16. FEJEZET

1948-1953

 

 

Good afternoon, mister Karlsson, mondta az Allan padjára letelepedő férfi, és Allan ebből mindjárt le is vont két következtetést. Elsőnek azt, hogy a férfi nem svéd, különben svédül próbálna beszélni. Másodiknak pedig azt, hogy ismeri őt, különben nem szólítaná a nevén.

A férfi jól öltözött ember volt, fekete karimás szürke kalapot, szürke télikabátot és fekete cipőt viselt. Akár üzletember is lehetett. Barátságosan nézett Allanra, és látszott rajta, hogy akar valamit. Úgyhogy Allan azt válaszolta neki, angolul:

– Lehet, hogy az életem újabb fordulóponthoz érkezett?

A férfi azt felelte, hogy ennek a lehetőségét nem lehet kizárni, és barátságosan hozzátette, hogy ez magán Karlsson úron múlik. Az ő megbízója mindenesetre szeretne találkozni Karlsson úrral, és munkát szeretne kínálni neki.

Allan azt válaszolta, hogy alapjában véve jól megvan, de persze nem üldögélhet ezen a padon élete egész hátralévő részében. Aztán megkérdezte, túl sokat kíván-e, ha tudni szeretné, ki az úr megbízója. Mert úgy gondolja, könnyebb igent vagy nemet mondani valamire, ha tudja, kinek mond igent vagy nemet. Vagy az úr nem így gondolja?

A barátságos férfi ezzel teljesen egyetértett, de a megbízója különleges ember, aki leginkább maga szeret bemutatkozni.

– Én magam viszont kész vagyok Karlsson urat késedelem nélkül a szóban forgó megbízómhoz kísérni, ha ezt a megoldást Karlsson úr elfogadhatónak találja.

Hát persze, mondta Allan, ennek semmi akadálya, mire megtudta, hogy ehhez valamennyit utazni kell. Ha Karlsson úr magával akarja hozni a holmiját a szobájából, a férfi felajánlotta, hogy szívesen megvárja lent, a szálloda előcsarnokában. Egyébként vissza is tudja vitetni Karlsson urat a szállodába, mert autója és sofőrje itt vár rá a közelben.

Az autó csinos darab volt, a legújabb típusú, vörös színű Ford Coupé. Magánsofőrrel! A sofőr hallgatag embernek látszott. De korántsem olyan barátságosnak, mint a barátságos férfi.

– A szállodát ki is hagyhatjuk – mondta Allan. – Megszoktam már, hogy könnyű poggyásszal utazom.

– Akkor legyen így – mondta a barátságos férfi, és megveregette a sofőr vállát, olyan mozdulattal, ami azt jelentette, „indulj”.

 

Kanyargós utakon bő órányi, déli irányú autózás után megérkeztek Dalaröbe. Allan és a barátságos férfi útközben mindenféléről beszélgettek. A barátságos férfi az opera végtelen nagyszerűségéről beszélt, Allan pedig elmagyarázta, hogyan lehet átkelni a Himaláján úgy, hogy az ember közben ne fagyjon meg.

A Nap már végleg elhagyta őrhelyét, amikor a vörös Coupé begördült a turisták körében nyaranta oly népszerű kis településre, mely télen viszont oly csendes és sötét volt, amilyennél csendesebb és sötétebb már nem is lehetett.

– Szóval itt lakik a megbízója? – kérdezte Allan.

– Nem egészen – felelte a barátságos férfi.

A barátságos férfi korántsem annyira barátságos sofőrje nem mondott semmit, csak egyszerűen letette őket Dalarö kikötőjében, és továbbhajtott. Előtte még a barátságos férfinak sikerült kivennie egy szőrmebundát a Ford csomagtartójából, amit azután barátságos módon Allan vállára terített, s közben sajnálkozva közölte vele, hogy kénytelenek egy rövid sétát tenni a téli hidegben.

Allan nem olyan ember volt, aki felesleges módon akár aggodalommal, akár várakozással tekint élete soron következő eseményei elé. Aminek megkell történnie, az úgyis megtörténik, nem érdemes előre félni tőle, vagy örülni neki.

Allan mégis meglepődött, hogy a barátságos férfi nem Dalarö központja felé indul el vele, hanem az ellenkező irányba – ki a jégre, a szigetek közé, ki a koromsötét éjszakába.

A barátságos férfi és Allan óvatos léptekkel haladt előre. A barátságos férfi időnként meggyújtott egy zseblámpát, belevillogtatta a téli sötétségbe, aztán az iránytűjére világított vele, hogy ellenőrizze, helyes irányba tartanak-e. Egész úton egy szót sem szólt Allanhoz, viszont fennhangon számolta a lépteit – egy olyan nyelven, melyet Allan még nem hallott soha.

Már tizenöt perce bandukoltak előre a semmibe, amikor a barátságos férfi azt mondta, hogy megérkeztek. Körülöttük teljes sötétség, csak a messzeségben pislákolt valami fény az egyik távoli szigetről. A barátságos férfi fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a fény délkeleti irányból jön, Kymmendö szigetéről, amely szigetnek, ha jól tudja, van némi jelentősége a svéd irodalom történetében. Allan erről semmit sem tudott, de a kérdés megbeszélésére nem maradt idejük, mert Allan és a barátságos férfi lába alatt egyszer csak beszakadt a jég.

 

A barátságos férfi feltehetőleg kissé elszámolta magát. De az is lehet, hogy a tengeralattjáró kapitánya irányította pontatlanul a hajóját. Akárhogy is történt, a kilencvenhét méter hosszú tengeri jármű túlságosan is Allan és a barátságos férfi közelében törte át a jeget. Mindketten hanyatt estek, és nem sok hiányzott hozzá, hogy belecsússzanak a jéghideg vízbe. De a helyzet megoldódott, és Allan gyors segítséget kapott ahhoz, hogy lemásszon a létrán a hajó meleg belsejébe.

– Ebből is látszik, milyen jó, hogy reggelente nem azzal kezdem, hogy megpróbálom kitalálni, mi lesz a nap hátralévő részében – mondta Allan. – Ki tudja, mennyit kellett volna találgatnom, amíg ezt megtippelem?

A barátságos férfi úgy gondolta, most már nem kell annyira titokzatosan viselkednie, mint eddig. Közölte, hogy Julij Boriszovics Popovnak hívják, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének alkalmazásában áll, nem politikus vagy katona, hanem fizikus, és azért küldték Stockholmba, hogy rábeszélje Karlsson urat, menjen el vele Moszkvába. Julij Boriszovicsot azért szemelték ki erre a feladatra, mert Karlsson úr részéről némi ellenkezésre számítottak, és azt gondolták, Julij Boriszovics mint fizikus talán jobban szót ért vele, hiszen Karlsson úr és Julij Boriszovics, mondhatni, ugyanazt a nyelvet beszélik.

– De én nem vagyok fizikus – mondta Allan.

– Meglehet, de a megbízóm szerint tud valamit, amit én is szeretnék tudni.

– Nocsak. Vajon miről lehet szó?

– A bombáról, Karlsson úr. A bombáról.

 

 

Julij Boriszovics és Allan Emmanuel nagyon megkedvelték egymást. Első szóra elindulni ismeretlen céllal, ismeretlen helyre, ismeretlen meghívóhoz – ez felettébb imponált Julij Boriszovicsnak, mert olyan könnyedségről és felszabadultságról árulkodott, ami belőle hiányzott. Allan a maga részéről pedig azt értékelte, hogy végre beszélgethet valakivel, aki nem akarja mindjárt nyakon önteni politikával vagy vallással.

Azonkívül hamar kiderült, hogy mind Julij Boriszovics, mind Allan Emmanuel gyermeki módon rajong a pálinkáért, még ha egyikük a pálinkát nem pálinkának, hanem vodkának hívja is. Julij Boriszovicsnak az előző este alkalma nyílt a svéd variáns kipróbálására, miközben – mi tagadás – szemmel tartotta Allant a Grand Hotel éttermében. Julij Boriszovics először száraznak tartotta a svéd pálinkát, hiányzott belőle az orosz édessége, de a második pohár elfogyasztása után megváltozott a véleménye. További két pohár után már az elismerő „a kutyafáját” is elhagyta ajkát.

– Bár ez természetesen jobb – mondta Julij Boriszovics a tiszti étkezőben, ahol kettesben evett Allan Emmanuellel, és előhúzott egy egész üveg Sztolicsnaját. – Igazán ránk fér már egy kis szíverősítő!

– Egyetértek – mondta Allan. – A tengeren megszomjazik az ember.

 

Allan már az első pohár után megreformálta a kettőjük közötti megszólítások rendjét. Julij Boriszovicsot mondani minden alkalommal, amikor mondani akar valamit Julij Boriszovicsnak, hosszú távon természetesen tarthatatlan. És azt sem akarta, hogy őt magát Allan Emmanuelnek szólítsák, hiszen senki nem szólította így, amióta az yxhulti lelkész megkeresztelte.

– Mostantól kezdve tegeződünk, és én téged Julijnak szólítalak, te pedig engem Allannak. Különben leszállok a hajóról, ebben a minutumban.

– Ezt ne tedd, kedves Allan, kétszáz méterrel vagyunk a felszín alatt – mondta Julij. – Inkább igyál még egy pohárral.

 

Julij Boriszovics Popov lelkes szocialista volt, és semmit nem óhajtott jobban, mint tovább építeni a szocializmust. Sztálin elvtárs erős kézzel vezeti az országot, magyarázta Julij, de aki lojálisan és meggyőződéssel szolgálja a rendszert, annak nincs mitől félnie. Allan azt felelte, nem szerepel a tervei között, hogy szolgáljon bármiféle rendszert, de Julijnak szívesen ad tanácsot, ha valóban az a helyzet, hogy elakadt valahol az atombomba problémájának megoldásában. Bár előbb Allan inna még egy pohárkával abból a vodkából, melynek a nevét még józanul sem lehet kimondani. Julijnak továbbá meg kell ígérnie, hogy az eddigi, jól kitaposott úton halad tovább: vagyis nem beszél politikáról.

Julij hálásan megköszönte Allan ígéretét, hogy segít, és köntörfalazás nélkül elmondta, hogy Berija marsall, Julij közvetlen főnöke, százezer dollárt kíván adni a svéd szakértőnek, ha segítségével meg tudják építeni a bombát.

– Abban nem lesz hiba – mondta Allan.

 

Az üveg tartalma fokozatosan csökkent, miközben Allan és Julij mindenféléről elbeszélgetett (a politikán és valláson kívül). Érintették az atombomba készítésének problémáját is, és noha ez az elkövetkező napok témája lett volna, Allan mégis adott Julijnak néhány tanácsot. Aztán még egy párat.

– Hmm – mondta Julij Boriszovics Popov főfizikus. – Azt hiszem, értem...

– Én viszont nem – mondta Allan. – De magyarázd már el még egyszer, amit az operáról mondtál. Nem tömény unalom?

Julij elmosolyodott, felhajtott még egy pohár vodkát, felállt, és – énekelni kezdett. De mámorában nem valamelyik vidám népdalba kezdett bele, hanem a Nessun Dorma áriába Puccini Turandotjából.

– Ez már valami – jelentette ki Allan, amikor Julij befejezte az éneklést.

– Nessun dorma! – felelte Julij áhítatosan. – Ne aludjék senki!

 

Akár szabad volt, akár nem, hamarosan Allan és Julij is mélyen aludt a tiszti étkezőből nyíló kajütjében. Amikor felébredtek, a tengeralattjáró már Leningrád kikötőjében horgonyzott. És már várt rájuk a limuzin, amelyik a Kremlbe viszi őket, Berija marsallhoz.

– Szentpétervár, Petrográd, Leningrád... mi volna, ha döntenétek már ebben a kérdésben? – mondta Allan.

– Jó reggelt neked is – felelte Julij.

 

Julij és Allan elhelyezkedett a Humber Pullman limuzin hátsó ülésén, ahol az egész napos utat fogják megtenni Leningrádtól Moszkváig. A vezetőülést eltolható üvegablak választotta el a szalontól, Allan és új barátja tartózkodási helyétől. A szalonban hűtőszekrény állt az utasok rendelkezésére, melyben vizet és üdítőket tartottak, és olyan alkoholtartalmú italokat is, melyekre a jelenlegi utasok momentán nem tartottak igényt. Egy nagy tálban cukrozott gyümölcs és valódi csokoládéból készült praliné kínálta magát. Az autó és a berendezése pompás példája lehetett volna a szovjet-szocialista mérnöki tudásnak, ha nem Angliából importálták volna.

Julij mesélt Allannak a tanulmányairól, többek között arról, hogy a legendás új-zélandi atomfizikusnál, a Nobel-díjas Ernest Rutherfordnál tanult. Julij Boriszovics ezért tud olyan jól angolul. Allan pedig elmesélte az egyre jobban álmélkodó Julij Boriszovicsnak, milyen kalandjai voltak Spanyolországban, Amerikában, Kínában, a Himalájában és Iránban.

– És azután mi történt azzal az anglikán lelkipásztorral? – kérdezte Julij.

– Nem tudom – felelte Allan. – Vagy anglikán hitre térítette egész Perzsiát, vagy meghalt. Harmadik lehetőséget nem tartok valószínűnek.

– Ez kicsit olyan, mintha valaki Sztálin ellen akarna fordulni a Szovjetunióban – mondta Julij nyíltan. – Nem beszélve arról, hogy ezzel már önmagában is bűntettet követ el a forradalom ellen, a túlélési esélye igen csekély.

Julij nyíltsága ezen a napon és ebben a társaságban szinte nem ismert határokat. Őszintén megmondta, mi a véleménye Berija marsallról, a titkosszolgálat főnökéről, akit sebtében és sajnálatos módon az atombomba-projekt vezetőjének is kineveztek. Annak az embernek egyszerűen nincs bőr a képén. Nőket és gyerekeket erőszakol meg, a kellemetlenkedő embereket büntetőlágerekbe viteti, vagy egyszerűen elteszi őket láb alól.

– Ne érts félre – magyarázta Julij. – A kellemetlenkedőket természetesen el kell távolítani az útból, amilyen gyorsan csak lehet. De nem mindegy, hogy milyen alapon kellemetlenek. Ha forradalmi alapon azok, vagyis ártanak a szocializmus ügyének, akkor el kell különíteni őket! De ha csak Berija marsallnak ártanak, akkor nem... Jaj, Allan, meg kell mondanom, Berija marsall nem a forradalom igazi képviselője. De Sztálin elvtársat ezért nem lehet hibáztatni. Nekem még soha nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy találkozzam vele, de ő egy egész ország sorsáért felelős, egy egész kontinens sorsáért. És ha e munka közben, sietségében nagyobb feladatot bíz Berija marsallra, mint amennyit az képes elvégezni... akkor Sztálin elvtársnak teljesen igaza van! És most, kedves Allan, elmondok neked valami egészen fantasztikus dolgot. Ma délután nemcsak Berija marsall fogad bennünket, hanem maga Sztálin elvtárs is! Vacsorára lát vendégül minket.

– Igazán nagy várakozással tekintek elébe – mondta Allan. – És addig mi lesz velünk? Azt képzelik rólunk, hogy pralinén is elélünk?

 

Julij gondoskodott róla, hogy a limuzin útközben megálljon egy kisvárosban, és ellássák Allant néhány szendviccsel. Aztán folytatták útjukat, és az érdekes beszélgetést.

Allan két harapás között Berija marsallon gondolkodott, aki Julij leírása alapján hasonlított a teheráni titkosrendőrség főnökére, aki nemrégiben oly sietősen távozott el az élők sorából.

Julij eközben svéd kollégáját próbálta megérteni. A svéd kolléga nemsokára Sztálinnal vacsorázhat, és azt mondta, nagy várakozással tekint elébe. De Julij kénytelen volt megkérdezni tőle, hogy voltaképpen a nagy vezetővel való találkozás vagy a vacsora elébe.

– Evés nélkül az ember felfordul – mondta Allan diplomatikusan, és dicsérte az orosz szendvicsek minőségét. – De mondd, kedves Julij, megengeded, hogy feltegyek neked egykét kérdést?

– Természetesen, kedves Allan. Csak kérdezz bátran, és én a legjobb tudásom szerint válaszolok a kérdéseidre.

Allan bevallotta, hogy az előbb nemigen figyelt oda Julij politikai jellegű fejtegetésére, mert őszintén szólva a politika egyáltalán nem érdekli. Ráadásul határozottan emlékszik arra is, hogy előző este Julij megígérte, nem kalandozik el ebbe az irányba.

Julij beszámolójából jól emlékszik viszont Berija marsall emberi hibáinak leírására. Ő bizony korábbi életében találkozott már hasonló emberekkel. És itt van valami, amit nem lát világosan. Egyfelől, hajói értette, Berija marsall kegyetlen ember. Másfelől viszont úgy látszik, gondoskodott róla, hogy Allant rendkívüli vendégszeretettel fogadják, limuzinnal és hasonlókkal.

– Magamban azon csodálkozom, hogy el is raboltathatott volna, és aztán erőszakkal kiszedhette volna belőlem, amit tudni akar – mondta Allan. – Akkor megspórolhatta volna magának a cukrozott gyümölcsöt, a pralinét, a százezer dollárt és még egy csomó más dolgot is.

Julij azt felelte, Allan okfejtésében az a tragikus, hogy van benne valami. Berija marsall nem is egyszer megkínzott már ártatlan embereket – ráadásul a forradalom nevében. Julij tudta, hogy ez az igazság. Most azonban úgy áll a helyzet, mondta Julij, és nem tudta, hogy folytassa, az a helyzet, mondta Julij, és kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett egy üveg lélekerősítő sört, jóllehet még nem volt dél sem, szóval, az a helyzet, folytatta Julij, hogy Berija marsall nemrégiben felsült azzal a stratégiával, amit Allan az előbb felvázolt. Svájcban elraboltak egy nyugati szakértőt, és elvitték Berija marsallhoz, de balul ütött ki az egész akció. Ha Allan megbocsátja, Julij erről nem is akar többet mondani, de kéri Allant, higgyen neki; a friss kudarcnak az lett a tanulsága, hogy határozat született: a szükséges nukleáris tudást meg kell vásárolni a nyugati piacon, amely a kereslet és a kínálat egyensúlya alapján működik, bármilyen primitíven hangzik is ez.

 

 

A szovjet atomfegyverkezés programja Georgij Nyikolajevics Fljorov magfizikus 1942 áprilisában Sztálin elvtársnak írt levelével kezdődött, melyben az előbbi felhívja az utóbbi figyelmét arra, hogy a nyugati szövetségesek sajtójában nem lehet hallani egy hangot sem, és nem lehet olvasni egy sort sem a maghasadással kapcsolatos kutatásokról a felfedezése, vagyis 1939 óta.

Sztálin elvtársat gyerekkorában nem ejtették a fejére (csak apja tángálta el sokszor). Ugyanazt gondolta, mint Fljorov magfizikus: a három év sűrű csend a maghasadás felfedezése óta nem jelenthet mást, mint hogy volna miről beszélni, például arról, hogy valakik nemsokára előállítanak egy olyan bombát, amely a Szovjetuniónak egyetlen húzással – a kedvelt orosz nyelvi fordulattal élve – sakk-mattot ad.

Tehát nincs vesztegetni való idejük attól az apró részletkérdéstől eltekintve, hogy közben Hitler és a náci Németország épp a Szovjetunió egyes területeinek elfoglalásával van elfoglalva – ami nagyjából mindent jelent a Volgától nyugatra, beleértve Moszkvát, sőt, ami még ennél is nagyobb baj, Sztálingrádot is!

A sztálingrádi csatát Sztálin, enyhén szólva, személyes ügyének tekintette. Meghalt ugyan vagy másfél millió ember, de a Vörös Hadsereg megnyerte a csatát, és elkezdte visszaszorítani Hitlert szép lassan egészen a berlini bunkeréig.

Sztálin csak a németek fokozatos visszaszorulása után kezdte úgy érezni, hogy van jövője, neki is és nemzetének is, és ekkor gyorsította fel a maghasadással kapcsolatos kutatásokat, melyek egy modernebb fajta életbiztosítás ígéretét hordozták, mint a Ribbentrop és Molotov nevét viselő régi.

Csak hát az atombomba nem olyan szerkezet, amit az ember egy délelőtt összeszerel, különösen akkor nem, ha még nincs feltalálva. A szovjet atombomba-kutatás két éven át nem tudott felmutatni semmi eredményt, amikor egy szép napon hatalmas durranás rázta meg a földet – Új-Mexikóban. A versenyt az amerikaiak nyerték, amin nincs mit csodálkozni, hiszen jóval hamarabb kezdtek el futni. És az új-mexikói sivatagban végrehajtott kísérletet két igazi robbanás követte: az egyik Hirosimában, a másik Nagaszakiban. Truman ezzel megcsavarta Sztálin orrát, megmutatta neki, ki az úr a házban, és nem kellett Sztálint túl jól ismerni ahhoz, hogy tudni lehessen, ebbe nem nyugszik bele.

– Oldd meg a feladatot – mondta Sztálin elvtárs Berija marsallnak. – Vagy hogy még érthetőbben mondjam: Oldd meg a feladatot!

Berija marsall tudta, hogy a saját fizikusai, vegyészei és matematikusai elakadtak, és az sem oldaná meg a helyzetet, ha a fele társaságot a Gulágra küldené. Tudta továbbá azt is, hogy az USA-ba kiküldött ügynökei semmi jelét nem adják annak, hogy sikerülne bejutniuk a Los Alamos-i támaszpont legbelső szentélyébe. Egyszerűen ellopni az amerikaiak tervrajzait egyelőre nem megy.

Ha lopni nem lehet, akkor importálni kell a tudást, vagyis megfelelő módon teljessé tenni azt, ami az évek során már felgyülemlett a Moszkvától néhány órányi járásra fekvő zárt város, Szarov kutatóintézetében. Mivel Berija marsallnak a jók közül is csak a legjobb felelt meg, hívatta a külföldön dolgozó ügynökök csoportfőnökét, és azt mondta neki:

– Hozasd ide Albert Einsteint!

– Na de... Albert Einsteint...? – kérdezte a döbbent csoportfőnök.

– Albert Einstein a világ legeszesebb embere. Megteszed, amit mondok, vagy meguntad az életed? – kérdezte Berija marsall.

A csoportfőnök nemrég ismerkedett meg új barátnőjével, akinek olyan csodálatos illata volt, amilyet ő még nem érzett ezen földön, tehát cseppet sem unta meg az életét. De még mielőtt tájékoztathatta volna Berija marsallt erről a tényállásról, Berija marsall azt mondta:

– Oldd meg a feladatot. Vagy hogy még érthetőbben mondjam: Oldd mega feladatot!

 

Albert Einsteint nem lehetett egyszerűen begyűjteni, és csomagban Moszkvába küldeni. Először is lokalizálni kellett. Németországban született, de onnan Olaszországba költözött, majd tovább Svájcba és Amerikába, és attól kezdve állandóan utazgatott a legkülönfélébb okokból a legkülönfélébb helyekre.

Jelenleg New Jersey-ben lakik, de az ügynökök szerint a háza lakatlannak látszik. Berija marsall amúgy is azt akarja, hogy az emberrablás színhelye lehetőleg Európa legyen. Ismert embereket kicsempészni az Egyesült Államokból és áthozni az óceán túlsó partjára mindenféle bonyodalmakkal jár.

De hol az ördögben van ez az ember? Szinte soha nem közölte előre, hova utazik, és közismert volt az a szokása, hogy megbeszélt, fontos találkozókra is napokkal később érkezik meg.

A csoportfőnök listát készített arról a mintegy fél tucatnyi helyről, ahol Einstein nagy valószínűséggel tartózkodni szokott, és mindegyikre ráállított egy-egy ügynököt. Köztük volt természetesen a ház New Jersey-ben és a legjobb barát villája Genfben. Továbbá Einstein újságíró barátjának lakása Washingtonban, és két további barát lakhelye, az egyik Baselben, a másik Clevelandben, Ohióban.

Az ötletnek, néhány napos türelmes várakozás után, meglett a gyümölcse – egy férfi formájában, aki felhajtott gallérral viselt egy szürke kabátot, a fején pedig kalap volt. A férfi Genfben, az utcán közeledett ahhoz a villához, ahol Albert Einstein legjobb barátja, Michele Besso lakott. Becsöngetett a kapun, ahol maga Besso fogadta rendkívül szívélyesen, valamint egy idősebb házaspár, akiket még azonosítani kellett. A megfigyelést végző ügynök segítségül hívta társát, aki onnan huszonöt mérföldnyire, Baselben dolgozott ugyanezen az ügyön, és több órán át tartó magas szintű ablak-kukkolás, valamint a náluk lévő fényképek tanulmányozása után arra következtetésre jutottak, hogy valóban Albert Einstein van itt látogatóban legjobb barátjánál. Az idős pár feltehetőleg nem más, mint Michele Besso sógora, Paul és annak felesége, Maja, aki egyben Albert Einstein húga. Valami családi banzájt tartanak, semmi kétség!

Albert két, szoros megfigyelés alatt tartott napot töltött barátjánál húgával és annak férjével, mielőtt újra felvette télikabátját, kesztyűjét és kalapját, és ismét kilépett az utcára, éppolyan diszkréten, ahogy érkezett.

De az utcán alighogy elért a sarokig, hátulról elkapták, és egyetlen szempillantás alatt berántották egy autó hátsó ülésére, ahol mindjárt el is altatták kloroformmal. Onnan Ausztrián keresztül Magyarországra vitték, mert a magyarokat eléggé baráti kapcsolat fűzte a Szovjetunióhoz ahhoz, hogy ne kérdezősködjenek túl sokat, amikor a szovjet hatóság engedélyt kér a pécsi katonai repülőtér használatára tankolás és két utas – szovjet állampolgárok –, valamint egy nagyon álmos ember felvétele céljából, melynek megtörténte után a gép nyomban folytatja útját ismeretlen célja felé.

 

Másnap a szovjet titkosszolgálatok moszkvai főhadiszállásán megkezdődött Albert Einstein kihallgatása, melyet maga Berija marsall vezetett. A kérdés az volt, hajlandó-e Einstein, a saját egészsége érdekében is, együttműködni velük, vagy megtagadja az együttműködést, amiből senkinek semmi haszna nem származik.

Kiderült, hogy a delikvens sajnálatos módon az utóbbi megoldást választja. Albert Einstein nem volt hajlandó elismerni, hogy akár csak egyetlen gondolat erejéig is foglalkozott volna a maghasadás technikájával (noha köztudott volt, hogy már 1939-ben tárgyalt ez ügyben Roosevelt elnökkel, aminek aztán a Manhattan-terv lett a következménye). Sőt, Albert Einstein még azt sem akarta elismerni, hogy ő Albert Einstein. Megátalkodott makacssággal egyre csak azt hajtogatta, hogy ő Herbert Einstein, Albert Einstein öccse. Csakhogy Albert Einsteinnek nincs öccse, csak húga. Ezzel a trükkel Berija marsallt és a kihallgató tiszteket természetesen nem lehet átverni, és már épp ott tartottak, hogy erőszakhoz folyamodnak, amikor több ezer mérföldnyi távolságban, New York-ban valami különös dolog történt.

A Hetedik sugárúton, a Carnegie Hallban ugyanis Albert Einstein tartott népszerűsítő tudományos előadást a relativitás elméletéről kétezer-nyolcszáz meghívott vendég előtt, akik közül legalább hárman szovjet ügynökök voltak.

 

Két Albert Einstein sok volt Berija marsallnak, még ha az egyik az Atlanti-óceán túlsó partján tartózkodott is. Viszonylag hamar kiderítették, hogy a Carnegie Hallban előadó Einstein az igazi, de akkor ki az ördög a másik?

Miután megfenyegették, hogy olyan eljárásnak vetik alá, amilyennek senki nem szeretné kitenni magát, az ál-Albert Einstein megígérte, hogy mindent elmond Berija marsallnak.

– Marsall úrnak mindent elmagyarázok, csak ne szakítson félbe, mert attól ideges leszek.

Berija marsall megígérte, hogy nem szakítja félbe, legfeljebb azzal, hogy golyót repít a fejébe, de ezzel várni fog mindaddig, amíg kétség nélkül meg nem bizonyosodik róla, hogy minden, amit hall, merő hazugság, semmi más.

– Tessék, kezdheti. Miattam ne zavartassa magát – mondta Berija marsall, és kibiztosította pisztolyát.

A férfi, aki mindeddig azt állította, hogy Herbertnek hívják, és Albert Einstein ismeretlen öccse, mély levegőt vett, és azzal kezdte, hogy... fenntartja állítását (ekkor majdnem eldördült a lövés).

Ezután elhangzott egy történet, mely annyira szomorú volt, hogy Berija marsall a legjobb szándékkal sem bírta rögtön kivégezni érte az elbeszélőt.

Herbert Einstein azt mondta el, hogy Hermann és Paulina Einsteinnek valóban két gyermeke született: elsőnek a fiú, Albert, másodiknak a lány, Maja. Ebben a tekintetben a marsall úrnak tehát igaza van. Csakhogy a továbbiakban Einstein papa nem állta meg, hogy ne legeltesse szemét és egyéb testrészeit mutatós, ám más tekintetben szerény szellemi képességekkel bíró titkárnőjén a müncheni elektrovegyészeti gyárában. Ennek eredményeképpen született meg Herbert, Albert és Maja titkos és illegitim öccse.

Ahogy azt már a marsall ügynökei is megfigyelték, Herbert szinte megszólalásig hasonlított Albertre, annak ellenére, hogy tizenhárom évvel fiatalabb volt nála. Kívülről persze nem látszott rajta, hogy Herbert sajnos az anyja szellemi képességeit örökölte. Más szóval a képességei hiányát.

1895-ben, amikor Herbert kétéves volt, az Einstein család Münchenből Milánóba költözött. Herbertet is magukkal vitték, de a mamáját nem. Einstein papa természetesen felajánlott neki illendő lehetőséget, de Herbert mamáját ez nem érdekelte. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a bratwurstot felcserélje spagettire, a németet pedig arra a fura nyelvre, amit az olaszok beszélnek. A kisbabával amúgy is csak gondjai voltak: állandóan enni akart, és rendszeresen becsinált! Ha valaki máshova akarja elvinni Herbertet, nem bánja, de ő, a maga részéről marad, ahol van.

Einstein papa bőkezűen gondoskodott Herbert mamájának megélhetéséről. Ez utóbbi később állítólag megismerkedett egy igazi gróffal, aki rábeszélte, hogy minden pénzét fektesse be a találmányába, egy már majdnem elkészült gépbe, amelyik olyan elixírt képes előállítani, amely minden betegséget meggyógyít. De a gróf eltűnt, és vélhetőleg az elixírt is magával vitte, mert Herbert mamáját néhány év múlva elvitte a tüdővész.

Herbert tehát bátyja, Albert és nővére, Maja társaságában nőtt fel. De a botrány elkerülése érdekében Einstein papa úgy döntött, hogy Herbertet nem fiának, hanem unokaöccsének nevezi. Herbert soha nem került igazán közel a bátyjához, de nővérét bensőségesen szereti, még ha unokanővérének kell is neveznie.

– Egy szó, mint száz – foglalta össze történetét Herbert Einstein –, anyám elhagyott, apám megtagadott, és nagyjából annyi eszem van, mint egy zsák krumplinak. Életemben nem végeztem még semmi hasznos munkát, az apai örökségemből élek, és még soha nem támadt semmi értelmes gondolatom.

 

Berija marsall a történet hallgatása közben leeresztette fegyverét, majd visszadugta a pisztolytáskába. Az elbeszélés hihetőnek tűnt, és a marsall úgy érezte, el kell ismernie a fafejű Herbert Einstein önismeretének mélységét.

Mit tegyen? A marsall elgondolkodva állt fel székéről a kihallgatóhelyiségben. A helyes vagy helytelen cselekvés kérdését a biztonság kedvéért és a forradalom nevében félresöpörte. Van elég baja, nem akar még egyet a nyakába venni. Ami történt, megtörtént. A marsall csak annyit mondott az ajtóban álló két őrnek:

– Intézzétek el.

És elhagyta a szobát.

 

 

Herbert Einstein kínos történetét persze nem lesz könnyű elmesélni Sztálin elvtársnak, de Berija marsallnak ezúttal piszok nagy szerencséje volt, mert mielőtt kegyvesztett lehetett volna, a hálózat áttörést ért el a Los Alamos-i támaszponton, Új-Mexikóban.

A Manhattan-terv az évek során több mint százharmincezer embernek adott munkát, és közülük természetesen többen is szimpatizáltak a szocialista forradalommal. De a titkos járatokba senkinek sem sikerült olyan mélyen behatolnia, hogy a Szovjetunió rajtuk keresztül hozzájuthatott volna az atombomba titkához.

Most azonban megtudtak valamit, ami majdnem annyit ér. Megtudták, hogy a legnehezebb kérdést egy svéd ember oldotta meg, és megtudták a nevét is!

Aktiválták a svéd kémhálózatot, és fél nap alatt kiderítették, hogy Allan Karlsson a Grand Hotelben lakik, és hogy mostanában nincsen semmi dolga, miután a titkos, de (persze) a szovjetek által alaposan behálózott svéd atomfegyverprogram vezetője közölte Karlssonnal, hogy nem tart igényt a szolgálataira.

– Vajon hülyeségben ki tartja a világrekordot? – dörmögte csak úgy magában Berija marsall. – A svéd atomfegyver-program vezetője vagy Herbert Einstein anyja...

 

Berija marsall ezúttal más taktikát választott. Allan Karlssont nem rabolják el, hanem rábeszélik, hogy ossza meg velük tudását egy amerikai dollárban kifizetett szép, kerek összegért. Magát a rábeszélést az első körben egy Allan Karlssonhoz hasonló tudósra bízzák, nem valami kétbalkezes, ostoba ügynökre. A szóban forgó ügynök helye ezúttal (a biztonság kedvéért) a volán mögött lesz privát sofőri beosztásban Julij Boriszovics Popov, a rendkívül szimpatikus, és majdnem ugyanannyira kompetens fizikus mellett, aki Berija marsall atomfegyver-kutató csoportjának tagja.

És beérkezett a jelentés, hogy minden a tervek szerint halad, Julij Boriszovics úton van visszafelé Moszkvába, és vele van Allan Karlsson is, aki hajlandónak mutatkozik arra, hogy megadja a várt segítséget.

 

 

Berija marsall hivatala Moszkvában, Sztálin elvtárs kívánságának megfelelően, a Kreml falain belül helyezkedett el. A marsall a hivatal előcsarnokában személyesen fogadta Allan Karlssont és Julij Boriszovicsot.

– Örömmel látom, Karlsson úr, hogy megérkezett – mondta Berija marsall, és kezet nyújtott Allannak.

– Köszönöm a szíves fogadtatást, marsall úr – felelte Allan.

Berija marsall nem olyan ember volt, aki hosszú időt képes üres csevegéssel eltölteni. Véleménye szerint ehhez túl rövid az élet (a társadalmi érintkezés szabályait egyébként hírből sem ismerte). Ezért azt mondta Allannak:

– Ha jól értem a jelentéseket, Karlsson úr, ön hajlandó segítséget nyújtani a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének, ha cserébe kap százezer dollárt.

Allan azt felelte, számára ez elsősorban nem pénzkérdés, ő szívesen segít Julij Boriszovicsnak, ha van valami, amiben segítségre szorul, és a jelek szerint van. Viszont jó volna, ha az atombombával a marsall úr még várna egy napot, kicsit sok volt neki az utazgatás az elmúlt napokban.

Berija marsall azt felelte, megérti, hogy az utazás kifárasztotta Karlsson urat, nemsokára együtt vacsoráznak Sztálin elvtárssal, de vacsora után Karlsson úr a Kreml legkényelmesebb vendéglakásában pihenheti ki az út fáradalmait.

 

Sztálin elvtárs nem fukarkodott az ennivalóval. Lazackaviár, hering, sós uborka, hússaláta, grillezett zöldségek, borscs, pelmenyi, kaviáros blini, pisztrángos blini, roládok, báránysült, fagylalttal töltött pirog foglalt helyet az asztalon. Mind ehhez különféle színű borokat szolgáltak fel, és természetesen vodkát is. És még több vodkát.

Az asztal körül pedig a következő személyek ültek: maga Sztálin elvtárs, Allan Karlsson Yxhultból, Julij Boriszovics Popov magfizikus, Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjet állambiztonság marsallja, valamint egy szinte láthatatlan és név nélküli fiatalember, aki se nem evett, se nem ivott. Tolmács volt, és mint ilyenre, úgy tekintettek, mint aki nem létezik.

Sztálin kezdettől fogva kitűnő hangulatban volt. Lavrentyij Pavlovics mindig hozza a formáját! Sztálinnak természetesen fülébe jutott az Einstein-affér, de utólag ki törődik már vele. Egyébként is, Einsteinnek (mármint az igazinak) csak esze van; Karlsson viszont pontosan azt tudja, amit kell: a részleteket!

Fokozta a jó hangulatot az is, hogy ez a Karlsson kellemes embernek bizonyult. Elmondott egyet s mást a múltjáról Sztálinnak, bár csak igen röviden. Apja a szocializmusért harcolt Svédországban, azután Oroszországba utazott, ugyanezzel a céllal. Dicséretes dolog! Ő maga pedig a spanyol polgárháborúban harcolt, és Sztálin nem akart olyan udvariatlan lenni, hogy megkérdezze, melyik oldalon. Ezután Amerikába utazott (nyilván menekülnie kellett, gondolta Sztálin), és a véletlen úgy hozta, hogy a szövetségesek szolgálatába állt... ami, végtére is, megbocsátható. Sztálin a háború vége felé bizonyos értelemben maga is ezt tette.

Mire a fő fogásokhoz értek, Sztálin már megtanulta a „Helan går, sjunghoppfaderallanlallanlej” kezdetű dalocskát, amelyet a svédek minden alkalommal elénekelnek, amikor emelik poharukat. Allannak ez alkalmat adott rá, hogy megdicsérje Sztálin énekhangját, mire Sztálin elmesélte neki, hogy fiatalkorában nemcsak kórusban énekelt, hanem esküvőkön is fellépett mint szólóénekes, és mindjárt be is bizonyította állítását azzal, hogy felállt, és karját lengetve, tánclépésben körüllejtette a szobát, és közben elénekelt egy dalt, melyet Allan szinte indiainak vélt... de szép volt!

Allan nem tudott énekelni, be kellett látnia, egyszerűen semmit sem tud, aminek valamilyen kulturális értéke volna, de a hangulat megkívánta, hogy a „Helan går”-nal egy fokkal mégiscsak többet nyújtson, és hirtelen nem jutott más az eszébe, mint Verner von Heidenstamnak az a verse, melyet második elemiben Allan tanítója minden gyerekbe belevert.

Sztálin leült, Allan pedig felállt, és szavalni kezdett:

 

 

Allan nyolcéves korában nem értette a verset, és most, amikor imponáló átéléssel újra elszavalta, belátta, hogy hiába telt el azóta harminchét év, most sem érti. De a verset svédül szavalta el, és a szinte láthatatlan orosz-angol tolmács némán ült a székén, mintha ott se lett volna.

Allan viszont (miután a taps elült) közölte a jelenlévőkkel, hogy Verner von Heidenstam versét hallották. Ha Allan tudja, hogy Sztálin elvtárs erre a bejelentésre hogyan reagál, lehet, hogy megtartotta volna magának ezt az információt, vagy legalábbis igazított volna rajta egy kicsit.

A dolog ugyanis úgy állt, hogy Sztálin elvtárs fiatalkorában maga is költő volt, mégpedig nem is akármilyen. Csak a korszellem csinált belőle forradalmárt, ami már önmagában is kétségtelenül poétikus dolog, de Sztálin elvtárs emellett megőrizte érdeklődését a költészet iránt, és jól ismerte kora kiemelkedő költőit is.

Allan nagy bosszúságára Sztálin jól ismerte Verner von Heidenstamot. És Allantól eltérően azt is pontosan tudta, mennyire szereti Verner von Heidenstam – Németországot. És azt is, hogy szerelme nem maradt viszonzatlan. Rudolf Hess, Hitler jobbkeze a harmincas években felkereste otthonában Heidenstamot, akit nem sokkal ezután díszdoktorrá fogadott a heidelbergi egyetem.

Mindez drámaian megváltoztatta Sztálin elvtárs hangulatát.

– Karlsson úr sértegetni akarja a házigazdáját, aki pedig tárt karokkal fogadta? – kérdezte Sztálin.

Allan kijelentette, hogy erről szó sincs. Ha Heidenstam említése zaklatta így fel Sztálin urat, akkor ő szívből bocsánatot kér. És nem tudja, vigasztalásul elmondhatja-e még neki, hogy Heidenstam már évek óta halott?

– És az a „sjunghoppfaderallanlallanlej”, az voltaképpen mit jelent? Csak nem a forradalom ellenségeinek éltetése, amit ráadásul sikerült Sztálin szájába adnia? – mondta Sztálin, aki mindig harmadik személyben beszélt magáról, ha kijött a sodrából.

Allan azt felelte, kis gondolkozási időre volna szüksége, ha a „sjunghoppfaderallanlallanlej” kifejezést le akarná fordítani angolra, de Sztálin úr nyugodt lehet, mert ez voltaképpen nem más, mint egy jókedvű kurjantás.

– Jókedvű kurjantás? – emelte fel Sztálin a hangját. – Karlsson úr szerint Sztálin most jókedvűnek látszik?

Allannak lassan kezdett elege lenni Sztálin hepciás ingerültségéből. A vén bakkecske már annyira felfújta magát, hogy egészen kivörösödött az arca, lényegében minden ok nélkül. Sztálin folytatta:

– És hogy is állunk azzal a spanyol polgárháborúval? Most már igazán kíváncsi vagyok rá, hogy a Heidenstammarsall úr voltaképpen melyik oldalon harcolt?

Micsoda ördögi megérzései vannak ennek az alaknak, gondolta Allan. Mindegy, most már úgyis olyan dühös, hogy ennél dühösebb már nem is lehet, akár meg is mondhatja neki az igazat.

– Igazából nem harcoltam, Sztálin úr, csak segítettem, először a köztársaságiaknak, aztán a vége felé, szinte véletlenül, átcsöppentem a másik oldalra, és jó barátja lettem Franco tábornoknak.

– Franco tábornoknak? – bődült fel Sztálin, s olyan hevesen pattant fel ültéből, hogy széke felborult.

Láthatólag tudott az eddigieknél még dühösebb lenni. Néhányszor már megtörtént Allan eseménydús életében, hogy ordítottak vele, ő azonban még soha nem ordított vissza senkire, és most sem állt szándékában. De ez nem azt jelentette, hogy a helyzet hidegen hagyta volna. Ellenkezőleg, heveny ellenszenv ébredt benne az asztal túloldalán ordibáló mitugrásszal szemben. Allan elhatározta, hogy a maga szerény módján ellentámadásba lendül.

– Ez még semmi, Sztálin úr. Kínában is jártam azzal a céllal, hogy háborúzzak Mao Ce-tunggal, onnan pedig Iránba mentem, ahol elhárítottam egy merényletet Churchill ellen.

– Churchill ellen? A kövér disznó ellen? – ordította Sztálin.

Sztálin egy pillanatig elgondolkodott, és közben felhajtott egy egész vizespohár vodkát. Allan irigykedve nézte, nem bánta volna, ha újra teletöltik a poharát, de azt gondolta, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy ilyen irányú óhaját elővezesse.

Berija marsall és Julij Boriszovics némán ült a székén. De nem egyforma arckifejezéssel. Berija dühösen meredt Allanra, Julij pedig egyszerűen csak boldogtalannak látszott.

Sztálin a fejét rázva helyére tette magában az imént felhajtott vodkát, és újra a normális beszédhangján szólalt meg, bár dühe nem párolgott el.

– Jól érti Sztálin ezt az egészet? – kérdezte Sztálin, és hirtelen tegezni kezdte Allant. – Franco oldalán álltái, harcoltál Mao elvtárs ellen, megmentetted... annak az angol disznónak az életét, és aztán az amerikai kapitalisták kezébe adtad a világ legpusztítóbb fegyverét?

– Sztálin elvtárs mindent kihegyez egy kicsit, de lényegében igaza van. Ha még szüksége van valamire, amit felhozhat ellenem, hát ott az apám, aki élete vége felé a cár híve lett.

– Fogadni mertem volna rá – motyogta Sztálin maga elé, mérgében megfeledkezve róla, hogy harmadik személyben beszéljen magáról. – És most ide jössz, hogy eladd magad a szovjet szocializmusnak? Százezer dollárért? Ennyibe kerül a lelked? Vagy most este még megemeled az árad?

Allannak elment a kedve a segítségnyújtástól. Julijt továbbra is derék embernek tartotta, és tulajdonképpen neki kellett a segítség. De nem tudott eltekinteni attól, hogy Julij munkájának eredménye végül Sztálin elvtárs kezébe kerül, de őt semmilyen értelemben nem tudta elvtársnak tekinteni. Sőt, annyira labilisnak látta, hogy úgy érezte, jobb, ha egyáltalán nem adnak a kezébe ilyen veszélyes játékszert.

– Eh – mondta Allan –, számomra ez soha nem volt pénz...

Nem jutott tovább, mert Sztálin megint őrjöngeni kezdett.

– Mit képzelsz magadról, te rohadt disznó? Azt hiszed, hogy te, aki a fasizmust képviseled, meg az undorító amerikai kapitalizmust képviseled, egyáltalán mindent, amit Sztálin mélyen megvet, hogy te, te, idejöhetsz a Kremlbe, a Kremlbe, hogy üzletelj Sztálinnal, hogy üzletelj Sztálinnal?

– Miért mondasz mindent kétszer? – kérdezte Allan, miközben Sztálin folytatta:

– A Szovjetunió készen áll a háborúra, ezt jobb, ha tőlem tudod! Háború lesz, mert a háború elkerülhetetlen mindaddig, amíg az amerikai imperializmus meg nem semmisül.

– Aha, szóval így állunk – mondta Allan.

– A harchoz és a győzelemhez nincs szükségünk az istenverte atombombádra! Ahhoz nem kell más, csak szocialista lélek és szocialista szív! Aki tudja, hogy legyőzhetetlen, azt nem is lehet legyőzni soha!

– Hacsak nem pottyantanak a fejére egy atombombát – jegyezte meg Allan.

– Szétzúzom a kapitalizmust! Érted? Egyenként eltiprom az összes kapitalistát! És veled kezdem, te rühes kutya, ha nem segítesz nekünk megépíteni a bombát!

Allan megállapította, hogy néhány perc leforgása alatt disznóból kutya lett. És hogy most már biztos, hogy Sztálin nem teljesen normális, hiszen ezek után mégis azt gondolja, hogy igénybe veheti Allan szolgálatait.

De Allannak most már elege volt a folyamatos sértegetésből. Azért jött Moszkvába, hogy segítsen, nem azért, hogy szidalmazzák. Sztálin boldoguljon, ahogy tud, de nélküle.

– Gondolkozom valamin – mondta Allan.

– Micsodán? – kérdezte Sztálin dühösen.

– Nem kéne leborotválnod a bajuszodat?

A vacsora ezzel véget ért, mert a tolmács elájult.

 

 

A terveket gyorsan megváltoztatták. Allant nem a Kreml legkényelmesebb vendéglakásában helyezték el, hanem egy ablaktalan cellában a titkosrendőrség pincéjében. Sztálin elvtárs végül úgy döntött, hogy a Szovjetuniónak vagy akkor lesz atombombája, ha saját szakértői rájönnek, hogyan kell összeeszkábálni egyet, vagy akkor, ha becsületes kémkedéssel ellopják a bomba titkát. Nyugati szakértőt ezentúl tilos elrabolni, és hasonlóképpen tilos ez ügyben üzleti alkut kötni kapitalistákkal és/vagy fasisztákkal.

Julij mélyen maga alatt volt. Nemcsak azért, mert a szimpatikus Allant idecsábította a Szovjetunióba, ahol most a szinte biztos halál vár rá, hanem azért is, mert megmutatkoztak előtte Sztálin elvtárs emberi gyengeségei! A nagy vezér intelligens és művelt ember, jó táncos és szép hangú énekes. És mégis milyen esztelenül tud viselkedni! Allan véletlenül egy nem odaillő költőtől idézett valamit, és lám, mi lett a kellemes vacsorából pár másodperc alatt: katasztrófa.

Julij élete kockáztatásával, nagyon-nagyon óvatosan megpróbálta felvetni Berija marsallnak Allan küszöbön álló kivégzésének kérdését, és hogy mindennek ellenére nem lehetne-e valamilyen alternatívát találni.

De Julij ez egyszer tévedett a marsall megítélésében. Mert igaz, hogy nőket és gyerekeket erőszakolt meg, igaz, hogy bűnösöket és ártatlanokat egyaránt megkínoztatott és kivégeztetett, és igaz, hogy még sok minden volt a rovásán... de bármilyen undorítóak is voltak sokszor a módszerei, Berija marsall tevékenysége mégis céltudatosan a Szovjetunió érdekeit szolgálta.

– Ne nyugtalankodjon, kedves Julij Boriszovics, Karlsson úr nem fog meghalni. Legalábbis most nem.

Berija marsall elmagyarázta, hogy Allan Karlssont félreteszi tartaléknak arra az esetre, ha Julij Boriszovicsnak és kollégáinak az elfogadható időn túl sem sikerülne előállítani a bombát. Magyarázata egyúttal burkolt fenyegetést is hordozott, és Berija marsall ezzel a megoldással igen elégedett volt.

 

 

Allan a titkosrendőrség épületének egyik zárkájában ült, és várta a bírósági eljárást. Nem történt vele semmi, azon kívül, hogy mindennap kapott egy darab kenyeret, három deka cukrot, és naponta háromszor főtt ételt (zöldséglevest, zöldséglevest és zöldséglevest).

A Kremlben kétségtelenül jobb volt a koszt, mint itt a fogdában. De Allan arra gondolt, hogy a leves olyan, amilyen, de legalább nyugodtan eheti meg, senki nem ordít vele evés közben számára felfoghatatlan okból.

Az új étrendet Allan hat napig élvezhette, azután került sor a titkosrendőrség különleges bíróságán ügyének tárgyalására. A tárgyalóterem, akárcsak Allan zárkája, a titkosrendőrség Ljubjanka téri hatalmas épületében volt, csak néhány emelettel feljebb. Allant leültették egy székre a pulpituson helyet foglaló bíró elé. A bíró balján ült az ügyész, egy komor tekintetű férfiú, jobbján pedig Allan védője, egy ugyancsak komor tekintetű férfiú.

Először az ügyész beszélt, oroszul, amit Allan nem értett. Azután az ügyvéd mondott valamit az oroszul, amit Allan szintén nem értett. A bíró látszólag elgondolkodva bólintott, a biztonság kedvéért még elővette az emlékeztető feljegyzést, kihajtogatta, elolvasta, majd ítéletet hirdetett:

– A különleges bíróság Allan Emmanuel Karlssont, a Svéd Királyság állampolgárát mint a szocialista szovjet társadalomra nézve veszélyes elemet harminc év Vlagyivosztokban letöltendő javító-nevelő munkára ítéli.

A bíró tájékoztatta az elítéltet, hogy az ítélet ellen fellebbezni lehet; ez esetben ügye három hónapon belül a szovjet legfelsőbb bíróság elé kerül. De Allan Karlsson védőügyvédje Allan Karlsson nevében közölte, hogy nem kíván fellebbezni. Ellenkezőleg, Allan Karlsson hálás az enyhe ítéletért.

 

Allant természetesen soha nem kérdezték meg, hogy tényleg hálás volt-e, de az ítéletnek tagadhatatlanul megvoltak a maga pozitív vonásai. Először is az, hogy a vádlott életben maradhatott, ami, ha valakit veszélyes elemnek nyilvánítottak, nem volt jellemző. Másodszor pedig az, hogy a kijelölt munkatábor épp Vlagyivosztokban volt, ahol a legelviselhetőbb a klíma egész Szibériában. Az ottani időjárás nem sokkal zordabb, mint otthon, Sörmlandban, míg máshol Szibériában, északabbra vagy a belső területeken nem ritka az ötven-, hatvan- vagy hetvenfokos hideg sem.

Allannak tehát szerencséje volt, és nemsokára harminc, hasonlóan szerencsés, frissen elítélt rabbal együtt bezsúfolták egy huzatos tehervagonba. Ennek a transzportnak a tagjai ráadásul három pokrócot kaptak fejenként, miután Julij Boriszovics Popov magfizikus egy vastag köteg rubellel megvesztegette az őrség egyik tagját és parancsnokát. Az őrparancsnok furcsállta is, hogy egy ilyen tekintélyes polgártárs közbenjár egy egyszerű rabszállítmány ügyében, és megfordult a fejében, hogy jelentenie kellene az esetet, de aztán arra gondolt, hogy a pénzt már elfogadta, és így talán jobb, ha nem bolygatja az ügyet.

Allan nem könnyen talált magának a transzportban beszélgetőpartnert, mert szinte mindenki csak oroszul beszélt. Egy ötvenes éveiben járó férfi azonban tudott olaszul, és mivel Allan kiválóan beszélt spanyolul, viszonylag jól meg tudták értetni magukat egymással. Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy Allan felfogja, társa mennyire boldogtalan, legszívesebben megölné magát, ha nem hiányozna belőle sok egyéb jó tulajdonsággal együtt a bátorság is. Allan, amennyire tudott, megpróbált lelket verni szerencsétlen társába, mondván, hogy ha megérkeznek Szibériába, a problémája talán magától megoldódik, ott ugyanis három pokróc sem ér sokat, ha az időjárás istenigazából hidegre fordul.

Az olasz szipogott egy kicsit, és valamennyire megemberelte magát. Megköszönte Allannak a biztatást, és kezet nyújtott neki. Igazából nem is olasz, hanem német, mondta. Herbert a neve. A vezetéknevének itt már nincs jelentősége, tette hozzá.

 

 

Herbert Einsteinnek soha életében nem volt szerencséje. Egy adminisztratív tévedés következtében, ugyanúgy, mint Allant, őt is harminc év kényszermunkára ítélték, a hőn áhított halál helyett.

És nem sikerült halálra fagynia a szibériai tundrán sem, megvédték tőle a külön takarók. Ráadásul 1948 januárja emberemlékezet óta a legenyhébb január volt Szibériában. De Allan biztatta Herbertet, hogy ami késik, nem múlik. Hiszen munkatáborba mennek, ahol, ha más lehetősége nem adódik, éppenséggel halálra dolgozhatja magát. Ehhez mit szól?

Herbert sóhajtott, azt felelte, ehhez valószínűleg túlságosan lusta, de igazából ezt sem tudja, mert soha életében nem végzett még semmilyen munkát.

Allan itt határozottan látott valami esélyt a megoldásra. Egy munkatáborban nem lehet csak úgy összevissza csámborogni, ha az őrök meglátják, golyózáport eresztenek belé.

Herbertnek tetszett a gondolat, de közben megborzongott. Golyózápor? Az nem nagyon fájdalmas dolog?

 

 

Allan Karlsonnak nem voltak különösebb elvárásai az élettel szemben. Legyen ágya, legyen mit ennie, legyen valami tevékenysége és rendszeres időközönként bedobhasson néhány pohár pálinkát. Ha ez megvan, akkor sok mindent el tud viselni. A vlagyivosztoki táborban mindent megkapott, kivéve a pálinkát.

Vlagyivosztok kikötője ez idő tájt egy nyitott és egy zárt részből állt. A zárt részt két méter magas kerítés vette körül, ezen belül foglalt helyet a kényszermunkatábor négyes sorokban elhelyezett negyven barakkja. A kerítés egészen a partig ért. Azok a hajók, melyeket a raboknak kellett be- vagy kirakodniuk, a kerítésen belül kötöttek ki, a többi a kerítésen kívül. Szinte minden rakodást a rabok végeztek, csak a kisebb halászhajók és néhány nagyobb olajszállító tankhajó használta a külső kikötőt.

A vlagyivosztoki kényszermunkatáborban a napok, kevés kivétellel, egyformán teltek. A barakkokban hatkor ébresztő, reggeli negyed hétkor. Dolgozni tizenkét órát kellett, fél héttől fél hétig, a félórás ebédszünetet tizenkettőkor tartották. A munkanap végén a rabok vacsorát kaptak, majd rögtön utána beterelték és másnap reggelig bezárták őket a barakkokba.

A koszt bőséges volt: legtöbbször ugyan halat kaptak, de csak ritkán leves formájában. Az őrök nem voltak különösebben barátságosak, de feleslegesen nem lőttek le senkit. Még Herbert Einstein is megtarthatta életét, pedig éppenséggel nem erre törekedett. Kétségtelenül lassabban csinált mindent, mint a többi fogoly, de mivel mindig a keményen dolgozó Allan közvetlen közelében tartózkodott, senkinek nem tűnt fel a lassúsága.

Allan nem bánta, hogy két ember munkáját végzi. Viszont azonnal bevezette a szabályt, hogy Herbert nem siránkozhat álló nap azon, hogy milyen nyomorúságos az élete, mert Allan ezt már hallotta, és mivel jó az emlékezete, nem is felejti el. Semmi értelme újra és újra elismételni.

Herbert betartotta a szabályt, és így a dolgok nagyjából rendben voltak, mint ahogy minden más tekintetben is. Ha nem hiányzott volna a pálinka. Allan pontosan öt évig és három hétig bírta. Akkor azt mondta:

– Most már szeretnék inni valamit. De itt nincs semmi. Ideje odébbállni.