KACSA TEJFÖLBEN

Őszintén bevallom, szeretek jókat enni. Nem látom okát, hogy eltitkoljam, mert – mai kifejezéssel élve – az ínyencet a falánktól óriási távolság választja el. Én egyszerűen azt tartom, hogy minden ételt a lehető legjobban kell elkészíteni. Vegyünk például egy darab közönséges húst. Bedobhatjuk a fazékba, és egyszerűen megfőzhetjük, ledarálhatjuk, és megcsinálhatjuk vagdalt húsgombócnak, de párolhatjuk borban gombával és fűszerekkel, és elkészítjük a konyhaművészet remekét.

Sajnos korunkban az emberek kezdenek megfeledkezni arról, hogy az étkezés mindenekelőtt élvezet. Bizony, feledésbe merültek az útszéli csárdák, ahol az éhes utast nyárson sült kacsa várta a nyílt tűzhelyen. Ha már a kacsát említettem, állíthatom, hogy a közönséges gázsütő is éppoly alkalmas a kacsa elkészítésére, akár eleink tűzhelyei voltak. Csupán mielőtt a felforrósított sütőbe tennénk, az egész kacsát jó vastagon be kell kenni tejföllel. S ha az ember ráadásul még arra is gondosan ügyel, hogy ne süljön túl, fáradozását aranyszínűre sült, ropogós, a szájban olvadó husika jutalmazza.

Sokak szerint a kacsát almával kell sütni. Ostobaság! Nincs jobb köret az áfonyabefőttnél.

Ne felejtsenek betenni a kacsába, ha szabad azt mondanom, a kebelébe, egynéhány szem illatos borsot, egy kevés kaprot meg babérlevelet. Ettől párját ritkító zamata lesz.

Vasárnap volt, éppen a sütőbe raktam a kacsát, amikor megszólalt a csengő.

– Biztosan a postás – mondta a feleségem. – Nyiss ajtót.

Igen széles körű levelezést folytatok. Nincs okom szerénykedni. Mint tudományos– fantasztikus író, igen nagy népszerűségnek örvendek. Egy-egy könyvem megjelenése után elárasztanak levelekkel. Legtöbbnyire csupa badarságot írnak, mégis gondosan megőrzöm a többnyire göcsörtös betűkkel rótt, helyesírási hibákkal teli leveleket, hiszen akárhogy is vesszük, hozzátartoznak a hírnevemhez. Ha vendégeim, főleg, ha tollforgatóbarátaim vannak nálam, nagy előszeretettel veszem elő a leveles dossziékat, és eldicsekszem velük.

Sajnos nemcsak leveleket kapok. Gyakran felhívnak telefonon is. Már kialakult a módszerem, hogyan hárítsam el a “fontos kérdésben csupán néhány perc figyelmet kérek”– kel kezdődő zaklatásokat. Ezek vagy grafomániások, vagy lelkes ifjak, akik komolyan veszik írásaimat. Legrosszabb, amikor váratlanul toppannak be. Ilyenkor aztán akarva, nem akarva kis időt nekik kell szentelnem. Néha még kéziratot is hagynak nálam, amelyet, bevallom, soha el nem olvasok. Egy darabig megőrzöm, aztán levélben megírom, hogy elgondolásuk eléggé érdekes, de több figyelmet kellene fordítaniuk a stílusra, és alaposabban ki kell dolgozniuk a témát. Akárhogy is vesszük, a népszerűségre is gondolni kell.

Mentem ajtót nyitni.

Nem a postás volt. Az ajtó előtt topogó ember egyáltalán nem hasonlított megszokott látogatóimra se. A negyvenöt év körüli férfi mélyen beesett szeme alatt véreres zacskók duzzadtak, amilyeneket a megrögzött iszákosokon láthatunk. Hosszú, ferde orra és elálló füle se tette vonzóbbá. Bár kint havazott, kabát és sapka nélkül volt. Hópihék olvadoztak kopaszra nyírt koponyáján. Olcsó, szemmel láthatóan vadonatúj öltönye vállban túl bő, a kabát ujja viszont oly rövid volt, hogy tíz centiméternyire kilógott alóla fekete selyem ingujja. Nyaka körül kockás sál, két csücske a mellén fityegett.

Jó emberismerő vagyok. Meg se vártam, hogy elmondja viszontagságait, amelyek alamizsnára szoruló koldussá tették, máris nyúltam a pénztárcámba, elővettem negyven kopekot, és odanyújtottam neki.

Az ismeretlen heves mozdulattal elhárította a pénzt; és hívás nélkül átlépte a küszöböt.

– Tévedés. – Meglepetésemre apai és kereszt – nevemen szólított. – Fontos és méghozzá igen sürgős ügyben jöttem. Kérem, szenteljen nekem néhány percet.

A lábára pillantottam, amelyen nagyméretű bakancs volt, s öltönyéhez hasonlóan, vadonatújnak látszott. Néhány pillanatig tétován váltogatta lábát, majd hirtelen bement a szobába.

Csüggedten néztem utána.

– Nos, kérem? – A dolgozószobámban ültünk, én az íróasztalnál, ő meg velem szemben a karosszékben. – Minek köszönhetem a látogatását?

Igyekeztem minél jegesebb hangot megütni, olyat, amelynek segítségével már nem egy hívatlan látogatót sikerült elriasztanom.

– Rögtön. – Tenyerével végigsimította nyirkos koponyáját; s aztán a kabátjába törölte kezét. – Rögtön mindent megmagyarázok, de a beszélgetésnek szigorúan kettőnk közt kell maradnia.

Nekem se kellett több. Semmi kedvem nem volt végighallgatni siránkozását elrontott életéről. Azzal kezdi majd : “Arról van szó, hogy visszatérek…”

– Arról van szó – kezdte a látogató –, arról van szó… – Itt belezavarodott, s arca elfintorodott, mintha valami kellemetlen íz lenne a szájában. – Arról van szó, hogy egy idegen bolygóról érkeztem.

Ez olyan sután hangzott, hogy elnevettem magam. Már írtam magam is vagy két tucat ehhez hasonló elbeszélést, és edzve vagyok a fantasztikus badarságok minden fajtájához. Ugyanakkor az ilyen dolgokban szerzett tapasztalatom lehetővé tette, hogy gyorsan s mondhatom, elegánsan leleplezzek mindenfajta szélhámosságot. Bevallom, azért mulattatott.

– Egy idegen bolygóról? – Nem is lepődtem meg. – Melyikről?

Látogatóm vállat vont.

– Hogyan is mondjam? A neve semmit se mondana önnek, a Földön nem is ismerik.

– Nem fontos! – A könyvespolcról leemeltem a le ikont, és fellapoztam a csillagos ég térképét. – Legalább azt mutassa meg, merrefelé található a bolygója.

Szeme rövidlátóan összeszűkült, s ujjával a térkép egyik csillagtömegének közepébe bökött.

– Itt. A Földről ebben a csillagképben lehetne látni, de egyetlen távcsővel sem fedezhető fel. Se az a bolygó, se az a csillag, amely körül forog.

– Miért?

– Ennek nincs jelentősége. – Ismét összeráncolta arcát. – Hosszú lenne a magyarázat.

– Milyen távolságra van a Földtől?

– Milyen távolságra? – ismételte meg a kérdést zavartan. – Milyen távolságra? Ez attól függ… attól függ, hogy miképp számítjuk…

– Hát maguk hogyan szokták számítani a csillagok közti távolságokat? Talán kilométerekben? – A kérdésben annyi gúny volt, hogy csak egy mamlasz nem érthette meg.

– Kilométerekben? Az igazat megvallva, nem tudom… Nem, kilométerekben biztosan nem.

– Miért?

– Lehetetlen. Hiszen a kilométerek…

– Különbözők? – kérdeztem gúnyosan.

– Igen, igen – mosolyodott el örömmel –, éppen ez az, különbözők.

– Akkor talán fényévekben?

– Úgy hiszem, fényévekben kiszámítható. Körülbelül úgy… kétezer fényév…

– Körülbelül?

– Igen, körülbelül. Bevallom, ez sohasem érdekelt, még távolról sem.

Erre másik fogas kérdést szegeztem neki:

– Mennyi ideig tartott, amíg iderepült?

– Nem tudom. – Gyámoltalanul körülnézett. – Igazán nem tudom… Hiszen az időről meg a térről való fogalmak…

Szemmel láthatóan belezavarodott. Még két kérdés, és teljesen sarokba szorítom.

– Mikor repült ide?

– Húsz évvel ezelőtt.

– Hogyan?

Csak egy félkegyelműtől lehetett ilyen választ várni. Még csak nem is igyekezett, hogy szavai valószínűbbnek hassanak. Őrült lenne? Ha gyorsan meg akarok szabadulni tőle, taktikát kell változtatnom. Az őrültek állítólag roppant makacsok. Mindent rájuk kell hagyni, mert különben a dolog kínossá válhat.

– S hol volt eddig? – kérdeztem részvevő hangon.

– Ott – s ujjával a mennyezet felé bökött. – A csillagpályán. Ismeretlen repülő tárgyak. Hallott ilyesmiről?

– Hallottam. Így hát maga azon a repülő hogyishívjákon, csészealjon tartózkodott?

Rábólintott.

– S mivel foglalkozott húsz évig?

– Mivel foglalkoztam?! – Váratlanul dühbe gurult. – Micsoda hülye kérdés! Mivel foglalkoztam?! Mindennel foglalkoztam!!! A maguk éterbe küldött rádióadásait fejtegettem, figyeltem, tartottam a kapcsolatot a Bizottsággal. Csak maga próbált volna ilyen húsz évet eltölteni a csillagpályán! Húsz évig szintetikus táplálékon élni. Mivel foglalkoztam?! Megsúghatom, ez más, mint itt az asztal mellett ülve elbeszéléseket írogatni.

Az órára pillantottam. Ideje volt meglocsolni a zsírjából már kiolvadt kacsát, különben túl szárazra sül. De nem szívesen hagytam volna egy ilyen alakot egyedül a dolgozószobámban. Ó, szerencsétlen írói sors! Mi mindent kell eltűrni!

– Valóban nehéz lehetett – mondtam békéltetően. – Húsz éven át el se mozdulni a csészealjról, nem mindenki bírná ki. Ott látja maga alatt a Földet, és nem teheti rá a lábát, ennek még a gondolata is őrjítő.

– Jártam én a Földön – jelentette ki komoran. – Jártam, de mindig csak rövid ideig. Négy óra hosszat. Többnyire könyvtárban töltöttem az időt, a könyvekkel ismerkedtem. Ott olvastam a maga regényét, s ez vezetett ide.

Egyre nehezebbé vált a dolog. Egy őrült meg egy olvasó keveréke.

– Így hát – folytatta – eljöttem, mert maga írogat a Földön kívüli kapcsolatokról.

– És aztán?

– Aztán az a baj, hogy megbetegedtem. Lelkileg nem bírom tovább a csillagpályán. Érti ? Egy hónap múlva lesz a következő tárgyalásom a Bizottsággal, és közlöm velük a Földdel kapcsolatos elhatározásomat, de addig is itt kellene laknom magánál, hogy egy kissé rendbe jöjjek, hogy erőt gyűjtsek a megbeszélésre, különben…

– Különben? – Éreztem, hogy már– már elvesztem a türelmemet. Meglehet, hogy őrült, de az én idegeim sincsenek vasból. – Bocsásson meg, nem egészen értem, miről beszél.

– Arról, hogy eredménytelenül keresem a kapcsolatfelvételt. Nem lesz hozzá elég erőm, rádió útján pedig igen hosszadalmas lenne. Ezt maga is megérti, kétezer fényév.

– Na és?

– Akkor maguk bizonytalan időre segítség nélkül maradnak.

– Miért, miben akar segíteni? – tettem fel egész gépiesen a kérdést. Állandóan a kacsa járt az eszemben, már ki kellene venni a sütőből. – Maga szerint milyen segítségre van nekünk szükségünk?

Látogatóm lekicsinylően mosolyodott el.

– Mindenfélére. Gondolja, hogy a tudásuk összehasonlítható a miénkkel? Tőlünk mindent megkaphatnak: a hosszú élet, a vonzóerő irányíthatóságának, a biológiai szintézis titkainak a megfejtését, az idő meg a tér kitágítását. Talán ez kevés fizetség azért, hogy egy hónapon át itt alhatom a maga díványán? Nekünk szükségünk van olyan tehetséges, képzelőerővel megáldott, kutató szellemű emberekre, mint maga. Elhiheti nekem, hogy ez a hónap a mi számunkra sem megy veszendőbe. Még a Bizottság engedélye előtt, a saját felelősségemre hozzálátok a maga kiképzéséhez, maga lesz az új korszak első felvilágosítója…

– Elég! – Felpattantam, és egészen közel léptem hozzá. – Rossz helyen kopogtatott. Erre való a Tudományos Akadémia, forduljon oda, és értse meg végre, több időt nem fecsérelhetek magára.

– A Tudományos Akadémia? – Ő is felállt… – Oda viszont nem fordulhatok a Bizottság engedélye nélkül. Talán egy hónap múlva, akkor…

– Tegyen, amit akar, én nem segíthetek…

– Azt sem engedi meg, hogy itt lakjam?

– Nem. A lakásom nem szálloda. Ha pihenni van kedve, vegyen ki egy szállodai szobát, ott pihenhet, amennyit csak akar, engem pedig, legyen szíves, hagyjon békében!

Ajkát elbiggyesztette, és válla megremegett. Már azt hittem, hogy rögtön egy jól szimulált epilepsziás roham gyönyörű látványában részesít.

Elvi ellensége vagyok az egy rubelt meghaladó jótékonykodás minden fajtájának, de most kész voltam mindenre, csak hogy megszabaduljak ettől a pszichopatától.

– Fogja – mondtam, s az asztalfiókból pénzt vettem elő –, vegyen magának egy sapkát, és ebédeljen meg.

Szótlanul zsebre vágta a tízrubeles bankjegyet, és elindult kifelé, mint aki mindent elért, amit akart.

Vegyes érzésekkel zártam be utána az ajtót. Elégedetlen voltam magammal, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy becsapták.

De alighogy beléptem a konyhába, a rossz érzés szertefoszlott.

Mindent rendben találtam. Az aranyszínű, ropogósra sült kacsa étvágygerjesztően díszelgett az asztalon a párás kristályüveg társaságában.

– Ki járt nálad? – kérdezte a feleségem.

– Egy őrült, aki ráadásul még csaló is.

Megtöltöttem a poharamat, kinéztem az ablakon. Sűrű pelyhekben hullott a hó. Látogatóm még mindig az udvaron lézengett. Fázósan összehúzta magát, és mint egy kis madár, úgy forgatta a fejét. Aztán felemelte a karját, lassan felemelkedett, néhány másodpercig egy helyben lebegett, majd akár a szélvész, egyre nagyobb sebességgel tűnt el a fellegek között.

– Micsoda arcátlanság! – jegyezte meg a feleségem. – Az embert még vasárnap sem engedik pihenni.