22. FEJEZET

Szerda, 2005. május 25. - csütörtök, 2005. május 26.

Az egyiptomi matróz, aki átadta Bengt „Karó” Bylund földi maradványait a Vörös-tenger halainak, végre megérkezett Dzsibutiba, és három nap szabadságot kapott.

A hátsó zsebében ott lapult Karó tárcája, és benne a nyolcszáz svéd korona készpénz. Hogy ez mennyit érhet, arról a matróznak fogalma sem volt, de reménykedett benne, hogy sokat, úgyhogy elindult, és keresni kezdett egy nyitva tartó pénzváltó irodát.

Dzsibuti, az azonos nevű ország meglepő módon azonos nevű fővárosa fiatal város, melyben mozgalmas az élet. Azért mozgalmas, mert Dzsibuti stratégiailag nagyon fontos helyen fekszik, Afrika szarvánál, a Vörös-tenger bejáratánál. És azért fiatal, mert Dzsibutiban az emberek általában nem élnek különösebben sokáig. Az ötvenéves kor elérése errefelé kivételes teljesítménynek számít.

Az egyiptomi matróz betért a város halpiacára, talán azért, hogy elfogyasszon valami helyben sütött tengeri csemegét, mielőtt továbbmegy pénzváltó irodát keresni. A sorban közvetlenül előtte egy erősen izzadó helybeli ember toporgott, aki lázban égő tekintettel, kapkodva pillantgatott maga köré. A matróz arra gondolt, nem csoda, hogy izzad, hiszen árnyékban is legalább harmincöt fok meleg van, a fején fezt visel, a derekán dupla szarongot, fölötte pedig dupla inget.

Az izzadó férfi körülbelül huszonöt éves lehetett, és nem úgy nézett ki, mint aki mindenáron növelni szeretné éveinek számát. Lelkében vihar dúlt. Nem azért, mert honfitársainak fele munkanélküli, nem azért, mert országában minden ötödik ember a HIV vírus hordozója, nem azért, mert földjén reménytelenül kevés az ivóvíz, és nem azért, mert a sivatag növekedik, és egyre többet rabol el a még művelhető termőföldek területéből. Nem, az ő lelkében azért dúlt vihar, mert az USA katonai támaszpontot létesített országában.

Igaz, nem az USA volt az egyetlen. A Francia Idegenlégió már régóta jelen van az országban. Dzsibutit és Franciaországot erős szálak kötik egymáshoz. Az ország régi neve is egészen a hetvenes évekig Francia Szomáliföld volt.

Az Idegenlégió támaszpontja mellett tehát most az USA is létrehozta a sajátját, megfelelő távolságban az Adeni-öböltől, Afganisztántól és a közelben dúló különféle közép-afrikai tragédiáktól.

Jó ötlet, gondolták az amerikaiak, miközben a dzsibutiak többségét egyáltalán nem érdekelte, hogy jó ötlet-e vagy nem. Azzal voltak elfoglalva, hogy megérjék a másnapot.

Egyiküknek azonban mégiscsak jutott ideje arra, hogy eltöprengjen az amerikaiak jelenlétén. Vagy, minthogy a szokásosnál kicsit nagyobb mértékben volt vallásos, a saját, e világi boldogulásán.

Bárhogy is volt, ez az ember most a főváros központi részein bolyongott, és szabadságos amerikai katonák csoportjait kereste. Séta közben idegesen babrálta a testére erősített zsinórt, melynek a kellő pillanatban való meghúzásával a pokolra küldheti az amerikaiakat, miközben saját magát az ellenkező irányba indíthatja útnak.

De az idő meleg volt, és ő erősen izzadt (ami Dzsibutiban egyébként nem nehéz). Nemcsak azért, mert a bombák rúdjai körbe voltak tekerve a hasán és a hátán, hanem azért is, mert az álcázás céljából két sor ruhát kellett viselnie. Az öngyilkos merénylő szinte főtt a saját levében, s addig babrált a zsinórjával, míg egyszer véletlenül túl erősen húzta meg.

Ezzel önmagát és a mellette álló szerencsétlent is darált hússá változtatta. A robbanás megölt még három helybeli lakost, körülöttük mintegy tízen pedig súlyosan megsebesültek.

A halottak és sebesültek között nem volt egyetlen amerikai sem. Viszont az öngyilkos merénylő közvetlen közelében álló áldozat valószínűleg európai volt. A rendőrség ugyanis a tulajdonosa maradványai közelében megtalálta a tárcáját, méghozzá meglepően jó állapotban. A tárcában nyolcszáz svéd korona mellett benne volt a tulajdonos útlevele és jogosítványa is.

Másnap Dzsibuti polgármestere felkereste Svédország helybeli, tiszteletbeli konzulját, és tudatta vele, hogy a jelek szerint egy Erik Bengt Bylund nevű svéd állampolgár is áldozatul esett a város halpiacán elkövetett értelmetlen merényletnek.

Bylund földi maradványait sajnos nem tudják kiszolgáltatni, mert a robbanás teljesen széttépte az áldozat testét. A maradványokat méltó körülmények között, gondosan elhamvasztották.

A konzul viszont átvehette Bylund tárcáját, a benne lévő útlevéllel és jogosítvánnyal együtt (a pénz az eljárás során eltűnt). A polgármester sajnálatát fejezte ki, hogy a svéd állampolgárt nem sikerült jobban megvédeni, mindazonáltal úgy érzi, hogy ha a konzul úr nem bánja, egy kellemetlen kérdést mégis szóba kell hoznia.

A helyzet az, hogy Bylund érvényes vízum nélkül tartózkodott Dzsibutiban. A polgármester már számtalan alkalommal felvetette a kérdést a franciáknál, de nemcsak ő, hanem maga Guelleh elnök is. Ha a franciák légi úton közvetlenül a támaszpontjukra szállítják a légiósaikat, azt bármikor megtehetik, az ő dolguk. De ha egy légiós civilben belép Dzsibuti városába (az „én városomba”, ahogy a polgármester mondta), akkor az első pillanattól fogva rendelkeznie kell érvényes dokumentumokkal. A polgármester egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Bylund idegenlégiós volt, túl sok ilyen esetet látott már. Az amerikaiakkal e tekintetben harmonikus az együttműködés, de a franciák úgy viselkednek, mintha még mindig Szomáliföldnek hívnák az országot.

A tiszteletbeli konzul megköszönte a polgármesternek együttérzése kifejezését, és azt hazudta, hogy alkalomadtán maga is felveti az illetékes francia diplomatáknak a vízumeljárás kérdését.

Szegény Arnis Ikstenst, a dél-rigai autóroncs-telep présgépének kezelőjét rémesen megrázta az eset. Amikor a sor végén álló utolsó kocsi összepréselését is befejezte, észrevette, hogy a négyszögletes fémtömbből, amely percekkel ezelőtt még autó volt, egy emberi kar lóg ki.

Arnis természetesen rögtön fölhívta a rendőrséget, aztán hazament, pedig még csak dél volt. A fémtömbből kilógó emberi kar képétől egyszerűen nem lehet megszabadulni. Csak azt reméli, Isten segedelmével, hogy szegény ember már halott volt, mielőtt Arnis összepréselte volna az autót.

Riga rendőrkapitánya személyesen mondta el Svédország rigai nagykövetének, hogy Henrik Mikael Hultén svéd állampolgárt holtan találták egy Ford Mustangban, a város déli roncstelepén.

Pontosabban szólva, még nem állapították meg, hogy valóban őt, de a zsebében talált irattárca alapján ez okkal feltételezhető.

Május 26-án, 11.15-kor fax érkezett a stockholmi külügyminisztériumba a Dzsibutiban működő tiszteletbeli konzultól. A fax információt és adatokat közölt egy elhunyt svéd állampolgárról. Nyolc perccel később újabb fax érkezett, hasonló témakörben, de ezúttal az ország rigai követségéről.

Az osztály illetékes munkatársa azonnal felismerte a két halott nevét és képét, hiszen nemrég olvasott róluk egy cikket az Expressenben. Különös, gondolta a külügyi előadó, hogy a két férfi ilyen távol halt meg Svédországtól, hiszen az újság tudósítása más körülményekre utalt. De hát ez legyen a rendőrség és a vizsgálóbíró problémája. Az előadó mind a két faxot beszkennelte, majd elektronikus levelet állított össze a két halottra vonatkozó releváns információkból. A levelet továbbította, többek között az eskilstunai rendőrkapitányságra is. A rendőrség munkatársa, aki megkapta, elolvasta a levelet, felhúzta a szemöldökét, majd továbbküldte Ranelid vizsgálóbírónak.

Conny Ranelid vizsgálóbíró életműve, úgy tűnt, pillanatokon belül összeomlik. Hiszen a hármas gyilkosságot elkövető százéves ember ügye jelentette volna azt a szakmai áttörést, melyre Ranelid már oly régóta vár, s melyet már annyira megérdemel.

Most azonban kiderült, hogy az egyes számú áldozat, aki Sörmlandon vesztette életét, három héttel később újra meghalt Dzsibutiban. Továbbá az is, hogy a kettes számú áldozat, aki Smålandon halt meg, ugyanezt később megtette Rigában is.

A nyitott ablaknál beszívott tíz mély lélegzetvétel után azonban Ranelid agya újra működni kezdett. Fel kell hívni Aronssont, gondolta Ranelid. És Aronssonnak meg kell találnia a harmadik áldozatot. És meg kell találni a DNS-alapú összefüggést a százéves ember és a három áldozat között. Muszáj megtalálni.

Különben semmi nem mossa le Randidről, hogy hülyét csinált magából.

Amikor Aronsson felügyelő meghallotta Ranelid vizsgálóbíró hangját a telefonban, nyomban elmondta neki, hogy sikerült Allan Karlsson nyomára bukkannia, és a nevezettet őrizetbe is vette (még ha a letartóztatott bűnöző jelenleg épp tejeskávét készít is a konyhában Aronssonnak).

– Felteszem, hogy a többi gyanúsított is a közelben tartózkodik, csak arra gondoltam, előbb erősítést kérek...

Ranelid vizsgálóbíró félbeszakította a felügyelőt, és elkeseredetten számolt be róla, hogy az egyes számú áldozat holttestét megtalálták Dzsibutiban, a kettes számúét pedig Rigában, és hogy az események láncolatba helyezésével kialakított elmélete romokban hever.

– Dzsibuti? – kérdezte Aronsson felügyelő. – Az hol van?

– Nem tudom – felelte Ranelid vizsgálóbíró –, de ha az åkeri öntödétől két mérföldnél nagyobb távolságban, akkor a korábbi feltevésem lószart sem ér. Találja meg nekem a hármas számú áldozatot, Göran. Hallja? Muszáj megtalálnia!

Ebben a pillanatban az álmából felriadt Per-Gunnar Gerdin kilépett a ház verandájára. Udvariasan, de óvatosan biccentett Aronsson felügyelőnek, aki elkerekedett szemmel bámult rá.

– E pillanatban határozottan úgy érzem, hogy megvan a harmadik áldozat – mondta a felügyelő. – Ő talált meg engem.