ORGONASZÍNŰ BOLYGÓ

– Kár folytatni az ásatásokat. Az összegyűjtött anyag tökéletesen elég a történtek megítéléséhez. Tíz nap alatt be kell rakodni. Tizenkét nap múlva indul a teherrakéta és a Meteor. Remélem, ellenvélemény nincs!

– De igen!

 A parancsnok bosszúsan összevonta a szemöldökét.

– Ugyanazok a kétségek?

– Igen.

 – Úgy vélem, alaposan megvitattuk már a kérdést. Elvégre is a bolygó története nem olyan rendkívüli. A hosszú evolúció végén megjelentek az értelmes lények, akik a fejlődés magas fokáig jutottak el, majd váratlanul betörtek a kozmikus hódítók, leigázták a bolygó gazdáit, a kultúra hanyatlani kezdett, a jövevények pedig elpusztultak, mert nem tudtak teljesen alkalmazkodni az itteni szokatlan életkörülményekhez, majd egy időre ismét fellendült az élet, de a bolygó csakhamar végképp elöregedett, éppen ezért lakossága áttelepedett a Galaxis egy másik zugába. Mi nyugtalanítja a tényeknek e tökéletesen nyilvánvaló láncolatában?

 – Az izgat, hogy mindez nem felel meg a valóságnak.

Minél jobban igyekszik összekötni ezeket a tényeket, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy nem férnek össze.

 – Nos, rendben van! Még egyszer hajlandó vagyok végighallgatni a kétségeit.

 A Doktor néhány pillanatig hallgatott, feszülten gondolkozott.

 – Helyes. Az elején kezdem. Először is: a betolakodók feltételezett megérkezésének az idején a bolygó lakossága már a fejlődés magas fokát érte el. Már ismerték a magenergia alkalmazását, közösen termelték a javakat, egységes nyelven beszéltek. Mindebből az következik, hogy a bolygón nem dúlt semmiféle belső viszály.

Miből gondolja, hogy ilyen egykönnyen meghódoltak a betolakodók előtt? Ráadásul az ilyen esetben elkerülhetetlen csatározásoknak a nyomát sem láttuk.

 Másodszor: ha a jövevények már ismerték az űrrepülést, akkor feltétlenül magukkal kellett volna hozniuk a saját különleges kultúrájukat. Ám a leigázás korában a bolygó gazdáinak a kultúrája csak visszafejlődött. A vak rombolási szándékon, a társadalom erkölcsi széthullásán és kannibalizmuson kívül semmit nem hoztak magukkal ezek a kétlábú patkányok.

 Harmadszor: a leigázás kora néhány évszázadig tartott. Ezalatt a bolygón a jövevényeknek több mint húsz nemzedéke élt. Miért éppen a legutolsó nemzedék vált alkalmatlanná az asszimilációra?

 És végül: az erre a korra vonatkozó ásatások miért nem tárták fel a bolygó gazdáinak a nyomait? Csak patkánycsontvázak kerültek elő. Ha feltételezzük, hogy a jövevények hordája megsemmisítette az embereket, akkor az a kérdés, miért jelentek meg ismét a bolygón, sőt aránylag rövid időn belül hogyan sikerült ismét visszaállítaniuk mindazt, amit elveszítettek?

 Az űrállomás munkatermében csend lett. Csak a Doktor ziháló lélegzését lehetett hallani, és a Parancsnok dobolt idegesen a karosszék karfáján.

– Az ön véleményét is szeretném hallani, Geológus.

 A Geológus felkelt az asztal mellől, odalépett az üvegszekrényhez, amelyben két kristályszarkofág feküdt. Ezekben rejlett az expedíció kolosszális munkájának az eredménye. Több mint egy évig folytak az ásatások, aprólékos munkával állították össze az ezernyi leletet, és gondosan elemezték a felvetődő hipotéziseket, hogy rekonstruálják a bolygó volt lakóinak a külsejét.

 Az egyik szarkofágban egy fiatalember művészien megmintázott, életnagyságú alakja állt. Még földi fogalmak szerint is nagyon szép volt, eltekintve bőrének lila színétől és aránytalanul nagy fejétől. Ez kétségtelenül a sok évszázados magasrendű kultúra eredménye volt.

 A másik szarkofág ocsmány állatot őrzött, amely hajdan két lábon járt, és fényes, szürke bőr borította. Kövér törzsén két hosszú kar volt, s rajta hosszú majomujjak, törzsén pedig patkányra emlékeztető fej. A patkányember ábrázatán volt valami, ami félelmet és undort keltett.

– Szeretném hallani a véleményét.

 A Geológus önkéntelenül is megrezzent, olyan hirtelen zökkent vissza gondolataiból a valóságba.

– Mielőtt válaszolnék, kérdezek valamit a Doktortól.

– Tessék.

 – Mire alapozza, hogy a patkányemberek a kozmoszból érkeztek, és nem a bolygó őslakói?

 – Sejtszerkezetük teljesen speciális. Mintegy átmeneti állapotot képeznek a szénhidrogénes fehérjeszerkezet és a szerves szilíciumra épülő szerkezet között. Semmi ehhez hasonlót nem találtam a bolygó állatvilágának a maradványai között. A bolygón rajtuk kívül nem volt ilyen létezési forma. Végül pedig nagyon jól tudja, hogy a hanyatlást megelőző korra vonatkozó ásatások során nem találtunk patkányembereket.

 A Geológus még egyszer az üvegszekrényre pillantott, és a Parancsnokhoz lépett.

 – Egyetértek a Doktorral. Az ön elmélete semmit sem magyaráz meg.

 – Rendben van. Hat hónappal később indulunk vissza a Földre. Két nap múlva terjesszék elő a további munkálatok tervét. Holnaptól kezdve csökkentjük a fejadagokat.

A terepjáró lassan vergődött keresztül az orgonaszínű pordűnék között. Évmilliókkal ezelőtt itt város feküdt, s most mikroszkopikus nagyságú kagylóhéjak sokméteres rétege takarta be.

 A serény földkotró gépek osztaga már kiásta a rózsaszínű, hatalmas épületet.

 A terepjáró megkerülte az épületet, s óvatosan leereszkedett a katlanba, amelynek fenekén aranyos fémből öntött, furcsa alkotmány meredezett. Egy ég felé irányuló űrhajó hatalmas korongja. Újabb rejtély. A bolygó lakóinak az űrhajói egészen másfélék voltak. Hasztalanul igyekeztek legalább a nyomát felfedezni annak a fémnek, amiből az emlékmű készült. Vajon ezt a hatalmas alkotmányt a patkányemberek készítették? Mit jelenthet a talapzaton látható különös dombormű: oktaéderek és gömbök váltakozása. Ez a motívum sehol sem fordult elő az ásatásoknál.

 A Doktor töprengését a hernyótalpas jármű csikorgása szakította félbe. A terepjáró oldalra billent. A Doktor megpróbálta kinyitni az ajtót, de a jármű az emlékmű talapzatához szorult.

Mit volt mit tenni: a terepjáró felső nyílásán bújt ki.

 Kiderült, hogy a jobb oldali hernyótalp mélyen belesüppedt a szürke talaj egyik üregébe. A föld alatti járat orgonaszínű porral borított lépcsőfokai belevesztek a folyosó homályába...

– Nem értem, mi történt a Doktorral – jegyezte meg a Geológus, miközben az ásványokkal teli ládákat szegezte be. – Miért kerül bennünket?

 – Nagyon is érthető. Úgy érzi, hogy hiába tartotta vissza az űrhajót, és nem tudja bebizonyítani az igazát.

Hiába fecséreltünk el százhúsz napot. Most őmiatta kell itt hagynunk a leleteket. A visszatérés most jóval több üzemanyagot igényel, mint három hónappal ezelőtt.

Most már a teherrakéta üzemanyagára is szüksége lesz a Meteornak... Nem tudom megbocsátani magamnak, amiért olyan könnyen engedtem a rábeszélésének.

– Talán mégis beszélni kellene vele?

– Nem érdemes. Ha egyedül akar élni a laboratóriumában, ám hadd maradjon egyedül. Majd észre tér. De úgy látom, éppen ő jön, talán békülni akar.

 Az űrállomás automatikus ajtaja lágyan kitárult, majd ismét becsukódott a Doktor mögött.

– Igaza volt, Parancsnok – mondta zavart mosollyal.

– Minden úgy volt, ahogy elképzelte. Valóban kozmikus támadás érte a planétát.

 – Nagyon örülök, hogy csak százhúsz nap alatt derítette ki ezt, és nem volt szüksége a teljes hat hónapra. Végül is mi győzte meg erről?

– Menjünk az emlékműhöz. Mindent megmutatok...

– Tessék – mondta a Doktor, és kinyitotta a föld alatti folyosó páncélozott ajtaját –, itt zajlott le a világmindenség egyik legnagyobb csatája a kozmosz egyik legrégibb civilizációjának a megmentéséért. Ezt sikerült rekonstruálnom a csata történetéből.

 Egy kis üvegkalitkában apró, undok állat ugrált, testét fényes bőr borította. Kövér törzsét patkányszerű fej koronázta. A kristályszarkofágban őrzött lelet kicsinyített mása volt ez, de négy lábon járt. Villogó, vörös szeme vadul meredt a belépőkre.

– Hát ezt hol szerezte?

A Parancsnok hangja szokatlanul rekedt volt.

 – A Földről hoztam. Nemrégen még közönséges tengerimalac volt, amíg meg nem fertőztem az itt talált vírussal.

 A Doktor az asztalhoz lépett, és az egyik leforrasztott edényre mutatott.

 – Oktaéder formájú vírus. A leggondosabban tanulmányoztam. Ha a szervezetbe jut, mindent megváltoztat: a sejt szerkezetét, a külsőt, és végül a pszichikumot. Az oktaéderben rejtőző nukleinsavak kódja szerint átalakítja a szervezetet. Ki tudja, a kozmosz melyik részéből került ide ez az undokság? Most meg kell semmisíteni a lombikok tartalmát ezzel az állattal együtt.

 – Úgy véli, hogy a planéta gazdáinak a hanyatlása csupán járványos megbetegedés volt? – kérdezte a Geológus, s le nem vette tekintetét az üvegkalitkáról.

 – Kétségtelenül. Valószínűleg alig két nemzedék alatt kifejlődött a patkányemberek típusa.

– És ki gyógyította meg őket?

– Akik ezt az emlékművet építették: a kozmosz ismeretlen jövevényei. Itt, ebben a föld alatti helyiségben, a minden emberi vonást levetkőzött patkányemberek szeme elől elrejtőzve, titokban, dacolva a fertőzés állandó veszélyével, keresték a járvány ellenszerét, és sikerült is megtalálniuk. Talán az emlékmű talapzatán az oktaéderekkel váltakozó gömbök szimbolizálják a felfedezett antivírust. Sajnos nem sikerült a nyomukra akadni.

– És aztán mi történt?

 – Ezt csak találgatni lehet. Talán úgy történt, ahogy a Parancsnok mondta. A bolygó elöregedése arra késztette az újjászületett emberiséget, hogy a Galaxis másik részébe költözzön át.

 – Ne haragudjon rám – mondta a Parancsnok, s odalépett a Doktorhoz. – Remélem, megbocsát. Most pedig munkára fel! Három nap múlva indulunk a Földre.

A Parancsnok kinyújtott keze megállt a levegőben.

 – Csak két hónap múlva indulunk, ahogyan megbeszéltük – felelte a Doktor, és kezét a háta mögé rejtette.

– Két hónap vesztegzár szükséges, amíg kiderül, nem fertőződtem-e meg. Addig pedig senki se jöjjön a közelembe.

Apostol András fordítása