10. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 9.

 

 

Kübli már négy napja üldögélt a rottnei szupermarket előtt, és várta, hogy megpillantsa először is Karót, másodszor pedig egy százéves aggastyánt, egy némileg fiatalabb évjáratú, vörös hajú nőszemélyt, egy lófarkat viselő, máskülönben nehezen azonosítható férfit és egy Mercedest. Hogy ott üljön, ahol ül, nem az ő ötlete volt, hanem a Főnöké. Miután öccsétől, a braåsi The Violence vezérétől szerencsésen megtudta, hogy a százéves ember egészen biztosan ott állt az éjszaka közepén az utcán egy smålandi rendelőintézet előtt, az infót Kübli természetesen azonnal jelentette főnökének. A Főnök ekkor utasította, hogy figyelje a helység legforgalmasabb üzletének környékét. A Főnök úgy okoskodott, hogy aki éjszaka Rottne utcáin sétálgat, az valószínűleg a környéken tartózkodik, és előbb-utóbb minden ember megéhezik, és ennivalóra van szüksége, és ha elfogy az ennivalója, megint vennie kell. A gondolatmenet nem nélkülözte a logikát. A Főnök nem véletlenül Főnök. De persze ez négy nappal ezelőtt történt. Kübli lassan elbizonytalanodott.

A figyelme is lankadni kezdett. Először észre se vette a vörös hajú nőt, amikor a várva várt ezüstszínű Mercedes helyett egy piros VW Passattal behajtott a parkolóba. De minthogy a nő ezután igen előzékeny módon közvetlenül Kübli orra előtt haladt el az üzlet felé, Kübli felfigyelt rá. Nem volt egészen biztos benne, hogy ő az, akit keres, de az életkora megfelelt a tanúvallomásban említett életkornak, és a haja minden kétséget kizáróan vörös színű volt.

Kübli felhívta a Főnököt, aki Stockholmban tartózkodott, és aki annyira azért nem örült a hírnek, mint ő. Hiszen elsősorban Karót szerette volna látni, vagy legalábbis azt az átkozott vénembert.

De ha nincs ló, jó a szamár is. Kübli írja fel az autó rendszámát, majd feltűnés nélkül kövesse a vörös hajú nőt, és figyelje meg, hova megy. Azután jelentkezzen újra.

 

 

Aronsson felügyelő az utóbbi négy napot Åsedában töltötte, egy szállodában, abból a meggondolásból, hogy közel legyen az események középpontjához, ha újabb szemtanú bukkanna fel.

De nem bukkant fel, és Aronsson már épp indulni készült hazafelé, amikor Eskilstunából hívták a kollégák. Lehallgatták a Never Again banda vezérének, Per-Gunnar Gerdinnek a telefonját, az vezetett eredményre.

Gerdin, közismert nevén a „Főnök” neve akkor vált országosan ismertté, amikor néhány évvel korábban a Svenska Dagbladet leleplezte a Never Again bűnszervezetnek a halli börtönben folyó tagtoborzását. A média rávetette magát a hírre, és az esti lapok nemsokára Gerdin, a bandavezér nevét és képét is közölték. A hír, hogy Per-Gunnar Gerdin édesanyjának egyik levele miatt a szervezkedés később meghiúsult, már nem jutott el a sajtóba.

Aronsson felügyelő pár nappal korábban kérte Gerdin telefonjának lehallgatását, és ezek szerint most valami horogra akadt. A beszélgetést természetesen rögzítették, leírták, és most faxon elküldték Aronssonnak Åsedába:

 

– Halló?

– Én vagyok az.

– Van valami jelentenivalód?

– Talán igen. Itt ülök a szupermarket előtt, és pont most ment be az üzletbe egy vörös hajú banya.

– Csak a banya? És mi van Karóval? És a százévessel?

– Nem, csak a banya. A többiekről nem tudok...

– Mercedesszel jött?

– Hát, azt nem láttam... de itt a parkolóban nincs Merci, valami más kocsival kellett jönnie.

(Öt másodperc csend.)

– Halló?

– Igen, itt vagyok. Azt gondolom, valakinek mégiscsak vezetnie kell azt a kibaszott Mercedest.

– Na igen, én csak...

– Smålandon állítólag több banyának is van vörös haja...

– Igen, de ez pont olyan idősnek látszik, mint ahogy...

– Na figyelj: kövesd a járgányoddal, írd fel a rendszámát, ne csinálj semmit, csak nézd meg, hová megy. És vigyázz, baszd meg, hogy ne vegyen észre. Aztán hívjál fel újra.

(Öt másodperc csend.)

– Megértetted? Vagy mondjam el még egyszer?

– Nem, nem. Értettem. Hívlak, amint tudok valamit...

– Legközelebb a kártyás telefonomon hívjál. Már százszor megmondtam, hogy szolgálati ügyekben azon hívjál.

– Persze, amikor az oroszokkal üzletelünk. Azt hittem, nem vagy bekapcsolva, most, amikor...

– Barom. (Szitkozódás után vége a beszélgetésnek.)

 

Aronsson felügyelő elolvasta a beszélgetés szövegét, és megpróbálta elhelyezni a kirakós játék most megszerzett újabb darabjait.

„Karó”, akit Gerdin említett, minden bizonnyal Bengt Bylund, a Never Again ismert tagja, aki valószínűleg már halott. Aki pedig felhívta Gerdint, nem lehet más, mint Henrik „Kübli” Hultén, aki valahol Smålandon próbál Karó nyomára bukkanni.

Aronsson igazolva látta, hogy jó nyomon jár. Összefoglalta következtetéseit:

Allan Karlsson tehát valahol Smålandon tartózkodik Julius Jonsson, Benny Ljungberg és a Mercedese társaságában. Velük van egy vörös hajú nő is, életkora ismeretlen, de nem lehet nagyon fiatal, ha egyszer banyának nevezik. Kübli szemében persze könnyen banya lehet bármelyik nőből.

A Never Again stockholmi tagjai azt hiszik, hogy Karó kollégájuk is benne van ebben a társaságban. Menekülne a saját cimborái elől? Mi másért nem ad magáról életjelt? Hát azért, mert meghalt! De erről a Főnöknek nincs tudomása, vagyis a Főnök azt hiszi, hogy Karó Smålandon rejtőzik a többiekkel együtt.... de hogy került ide ez a vörös hajú nő?

Ennek felderítése érdekében Aronsson a családi viszonyok vizsgálatát kérte a központtól Allan, Benny és Julius esetében. Hátha van valamelyiküknek egy nővére, húga vagy más nőrokona, aki Smålandon lakik, és véletlenül vörös haja van.

„Pont olyan idősnek látszik, mint ahogy...” mondta Kübli. Mint ahogy mi? Mint ahogy azt valaki elmondta nekik? Valaki, aki látta őket Smålandon, s aztán telefonon közölte velük? Kár, hogy nem kezdték el már korábban lehallgatni a telefonokat.

Kübli ezek szerint követni fogja a vörös hajú nőt a szupermarketből hazafelé, és aztán vagy ejti a szálat, mert kiderül, hogy rossz nyomon jár, vagy pedig... Kübli tudni fogja, hol tartózkodik Allan Karlsson és társasága. Ez esetben a Főnök is hamar megjelenik majd Smålandon abból a célból, hogy kiszedje Allanból és társaiból az igazságot, vagyis azt, hogy mi történt Karóval és a bőröndjével.

Aronsson elővette a telefonját, és felhívta Eskilstunában a vizsgálatvezető bírót. Conny Ranelid vizsgálóbíró eleinte nem sok érdeklődést tanúsított az ügy iránt, de minden újabb bonyodalomnál, amelyet Aronsson jelentett, nőtt benne a kíváncsiság.

– Nehogy kieressze Gerdint és a csicskását a markából! – figyelmeztette Aronssont Ranelid vizsgálóbíró.

 

 

A Szépség berakta a két élelmiszerrel megrakott bevásárlószatyrot a VW Passat csomagtartójába, és elindult vissza Tószegre.

Kübli biztos távolságból követte. Amint kiértek az országúira, felhívta a Főnököt (persze a kártyás mobilján, Kübliben működött az életösztön), és bediktálta a vörös hajú nő autójának rendszámát. És megígérte, hogy újból jelentkezik, ha útja véget ér.

Nem sokkal azután, hogy elhagyták Rottnét, a vörös hajú nő lekanyarodott az aszfaltozott útról egy földútra. Küblinek ismerős volt a környék, egyszer errefelé részt vett egy autós tájékozódási versenyen. Az akkori barátnője volt a térképolvasója; a verseny felénél vette csak észre, hogy barátnője fordítva tartja a térképet.

A földút száraz volt, a vörös hajú nő autója nagy porfelhőt vert fel maga után. Kübli így nyugodtan követhette, nem is kellett látótávolságon belül maradnia. A porfelhő azonban néhány kilométer után eltűnt. Átkozott némber! Kübli gyorsított, de porfelhőnek nyoma sem volt.

Kübli először pánikba esett, azután megnyugodott. A banya valószínűleg lekanyarodott valahol az útról. Csak meg kell fordulni, és meg kell keresni, hol.

Alig egy kilométernyire visszafelé ugyanazon az úton Kübli úgy látta, kezében a rejtély kulcsa. Postaládát talált, és mellette keskeny út nyílt jobbra: a nő csak erre mehetett!

De az elkövetkező események fényében Kübli döntése elhamarkodottnak mondható. Gondolkodás nélkül ráfordult a keskeny bekötőútra, és sebesen haladt előre. A rejtőzködést és az óvatosságot valahogy kint felejtette a postaládánál.

Gyorsan haladt, és szinte még fel sem ocsúdott, az út egyszer csak udvarrá szélesedett, és véget ért. Ha csak kicsit is gyorsabban hajt, nem tudott volna idejében lefékezni, és belerohant volna az öregemberbe, aki kint állt az udvaron, és etetett egy... egy... elefántot?

 

 

Allan hamar összebarátkozott Szonjával. Sok mindenben hasonlítottak egymásra. Egyikük egy szép napon kimászott egy ablakon, és ezzel új irányba terelte életét, a másik pedig egy tó vizébe gázolt bele hasonló céllal. Ezt megelőzőleg mindketten sokat láttak már a világból. Szonjának ráadásul erősen barázdált arca van, akár egy bölcs százéves embernek, gondolta Allan.

A cirkuszi mutatványokat Szonja akárkinek bizony nem csinálta meg, de ezt az öregembert megkedvelte. Gyümölcsöt kap tőle, vakargatja az ormányát, és barátságosan beszél hozzá. Nem mintha sokat értene belőle, de ez nem számít. Jól érzi magát vele. Úgyhogy amikor az öreg arra kérte Szonját, hogy üljön le, Szonja leült, vagy ha arra kérte, forduljon meg, megfordult. Még azt is megmutatta neki, hogy két lábra is tud állni, noha ennek a vezényszavát az öreg nem ismerte. Azt, hogy egy-két almát kaphat érte vagy még több ormányvakargatást, pusztán habnak tekintette a tortán. Mert Szonja nem olyan elefánt, aki hagyja magát megvesztegetni.

A Szépség Bennyvel és Busterrel üldögélt a veranda lépcsőjén, ahol a társaság kétlábú tagjai kávét szürcsölgettek, Buster pedig kutyacsemegét rágcsált. Nézték, hogyan szövődik szorosabbra Allan és Szonja barátsága a ház udvarán. Julius pedig már órák óta a tó partján üldögélt, pecázott, sügért próbált fogni.

A tavaszi kánikula nem enyhült. Már egy hete kitartóan sütött a nap, és az előrejelzések szerint egy ideig még marad a magas légnyomás.

Benny, aki több más foglalkozás mellett majdnem építész is volt, villámgyorsan felvázolta, hogyan kell berendezni a Szépség által a napokban vásárolt bútorszállító kamiont úgy, hogy Szonja jól érezze magát benne. Amikor a Szépség azt is felfogta, hogy Julius nemcsak tolvaj, hanem tapasztalt fakereskedő, akinek kezében jól áll a szög és a kalapács, azt mondta Busternek, hogy ügyes barátokat szereztek maguknak, és még szerencse, hogy azon a bizonyos estén nem hajtotta el őket a házból. Julius egyetlen délután leforgása alatt összeácsolta a kamion belső berendezését Benny rajzai alapján. Ezután Szonja Allan társaságában többször is besétált a kamionba, hogy mindent kipróbáljon. Úgy látszott, tetszik neki az új hely, bár nem értette, minek a második istálló, amikor neki egy is elég. A helyiség kicsit szűk volt ugyan, viszont kétféle menüből válogathatott, az egyik bal felől, a másik elöl várt rá, jobb oldalon pedig a vizes tartályból annyit ihatott, amennyit akart. A padló hátrafelé lejtett egy kicsit, hogy Szonja ürüléke a leghátul húzódó lefolyóba terelődjön. A lefolyó színültig volt töltve szalmával, azzal a céllal, hogy az utazás közben távozni akaró anyagok nagy részét magába szívja.

Hozzá tartozott még a kényelemhez a modern szellőztetés, amit a kocsi két oldalába fúrt lyukak valósítottak meg, valamint a vezetőfülkébe nyíló tolóablak, ami azt a célt szolgálta, hogy utazás közben Szonja, ha szeretné, láthassa is gazdasszonyát. A bútorszállító kamionból ekképpen elefántnak való luxus-lakókocsi lett, méghozzá mindössze néhány nap leforgása alatt.

Minél jobban felkészültek az indulásra, a kis csoport tagjai annál kevésbé akartak útra kelni. Tószegen mindannyian kitűnően érezték magukat. Nem utolsósorban Benny és a Szépség, akik már a harmadik éjszaka beállta előtt rájöttek, felesleges két helyen koptatni a lepedőt, ha egy ágyban is elférnek. Az esték nagyszerű hangulatban teltek a kandalló előtt, mindenekelőtt a jó ételeknek, a finom italoknak és Allan Karlsson gazdag élettörténetének és abból fakadó lebilincselő elbeszéléseinek köszönhetően.

Hétfő reggelre azonban vészesen kiürült a hűtőszekrény és a kamra, ideje volt, hogy a Szépség bemenjen Rottnéba vásárolni, hogy feltölthesse a készleteket. Óvatosságból a saját öreg VW Passatjával indult útnak. A Mercedes maradt a rejtekhelyén, az istálló mögött.

Két láda élelmiszert vásárolt, az egyikben mindenfélét magának és a fiúknak, a másikban friss argentin almát Szonjának. Amikor hazaért, az almás ládát odaadta Allannak, a többit bevitte a konyhába, berakta a hűtőbe és a kamrába, aztán egy tál belga eperrel felszerelkezve kiült Benny és Buster mellé a veranda lépcsőjére. A horgászás közben tartott ritka szünetei egyikében kivételesen Julius is ott ült a lépcsőn.

Ekkor hajtott be nagy sebességgel egy Ford Mustang az udvarra, kis híján magával sodorva Allant és Szonját.

A legnyugodtabb Szonja maradt mindannyiuk közül. Annyira figyelt, hogy mikor kapja meg Allantól a következő almát, hogy se nem látta, se nem hallotta, mi történik körülötte. Bár az is lehet, hogy mégis, mert egy megkezdett teljes fordulat közben félúton megállt, hátsó felével Allan és az újonnan érkezett látogató felé.

A második legnyugodtabb kétségtelenül Allan volt. Életében már olyan sokszor kellett szembenéznie a halállal, hogy egy robogó Ford Mustanggal több vagy kevesebb már igazán nem számított. Ha időben lefékez, úgy is jó. Lefékezett.

A harmadik legnyugodtabbnak valószínűleg Buster nevezhető. Szigorúan arra nevelték, hogy ne fusson és ne ugasson, ha idegenek jönnek látogatóba. De a füle egyenesen fölfelé állt, a szeme pedig kerekre tágult. Követnie kell az eseményeket, az egyértelmű.

A Szépség, Benny és Julius viszont felpattant ültéből, és a lépcsőn egymás mellett állva várták, hogy mi történik ezután.

Az történt, hogy Kübli, felocsúdva első meglepetéséből, kikászálódott a Mustangjából, és a hátsó ülés lábánál fekvő táskából mindjárt elő is kotort egy revolvert. A fegyvert először az elefánt hátsó felére szegezte, de aztán meggondolta magát, és előbb Allan, majd a veranda lépcsőjén sorban álló három barát felé fordította, végül pedig a következő (talán nem túl fantáziadús) felszólítás hagyta el a száját:

– Fel a kezekkel!

– Fel a kezekkel?

Allan már régen nem hallott ekkora ökörséget, és mindjárt vitába is szállt vele. Mit képzel az úr, különben mi történne? Talán ő, aki már százéves, megdobná almával? Vagy a lépcsőn álló törékeny asszony belé eresztene egy sorozat belga epret? Vagy talán...

– Jó, jó, csináljatok, amit akartok a kezetekkel, de aztán nehogy át akarjatok verni.

– Átverni?

– Kussoljál már, vén fasz! Inkább azt mondjátok meg, hová tettétek azt a rohadt táskát. Meg azt, akire rá volt bízva.

Hát így állunk, gondolta a Szépség. Eddig tartott a boldogság. A valóság utolérte őket. Küblinek senki nem felelt, mindenki vadul gondolkodott, talán csak Szonja nem, aki háttal állva a drámának úgy érezte, ideje volna, hogy könnyítsen magán. Amikor egy elefánt könnyít magán, az ritkán marad észrevétlen azok számára, akik a közelében tartózkodnak.

– A kurva életbe – mondta Kübli, és gyorsan hátrébb lépett az elefántból kibocsátkozó áradat elől. – Mi a fasznak tartanak elefántot?

Továbbra sem kapott választ. Busternek ekkor elfogyott a türelme. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Nagyon szeretett volna ráugatni az idegenre. És noha tudta a regulát, mégis valamiféle tompa morgás csúszott ki belőle. Ennek következtében Kübli felfedezte, hogy a verandán egy farkaskutya is tartózkodik, ami miatt ösztönösen további két lépést tett hátrafelé, és úgy emelte maga elé a revolvert, mint aki bármelyik pillanatban hajlandó elsütni is.

Ez volt az a pillanat, amikor Allan százéves fejében megszületett egy ötlet. Merész elgondolás volt, semmi kétség, mely nyilvánvalóan magában hordta annak kockázatát, hogy ő maga hagyja ott a fogát, ha mindenek ellenére most kiderül, hogy mégsem halhatatlan. Együgyű mosollyal az ajkán elindult a revolvert szorongató bandita felé. És elővette legreszketegebb hangját:

– Micsoda pompás pisztolyod van neked. Igazi? Megnézhetem?

Benny, Julius és a Szépség, mind a hárman, kivétel nélkül azt gondolták, hogy az öreg megbuggyant.

– Állj meg, Allan – kiáltott rá Benny.

– Állj meg bizony, vén fasz, mert lelőlek – mondta Kübli.

De Allan csak ment előre csoszogó léptekkel. Kübli egy lépést hátrált, és a revolvert az eddigieknél is fenyegetőbben Allanra szegezte, és aztán, igen... megtette! Megtette, amit Allan remélt, hogy meg fog tenni. Izgalmában még egy lépést tett hátrafelé...

Aki lépett már bele életében friss elefántürülékbe, tudja, hogy a ragacsos masszában szinte lehetetlen megállni. Kübli nem tudta, de hamar megtanulta. A hátul levő lába csúszni kezdett, karjával egyensúlyozni próbált, majd az elöl levő lábával is gyorsan hátralépett, minekutána Kübli már mindkét lábával benne állt a lepényben. Azaz csak állt volna, mert a talaj kicsúszott alóla, és teljes hosszában hanyatt esett.

– Ülj le, Szonja, ülj le – mondta Allan haditerve utolsó szakaszához érve.

– Ne, a hétszentségit neki, Szonja, ne ülj le – kiáltotta a Szépség, aki hirtelen megértette, mi van készülőben.

– A kurva életbe – mondta az elefánt ürülékében fekvő Kübli.

Szonja háttal állt a jelenetnek, mindebből semmit nem látott, viszont tisztán hallotta Allan vezényszavát. És mivel az öreg jól bánt vele, szívesen engedelmeskedett neki. Ráadásul Szonja azt gondolta, gazdasszonya is megismétli a vezényszót. A „ne” ugyanis nem tartozott Szonja szókincsébe.

Szonja tehát leült. Puhán és melegen huppant le a földre, tompa roppanás hallatszott és valami rövid, fújásra emlékeztető hang, aztán csend lett. Szonja ült, talán kap egy almát?

– Ez volt a második – mondta Julius.

– A rohadt kurva életbe – mondta a Szépség.

– Uhh – mondta Benny.

– Nesze, Szonja, kapsz egy almát – mondta Allan.

Henrik „Kübli” Hultén nem mondott semmit.

 

 

A Főnök három órát várt Kübli jelentkezésére. Aztán úgy döntött, nem vár tovább, valami biztosan történt ezzel a balfácánnal is. A Főnök egyszerűen nem bírta megérteni, hogy egyesek miért nem tudják csak azt csinálni, amit ő mond nekik, és semmi mást.

Ideje, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat, ez most már világos. Alig néhány perc alatt sikerült megtudnia a nyilvántartó irodától, hogy a szám, amelyet Kübli felírt, egy piros VW Passat rendszáma, a tulajdonost Gunilla Björklundnak hívják, lakcíme Tószeg, Rottne, Småland.