REGÉNYTÉMA

Igazán boldog voltam. Aki valaha is átélt már hosszan tartó és súlyos betegséget, és végül ismét egészségesnek érezte magát, az biztosan megérti az állapotomat. Mindennek örültem : annak is, hogy nem nyilvánítottak rokkantnak, hanem hosszú szabadságot kaptam a munkahelyemen a disszertációm befejezéséhez, amelyet még jóval a betegségem előtt kezdtem írni, és annak is, hogy üdülés várt rám a szanatóriumban, és ezért nem kell ezen a disszertáción gondolkodnom, örültem a kétszemélyes fülke kényelmének és annak, hogy egy rokonszenves fickó volt az útitársam, nem pedig valami szeszélyes asszonyság. Ezenkívül egy elbűvölő nő kísért ki a pályaudvarra, akit forrón és őszintén szerettem. Hízelgett, hogy ez a gyönyörű nő figyelemre se méltatja az utasok elragadtatott pillantását, úgy fogja a kezem, mint valami kislány, aki attól fél, hogy a tömegben elveszti az apukáját.

– Messzire megy? – fordult szép kísérőm az útitársamhoz.

– Kiszlovodszkig.

– Igen? Szóval együtt mennek egész a végállomásig. – Elmosolyodott azzal a mosolyával, amelynek egyetlen férfi sem tudott ellenállni. -Akkor volna egy kérésem: vigyázzon a… férjemre. – Mióta együtt jártunk, először használta ezt a szót, és egészen megrendített, hogy milyen egyszerűen és természetesen hangzott a szájából. – Még nem gyógyult fel teljesen – tette hozzá.

– Ne aggódjék! – mosolygott vissza az útitársam. – Én csaknem orvos vagyok.

– Hogyhogy csaknem?

– Hát nem vagyok sem Hippokratész, sem pedig Avicenna.

– Medikus?

– Mondjuk… orvosi diplomával rendelkező örök diák vagyok.

Kiment a folyosóra, és tapintatosan becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne zavarjon bennünket.

– Biztosan valami aspiráns – suttogta a nő.

Szeretek nappal utazni. Az ember ilyenkor fokozatosan kapcsolódik be a mozgás ritmusába, figyeli az útitársait, lassan, komótosan rakja el a holmiját, és megszokja az utazófülkét. Minden úgy történt, ahogy szerettem volna, és ráadásul, ismétlem, egészen boldog voltam, ám mégis valami furcsa izgalmat, zaklatottságot éreztem. Tudtam, hogy miféle ez az érzés, ám semmit sem tehettem ellene. Hol felugrottam, és kimentem a folyosóra, hol pedig a kupéba visszatérve értelmetlenül rakosgattam a holmimat a bőröndben ide– oda, majd olvasni kezdtem valamit, egy perc múlva azonban már félredobtam a folyóiratot, és megint kimentem a fülkéből.

Nem tudom, mi az oka, de tény, hogy útközben az emberek könnyebben tárják fel titkaikat az első jöttmentnek. Talán atavisztikus érzés ez még azokból az időkből, amikor az utazás veszélyes volt, és az útitárs egyúttal harcostárs is volt, vagy talán csak arról van szó, hogy minden emberben él az az igény, hogy valakinek kiöntse a lelkét, és a véletlen ismerős, akivel az ember többé nem találkozik, a legalkalmasabb rá.

Közben elérkezett az ebédidő, és útitársam hívott, hogy menjek vele az étkezőkocsiba.

Aztán az ebédnél gátlástalanul fecsegni kezdtem. Már régen megebédeltünk, a pincér tüntetően kicserélte az asztalterítőt, és én még mindig csak beszéltem.

Útitársam eszményi hallgatónak bizonyult. Egész kisfiúsan szögletes alakjával, zöldes szemével, kifakult szemöldökével, szempilláival, sőt még rendkívül kifejező hosszú, finom ujjaival is feszülten figyelt rám. Nem kérdezett, csak ült és hallgatott.

Elmondtam neki mindent, ami hosszas álmatlan éjszakákon át folytatott töprengéseim eredménye volt. Elmondtam, hogy harmincöt évesen visszataszítónak tartom a szakmám, undorodom tőle, és rájöttem, hogy igazi hivatásom az íróság, beszéltem neki próbálkozásaimról, a kudarcaimról, új terveimről és arról, hogy ez a szanatóriumi időszak most sok mindent el fog dönteni. Vagy megírom a tervezett regényt, vagy pedig örökre felhagyok mindenfajta kísérletezéssel. Már el is mondtam neki a regény témáját. Nem tudom, mitől tört ki belőlem mindez. Hiszen eddig annyira titkoltam, hogy még szerelmemnek sem mondtam el. Túl sok kétség gyötört ahhoz, hogy beavassam őt a terveimbe. Különben ez nem is így van. Tulajdonképpen csak egy kétely gyötört: nem tudtam, hogy van– e bennem tehetség, és szégyelltem volna, ha kudarcot vallok előtte. A csalódást, ha az vár rám, hadd éljem át egyedül. Azt hiszem, ezt is elmondtam neki.

Végre kibeszéltem magamat, és visszamentünk a fülkébe. Itt ért utol a reakció : szégyelltem a fecsegésemet, bántott, hogy egy idegen embernek elmondtam még kusza gondolataimat. Most alighanem hencegő, ostoba alaknak tart.

Észrevette a hangulatom megváltozását, és megkérdezte:

– Megbánta, hogy elmondta?

– Hát persze! – feleltem keserűen. – Fecsegtem, mint valami kamasz! Úgy látszik, ilyen vagyok. Nem tudom, ki mondta, hogy író mindenki lehet, ha nem gátolja benne a szóhiány vagy ellenkezőleg, a szóbőség. Azt hiszem, hogy a bőbeszédűség a legfőbb hibám. A témáim jelentéktelenek, egy rövid novellára ha elegendők, de, ha leülök írni, annyira belebonyolódom a lényegtelen részletekbe, hogy a szavaim, mint a rágógumi, nyúlnak.

Most is ez történt…

Kivett a zsebéből egy dobozt.

– Megígértem a feleségének… szóval vegye csak be a tablettát. Azt hiszem, éppen erre van szüksége.

Még csak ez hiányzott!

Úgy látszik, elég kifejező lehetett a grimasz, amelyet ezúttal vágtam.

– Igaza van – mondta, és visszatette a zsebébe a dobozt. – Ez az egész gyógyszerelés kétélű. Különösen a nyugtatók, noha időnként magam is szedem őket. Ebből a szempontból a népi gyógyszerek sokkal megbízhatóbbak. Évszázadokon át beváltak. Most pedig ki is próbáljuk! – Kinyitotta a kisbőröndjét, és elővett egy üveg konyakot. – Örmény, elsőrangú minőség! Várjon, poharakat kérek a kocsikísérőtől.

Legkevésbé orvosra emlékeztetett, legalábbis azokra nem, akiket én ismertem, különösen amikor diadalmas arckifejezéssel visszatért a két pohárral a kezében.

– Itt van! – Egész keveset töltött nekem, magának harmadáig töltötte a poharat. – Előbb melegítse meg a tenyerében. A szakemberek azt mondják, “fel kell éleszteni” az italt. Na, most megkóstolhatja!

Felhörpintettem, és kellemes meleg járta át a gyomromat, Rég nem ittam konyakot!

– Furcsa – mondtam. Ha tudná, mennyit kellett hallgatnom erről. “Egy cseppnyi szeszt sem!” Szinte kórusban mondták, amikor pedig kiírtak a kórházból…

– Semmiség! – legyintett hanyagul az útitársam. – Az orvostudomány tele van formális tabukkal. Az alkoholizmus társadalmi baj. A szeszesitalok túlzott fogyasztása súlyos következményekkel jár. Ezért sokan legszívesebben betiltanák az ivást. Pedig néha egyenesen nélkülözhetetlen az ital. Látja, maga például csak egy kortyot ivott, és máris mindem rendbe jött. Igaz?

Olyan komoly arcot vágott, hogy elnevettem magam.

– Igaz! De mi lesz aztán?

– Nem adok többet magának, úgyhogy aztán nem lesz semmi.

És láthatóan elégedetten kortyolt egyet.

– Látja, kinek hogy – folytatta, és megszemlélte az italt a fényben. – Van, aki a kávétól nem tud aludni, mást pedig elaltat. Az emberi agy ravasz jószág. Az izgalom és a gátlás örökös konfrontációja. Kéreg és kéreg alatti. Minden egyes esetben tudni kell, mire és hogyan hassunk. A maga helyzetében például a szeszes ital nyugtat, vagy nem így van?

– Így van. De honnan tudta előre?

– Hát ha nem tudnám, akkor rossz lélekbúvár lennék.

– Hogyhogy, maga pszichiáter?

– Részben.

Rég nem ittam, kicsit megszédültem. A vonat kellemesen ringatott, meglepő nyugalom árasztott el.

– Mi az, hogy részben? – kérdeztem lustán. – Az imént azt mondta, hogy csaknem orvos, most pedig részben pszichiáter. Pontosabban micsoda?

– Pontosabban pszichofiziológus vagyok.

– Az micsoda?

– Nehéz két szóban elmondani, részletezni pedig aligha van értelme. Ezért egy primitív példával próbálom megvilágítani. Látja, felhörpintette ezt a kis konyakot, és a lelkiállapota valahogy megváltozott. Így van?

– Így.

– Ez mesterségesen előidézett változás. Az emberi szervezetben azonban belső tényezők is hatnak a pszichikumra, például a hormonok. A hormontevékenységet a vegetatív idegrendszer irányítja. Egy sor közvetlen kapcsolat és visszacsatolás van az agy és az egész szervezet között. Olyan egészet alkotnak, amelyet csak összességében lehet vizsgálni. Vagyis a pszichofiziológia tudomány, amely a szervezet állapotának a pszichikumra és a pszichikumnak a szervezetre gyakorolt hatását vizsgálja.

– Itt van például az úgynevezett epés ember – mondtam én –, ez biztosan nem véletlen kifejezés. Gondolom, amikor ömlik az epe…

– Hát persze! Csakhogy a dolog sokkal bonyolultabb. Néha nehéz elválasztani az okot a következménytől. Amit általában következménynek tartanak, arról gyakran kiderül, hogy ok és fordítva. Rengeteg munkát kell még elvégezni, és ez a munka nagyon érdekes.

Megint kortyolt egyet, és eltűnődött.

Kinéztem az ablakon. Erősen érezhető volt, hogy délnek tartunk. Az itt-ott még havas erdőket zöldellő rétek, mezők követték. A föld is; az ég is és a nap is valahogy megváltozott.

– Én tudnék segíteni magának – mondta váratlanul az útitársam. – Van egy érdekes regénytémám. Az események megtörténtek. Nem kitalálás, bár sok minden egyszerűen fantasztikusnak látszik. Elmondjam?

– Hát persze! – feleltem. – Örömmel meghallgatom, bár őszintén szólva alig hiszem, hogy akár a legjobb sztoriból is…

– Ez már a maga dolga – vágott közbe. – Csak figyelmeztetem, hogy van olyan fogalom, mint orvosetika. Ezért bizonyos dolgokat el kell hallgatnom. Például a neveket. Ezeket magának kell kitalálnia, különben… Hát figyeljen.

A történet egy híres tudós klinikáján kezdődik. Nevezzük úgy, hogy a professzor; Majd maga valahogyan jellemezni fogja. Semmiképpen se csináljon belőle valami érzelgős hőst, se pedig afféle megszállottat, amilyen a fantasztikus regényekben van. Nagyon bonyolult, ellentmondásos jellem. Nagyszerű sebész. Széles látókörű szakember. Ugyanakkor betegesen hiú és makacs, aki ráadásul ismeri a maga értékét. Figyelmes a betegekkel, ám gyakran indokolatlanul goromba a beosztottjaival. Ha akarja, ragaszthat hozzá más jellemvonásokat is, ez nem fontos.

Megírhatja, hogy témája, amely a szervátültetés közben a szövetek biológiai összeférhetetlenségének leküzdésével kapcsolatos, az általa vezetett klinikát egyszeriben új és ígéretes feladatokkal látta el.

Ezenkívül el kell képzelnie a klinika szervátültetési osztályát. A dolog technikája lényegtelen, de át kell éreznie az ottani különleges légkört. Állandó feszült várakozás. Nagy orvoskollektíva a legkülönbözőbb szakemberekből állandóan teljes készültségben van. Senki se tudja, mikor kerül rá sor. Lehet, hogy egy óra, lehet, hogy egy hónap múlva. De ne higgye, hogy az emberek tétlenkednek. Nagyarányú laboratóriumi munka is folyik. Rengeteg állatkísérlet. Minden új kísérlet új terveket, reményeket és persze csalódásokat hoz.

A professzor minden akadályt leküzdve halad a tervezett cél, az agyátültetés felé. Már egy csomó kísérletet végzett patkányokon és kutyákon. Csakhogy a dolog nem halad olyan gyorsan, mint hinnők. Évek telnek el, amíg sor kerül a döntő kísérletre. Egy cerkófmajom agyátültetés után él és egészséges. Felvetődik a kérdés: most mi következik? A tudomány nem állhat meg félúton. Elvégezhető-e ez a műtét az emberen is? Maga biztosan tudja, hogy az átültetést gyanakodva fogadják, itt pedig kísérletről van szó, amelynél problémák vetődnek fel. A professzor egymás után ostromolja az intézményeket, ám egyik sem mond se igent, se nemet. Mindenki elfogadható ürüggyel próbál kitérni a kérdések elől. Vagyis nincs se formális tilalom, se hivatalos engedély.

Eközben az idő halad; és a klinika sikerrel– – ültet át vesét, szívet és tüdőt, a laboratóriumban folyik a munka a főtémán, ám a dolog továbbra is zavaros.

Ez mondjuk az előjáték.

Egyszer csak a mentők majdnem egyidejűleg két embert hoznak be. Mindkettőt öntudatlan állapotban szedték fel az utcán. Az elsőnek nincsenek iratai. Nem tudják, hány éves, hogy hívják, hol lakik és mi a foglalkozása. A diagnózis: általános tüdőinfarktus. A helyzet gyakorlatilag reménytelen. A másik harminchárom éves főiskolai tanár, nőtlen; súlyos baleset érte. Nyílt koponyasérülés agysebesüléssel és vérömléssel. Itt sincs sok remény. Létfontosságú funkciókat végrehajtó részek sérültek meg. Mindketten ott fekszenek a reanimációs asztalon, két élő holttest, akikben csupán a mesterséges vérátömlesztés és lélegeztetés tartja fenn az élet valamiféle szánalmas mását. Míg azonban a második kétségtelen hullajelölt, addig az elsőt talán még meg lehet menteni. Át kell ültetni a második tüdejét. A professzor így döntött.

Minden készen áll a műtétre, mégse tudják megkezdeni. Nem tudja elképzelni, hogy ilyen esetekben milyen korlátozások kötik meg az orvos kezét.

Először is az ilyen műtéthez szükség van vagy a beteg, vagy hozzátartozói beleegyezésére, de legalábbis a donor rokonainak beleegyezésére.

Másodszor: az átültetett szervet csak halottból szabad eltávolítani, és amíg a donor testében az életnek csak egy kis morzsája van, addig az orvosnak mindent meg kell tenni az élet fenntartásához. Ez idő alatt a másik meghalhat.

Harmadszor… különben mit is jelent ez a “harmadszor”! Hosszan sorolhatnánk még a különféle problémákat, amelyekkel a sebész ilyen esetekben találkozik, ám a legszörnyűbb a várakozás a beteg halálára. A szív megáll, a klinikai halál, a szívizom területére irányított nagyfrekvenciájú töltések, az ismét, bár alig észlelhető érverés és az az újabb megállás, amikor a töltés már nem segít. Marad az utolsó lépés: a mellkas felnyitása és a szívmasszázs. Ez az utolsó lépés eredményes szokott lenni, bár teljesen világos, hogy nem sokáig. Ekkor azonban kiderül valami, ami romba dönti a reményeket. A második sebesültnek tébécés kavernák vannak a tüdejében.

Sok ember van, aki tüdőbeteg, és nem is sejti. Szervezetük létrehoz valamiféle ellenanyagot, amely egyensúlyban tartja a betegséget, úgyhogy lassan vagy egyáltalán nem terjed. Ám egyetlenegy orvos sem merne átültetni egy gümőkórral fertőzött szervet egy másik ember testébe.

Vagyis nyugodtan eldobhatja az ember a gumikesztyűjét, és a két hullát elküldheti a hullaházba.

Nem véletlenül hívtam fel a figyelmét a professzor jellemére. Nélküle nem lehet megérteni, ami később történt.

Egy pillanat alatt más döntésre szánta el magát: az agyat kell átültetni a második ember testébe. A formaságoktól ezúttal eltekintett. Már nem volt idő, hogy Moszkvába telefonáljon, és engedélyt kérjen. Őszintén szólva még az sem biztos, hogy azokat a normákat figyelembe vette, amelyeket itt említettem.

– Mire számított? – szóltam közbe.

– Ezt nehéz megmondani. Hát mindenekelőtt a sikerre. Az ilyenfajta emberek, ha egy ötlet úrrá lesz rajtuk, egyszerűen nem hajlandók számolni a kudarc lehetőségével. Az ilyen ügyekben valakinek lépnie kell, és vállalnia a teljes kockázatot. Ezenkívül joggal feltételezte, hogy jobb egy hulla, mint kettő. Meg különben is, azt hiszem; inkább az ösztöneire hallgatott, mint az eszére. Túl kevés idő maradt már a töprengésre.

Nem szükséges, hogy részletesen ecseteljem a műtétet. Nagyon bonyolult, több szakaszra oszlik, és a beavatatlan olvasót aligha érdekli. Na meg maga valószínűleg hetet– havat összehordana. Az író számára sokkal fontosabb a lélektani konfliktus, az pedig itt bőven akad.

A műtét tehát lezajlott. Másnap reggel a donor felesége a mentők tudakozójának segítségével megtalálta és a hullaházban felismerte a férjét. Azt mondták neki, hogy tüdőinfarktusban halt meg, és ez természetesen megfelelt a valóságnak. A részletekbe nem avatták be, ez túlságosan erős csapás lett volna. A férfi huszonöt éves volt, újságíró. Összesen egy évig éltek együtt, és nagyon szerették egymást. Higgye el, hogy az orvos nehéz szakmájában is a legnehezebb a meghalt páciens hozzátartozóival beszélni. Még ha megtett is mindent, ami tőle telt, úgy érzi, mintha bűnös volna. Ezért nézzük el a professzornak, hogy nem elegyedett szóba a feleséggel, hanem az asszisztensét küldte hozzá. Néha a legbátrabb emberek is félnek. Ezenkívül nem szabad elfelejteni, hogy élt még az a másik ember, akiért a tanár most nemcsak a társadalom, hanem a saját lelkiismerete előtt is felelősséget vállalt. Aggodalomra az elégségesnél is több ok volt.

Mit tudtak tulajdonképpen az előző kísérletekből? Azt, hogy az átültetett agyú állatoknál viszonylag gyorsan rekonstruálódnak a mozgási funkciók, az egyensúlyérzés, hogy a donorban kialakult feltételes reflexek többsége eltűnik az átültetés után, de gyorsabban állnak helyre, mint ahogyan az ellenőrző csoport példányainál kialakulnak és, hogy az átültetett agyú személyek teljesen életképesek. Ennyit tudtak; édeskeveset ahhoz, hogy megjósolják, hogyan viselkedik az ember egy ilyen műtét után. Nagyon sok tényező van, amelyeket állatokon nem lehet ellenőrizni. Mi marad meg az ember emlékezetében, és mi törlődik ki? Mi szorul hosszú időre vagy esetleg örökre a tudattalanba? És végül a beszéd. Hiszen ez is tanulás eredménye. A jellem. Már mondtam, hogy az agy tevékenységét nem lehet a szervezet egészétől elszakítva vizsgálni. A kölcsönhatás megszámlálhatatlanul sokféle módon érvényesül, és e módozatok többsége még ma is titok. Vagyis egy átültetett agyú ember nem tekinthető egy saját testtel, de másik aggyal rendelkező egyén együttesének. Egészen más egyén ez. Mint látja, több itt a kétely, mint a bizonyosság. A műtétet azonban végrehajtották. Az ágyban fekszik egy ember. Lélegzik, reagál a fényre, nyeli a folyékony ételt, működik a bélcsatornája, a veséje és semmi más. Hetek, hónapok múlnak, járni tanítják. Még néhány szót is megtanul. Mi jön azután? Csak a remény, hogy az idő segít. Az idő múlik. A beteggel bizonyos eredményeket érnek el. Nehezen, de beszél. Olvasni tanul. A múltjára nem emlékszik. Elmúlik egy év. Szabadon beszél, olvas, ír. Érdekelni kezdi a környezete. Minden helyreáll, kivéve az emlékezést. Ezt semmiképpen nem sikerült visszaállítani. Elmondják neki, hogy súlyos– agysérülésen ment keresztül, amely teljes emlékezetkihagyással jár. Ezt érti. Elmúlik még egy kis idő, és a kórházi környezet már nyomasztja.

Felvetődik a kérdés: mi a teendő? Irataiból ítélve főiskolai tanár, de hát ezen a téren semmiféle szakmai alkalmasságról nem lehet szó. Az újságíróból sem maradt benne semmi. Tanuljon újra? Erről még korai beszélni. Rokkantnak nyilvánítani? Hiszen maga is jól tudja, hogy ez mit jelent. Ezenkívül félbe kellene szakítani egy páratlan kísérletet a legdöntőbb fázisában. Lehetővé kell tenni, hogy emberekkel találkozzék, színházba, moziba járjon, és közben állandó orvosi megfigyelés alatt maradjon. Elfelejtettem említeni, hogy volt ennek a tanárnak egy barátnője. Amikor tudomást szerzett a balesetről, a műtétről, állandóan azt kérte, hadd látogathassa meg a sérültet. Még a városi tanács egészségügyi osztályához is folyamodott, a professzor azonban határozottan ellenezte a látogatást. Akkoriban ez csak kárt okozott volna. Most azonban más lett a helyzet, és a nőnek megengedték, hogy bejöjjön a klinikára. A férfi nem ismerte meg, de örült, hogy felkereste valaki a számára elérhetetlen világból. Azonkívül a nő határozottan tetszett neki. Szép, elragadó nő volt. Megengedték, hogy mindennap eljöjjön hozzá. Sokáig beszélgettek. A nő elmondta a férfinak az elmúlt életét, és azt hitte szegény, hogy valamit sikerült felidéznie a férfiban.

Végül megkérte, hogy magához vehesse a férfit. A professzor beleegyezett.

Minden jól alakult. A nő egyáltalán nem kételkedett abban, hogy hozzá közel álló, bajba esett embert vett magához. Anyagi nehézségei nem voltak: a tanárnak megtakarított pénze volt, a klinika pedig határozatlan ideig betegállományban tartotta. A környezetváltozásra egyszerűen szüksége volt. Ami az eset erkölcsi vonatkozását illeti, ahogy mondani szokták, ha valakinek levették a fejét, a haján már nincs mit siratni. Azonkívül szemmel láthatóan boldogok voltak. Már csak ki kellett várni, hogy mi lesz az eredmény.

Sajnos a dolgok meglehetősen rosszul haladtak. Vagy felébredt a férfi emlékezőtehetsége, vagy pedig előző újságíróéletéből sok minden kiszorult a tudattalanba, nem tudni, tény, hogy eltávozott hazulról, és órákon át várakozott annak a lakásnak a lépcsőházában, amelyben valamikor az újságíró lakott. A szerelmes nő természetesen aggódott. Tanácsért fordult a professzorhoz, aki azonban nem mondhatott semmit. Úgy látszik, valami elkerülhetetlen közelgett, és ezen a helyzeten aligha lehetett változtatni.

Végül is megtörtént az elkerülhetetlen. Találkozott a feleségével. Mármint az újságíró feleségével.

Említettem már, hogy nagyon szerették egymást. Mennyi kötetet írtak már a szerelemről, és mégis milyen keveset tudnak róla! Az ördögbe is! Itt félbeszakította elbeszélését, és a konyakosüveghez nyúlt. – Ne legyünk képmutatóak! Igaz, magának sem árt még egy korty. Hiszen hogy is mondjam, itt orvosi megfigyelés alatt áll.

– Maga honnan ismeri ezt a történetet? – kérdeztem.

– Én? – Útitársam zavarba jött. – Többször is konzultációra hívtak ehhez a beteghez. Folytassam?

– Tessék.

– Szóval találkoztak. Ez a döbbenet erejével hatott a férfira. Úgy látszik, a nő arca valahol emlékezete mélyén megmaradt, és az, amit az első pillantásra szerelemnek hitt, csupán tudat alatti reakció volt.

– És ő?

– Ő? Számára a férfi idegen volt, nem volt a zsánere, azonkívül még nem törlődött ki emlékezetéből a meghalt férj emléke, úgyhogy egyszerűen nem méltatta figyelemre a férfit. A férfi úgyszólván üldözte. Megvárta a ház kapujában, megszólította a metrón, márpedig, ha egy férfi kitartó, akkor előbb– utóbb… vagyis örök; áthághatatlan törvények szerint alakult minden. Ne ítélje el túlságosan a nőt sem. Egészen fiatal nő, aki nagyon mélyen élte át a magányát. Ezenkívül úgy érezte, hogy ebben a szemtelen hódolatban van valami abból az emberből, akit szeretett. Külsőleg semmi. De a jellemében, a beszédmodorában és egy sor apróságban, amelyből az ember összeáll.

– De hiszen ott volt az a nő is, aki kihozta a klinikáról. Azt talán otthagyta? – kérdeztem.

– Hát éppen erről van szó. Azt a nőt is szerette. Sőt mint nő, jobban tetszett neki. A viszonyuk leírásában tapintatosnak kell lennie. Meg kell érteni a férfi lélektanát, nem szokványos szerelmi háromszög ez, nehéz megmagyarázni… Ahogyan benne két ember élt, úgy a két nő is… Nem, nem is erről van szó, inkább arról, hogy egy nő volt a két alakban, lelki és testi valójukban. Igen, erről van szó! Számára egyetlen arccá, alakká álltak össze, nem lehetett őket szétválasztani… Lehet, hogy a szakemberek itt a lelki betegség gyökereit keresnék, de vajon a regényhősök többsége szigorúan véve egészséges lelkileg? Rogozsin, Miskin, Nasztaszja Filippovna, Raszkolnyikov, a Karamazov testvérek… Hajaj!

Elővett egy dobozt, és bevett egy tablettát. Pocsékul festett, a szeme vöröslött az izgalomtól, homloka verejtékezett. Azt hiszem, szerepet cseréltünk. Most már csak az hiányzott, hogy én vigasztaljam. A történet azonban egyre jobban érdekelt. Valamit sejteni kezdtem.

– És mondja – kérdeztem –, ez a másik, a tanár, mit adott elő?

– Miért fontos ez? Mondjuk fiziológiát. Hiszen én csak egy regénytémát mesélek önnek, nem pedig…

– Folytassa! – mondtam. – A téma nagyon érdekes.

– Hát jó! Egyszóval két nő. Ezzel a helyzettel egyikük sem akart megbékélni. Mindkettő fiatal, csinos és természetesen hiú, mindegyik magának követelte a férfit. Így került sor a tragédia utolsó felvonására, amelyben az igazi résztvevők nem ismerték a szerepüket. Nem véletlenül említettem a lelki betegség gyökereit. Az agynak vannak védekező reakciói. Amikor egy helyzet elviselhetetlenné válik, az ember gyakran kitalált világba menekül, a valóságot felváltja az álom. A szakemberek ezt tudatzavarnak nevezik. Különleges formája ennek, amikor az ember másvalakinek hiszi magát. Nem kizárt, hogy a maga regénye elmegyógyintézetben fog végződni.

– Szomorú befejezés volna – mondtam. – Őszintén szólva mást vártam, nem életfogytiglani börtönt egy elmegyógyintézetben.

– Miért életfogytiglani? – vitatkozott az útitársam. – Az orvostudománynak elég eszköze van ahhoz, hogy kigyógyítsa az embert az ilyen betegségből. Gyógyítani mindig lehet, csak az okot kell kiküszöbölni, bár ez a legnehezebb. Egy időre a beteget el lehet távolítani a konfliktus– szituációból. Maga is megérti, ugyebár, hogy az adott esetben ez csak ideiglenes lépés. Előbb– utóbb újra találkoznak, és akkor minden elölről kezdődik. Van radikálisabb mód is, megmondani a betegnek az igazat, hogy ismerje a betegség okát, és mintegy bizonyos távolságból szemlélje önmagát. Lehet, hogy aztán ő maga is el tudja mesélni másvalakinek… Hanem hogy telefüstöltük ezt a fülkét!… Bocsásson meg, de kimegyek, nem kapok levegőt.

Megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót, félig teletöltöttem konyakkal a poharat, és egy hörpintéssel kiittam, mert…

Hogyan is felejthettem el azt a kisfiús, fehér köpenyes alakot! Kifehéredett pillájú, zöldes, figyelő szemét már láttam a fejem fölött a klinikán, amikor beszélni tanítottak, és aztán félálmomban is… Sok minden világosabb lett hirtelen, sok minden. Az is, hogy a megkezdett disszertáció hottentottának tűnt, és a hirtelen rám tört írásvágy…

Különben most már mindez nem volt fontos számomra. Csak az volt a fontos, hogy az a nő engem joggal nevezett a férjének. Semmi egyéb nem érdekelt már, még az a három hónap sem, amelyet a tüdőszanatóriumban el kell majd töltenem.