FANTOMOK

 

Mihelyt hazaért, levetette a cipőjét, az öltönyét, a fehérneműjét, és behajította a hulladékgyűjtőládába.

Ez az eljárás minden alkalommal kellemetlen érzéseket váltott ki belőle. Különös ragaszkodás a holmikhoz. Kiváltképpen a lábbelitől vált meg nehéz szívvel. Lúdtalpa volt, és az ortopéd cipő is csupán estére vált kényelmessé, amikor ki kellett dobnia. Az egészségügyi szabályzat első pontja azonban előírta a naponkénti ruhaváltást.

Zuhanyozás után új pizsamát vett fel. A régi, a fürdőlepedővel együtt, szintén a hulladékgyűjtőbe került.

Néhány percig tanácstalanul álldogált a mesterséges klímaberendezés előtt. Majd pedig, a kapcsolókart a “Tengerpart” feliratra állítva, ágyba bújt.

Rettentően szeretett volna aludni, de tudta, hogy akár az előzőkön, ezen az éjszakán is elkerüli az álom. Alig hunyta be a szemét, mindaz, amit napközben megpróbált elfojtani magában, hatalmába kerítette.

Ám úgy látszik, mégiscsak elaludt, mert amikor újból kinyitotta a szemét, az óramutató a világító számlapon három órát mutatott.

Képtelen volt tovább várni. Hevesen dobogó szívvel a kapcsolótáblához lépett, és megnyomta a hívógombot.

A lány képe, amely a fókusznyílásban jelentkezett, úgy mosolygott rá, mint régi ismerősre.

– Tessék!

– Ruhát mára! – szólalt meg rekedt hangon.

– Huszonhatos mikroklíma. Nyolcas vagy tizenkettes öltözék.

– Nem lehetne valami könnyebbet?

– Munkaruhát?

– Igen.

– Hány órakor indul el hazulról?

– Mindjárt.

– Kezeslábast és pulóvert adok önnek. Az utcán még hűvös van. Tíz órakor a pulóvert bedobhatja a legközelebbi hulladékgyűjtőbe.

– Jó.

Kinyitotta a tartály ajtócskáját, és kivette a ruháscsomagot.

– Mit óhajt reggelire?

“Most – gondolta –, éppen most!”

– Miért hallgat?

– Szeretem magát.

– Nem értettem, hogy mit szeret. Rendelésre készült étel reggel hét órától van. Éjszaka csupán azt ajánlhatom önnek, ami a programban szerepel.

– Szeretem magát!

Előrelépett, ám a gesztenyebarna hajfürtös nyak fehér csíkja helyett ajka csupán a kesernyés parfümillattal átitatódott levegővel találkozott.

A kapcsolótáblán kigyúlt a piros fényjel. Az automata módszeresen kattogva számlálta a másodperceket.

– Lejárt az idő! Öt perc múlva ismételje meg a hívást.

A kép eltűnt. Még egyszer belélegezte a lány parfümjének illatát, és öltözködni kezdett.

Sötét épületek mellett haladt el a végtelen, üres járdán. A közeledtére kigyúló lámpák azonnal kialudtak, mihelyt elhaladt mellettük. Elöl egy erősen megvilágított kis terület, odébb viszont titokzatos félhomály.

Odalépett egy üzlet sötét kirakatához, amelyet nyomban vakító fény árasztott el, amikor alakja keresztezte a fotocellára eső infravörös sugarat.

– Parancsol valamit?

– Nem… azazhogy… mégis.

– Fáradjon be!

Felballagott az első emeletre. A világosszőke elárusítónő képe barátságosan rámosolygott.

– Ajándékot óhajt?

– Igen.

– Hölgynek?

– Igen.

– Csecsebecsét? Virágot?

– Nem. Parfümöt…

– Milyen parfümöt kedvel?

– Nem tudom… Elfelejtettem a nevét.

– Nem baj, kikeressük a katalógusból. Foglaljon helyet, kérem!

Sejtelme sem volt róla, hogy ilyen sokféle parfüm létezik. És egyik sem az, amit keres.

– Választott?

– Nem.

– Mindjárt kicserélem a szalagot.

Megint nem az. Kissé szédült már a fűszeres illatoktól.

– Ez az.

– A hölgyének kitűnő ízlése van. Ez a tizenkettedik illatszimfónia prelúdiumának részlete. Egy üveggel ?

– Igen.

A szállítószalag egy dobozt hozott elő a sötétből, és megállt. Kihúzta a dugót, és a borostyánsárga folyadékból néhány cseppet a tenyerébe öntött.

– Köszönöm! Viszontlátásra!

– Itt felejtette az üveget.

– Nem kell, meggondoltam magam.

 

A járdát az autósztrádától elválasztó rácsnál álldogált, tenyerét az arcához szorította, és beszívta a parfüm kesernyés, fanyar illatát. A helyet, ahol tartózkodott, apró fényfolt keretezte.

Az autósztrádán sötét gépkocsik robogtak szélsebesen. Néhány lépést tett a rács mentén. A fényfolt nyomon követte. Ismét megpróbált odébbállni, a fényfolt azonban megint utolérte. Futásnak eredt. A fényfolt nem tágított mellőle. Úgy gondolta; csak be kell kerülnie oda, a sötétségbe, és ez az egész lázálom, amely nem hagyja aludni éjjelente, magától véget ér.

Lábát a rácson átvetve, az országútra ugrott.

Szirénabúgás. Fékcsikorgás. Egy hatalmas transzparens világította be az éjszakai égboltot: “Figyelem! Ember az úton!” Dühösen összeszorított ajkakkal egy arc óriásira nagyított képe közeledett sebesen a kezeslábast viselő magányos figurához.

– Azonnal vissza!

– Rendben van.

 

A közeledtére kigyúló lámpákon kívül százméterenként felvillantak és kialudtak a Figyelő szolgálat ibolyaszínű fényjelei.

Az útkereszteződésnél átjáró nyílt a rácson. Önkéntelenül visszahőkölt, amikor az orra előtt becsapódott az ajtó.

– Gépkocsit rendeltünk. Itt várjon.

– Felesleges. Nincs hová utaznom.

– A rendelés törölve. Hagyja el a fotocella látómezejét.

Csak most jutott eszébe, hogy két napja semmit sem evett. Az automatafülkében egy fehér szakácssüveges kövér ember ismerős képe fogadta.

– Csupán omlettet, kávét és almás pitét ajánlhatok. Reggelit hét órától szolgálunk fel.

A kapcsolótábla felé nyúlt, és hirtelen elment a kedve az evéstől. Mindjárt megnyomja a gombot, és megismétlődik mindaz, ami már ezerszer megtörtént. Az automatában először kattogni kezd valami, majd a tömérdek kerék forogni kezd, a tálcán pedig felbukkan az étel. Ezután az elmaradhatatlan “Jó étvágyat!” következik, a kép eltűnik, ő pedig egyedül eszik.

– Rendben van. Kávét veszek.

Ahelyett, hogy megnyomta volna a gombot, félretolta a tálca védőlemezét, és elvette a gőzölgő csészét.

Hibajelzés. Az automata kikapcsolt.

A fülkét hirtelen elárasztotta a Figyelő szolgálat lila fénye. A fehér köpenyes ember szigorú ábrázatát látta maga előtt.

– Kicsoda ön?

– Salvator.

– Számomra ez semmit sem mond. Az indexe?

– X M huszonhat-negyvennyolc per háromszáznyolcvankettő.

– Mindjárt ellenőrzöm. Költő?

– Az.

– Száznegyvenkettedik utca, kétszázötvenkettes épület, hétszázhármas lakás?

– Igen.

– Ön egy pszichiáter előtt áll. Igyekezzen válaszolni valamennyi kérdésre. Miért nem alszik?

– Nem tudok. Álmatlanságban szenvedek.

– Régóta?

– Régóta.

– Hányadik éjszaka nem alszik?

– N– n– nem emlékszem.

– Kínozza valami ?

– Igen.

– Mi?

– Szerelmes vagyok…

– Az illető nem viszonozza az érzelmeit?

– Nem viszonozhatja… ugyanis… kép.

– Miféle kép?

– Az, amelyik nálam otthon az ellátó kapcsolótábláján jelentkezik.

– Egy pillanat! Igen! Kovalszkij bioszobrász, Művészeti Akadémia második díj, az eredeti ismeretlen. Érti, ugye, hogy nem szerethet egy képet, amelynek eredetije sincs.

– Értem.

– Hát akkor?

– Szeretem.

– Nős?

– Nem.

– Miért? Valami aberráció?

– Nem… biztosan nem… egyszerűen… őt szeretem.

– Utasítom majd az ellátóállomást, hogy cserélje ki önnél a képet.

– Kérem, csak ezt ne!

– Miért ment az országútra?

– Sötétségre vágytam. Látni szerettem volna a csillagokat az égen.

– Miért rongálta meg az automatát?

– Nehéz erről beszélnem önnek. Hiszen ön is… gép, ugye ?

– Élő orvossal óhajt beszélni?

– Igen… bizonyára jobb lenne.

– Amíg nem készült el a diagnózis, lehetetlen. Tehát miért rongálta meg az automatát?

– Nem kedvelem az automatákat… úgy érzem, hogy a tőlük való függés lealacsonyít.

– Értem. Kórházba vonul.

– Nem akarok.

– Miért?

– Ott is automaták vannak és efféle… fantomok.

– Kire gondol?

– Hát… a képre.

– A rejtett ellátó osztályán helyezzük el önt.

– Mindegy… nem tudok meglenni nélküle.

– Az ő képe nélkül?

– Igen.

– De hiszen az is egy automata része.

– Tudom.

– Rendben van. Menjen haza. Néhány napig megfigyelés alatt tartják, majd pedig megállapítják a kezelési módot. Hívok önnek egy gépkocsit.

– Felesleges. Gyalog megyek, csak…

– Fejezze be a mondatot. Van valami kívánsága, amelyet fél kimondani?

– Igen.

– Beszéljen.

– Hogy hagyjanak békén. Jobb, ha változatlanul folytatódik minden. Hisz jómagam is… automata vagyok, csak jobb minőségű kísérleti modell, a General Bionic cég gyártmánya.