A HATÖKÖR

Vagyis hatökör vagyok, és kész. Most is feltartom magát mindenféle hülyeséggel, ahelyett, hogy hagynám dolgozni.

A Tudás Akadémiájának logikaianalízis-termébe csak estefelé jutottam el, amikor már alig néhányan lézengtek csak ott. Az az igazság, hogy a sorsomnak kellett akkor és ott eldőlnie. Ugyanis megfogadtam magamnak, ha az antianyag eloszlására vonatkozó elméletem igazolásának ez az utolsó kísérlete is kudarcot vall, új foglalkozás után nézek – ó, jaj – immár harmadszor is. Senki sem kényszerített erre, de egyszerűen nem volt értelme továbbra is olyasmire fecsérelni az időt, aminek semmi haszna.

Mielőtt nekiláttam volna az analízisnek, még át akartam nézni az elmúlt hónap friss adatait, így előbb az elektronikus bibliográfia készülékébe dugtam bele személyi kartonomat. Egy percen belül megkaptam minden földi kutatóintézet és űrállomás valamennyi kísérletének, megfigyelésének összes engem érdeklő eredményét. Már csak azt kellett ellenőriznem, igazolják-e ezek hipotézisemet.

Nem kedvelem a legújabb típusú bioelemes logikai berendezéseket. Szupergyors működésük és megfellebbezhetetlenségük mindig valami kínos feszengést vált ki belőlem. Néha az az érzésem, minden ilyen gép önálló egyéniség, méghozzá elég kellemetlen. Az egyik nemrégiben egyetlen logikus és kegyetlen szóval szertefoszlatta becsvágyó álmaimat, azt felelve kérdésemre: „HÜLYESÉG.” Sokkal inkább szívem szerint való az ósdi analizátor-automaták komótos működése. Velük még a kudarc is elviselhetőbb, mert csak előkészítik a végső következtetést, amelyet aztán magadnak kell levonnod. Ez mégiscsak módot ad arra, hogy az ember valahogyan megédesítse a keserű pirulát.

Kedvenc gépem sajnos foglalt volt. Valami bánatos ifjonc verte dühödten a klaviatúrát. Mellette már legalább száz karton hányódott a gép válaszaival. Először láttam itt olyan embert, akit ilyen sok kérdés izgatott.

– Elnézést – szólítottam meg –, sok kérdése van még?

– Már csak egy – felelte, kártyáját a gépbe dugva. – Aztán elhordom az irhámat. – Kivette a választ tartalmazó újabb kartont a gépből, ránézett, majd reményvesztve legyintett. – Itt van, gyönyörködjön benne.

A válla fölött átnézve elolvastam a kérdést: „Ha valaki buta, mint a tök, képes-e valami értelmeset csinálni?” A válasz: „Igen, de csak véletlenül, ám ennek valószínűsége igen csekély.”

– Hát igen – dünnyögtem –, bár ezért igazán nem érdemes…

– Mások elől elfoglalnia gépet? – vágott szavamba a fiú. – De mit csináljak, ha reménytelenül hatökör vagyok?

Elnevettem magam.

– Tudta, mindnyájan átéljük ezt az érzést az éppen soros kudarc láttán. Azt hiszem, errefelé a hatökör szó a leggyakrabban használt túlzás.

– Túlzás! – csapott a levegőbe dühösen. – Az én esetemben ez egyáltalán nem túlzás. Én valóban született hatökör vagyok.

– Önmagának mond ellent – vitatkoztam. – Aki valóban hatökör, az nem tudja magáról, hogy az.

– Ha a hatökör szó ellen kifogása van, mondjunk egyszerűen ostobát. Az a helyzet, hogy fenomenálisan ostoba vagyok. 25 éves létemre az alapfokú gépi oktatáson kívül képtelen voltam bármit is elvégezni, azt is csak kínos-keserves munkával. Szakképesítésem nincs, mert még logikusan gondolkodni sem tudok.

– Mivel foglalkozik?

– Semmivel. Ingyenélő vagyok.

– Semmi képesítése sincs?

– Semmi. Az egyszerűbb feladatokat ellátják a gépek. Maga is beláthatja: a XXIII. században nem állhatok neki utcát söpörni, másra meg nem vagyok alkalmas.

– Talán nem is próbálta…

– De igen. Kipróbáltam én mindent, de egyszerűen nem megy. Most éppen azzal kísérleteztem, hogy a logikai elemzést megtanuljam a géptől, de ez sem sikerült. A kérdéseket sem tudom értelmesen feltenni.

– Hát igen – mondtam –, ez valóban kellemetlen. És mondja, családi örökség ez, vagy valami betegség következménye?

– Alighanem örökség. Gondolom, az őseim sem az eszükről voltak híresek.

– Miért nem megy orvoshoz? – kérdeztem, kartonomat a gépbe dugva.

– Voltam. Nem találtak semmi elváltozást, az ostobaságot meg, mondják ők, egyelőre nem tudják gyógyítani. Vagyis hatökör vagyok, és kész. Most is feltartom magát mindenféle hülyeséggel, ahelyett, hogy hagynám dolgozni.

– Ugyan; nagyon érdekes, szokatlan, amit mond.

– Szokatlan! Hát éppen ez az. Hiszen én lényegében parazita vagyok. Mindenki dolgozik, hogy engem eltartson, én meg semmi hasznosat nem produkálok. Arról nem is beszélve, hogy mindenki tudja, milyen buta vagyok, ezért megpróbálnak a kedvemben járni, hogy megvigasztaljanak. Még a lányok is kedvesebbek velem, mint másokkal. De mit érek vele, ha tudom, hogy csak szánalomból teszik?!

Kétségbeesetten legyintve kirohant a teremből. Utána akartam iramodni, hogy megnyugtassam, vigasztaljam, de ebben a pillanatban jelzett a gép, hogy végzett az elemzéssel. Kikaptam belőle a választ tartalmazó kartont: megint kudarc. Hipotézisem egy fabatkát sem ért.

Több mint egy évet töltöttem egy magashegyi expedíciónál azt remélve, ez a munka kigyógyít az esztelen vágyakozásból, hogy valaha elméleti szakember lehet belőlem. De sem a nehéz munkakörülmények, sem az atmoszféra felső rétegeiben végzett mérések, sem a fizikai kísérletek számomra szokatlanul bonyolult technikája nem tudta elterelni figyelmemet ugyanarról a makacsul visszatérő gondolatról. Agyamban egymást követték az egyre újabb hipotézisek.

Amikor végre szabadságra mehettem, meg sem álltam a Tudás Akadémiájáig. A logikaianalízis-teremben sok minden megváltozott. Eltűntek kedvenceim, az elektronikus analizátorok. Helyüket számomra ismeretlen konstrukciójú, aprócska herkentyűk foglalták el, amelyek 3 milliárd logikai műveletet voltak képesek elvégezni másodpercenként. A terem végén masszív, párnázott ajtót pillantottam meg, rajta csinos táblácska: „Konzultáns”. Az ajtó mellett karosszékben az akadémikusok fejfedőjét viselő aprócska öregember gubbasztott a térdén fekvő kéziratot böngészve, és időnként türelmetlenül pillantva órájára.

Végre kinyílt az ajtó, és a kis öreg váratlan fürgeséggel pattant fel, szétszórva maga körül kéziratlapjait.

– Fjodor Mihajlovics – mondta elcsukló hangon –, tudna öt percet szentelni nekem?

– A kilépőre néztem, és elhűltem. Az ajtóban az a fiatalember állt, aki legutóbb éppen itt panaszkodott nekem sanyarú sorsára. Csakhogy ez már egy egészen másik ember volt.

– Nem tudok, barátom – mondta leereszkedően. – Leontyev akadémikussal van megbeszélésem. Egy hete iratkozott fel.

– De az én munkám sokkal fontosabb, mint amit Leontyev végez – erősködött az öreg. – Becsületes tudós létére, gondolom, ezt ő maga is elismeri.

– Nem tehetem, megígértem neki. Maga pedig keressen fel – ismerősöm a noteszébe pillantott – a jövő héten, mondjuk, pénteken tizenkettőkor. Megfelel?

– Mit tehetek – sóhajtott a kis öreg –, ha előbb nem lehet…

– Nem lehet – zárta le a vitát a „hatökör”, és kifelé indult. Én a végbement változástól elképedve egy pillanatig még dermedten álltam, majd utána iramodtam.

– Jó napot! – szólítottam meg. – Emlékszik rám?

Homlokát ráncolva méregetett, majd felderült az arca.

– Hát persze, hogy emlékszem. Itt ebben a teremben, ugye?

– Úgy van.

– Azon a napon, tudja – mondta, és kezem megragadva félrehúzott egy sarokba –, közel álltam az öngyilkossághoz.

– Nyilván egyszerűen alábecsülte önmagát. Beteges önvizsgálat, valamiféle balsiker, az összes többi ebből fakad. De mi segítette hozzá, hogy megtalálja a helyét?

– Tudja – tűnődött –, ezt nem is olyan könnyű megmagyarázni. Hiszen mondtam magának, hogy ostoba vagyok.

– Ne kezdje megint a régi nótát – intettem le. – Azt mondja el inkább, mivel foglalkozik itt!

– Az értelmetlen ötletek konzultánsa vagyok.

– Mi?! Hírét sem hallottam ilyen beosztásnak. A logikai analízis talán nem elég az ilyesféle ötletek megcáfolására?

– Dehogynem. Csakhogy én éppen ilyen ötleteket agyalok ki.

– Minek?

– Hogy a tudósok új elméleteket tudjanak kidolgozni. Maguk tudniillik mindannyian a logika foglyai. Összefüggést, logikai kapcsolatot keresnek azzal, ami már régóta nyilvánvaló. Holott az új elméletek kidolgozásához gyakran éppen az kell, hogy elszakadjunk a régi fogalmaktól. Leontyev például azt mondta…

– De hogy tudja ezt a munkát ellátni, már megbocsásson, dilettáns létére?

– Éppen ezért tudom néha új hipotézisekre rávezetni a tudósokat.

– Képtelenség – vitatkoztam. – Ez merő képtelenség, csak vak tyúk is talál szemet alapon működhet. Én csak amatőr tudós vagyok, ez igaz, de az a probléma például, amelyik engem foglalkoztat…

– És miféle probléma az?

– Hogy is magyarázzam el magának… Arra keresem a magyarázatot, hogy az általunk ismert térben miért oszlik el másként az antianyag, mint a közönséges anyag.

– Miért kellene ugyanúgy eloszlania?

– Azért, mert megkülönböztető jegyei, például a spin iránya, a töltések előjele stb. a részecske keletkezésekor ugyanolyan valószínűségi fokon jelenhetnek meg, mint a megszokott világban.

Szemét lehunyva próbálta követni magyarázatomat.

– Tehát az érdekli, miért oszlik el másként a térben az antianyag, mint a közönséges?

– Igen.

– És azt tudja, hogy miért úgy?

– Mi miért?!

– Miért úgy oszlik el a közönséges anyag, ahogy?

A kérdés zavarba hozott.

– Amennyire én tudom – feleltem vontatottan –, erre még senki…

– Nem tudhatja, miért más a másik, amíg nem tudja, miért olyan, amilyen az egyik. – A jelek szerint teljesen belegabalyodott tulajdon okoskodásába.

– Nem – válaszoltam mosolyogva –, lehet, hogy mindez nagyon szellemesen hangzik, de – és ekkor hirtelen meghökkentem. – Várjon csak! Hiszen ez nem is olyan hülyeség! Lehet, hogy mégis jobb, ha visszamegyek az expedícióhoz, és eztán ott is maradok?!

Weisz Györgyi fordítása