mondta Kim Ir Szen fölényesen, de érdeklődéssel a hangjában. – Kik maguk, ki küldte ide magukat, és mi volt ennek a kis trükknek a célja?

Allan még a száját sem tudta kinyitni, hogy válaszoljon, mert nyílt az ajtó, és berontott a szobába az igazi Mereckov marsall, és azt kiabálta, hogy merénylet van készülőben, és hogy ez a két ember itt a szoba közepén közönséges bűnöző, lágerből szökött rab.

A két géppisztolyos katonának egy pillanatra túl sok volt a marsall és az adjutáns a szobában. De miután a miniszterelnök jelezte nekik, hogy az új marsall az igazi marsall, a katonák ismét a csalókra szegezhették fegyvereiket.

– Ne izgassa magát, kedves Kirill Afanaszjevics – mondta Kim Ir Szen. – Urai vagyunk a helyzetnek.

– Meghalsz – kiáltotta Mereckov marsall feldúltan, miután végigmérte a marsalli egyenruháját és a kitüntetéseit viselő Allant.

– Igen, itt mindenki ezt mondja – felelte Allan. – Először Kim fiatalúr mondta, azután a miniszterelnök úr, és most a marsall úr. Az egyetlen, aki eddig nem kívánta a halálomat, az ön – mondta Allan, és a miniszterelnök vendégéhez fordult. – Nem tudom, ön kicsoda, de gondolom, nemigen remélhetem, hogy ebben a kérdésben más lenne a véleménye.

– Valóban nem – mosolygott vissza a vendég Allanra. – Mao Ce-tung vagyok, a Kínai Népköztársaság vezetője, és csak annyit mondhatok, hogy nincs bennem túlzott szimpátia senki iránt, aki ártani akar az én barátomnak, Kim Ir Szen elvtársnak.

– Mao Ce-tung! – mondta Allan. – Micsoda megtiszteltetés! Én ugyan nemsokára alulról szagolom az ibolyát, de azért kérem, ne felejtse el átadni üdvözletemet szépséges feleségének.

– Ismeri a feleségemet? – kérdezte csodálkozva Mao Ce-tung.

– Igen. Feltéve, hogy Mao úr nem nősült újra az utóbbi időben. Régebben, ha jól tudom, szokása volt. Csiang Csinggel Szecsuanban találkoztam néhány évvel ezelőtt. Sokat sétálgattunk a hegyekben egy Ah Ming nevű fiatal gyerek társaságában.

– Maga Allan Karlsson? – kérdezte Mao Ce-tung döbbenten. – A feleségem megmentője?

Herbert Einstein nem sokat értett az egészből, de annyit azért felfogott, hogy az ő Allan barátjának alighanem kilenc élete van, és hogy a biztos halál már megint kicsúszni látszik a kezükből! Ilyen nincs, ez nem történhet meg! Herbert teljesen elvesztette a fejét.

– Nem ér a nevem, meg akarok szökni, lőjenek le, lőjenek le! – kiáltozta, és fel-alá futkosott a szobában, összekeverte az ajtókat, és a gardróbszekrényben kötött ki, ahol rögtön át is esett egy partvison és egy felmosó vödrön.

– A társa... – jegyezte meg Mao Ce-tung – nem egy Einstein.

– Ne mondja neki, kérem – mondta Allan. – Csak ezt ne.

 

 

Mao Ce-tung jelenléte ebben a szobában nem volt különösebben meglepő, mivel Kim Ir Szen a kínai Mandzsúriában rendezte be főhadiszállását, Liaoning tartományban, Senjang közvetlen közelében, körülbelül ötven mérföldnyire észak-nyugati irányban Phenjantól. Mao kedvelte ezt a vidéket, mert itt hagyományosan erős volt a támogatottsága. És jól érezte magát észak-koreai barátja társaságában.

Mindazonáltal jó darabig eltartott, amíg tisztázni tudták a tisztázandókat, és jobb belátásra tudtak bírni mindenkit, aki holtan szerette volna már látni Allant.

Mereckov marsall volt az első, aki megbocsátott, és kezet nyújtott Allannak. A sorstársát látta benne, Berija marsall tébolyának újabb áldozatát (Allan a biztonság kedvéért nem említette meg azt az apróságot, hogy ő gyújtotta fel Vlagyivosztokot). És amikor Allan javasolta, hogy egyenruhájuk felső részét cseréljék el egymással, hogy a marsall visszakapja kitüntetéseit, Mereckov minden haragja elpárolgott.

Kim Ir Szen is úgy gondolta, semmi oka nincs rá, hogy haragudjon Allanra. Hiszen Allannak soha nem állt szándékában, hogy ártson neki. Kim Ir Szen csak azt sajnálta, hogy fia csalódottnak érzi magát.

Az ifjú Kim sírt és toporzékolt, és továbbra is Allan azonnali és erőszakos halálát követelte. Apja végül is nem talált jobb megoldást, mint hogy lekevert fiának egy nyaklevest, és közölte vele, ha nem hallgat el azonnal, kaphat még egyet.

Allant és Mereckov marsallt hellyel kínálták Kim Ir Szen pamlagán, és miután kigabalyodott a gardróbszekrényből, lógó orral melléjük telepedett Herbert Einstein is.

Allan személyazonosságának kétségbevonhatatlan bizonyítékával a jelenlevők akkor ismerkedhettek meg, amikor Mao Ce-tung behívatta a szobába saját, húszéves főszakácsát. Allan és Ah Ming barátian átölelték egymást, s örömteli viszontlátásuknak csak az vetett véget, hogy Mao visszaküldte Ah Minget a konyhába tavaszi tekercseket készíteni.

 

Mao Ce-tung hálája azért, hogy Allan megmentette Csiang Csing életét, nem ismert határokat. Kifejtette, hogy nincs az a segítség, amit ne adna meg Allannak és társának, kérhetnek bármit, amit csak akarnak. Ha úgy tetszik, maradhatnak Kínában is, ahol Mao Ce-tung gondoskodik róla, hogy Allan és a társa is megfelelő színvonalú, kényelmes életet éljenek.

Allan erre azt felelte, reméli, Mao úr megbocsátja neki, de jelenleg nagyon elege van a kommunizmusból, és csak arra vágyik, hogy kikapcsolódhasson valahol, ahol úgy is megihat egy pohár grogot, hogy nem kell hozzá végighallgatnia politikai kiselőadást.

Mao azt felelte, a maga részéről ezt meg tudja bocsátani, de Karlsson úr ne remélje, hogy sokáig távol tudja tartani magát a világ dolgaitól, mert a kommunizmus ügye mindenhol sikeresen halad előre, és már nincs messze, amikor meghódítja az egész világot.

Allan erre megkérdezte, az urak közül valaki meg tudja-e mondani, hogy a kommunizmus dicsőséges előretörése hol várat magára a leghosszabb ideig, s ezek közül a helyek közül egyszersmind van-e olyan, ahol süt a nap, ahol a tengerpartot fehér homok borítja, s ahol az ember mást is tölthet a poharába, mint zöld indonéz banánlikőrt.

– Igazából nyaralni szeretnék egy kicsit – mondta Allan. – Voltaképpen még soha nem nyaraltam.

Mao Ce-tung, Kim Ir Szen és Mereckov marsall összedugták a fejüket, hogy megbeszéljék a dolgot. Először a Karib-tengeri szigetet, Kubát javasolták, mert annál kapitalistábbat az urak elképzelni sem tudtak. Allan megköszönte az ötletet, de azt mondta, a Karib-tenger nagyon messze van; ráadásul most jut eszébe, hogy nincs se útlevele, se pénze, úgyhogy a túl merész vágyait kicsit vissza kell fognia.

Az útlevél és a pénz miatt Karlsson úrnak nem kell aggódnia. Mao Ce-tung megígérte, hogy ellátja őt is és a barátját is hamis papírokkal, úgyhogy oda mehetnek, ahova akarnak. Azonkívül annyi dollárt kaphat tőle, amennyit akar, mert az neki annyi van, mint a pelyva. A dollárt még Truman, az amerikai elnök küldte a Kuomintangnak, de a Kuomintang elmenekült Tajvanra, és a pénzt a nagy sietségben otthagyta Kínában. De a Karib-tenger kétségtelenül messze van, a föld túlsó oldalán, talán tényleg gondolkodhatnának még egy kicsit, hogy közelebbi célpontot találjanak.

Miközben a három vérbeli kommunista tovább tanakodott azon, hova küldjenek nyaralni valakit, aki kiütést kap az ideológiájuktól, Allan és Herbert némán köszönetét mondott Trumannak a pénzügyi segítségért.

Felmerült a Fülöp-szigetek is, de az ottani politikai helyzetet túl ingatagnak ítélték. Végül Mao dobta be Balit. Onnan jutott eszébe Indonézia, hogy az imént Allan undorral emlegette az indonéz likőrt. Indonézia nem volt kommunista ország, bár a kommunizmus ott ólálkodott körülötte, mint a világon mindenütt, talán az egyetlen Kubát kivéve. És hogy banánlikőrön kívül mást is lehet inni Balin, abban Mao Ce-tung biztos volt.

– Hát akkor legyen Bali – mondta Allan. – Te is jössz, Herbert?

Herbert Einstein lassan beletörődött a gondolatba, hogy még élnie kell egy darabig, és lemondóan bólintott. Jön ő is, persze, mi mást tehetne?