24. FEJEZET

Csütörtök, 2005. május 26.

Az egyetlen dolog, amit Ranelid vizsgálóbíró ebben a helyzetben tehetett, az volt, hogy menteni próbálja, ami a karrierjéből és a szakmai becsületéből még menthető. Az „aki időt nyer, életet nyer” mondás bölcs útmutatását követve még aznap délután sajtótájékoztatót tartott, ahol bejelentette, hogy az eltűnt százéves ember ügyében az érintett három férfi és egy nő körözését megszünteti.

Ranelid vizsgálóbíró sok mindent meg tudott tenni, arra az egyre azonban képtelen volt, hogy beismerje saját hibáit vagy tévedéseit. Így aztán a sebtében összehívott sajtótájékoztató nem szolgált nagy dicsőségére. A vizsgálóbíró jól belegabalyodott saját, körmönfont magyarázkodásába, melyben azt próbálta előadni, hogy Allan Karlsson és barátai már nincsenek ugyan letartóztatva (egyébként épp aznap délelőtt bukkantak a nyomukra Västergötlandon), de mégis okkal felelősségre lehetne vonni őket, a vizsgálóbíró voltaképpen helyesen járt el, és az ügyben az az egyetlen új mozzanat, hogy a bizonyítékok enyhébben minősíthető jellege miatt az őrizetbe vételre a továbbiakban nincs szükség.

A sajtó képviselői természetesen tudni szerették volna, mitől változott meg a bizonyítékok jellege, mire Ranelid vizsgálóbíró részletesen ismertette a külügytől kapott információt Bylund és Hultén haláláról Dzsibutiban, illetve Rigában. Beszámolóját azzal fejezte be, hogy a törvény értelmében az őrizetbe vett gyanúsítottakat egyes esetekben szabadon kell engedni, bármilyen visszatetszést kelt is ez a lépés sokakban.

Ranelid vizsgálóbíró érezte, hogy a sajtótájékoztató nem úgy sikerül, ahogy szerette volna. Erről mindjárt kézzelfogható módon meg is bizonyosodhatott, amikor a Dagens Nyheter újságírója szúrós tekintettel felnézett olvasószemüvege mögül, és a következő kellemetlen kérdésekkel sorozta meg a vizsgálóbírót:

– Jól értem, hogy az új bizonyítékok ellenére továbbra is bűnösnek tartja Allan Karlssont gyilkosságban, illetve emberölésben? Ez esetben úgy gondolja, hogy a százéves Allan Karlsson magával hurcolta volna a harminckét éves Bengt Bylundot Dzsibutiba, Afrikába, ahol tegnap délután Bylundot levegőbe röpítette volna – de csak őt, saját magát nem –, majd gyorsan visszatért volna Västergötlandra, ahol – az ön elmondása szerint – ma délelőtt már a nyomára is bukkantak? Ha most el is tekintünk a többi képtelenségtől, azt az egyet meg tudná mondani, hogy Karlsson milyen közlekedési eszközzel tért haza, amikor tudomásom szerint Dzsibuti és Västergötland között nincs közvetlen légi járat, Allan Karlssonnak pedig, információm szerint, nincs érvényes útlevele?

Ranelid vizsgálóbíró mélyet sóhajtott. Azután azt mondta, minden bizonnyal félreértették, amit az előbb mondott. Kétség nem férhet hozzá, hogy Allan Karlsson, Julius Jonsson, Benny Ljungberg és Gunilla Björklund ártatlan. Nem követték el azt a bűntettet, amivel korábban gyanúsították őket.

– Még egyszer mondom, kétség nem férhet hozzá – ismételte meg Ranelid az utolsó pillanatban megadva magát az igazságnak.

De az átkozott firkászok nem érték be ennyivel.

– Korábban viszonylag részletesen ismertette a három feltételezett gyilkosság időrendjét és helyszíneit. Ha a gyanúsítottakról most hirtelen kiderült, hogy ártatlanok, akkor mi az események új magyarázata? – kérdezte az Eskilstuna-Kuriren tudósítója.

Ranelid az előbb ugyan már megadta magát, de most úgy érezte, mindennek van határa. Nehogy már a helyi lap tudósítója azt képzelje magáról, hogy kedvére csuklóztathatja Conny Ranelid vizsgálóbírót!

– A folyamatban lévő nyomozás érdekében jelenleg nem mondhatok többet – hárította el a további kérdéseket Ranelid vizsgálóbíró, és felállt.

A „nyomozás érdekeire” való hivatkozás nem egy vizsgálóbírót nem egyszer kihúzott már a csávából, ezúttal azonban csődöt mondott. Hiszen a vizsgálóbíró a nyilvánosság előtt hetek óta azt sulykolta, hogy ez a négy ember bűnös, a sajtó képviselői tehát most joggal várják el tőle, hogy legalább néhány percet szánjon az ártatlanságuk magyarázatára. Vagy ahogy a Dagens Nyheter nagyokos riportere mondta:

– Miféle érdekeket sérthet az, ha elmondja, hogy néhány ártatlan ember az utóbbi időben mivel foglalatoskodott?

Ranelid vizsgálóbíró lába előtt megnyílt a föld. Minden jel arra mutatott, hogy most azonnal vagy pár napon belül elnyeli a mélység. Egy tekintetben azonban lépéselőnye van az újságírókkal szemben. Ranelid tudja, Allan Karlsson és a többiek hol vannak. És Västergötland nagy terület. Most ezen áll vagy bukik minden. Ranelid vizsgálóbíró tehát azt mondta:

– Ha legalább egyszer hagynák, hogy végigmondjam, amit elkezdtem! A nyomozás érdekében jelenleg nem mondhatok többet. De holnap, tizenöt óra nulla perckor ugyanitt újabb sajtótájékoztatót tartok, és akkor válaszolok a kérdésükre.

– Västergötlandban pontosan hol található most Allan Karlsson? – kérdezte a Svenska Dagbladet tudósítója.

– Azt nem mondom meg – felelte Ranelid vizsgálóbíró, és kiment a helyiségből.

Hogyan lehetséges, hogy ide jutottam? Ranelid vizsgálóbíró bezárkózott a szobájába, és hét éve először rágyújtott egy cigarettára. Hiszen nemrég még arról volt szó, hogy bekerül a svéd kriminalisztika történetébe, ő lesz az első vizsgálóbíró, akinek sikerült egy többszörös gyilkosság tetteseit elkapni, miközben a holttesteket nem lehet megtalálni. És erre tessék: megtalálják a holttesteket. És rossz helyen! A harmadik számú áldozat, akinek hármójuk közül a leghalottabbnak kellett volna lennie, ráadásul él. Senki nem ártott még olyan sokat Ranelidnek, mint ez a három ember.

– Ezt a gazfickót büntetésből agyon kéne ütni – motyogta magában a vizsgálóbíró.

Igaz, most épp a szakmai becsülete és a karrierje forog kockán, és a cél elérése érdekében a gyilkosság nem biztos, hogy megoldást jelentene. A vizsgálóbíró visszapergette magában a katasztrofális sajtótájékoztatót. Végül is kénytelen volt egyértelműen kijelenteni, hogy Karlsson és a cinkosai ártatlanok. És csakis azért, mert tulajdonképpen... nem tud semmit. Mi az úristen történt valójában? „Karó” Bylundnak ott kellett meghalnia azon a hajtányon. Hogy az ördögben halhatott meg néhány héttel később egy másik földrészen?

Ranelid vizsgálóbíró átkozta magát: nem kellett volna ennyire sietnie ezzel a sajtótájékoztatóval. Előbb be kellett volna gyűjtenie Allan Karlssont és a cinkosait, tisztázni pontosan, hogy mi történt – és csak utána eldönteni, mit kell mindebből közölni a sajtóval, és mit nem.

Utólag begyűjteni őket az ügy „tisztázása” céljából – miután az egész világnak bejelentette, hogy Karlsson és társai ártatlanok – felesleges piszkálódásnak látszana. Ranelidnek mégsem maradt más választása. Tudnia kell, mi történt... méghozzá időben, még jóval holnap délután három előtt. Máskülönben a kollégái szemében nem vizsgálóbíró többé, hanem – bohóc.

Aronsson felügyelő a hintaágyon üldögélt, és tejeskávét szürcsölgetett. Nagyszerűen érezte magát Klockaregårdon. Az eltűnt százéves ember utáni hajtóvadászat véget ért, és a szimpatikus öregembert most már le se kell tartóztatnia. Hogy alig egy hónappal ezelőtt miért mászott ki az ablakon, és aztán mi minden történt vele, az még tisztázásra vár, ha egyáltalán érdekel még valakit. A dolog mindenesetre ráér, most nyugodtan cseveghetnek bármiről, ami eszükbe jut.

A halálra gázolt és feltámadt Per-Gunnar Főnök Gerdin is teljesen fogyasztható, hétköznapi embernek látszott. Mindjárt javasolta is, hogy térjenek át a tegeződésre, és a felügyelő nyugodtan szólítsa őt Durbincsnak.

– Helló, Durbincs – mondta Aronsson felügyelő. – Te meg nyugodtan szólíts Görannak.

– Durbincs & Göran – mondta Allan. – Jól hangzik, akár cégtársak is lehetnének. Mit szólnának hozzá?

Durbincs azt mondta, nem biztos, hogy van benne kellő tisztelet a forgalmi adók meg a hasonló dolgok iránt ahhoz, hogy közös céget alapítson egy rendőrfelügyelővel, de mindenesetre köszöni Allannak az ötletet.

A hangulat máris kitűnő volt. És akkor se lett rosszabb, amikor csatlakozott hozzájuk előbb Benny és a Szépség, utóbb pedig Julius és Bosse.

Üldögéltek a verandán, mindenféléről beszélgettek, csak arról nem, hogy és mint függenek össze egymással azok a különféle események, melyek az elmúlt hónap során történtek velük. Allan nagy sikert aratott, amikor egyszer csak elővezetett a ház sarka mögül egy elefántot, és aztán Szonjával kettesben táncbemutatót tartott. Juliust egyre jobban eltöltötte az elégedettség érzése, egyre nagyobb örömet okozott neki, hogy nincs letartóztatva, míg végül nekilátott, hogy levágja a szakállát, amely nélkül mind ez idáig nem mert mutatkozni Falköping utcáin.

– Egész eddigi életemben üldözött a törvény, és most egyszerre ártatlan vagyok! – mondta Julius. – Fantasztikus érzés!

Bosse úgy érezte, ez már elegendő ok arra, hogy barátaival és a felügyelővel megigyanak egy üveg eredeti magyar pezsgőt. A felügyelő erőtlenül tiltakozott, mondván, a kocsija kinn áll a ház előtt. Falköpingben a városi szállodában várja a szobája, és rendőrfelügyelőként mégsem ülhet ittasan a volán mögé.

Ekkor szólt közbe Benny, és kifejtette, hogy Allan szerint az antialkoholisták ugyan veszélyt jelentenek a világbékére, de a jelenlétük olyan esetben kétségtelenül kapóra jön, ha valakit haza kell vinni.

– Igyon meg nyugodtan egy pohár pezsgőt, felügyelő úr, én majd gondoskodom róla, hogy eljusson a szállodájába, ha eljön az ideje.

Ennél több rábeszélésre a felügyelőnek nem is volt szüksége. Már régóta erős hiányt szenvedett a normális emberekkel való érintkezésben, és most, hogy végre kellemes társaságba került, nem akarta tovább kéretni magát.

– Na jó, egy pohárkával szívesen iszom az ártatlanságukra, hogy úgy mondjam, a rendőrség részéről – mondta. – Vagy kettővel, ha a helyzet megkívánja, hiszen többen is vannak...

Így telt el derűsen és jókedvűen néhány óra, amikor Aronsson felügyelő telefonja újra megszólalt. Megint Ranelid vizsgálóbíró jelentkezett. Elmondta Aronssonnak, hogy a körülmények balszerencsés alakulása folytán nemrég ártatlannak nyilvánította a sajtó képviselőinek jelenlétében az ügyben érintett egy nőt és három férfit, alighanem visszavonhatatlanul. Azonkívül kevesebb mint egy napja van rá, hogy megtudja, mi történt azóta, máig bezárólag, hogy az a vén fasz Karlsson kimászott az ablakán, mert holnap délután háromkor ismertetnie kell a sajtóval az eseményeket.

– Más szóval, nyakig ül a szarban – mondta a már enyhén kótyagos felügyelő.

– Segítsen, Göran, kérem! – fogta könyörgőre Ranelid.

– Na de hogyan? Helyezzem át a hullákat egy másik országba? Vagy csapjak agyon egy embert, aki eléggé el nem ítélhető módon nem halt meg annyira, amennyire maga szeretné?

Ranelid vizsgálóbíró elismerte, hogy az utóbbi lehetőség megfordult a fejében, de nem tartja járható útnak. Nem, ő inkább arra gondolt, hogy Göran talán óvatosan rábeszélhetné Allan Karlssont és a... segítőtársait... engedjék meg, hogy ő, Ranelid, másnap délelőtt felkeresse őket egy kis – teljesen informális! – beszélgetés céljából, csak úgy, különösebb témamegjelölés nélkül... mert akkor végre talán tisztán láthatná, mi is történt az utóbbi időkben a sörmlandi és smålandi erdőkben. Ranelid vizsgálóbíró azt is megígérte, hogy a sörmlandi rendőrség nevében bocsánatot kér a négy ártatlan embertől.

– A sörmlandi rendőrség nevében? – kérdezte Aronsson felügyelő.

– Jó, jó... akkor... a magam nevében – felelte Ranelid vizsgálóbíró.

– Az más. Most lazítson egy kicsit, Conny, megnézem, mit tehetek magáért. Pár perc múlva visszahívom.

Aronsson felügyelő zsebre vágta a telefonját, és rögtön közölte is a társasággal a jó hírt, hogy Ranelid vizsgálóbíró nemrég sajtótájékoztatót tartott, ahol hangsúlyozta Allan Karlsson és barátai ártatlanságát. Majd elővezette a vizsgálóbíró kérését, hogy másnap délelőtt szeretne idejönni egy tisztázó beszélgetés céljából.

A Szépség a maga meglehetősen temperamentumos módján kifakadt, és közölte, véleménye szerint semmi jóra nem vezet, ha elmesélik az elmúlt hetek eseményeit, és épp a vizsgálóbírónak. Julius egyetértett vele. Ha az embert egyszer már ártatlannak nyilvánították, akkor legyen ártatlan.

– Nekem ez nem mindennapos élmény. Nagyon sajnálnám, ha az ártatlanságom nem érné meg még a másnapot sem.

De Allan arra kérte barátait, ne izguljanak feleslegesen minden apróság miatt. Az újságok és a tévécsatornák biztosan le nem szállnának róluk, amíg ki nem szedik belőlük a történetüket. Akkor már inkább mondják el egyszer egy magányos vizsgálóbírónak, mint többször egy rakás újságírónak, akik heteken át a kertjükben fognak tanyázni.

– Azonkívül még az egész este rendelkezésünkre áll, hogy kitaláljuk, mit mondjunk neki – tette hozzá Allan.

Az utóbbi megjegyzést Aronsson felügyelő nem akarta meghallani. Felállt, hogy jelezze, ő is itt van, és hogy megakadályozza a többieket abban, hogy olyanokat mondjanak, amit nem az ő fülének szánnak. Azt mondta, most már szívesen nyugovóra térne, ha a társaságnak nincs ellene kifogása. Hálás volna érte, ha Benny tényleg elfuvarozná a falköpingi szállodába. Útközben Aronsson majd felhívja Ranelid vizsgálóbírót, és megmondja neki, hogy szívesen látják másnap reggel tíz óra körül, mármint ha most már tényleg ez a jelenlevők véleménye. Ő maga is kijönne reggel egy taxival, ha másért nem, legalább az autójáért. És vajon kaphatna-e még egy fél pohárkával abból a kitűnő bolgár pezsgőből, mielőtt elindul? Hogy milyen? Magyar? Mindegy, úgy is jó.

Aronsson poharát még egyszer színültig töltötték pezsgővel, amit a felügyelő az utolsó cseppig kiivott, majd megtörölte az orrát, beült a saját kocsijába, amit Benny időközben a bejárat elé hozott, az utasülésre. Lecsavarta az ablakot, és erőteljes hangon szavalni kezdett:

– Carl Michael Bellman – bólintott a majdnem irodalmár Benny.

– János evangéliuma, 8. fejezet, 7. vers, ne feledkezzen meg róla holnap reggel, felügyelő úr – kiáltotta vissza neki váratlan ihlettől vezérelve Bosse. – János 8:7!