A SZÖKÉS

 

– Hórukk! Hórukk!

A legegyszerűbb szerkezet egy deszka, két kötél, és a nehéz kőtömb máris fenn van a taligán.

– Indíts!

A teher nem nehezebb a szokásosnál, de az apró termetű, csíkos ruhás ember hiába feszült mellével a taligának, képtelen elmozdítani.

– Indíts!

Az egyik fegyenctárs igyekszik vállával segíteni neki, de már későn. A fegyőr odalép.

– Mi történik?

– Semmi.

– Gyerünk, indíts!

Az ember ismét megpróbálja egy lökéssel megindítani a terhet. Mindhiába. Az erejét meghaladó erőfeszítéstől heves köhögés rázza meg. Kezét a szája elé tartja.

A fegyőr némán kivárja a köhögési roham végét.

– Mutasd a kezed!

Az előrenyújtott tenyér véres.

– Így… Fordulj meg.

A fegyenczubbony hátán bélyegző, a fegyőr berajzolja a füzetébe.

– Az orvoshoz!

A beteg helyét egy másik fegyenc foglalja el.

– Indíts! – Ez mindkettőre egyaránt vonatkozik, arra is, aki ezentúl a taligát tolja, meg arra is, aki már nem képes rá többé.

A taliga elmozdul helyéből.

– Bocsánat, parancsnok, nem lehetne…

– Mondtam, az orvoshoz!

A fegyőr nézi a távolodó görnyedt hátát, és ismét ellenőrzi a füzetébe írt feljegyzést: D ð 15/13264. Nos, minden rendben van. A háromszög – szökés a katonaságtól, a négyszög – életfogytiglani fegyház, a tizenötös – a barakk, tizenháromezer-kétszázhatvannégyes számú fegyenc. Életfogytiglani fegyház. Minden rendben van, csak ez a fegyenc már szemmel láthatóan a végét járja. Mehet a gyapotmezőkre.

– Hórukk! Hórukk!

 

Ragyogóra csiszolt fém, üveg lumineszcenciás égők szórta fényáradat – különös, szinte tapintható steril tisztaság.

A fehér köpenyes férfi szürke, kissé fáradt szeme figyelmesen néz a vastag szemüveglencsén át. Itt, a medenai föld alatti fegyházban nagyra becsülik az emberéletet. Már hogyne értékelnék! Minden egyes fegyenc, mielőtt lelke a legfelső ítélőszék elé állna, köteles levezekelni bűnét azokkal szemben, akik az űr távoli mélyén vívják a történelemben eddig sosem látott harcot a szülőbolygó egyeduralmáért. A hazának uránra van szüksége. Minden egyes fegyencre kirótták a feladatot, s az életét a drága érccel egyenlő értékűnek tartják. Sajnos, most ilyen eset…

– Öltözz fel!

A sovány, hosszú kéz kapkodva húzza fel a zubbonyt a csontos testre.

– Állj ide!

Kis nyomás a pedálra, és a szentelt bélyegzőt áthúzza a vörös kereszt. Mostantól kezdve D ð 15/13264 ismét felveheti az Arp Zumbi nevet. Az emberségesség természetes megnyilvánulása ez azok iránt, akiket a gyapotmezőkre küldenek dolgozni.

A gyapotmezők. Ezekről pontosan senki sem tud semmit, hacsak azt nem, hogy onnan senki sem tér vissza. Az a hír járja, hogy a teljesen száraz, forró éghajlaton az emberi test húsz nap alatt száraz rőzsévé aszalódik, s kitűnő krematóriumi tüzelőanyag lesz belőle.

– A munka alól felmentlek. Mehetsz.

Arp Zumbi a barakknál az ajtóban álló őrnek felmutatja beteglapját, és máris körüllengi a megszokott karbolszag. A barakk nyilvános illemhelyre emlékeztet. Karbol – meg gyantaszag. A fehér falak egyhangúságát csak a nagyméretű plakát töri meg “A szökésért kínzatás általi halál jár” felírással. Ez is egyik tanújele annak, – mily nagyra értékelik itt az emberéletet: az elvételét is a lehető legnagyobb hatással kell végrehajtani.

Az egyik fal mellett hatalmas méhkasszerű építmény – rekeszekre osztott hálóhelyek. Célszerűek és higiénikusak. A fehér műanyagon minden kis folt meglátszik. A rekesz nem a kényelmet szolgálja. Fegyház és nem szanatórium. Ez annak a hangnak a kedvelt szavajárása, amely naponta a pszichológiai gyakorlatot sugározza. A rekeszekre osztás megakadályozza a fegyenceket, hogy éjjel érintkezzenek egymással, amikor az őrség figyelme kissé lankad.

Az alvóhelyen csak éjjel lehet tartózkodni. Arp Zumbi egy padon tölti a napot. A gyapotmezőkön jár a gondolata. Oda kéthetenként egyszer indítanak transzportot. Összeszedik a fegyenceket valamennyi táborból. Két nappal később ide újoncokat szállítanak. Arpnak úgy rémlik, öt napja, hogy a mellette levő hálóhelyen ez a fura alak megjelent. Amolyan ütődött. Tegnap az ebédnél Arpnak adta a kenyéradagjának felét.

“Nesze – mondta –, egyél, hisz nemsokára leesik rólad a nadrág is.” Egy csodabogár! Arp még sose hallotta, hogy valaki odaadja a kenyerét. Bizonyára félnótás. Este alvás előtt énekelget. Ez is jó helyen fakad dalra.

Arp gondolatai ismét a gyapotmezőkön járnak. Tudja, hogy ez a vég, de még sincs elkeseredve. Az ércbányában eltöltött tíz esztendő hozzászoktatja az embert a halál gondolatához. Mégis kíváncsi, milyen lehet ott, a gyapotmezőkön.

Amióta csak bezárták, ez az első napja, amit munka nélkül tölt. Bizonyára ezért telik olyan lassan. Arp legszívesebben lefeküdne aludni, de ezt még beteglappal a kezében sem teheti. Ez itt fegyház és nem szanatórium.

Mikor Arp társai a munkából visszatérnek, a karbolszaghoz a dezaktiváló folyadék édeskés szaga keveredik. Az uránércbánya dolgozói munka után sugárfertőzés elleni szert kapnak, zuhanyozás közben. Ez is a fegyencek életének meghosszabbítását célozza.

Arp elfoglalja helyét az oszlopban, és ebédelni indul.

A reggeli és az ebéd: olyan idő, amikor a fegyőrök nem nézik szigorú szemmel, ha megszegik a beszélgetési tilalmat. Teli szájjal nem sokat beszélhet az ember.

Arp némán megette az adagját, és várta a parancsot a felállásra.

– Nesze! – Ez az ütődött ismét felajánlja fél kenyéradagját.

– Nem kell.

Elhangzott a sorakozóra szólító parancs. Arp csak ekkor vette észre, hogy minden szem rátapad. Bizonyára a hátán levő vörös kereszt miatt. Egy megboldogult mindig kivívja a kíváncsiságot.

– Hé, élénkebben!

Ez Arp szomszédjának szólt, akinek társai már felsorakoztak, de ő még mindig ott ült az asztalnál. Arppal egyidőben állt fel, és ahogy helyére igyekezett, Arp fülét alig hallható suttogás ütötte meg:

– Meg lehet szökni!

Arp úgy tett, mintha nem hallotta volna. A tábor tele van besúgókkal, és semmi kedve kínzások közepette meghalni. Akkor már inkább a gyapotmezők.

 

A hang hol fülrepesztő kiáltássá erősödik, hol meg alig hallható suttogássá szelídül. Az ágyhoz erősített hangszóróból árad. Az esti pszichológiai gyakorlat ideje ez.

Az utálatig ismert bariton magyarázza a fegyenceknek, hogy milyen mélyre süllyedtek. Ettől a hangtól senki sem menekül, és nem bújhat el, ezt nem lehet egyszerűen kikapcsolni a tudatból, mint a fegyőrök ordítozását. Az ember már úgy hiszi, hogy figyelmét sikerült a fegyházi életről más irányba terelnie, amikor hirtelen a hangerősség váratlan változása ismét felajzza a figyelmét. Így van ez háromszor naponta: elalvás előtt, éjjel alvás közben és reggel, öt perccel az ébresztő előtt. Háromszor, mert ez itt fegyház és nem szanatórium.

Arp ott fekszik csukott szemmel, és igyekszik elképzelni a gyapotmezőket. A lelkigyakorlat már véget ért, de most a rekesz válaszfalát érő ritmikus kopogás zavarja. Megint az az ütődött.

– Na, mit akarsz? – suttogja a falhoz simulva, s tölcsért alakít tenyeréből.

– Menj ki a budiba.

Arp maga sem érti, mi készteti arra, hogy leszálljon, és meginduljon a barakk vége felé, ahonnan a vízöblítés zaja hallatszik.

Az árnyékszéken olyan nagy a meleg, hogy két percnél tovább senki sem bírja ki. Csuromvizesre izzad, még mielőtt a dolgával végezne.

– Akarsz szökni?

– Eriggy az…

Arp Zumbi dörzsölt fickó, jól ismeri a provokátorok valamennyi trükkjét.

– Ne félj – suttogja kapkodva a másik. – Én a Felszabadítási Bizottságtól vagyok itt. Holnap megpróbáljuk kivinni és biztos helyre eljuttatni az első csoportot. Neked nincs vesztenivalód. Kaptok mérget, ha a szökés nem sikerülne…

– Akkor?

– Beveszed a mérget. Ez még mindig jobb annál a halálnál, amely a gyapotmezőkön vár rád. Na, benne vagy?

Arp maga számára is váratlanul bólintott.

– Reggel megtalálod a kenyérben az utasításokat. Légy óvatos.

Arp ismét bólint és kimegy.

Tíz év óta először adja át magát az ábrándok – nak úgy, hogy a második és harmadik lelkigyakorlatot elengedi a füle mellett.

 

Arp Zumbi utolsónak áll sorba a reggeliért. A helye immár a sor végén van. Mindazok, akiket felmentettek a munka alól, utolsónak kapják az ételt. Az ételosztó közbűntényes langaléta végignézett Arpon, és kissé szánakozva dobta oda neki a kenyéradagját, amelyet a többitől elkülönítve tartottak.

Arp végez a levessel, óvatosan feltöri a kenyerét. Megvan! A nyelve alá rejti a kis papírcsomót.

Most majd várni kell, amíg a többiek kimennek munkára.

Felhangzik a sorakozóra szólító parancs. Arp utolsónak lép ki az ebédlőből, és a keresztfolyosóhoz érve balra fordul. A többiek egyenesen mennek tovább.

Itt, a kanyaron túl Arp viszonylag biztonságban van. Az ügyeletes a barakkokat takarítja, az őrségváltásnak meg még nincs itt az ideje.

Az utasítás igen lakonikus. Arp háromszor elolvassa, s miután úgy érzi, hogy betéve tudja, ismét összegyűri az írást, és lenyeli.

Most, hogy cselekedni kell, elfogja a rettegés.

Habozik. A gyapotmezőkön várakozó halált vonzóbbnak érzi, mintha kínzások közepette kellene kiszenvednie.

“A méreg!”

Egy csapásra megnyugtatja. Végül is valóban nincs mit vesztenie!

De amikor a beteglapot odanyújtja a tábor bejáratánál álló őrnek, az undorító, ragacsos, nyúlós félelem ismét visszatér.

– Hová ?

– Az orvoshoz.

– Mehetsz.

Arpnak rogyadozik a lába. Lassan vonszolja magát végig a folyosón, ott érzi a hátában a veszélyt. Mindjárt felhangzik a parancs, és utána a géppisztolysorozat. Ilyen esetekben a lábat célozzák meg. A szökésért kínhalál jár. Nem szabad a fegyenceket megfosztani ilyen tanulságos látványtól, ez itt fegyház és nem szanatórium.

Kanyar!

Arp befordul a sarkon, és a falhoz simul. Hallja, amint ver a szíve. Úgy rémlik, hogy rögtön kihányja ezt a remegő csomót, a gyomrában felgyülemlett keserű epével együtt. Testét elönti a hideg veríték. Foga ütemesen vacog. Ilyen dobpergés mellett kísérik az elkapott szökevényeket.

Örökkévalóságnak tűnő idő telik el, amíg végre elhatározza magát, és továbbmegy.

Valahol itt, egy bemélyedésben kell állniuk a szeméttartályoknak. Arp gondolatban elismétli az utasítást. Újra kételyek gyötrik. Hátha beugratás az egész? Bemászik a tartályba, és hopp! – ott elkapják! S méreg sincs nála. Ostoba! Nem kellett volna beleegyeznie, amíg nincs a kezében a méreg. Fajankó! Arp legszívesebben falba verné a fejét. Így bedőlni az első jöttment provokátornak!

De itt állnak a tartályok. A bal oldalinál valaki ott hagyta egy festőállvány bakját. Ahogy az utasításban állt. Arp tétován megállt. Okosabban tenné, ha visszamenne.

Ekkor váratlanul hangokat és kutyaugatást hall. Az őrjárat! Gondolkodásra nem marad idő! Hihetetlen fürgeséggel máris a bakon terem, és onnan beugrik a tartályba.

A hangok közelednek. Hallja a pórázát rángató kutya morgását és a szöges csizmák kopogását.

– Csitt!

– A tartályban tán van valaki.

– Patkány, az van itt dögivel.

– Nem, a patkányokra másképpen ugat.

– Ostobaság! Gyerünk! Csitítsd már el!

– Nyugodj már!

A léptek eltávolodnak.

Arp most már körülnézhet a rejtekhelyén. A tartály csak negyedig telt meg. Szinte lehetetlen kimászni belőle. Felső pereme két testmagasságnyira van. Arp végigtapogatja a tartály falát, és megtalálja az instrukcióban említett két kisebb nyílást. Ezek a tartály falába préselt munkatábor feliraton vannak.

Ha a tartály fedelét lezárják, Arp ezen a nyíláson keresztül lélegezhet.

Ha a tartály fedelét lezárják! Arp így is csapdában érzi magát. Ki tudja, mivel végződik ez az egész kaland. Mi lehet az a Felszabadítási Bizottság? A táborban sohasem hallott róla. Talán azok a fiúk lennének, akik annak idején segítették megszökni a katonaságtól? Kár, hogy nem hallgatott rájuk, és elment meglátogatni az anyját. Ott kapták el. Ha akkor nem olyan ostoba, egészen másképp alakult volna minden.

Ismét hangok meg kerékcsikorgás. Arp az egyik nyíláshoz tapasztja szemét, és megnyugszik. Két fegyenc egy nagy vödörben szemetet hoz. Bizonyára a szektor ügyeletesei. Ráérősen cammognak. Letelepszenek a talicskára, és felváltva elszívnak egy csikket, amit az őr dobott el. Arp látja a vékony füstcsíkot, és szájában összefut a nyál. Egyesek milyen szerencsések.

A csikket tövig szívják. A vödör lassan felemelkedik az Arp feje felett levő csigáról lelógó kötélen. Arp fejét eltakarja kezével. A vödör tartalma rázúdul.

Csak a fegyencek távozása után döbben rá, milyen bűz terjeng a rejtekhelyén.

A lélegzésre szolgáló nyílások egy kissé Arp feje fölött vannak, s kénytelen a szemét egy részét a lába alá kotorni.

Most kell résen lenni. A szeméthordás tíz órakor véget ér, s a teli tartályokat ezután szállítják el.

 

Ki tudja, honnan került a mésszel összekent, széles, gyalulatlan deszka a tartályba. Az egyik vége a tartály fenekére támaszkodott, a másik meg egy kissé Arp feje felett a tartály falához dőlt. A deszka, akárcsak a bak, mutatja, hogy valaki gondoskodik a szökevényről. Arp ezt különösen akkor érzi, amikor egy hegyes fémrúd szurkálva tapogatja végig a tartályban levő szemetet, és beleütközik a deszkába. Ha ez a deszka nem lenne… Úgy rémlik, az ellenőrzésnek sosem lesz vége.

– Na, mi van ott? – kérdezi egy rekedtes öreg hang.

– Semmi, egy deszka.

– Gyerünk!

Ajtó csikorgása, és a tartály lassan himbálódzva felemelkedik. Olykor-olykor nekiütődik az aknának. A tartály falához lapuló Arp minden ütést megérez. A feje és a deszka között egy kis hézag van. Ott nincs szemét. Amikor a tartály erősebben kileng, fejét elhúzza a nyílástól.

Stop! Az utolsó, a legerősebb ütődés, és nagy zajjal felnyílik a tartály fedele. A vasrúd ismét végigtapogatja a tartály belsejét. Az életmentő deszka ismét megóvja az alatta megbúvó, félelemtől remegő embert.

A nyílások most egy betonkorlát felé fordulnak. Az egész világ szürke, érdes felületre korlátozódik Arp szeme előtt.

Ez a világ viszont tele van régen nem hallott zajokkal. Arp füle autógumik csikorgását, járókelők hangját, sőt verebek csiripelését különbözteti meg.

A tartály fedelét érő egyenletes, makacs kopogás miatt egészen összezsugorodik. A kopogás egyre szaporább, egyre makacsabb, egyre türelmetlenebb. Hirtelen rájön, hogy az eső esik. Csak ekkor érti meg, hogy milyen közeli a szabadság, és mennyire vágyott rá.

Ez az egész éjszaka lázálomra hasonlított. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tartályból kiürítették, hol önkívületi állapotba esik, hol arra tér magához, hogy patkányok szaladgálnak rajta. A szemétrakásban nyüzsögnek a patkányok. Valahol a közelben, az országúton autók robognak. A homályból olykor– olykor egy fényszóró villanó fénye hatol az Arpot rejtő szeméthalmaz mögé. A patkányok cincogva ugrándoznak a sötétben, arcába marnak éles körmükkel, harapnak, ha elhessegeti őket, s visszatérnek, amint a szeméthalmaz ismét sötétbe borul.

Arp arra gondol, hogy már bizonyára felfedezték a szökését. Mi lehet most a táborban?! Felvillan benne a gondolat, hogy a kutyák kiszimatolhatták a tartályhoz vezető nyomát, és akkor…

Két vakító fénycsóva éri, mint valami csapás. Arp felugrik. A fényszórók kihunytak. Helyettük kigyullad a gépkocsi kabinjának kis tetőlámpája. Közönséges katonai lőszerszállító kocsi. A volán mellett ülő férfi int Arpnak, hogy menjen oda hozzá.

Arp megkönnyebbülten felsóhajt. Ez lesz az utasításban jelzett gépkocsi.

Odamegy a kocsihoz. Az ajtó kinyílik, Arp belekapaszkodik a feléje nyúló kézbe, és ismét sötétség veszi körül.

A kocsi belsejében szűkösen vannak. Arp a padlón ül, és hallja, amint a többiek lélegeznek, háta, oldala emberi testekhez ér. A teherkocsi a rugókon lágyan himbálódzva, csendesen száguld tova az éjszakában…

Arp az arcába világító kézilámpa fényére ébred. Valami történt! A mozgás immár megszokott érzése eltűnt.

– Egy kis testmozgás! – mondja a lámpás ember. – Öt percre kiszállhattok.

Arpnak nem akaródzik kiszállni a kocsiból, de mögötte sokan tolják kifelé, kénytelen kiugrani a földre.

Valamennyien ott tolongnak a vezető fülkéje körül, senki se mer eltávolodni a kocsitól.

– Ide figyeljetek, gyerekek! – kezdi a megmentőjük, s kézilámpása végigpásztázza a fegyencruhás alakokat. – Eddig minden a legjobban megy, de amíg a rendeltetési helyetekre eljuttatunk benneteket, sok váratlan esemény történhet. Azt hiszem, tudjátok, mi jár a szökésért.

Néma csend.

– Tudjátok. A Bizottság ezért mindenkinek ad mérget. Fejenként egy tablettát. Egy pillanat alatt hat. De csak a legvégső esetben vegyétek be. Megértettétek?

Arp is megkapja a maga ezüstpapírba csomagolt adagját, és utána visszamászik a kocsiba. A markában szorongatott tablettától úgy érzi, hatalom birtokába jutott. A börtönőrök immár elvesztették felette a hatalmukat. Ezzel a gondolattal alszik el…

Riadó! Ez mindenen érezhető: a mozdulatlan gépkocsin, a szökevények sápadt arcán, amelyet a réseken beszűrődő gyér fény világít csak meg, s az útról behallatszó hangos szóváltásról.

Arp megmozdul, hogy felkeljen, de egy tucatnyi kéz int, hogy ne mozogjon.

– A katonai szállítmányokat nem ellenőrzik – hangzik a gépkocsivezető hangja.

– Én meg azt mondom, parancs van rá. Ma éjjel…

A tehergépkocsi egy lendülettel megugrik, és mögötte felhangzik egy géppisztolysorozat. A kocsi tetejéről repkednek a szilánkok.

Amikor Arp végül felemeli fejét, észreveszi, hogy keze egy kis tenyeret szorongat. A leborotvált homlok alól selymes szempillákkal övezett fekete szem mered rá. A fegyencruha sem rejtheti el a női termet gömbölyded vonalait. A bal ruhaujjon zöld csillag. Alacsonyrendű faj.

Arp ösztönösen visszahúzza kezét, és a nadrágjába törli. Medena törvényei szigorúan tiltják az alacsonyabb fajok képviselőivel való érintkezést. Nem véletlen, hogy aki zöld csillagot visel, az a táborban születik, és ott is hal meg.

– Ugye nem fognak el minket? Ugye nem?!

A reszkető hang olyan esdeklően cseng, hogy Arp, megfeledkezve a törvényről, odabólint.

– Hogy hívnak?

– Arp.

– Engem Zsettának.

Arp mellére horgasztja fejét, s úgy tesz, mintha aludna. Hiszen senki sem tudja, hogyan tekintik az ilyen közeledést ott, ahová őket viszik.

A gépkocsi most letért az útról, és a sebességet nem csökkentve, göröngyökön zötyögve folytatja útját. Arp megéhezett. Az éhségtől meg a rázástól kavarog a gyomra. Igyekszik visszafojtani köhögését, nehogy a környezetét zavarja, de ettől az inger még elviselhetetlenebbé válik. Törzse kétrét hajlik, torkából felszakad a köhögés, vért köp.

Ez a roham úgy kimeríti, hogy annyi ereje sem marad, hogy a ruhaujján zöld csillagot viselő segítő kezet eltolja verejtékező homlokától.

 

Az éjszaka forró levegőjét egzotikus virágok illata és tücsökciripelés tölti meg.

A fegyencruhát levetették. A sarkát verdeső fehér gyolcsing kellemesen hűsíti fürdőben kigőzölt testét. Arp gondosan kikaparja tányérjából a maradék kását.

Az étkezde végében, öreg hordókból meg deszkákból összetákolt emelvénynél hárman állnak. A magas, napbarnította, őszülő, parasztos férfi látszik a főnöknek. A második – kedves arcú, a medenai hadsereg egyenruháját viselő fiatal fiú, az, aki a gépkocsit vezette. A harmadik – alacsony termetű fiatal nő, dús, bronzszínű haja koszorúban veszi körül fejét. Nagyon is illik rá a fehér köpeny.

Várják, hogy véget érjen a vacsora.

Végre elcsitul a kanálzörgés. A főnök könnyedén az emelvényre szökken.

– Üdv nektek, barátaim!

Vidám zsongás hallatszik feleletként erre a szokatlan üdvözlésre.

– Először is közölni akarom veletek, hogy itt teljes biztonságban vagytok. A mi gyűjtőtelepünk helye teljesen ismeretlen a hatóságok előtt.

A meggyötört, szürke arcokon olyan boldog kifejezés ül, hogy szinte megszépülnek tőle.

– Itt, a gyűjtőtelepen maradtok öt-tíz napot. Ezt teljes pontossággal az orvosunk határozza meg, mivel fáradságos, több napos gyalogút előtt álltok. Természetesen nem a mennyei paradicsomba vezetünk el benneteket. Ott is dolgozni kell. A telepünk minden talpalatnyi földjét kemény munkával kell elhódítani az őserdőtől. De szabadok lesztek, családot alapíthattok, és munkálkodhattok a saját javatokra. Ideiglenes otthont azok készítettek a számotokra, akik előttetek érkeztek oda. Ilyenek már a mi hagyományaink. Most pedig szívesen válaszolok a kérdésekre.

Amíg felteszik a kérdéseket, Arp gyötrődve habozik. Igencsak szeretné tudni, hogy azokon a telepeken feleségül lehet– e venni alacsonyabb fajból való nőt. De amikor végre elhatározza magát, és felemeli kezét, a szántóvető arcú idős férfi éppen lelép az emelvényről.

Utána a nő szól a szökevényekhez. Halk, dallamos hangját Arp alig hallja. Mindnyájukat arra kéri, feküdjenek ágyba, és várják meg ott az orvosi vizsgálatot.

Arp a ráakasztott cédula segítségével megtalálja az ágyát, lefekszik a kikeményített, hűvös lepedőre, és azonnal elalszik.

Félálomban érzi, hogy megfordítják, érzi a hallócső hideg érintéseit a testén, s amikor kinyitja szemét, megpillantja az alacsony, vörös hajú nőt, aki jegyzetfüzetébe ír be valamit.

– Felébredtél? – mosolyog, kivillantva vakítóan fehér fogát.

Arp bólint.

– Roppant kimerült vagy. A tüdőd sincs rendben. Hét napon át csak aludni fogsz. Most mindjárt el is altatunk.

Arp csak ekkor veszi észre a mellette álló készüléket. A nő a fehér kapcsolótáblán lenyom néhány gombot, s Arp agyába furcsa zúgás hatol be.

– Aludni! – hallatszik távolról, egyre távolabbról a dallamos hang, és Arp elalszik.

Napfénnyel és boldogsággal teli csodálatos álmot lát.

Csakis álomban lehetségesek az olyan mámorítóan lassú mozdulatok, oly könnyed elszakadás a saját súlyunktól, a lebegés a légben.

A hatalmas mezőt vakító fehér virágok lepik el. A távolban Arp magas, szivárványtarka tornyot lát. Könnyedén ellöki magát a földtől, és lassan leereszkedik. Ellenállhatatlan erővel vonzza magához a csillogó torony, amely titokzatos boldogságot sugároz.

Arp nincs egyedül. A hozzá hasonlóan hosszú fehér ingbe öltözött emberek a mező minden részéből igyekeznek a titokzatos torony felé. Köztük van Zsetta is, öle telis-tele fehér virággal.

– Mi ez itt? – kérdezi tőle Arp a toronyra mutatva.

– A Szabadság oszlopa. Gyerünk!

Kézen fogják egymást, és immár kettesben libegnek a napfényben fürdő rét felett.

– Várj!

Arp is teliszedi ölét fehér virágokkal, s utána folytatják útjukat.

A torony lábánál a virágokat lerakják.

– No, ki hoz többet?! – kiált fel Zsetta, s a szürke virágszárak közt lebeg. – Érjetek utol!

A példa magával ragadja a többieket is. Rövidesen a torony alját köröskörül teleszórják virággal.

Utána tábortüzet raknak, és nyársra húzott, nagy darab húsokat sütnek a tűzön. A rablóhús ínycsiklandó illata a száraz, izzó rőzse illatával keveredik, és ősi, igen kellemes emlékeket fakaszt.

Miután éhségüket csillapították, végigheverednek a földön, és elgyönyörködnek a sötét égen ragyogó óriási ismeretlen csillagokban.

Mikor a kihunyó tábortűz mellett Arp elszunnyad, egy kis, meleg kéz érinti meg karját.

 

Kihunynak a tábortüzek. Kikapcsolták a toronyra függesztett tarka, színes lámpák füzérét. Lent a földszinten kinyílik egy kapu, és két óriás fémkar bekaparja a gyapotot.

Az üvegkupolával fedett helyiségben a napbarnított arcú öregember az automata mérleg mutatóját nézi.

– Ötször annyi, mint az eddigi csoportoknál – mondja, és kikapcsolja a szállítószalagot. – Attól félek, hogy ilyen eszeveszett ütem mellett egy hétig sem bírják ki.

– Fogadjunk két üvegben – mosolyog vidáman a katonaruhás, jóképű fiú. – Kihúzzák a szokásos húsz napot. A hipnózis nagy dolog! Szinte meghaltam a nevetéstől, amikor láttam, hogy falták azt a sült marharépát! Hipnózisban akármit tehetünk velük. Nem igaz, doktor?

Az alacsony doktornő, sűrű, bronzvörös hajfonattal a fején, nem siet a válasszal. Az ablakhoz lép, bekapcsolja a fényszórót, és figyelmesen nézi a koponyára emlékeztető arcokra feszülő bőrt.

– Kissé túlbecsüli az elektrohipnózis lehetőségeit – mondja, s mosolyára kivillannak hegyes vámpírfogai. – A mágneses mező erős kisugárzása táplálhatja a munka ütemét, és bizonyos együttes cselekvést határozhat meg. A legfőbb azonban az előzetes pszichikai beállítás. A szökés imitálása, az állítólagos veszélyek: mindez megteremtette bennük a drágaáron kivívott szabadság érzését. Nehéz előre megsejteni, mily hatalmas tartalékokat képesek mozgósítani az emberi szervezetben a magas fokú érzelmi hullámzások.