A HISZTERÉZISHUROK

 

Az Idők Őrzője szikár, kopasz és dölyfös volt. Arcán mindig az álmából felriasztott ember kifejezése ült.

Most éppen látható rosszallással nézegette az asztallal szemben álló karosszékben ülő vendégét, egy harminc év körüli férfit. Az ismeretlen szeme rendkívül kék volt, és feltűnően ragyogott a kék üvegből készült erős kontaktlencse miatt. Ez ingerelte az Őrzőt, nem szeretett semmi rendkívülit.

A látogató hátrapillantott, amint az ajtó nyílt. Közben az asztali lámpa fénye kék villanással verődött vissza a kontaktlencse felületén.

Az Őrző, anélkül, hogy fejét megfordította volna, odaszólt:

– Hozza be nekem… izé… kérvényét…

– Kurocskinét – segítette ki a látogató –, Kurocskin Leontyin Kondratyevicsét.

– Kurocskinét – bólintott az Őrző – persze, Kurocskin. Igen, pontosan ezt akartam mondani.

– Azonnal hozom. – A titkárnő halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Kurocskin egy csomag cigarettát meg öngyújtót vett elő a kabátja zsebéből.

– Megengedi ?

Az Őrző némán a hamutartóra mutatott.

– Megkínálhatom?

– Nem dohányzom.

– Sosem dohányzott? – kérdezte Kurocskin, csak hogy megtörje a csendet.

– Nem, ostoba szokás!

– Hm… – A látogató tüdőre szívta a füstöt. Az Őrző tüntetően egy aktába temetkezett.

“Barátságtalan fickó! – gondolta Kurocskin. – Begyepesedett vaskalapos. Lehetne egy kissé barátságosabb is az ügyfelekkel.”

Néhány percig tüntetően magába mélyedt. Eregette a füstkarikákat.

– Tessék! – A titkárnő egy L. K. Kurocskin feliratú, kék fedelű dossziét tett az Őrző asztalára. – Egyébre nincs szüksége?

– Nincs – felelte az Őrző fejét fel sem emelve. – Van még valaki a várószobában?

– Az az öregasszony, aki a múlt héten is itt járt. A kérvénye itt van önnél.

– Kirándulás a huszadik századba?

– Igen.

Az Őrző elfintorodott, mintha hirtelen rájött volna a fogfájás.

– Mondja meg neki, hogy most nem tehetünk semmit. Jöjjön el egy hónap múlva…

– De azt mondja… – kezdte habozva a titkárnő.

– Eleve tudom, mit mond – vágott szavába ingerülten az Őrző. – Magyarázza meg neki, hogy a halott hozzátartozókkal az Igazgatóság csak szabad kapacitás esetén engedélyezi a találkozást. Ezenkívül időm sincs. Lám, itt van ez – az előtte fekvő dossziéra csapott –, ez sokkal fontosabb ügy. Elmehet.

A titkárnő kíváncsi pillantást vetett Kurocskinra, és kiment. Az Őrző kinyitotta a dossziét.

– Tehát – kezdte, miután néhány oldalt átfutott – ön arra kér engedélyt, hogy eljusson a… izé… az első századba?

– Pontosan!

– S miért éppen az első századba?

– Itt már megírtam.

Az Őrző összeráncolta a homlokát.

– Megírta, az rendben van, csakhogy az utasítás előírja a személyes beszélgetést is. Most tehát… – és sokatmondóan Kurocskinra nézett – most tehát szépen ellenőrizzük, megfelelően írt– e be mindent.

Kurocskin úgy érezte, hibát követett el. Nem lett volna szabad maga ellen hangolnia az Őrzőt. Meg kell nyernie az elképzeléseinek.

– Tudja, kérem – kezdte, s iparkodott minél szívélyesebb hangot megütni –, én az ókereszténység történetével foglalkozom.

– Mivel?

– A kereszténységgel. A Földön egykor igen elterjedt vallás volt. Bizonyára ön is emlékszik: az inkvizíció, Giordano Bruno, Galilei.

– Aha – bökte ki az Őrző –, hogyne, hogyne! Így hát ezek mind az első században éltek?

– Nem egészen – válaszolt meghökkenve Kurocskin. – Az első században ennek a tanításnak csupán az alapjait rakták le.

– Giordano Brunóénak?

– Nem, a kereszténységnek.

Az Őrző egy darabig némán üldögélt, s ujjaival az asztal szélén dobolt. Szemlátomást habozott.

– S név szerint kivel akar találkozni? – törte meg végre a csendet.

Kurocskin összerezzent.

Csak most, amikor az ügy a legfőbb állomáshoz ért, csak most döbbent rá, milyen merész vállalkozásba kezdett.

– Név szerint tulajdonképpen senkivel.

– Hogyan?! – meresztette ki szemét az Őrző. – Hát akkor mi az ördögöt akar?…

– Nem egész pontosan értett meg! – Kurocskin felpattant, és az asztalhoz lépett. – Arról van szó… az a célom… hogy határozott bizonyítékokat szerzek… nos, egyszóval meggyőző anyagot gyűjtök Jézus Krisztus létezésének megcáfolására.

– Kinek a létezésére?

– Jézus Krisztuséra. Kitalált személy, a keresztény tanok megalapítójának tekintik.

– Bocsásson meg. – Az Őrző összevonta szemöldökét, s ettől homloka csupa ránc lett. – Ezt hogyan értsem? Ha az, akiről beszél, sohasem létezett, hogyan gyűjthet erről bizonyítékokat?

– Miért ne lehetne?

– Hát azért, mert nem létezett. Látja, mi ketten itt ülünk ebben a szobában. Ez tény, amelyet bizonyítani lehet. De ha nem lennénk, akkor bizonyítanivaló se lenne.

– De hát mégis… – próbálkozott Kurocskin.

– De hát mégis, maga felkeresett engem – folytatta az Őrző. – S a szabályzat előírása szerint elbeszélgetünk, töltjük a drága időt. Ez is tény. S ha ön nem létezne, akkor nem jött volna el. Mondhatnám– e én ebben az esetben, hogy ön nem létezik? Én önt nem ismerném, s meglehet, hogy ugyanekkor ön egy másik szobában ülne, nos?

– De bocsásson meg! – kiáltott fel Kurocskin. – Így nem lehet okoskodni, ez amolyan szofisztika! Tegyük fel inkább másként a kérdést.

– Másként? Hogyan?– mosolyodott el az Őrző. – Másként nem is lehet feltenni.

– Figyeljen csak! – Kurocskin megint elővett egy cigarettát, s most már engedély nélkül rágyújtott. – Tehát én idejöttem önhöz, és itt találtam a szobájában. Így van?

– Igen – bólintott az Őrző.

– De lehetett volna másképpen is, ha önt nem találom a helyén.

– Igen, ha nem fogadási időben jött volna – ismerte el az Őrző. – Ebben a vonatkozásban nálunk szigorú rend van.

– Nos, ha ön létezik, a titkárnője egyszerűen kijelentette volna, hogy éppen házon kívül van.

– De…

– De ha ön egyáltalán nem létezne, akkor a titkárnő az égvilágon semmit sem tudhatna önről.

– Látja, máris összezavarodott – mondta csípősen az Őrző. – Ha én nem léteznék, akkor semmilyen titkárnő se lenne. Minek a titkárnő, ha nincsen Őrző?

Kurocskin megtörölte verejtékező homlokát a zsebkendőjével.

– Nem ez a lényeg – bökte ki fáradtan Kurocskin –, akkor lenne egy másik Őrző.

– Aha! – Az Őrző kis szeme diadalmasan felcsillant. – Lám, ön is beismerte! Most már hogyan bizonyítja be, hogy az Idők Őrzője nem létezik?

– Értse meg – kérlelte Kurocskin –, értse meg végre, hogy itt egészen másról van szó. Itt nem egy tisztségről, hanem egy meghatározott személyről van szó. Létezik egy evangéliumi legenda, létezik egy többé– kevésbé pontos időmegjelölés, amely ebben a legendában leírt eseményekre vonatkozik.

– Nos, s mi kell még önnek?

– Ellenőriznem kell, hogy mi az igazság a legendákban. Beszélgetnem kell azokkal, akik abban az időben éltek. Fontos, hogy pontosan eljuthassak azokba az időkbe. Hiszen Josephus Flavius is…

– Hány nap? – vágott szavába az Őrző.

– Bocsásson meg, nem egészen értem…

– Hány napot kér?

Kurocskin megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Gondolom, tíz nap elég – mondta alázatosan. – Sok helyen kell megfordulnom, noha Palesztina méretei…

– Kap öt napot.

Az Őrző kinyitotta a dossziét, lendületes mozdulattal beleírt valamit, majd az asztali mikrofonhoz hajolt.

– Vezesse át a fő időmérőhöz oktatásra!

– Köszönöm – rebegte örömteljesen Kurocskin. – Nagyon köszönöm!

– Aztán csak semmiféle stikli – mondta oktatólag az Őrző, mikor átnyújtotta a dossziét Kurocskinnak. – Az ördög tudja, mi mindent megengednek néha ott maguknak, aztán minket vonnak felelősségre. Általában legyen tartózkodó.

– Mitől tartózkodjam?

– Azt már önnek kell tudnia. Nemrégiben az egyik semmirekellő a tizenkilencedik században újra a világra hozta az ükapját; ha tudná, milyen botrány keletkezett!

Kurocskin kezét szívéhez szorította, ezzel is jelezni akarta, hogy a legszigorúbban kész a szabályok betartására. Megindult az ajtó felé.

– Miért nem azzal kezdte, hogy ez a Flavius elvtárs irányította hozzám? – kiáltott utána az Őrző.

 

Az Idők Őrzőjével ellentétben a fő időmérőt a teremtő olyan sűrű hajzattal áldotta meg, hogy el sem fért ott, ahol kellene, kisarjadt a fülén, sőt még az orra hegyére is jutott. A lehető legnyájasabb ember volt, csak úgy sugárzott belőle a jóindulat meg a vidámság.

– Roppant örvendek, roppant örvendek! – kezdte, s nyújtotta kezét Kurocskinnak. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Visszarion Nyikogyimovics Plevako.

Kurocskin is bemutatkozott.

– Utazásra szánta rá magát? – kérdezte Plevako, s hellyel kínálta Kurocskint.

Kurocskin leült a díványra, és átnyújtotta a dossziét Plevakónak.

– Semmi az egész! – mondta a fő időmérő, s a dossziét hanyagul az asztalra dobta. – A formalitások várhatnak! Hová óhajt utazni?

– Az első századba.

– Az első századba? – Plevako szeme ábrándozóan tágra nyílt. – Ah! Az első század! A római kultúra fénykora, kurtizánok, gladiátorviadalok! Kitűnő ízlése van!

– Félek, hogy ön nem egészen pontosan értett meg engem – jegyezte meg óvatosan Kurocskin. – Nem Rómát óhajtom felkeresni, történelmi kutatásokat szándékozom végezni Júdeában.

– Hogyan? – pattant fel a székről Plevako. – Elutazik az első századba, és el akarja kerülni Rómát? Különös!… Bár – tette hozzá, s töprengve harapdálta ajkát – meglehet, magának van igaza. Az embernek nem érdemes felhergelni magát. Azzal a nyomorúságos pár sestertiusszal, amit itt adnak önnek, nem nagyon ugrálhat. Egyébként -s hangját suttogóra fogta –, ha lehet, vigyen egynéhány üveg gabonapálinkát magával. Ez minden században roppant kapós. Csak… – Plevako ajkához szorította az ujját. – Remélem, megértette?

– Hogyne – mondta Kurocskin. – Mégis, szeretném tudni, számíthatok– e bizonyos összegre rendkívül fontos történelmi anyagok beszerzésére.

– Például?

– Például ókori kéziratokra.

– Semmiképpen! Semmiképpen! Éppen ez az, amitől óvnom kell!

Kurocskin arca olyan kiábrándulást fejezett ki, hogy Plevako úgy érezte, tartozik neki egy bátorító mosollyal.

– Bizonyára először indul ilyen utazásra? Kurocskin bólintott.

– Így érthető – jelentette ki Plevako. A hiszterézishurokról sem hallott?

– Nem, sose hallottam.

– Hm… Akkor, úgy látszik, ezzel kell kezdenem. – Plevako egy jegyzetfüzetet vett elő az asztalról, felütött egy tiszta lapot, s két vastag pontot rajzolt rá. – Ez itt – mondta, s ceruzájával az egyik pontra bökött – a világ jelenlegi állapota. Érti?

– Értem – füllentette Kurocskin. Nem óhajtotta eleve elkeseríteni ezt a rokonszenves embert.

– Kitűnő! A második pont annak a korszaknak az állapotát jelzi, amelyet felkeres. Világos?

Kurocskin egy fejbólintással jelezte, hogy ezt is megértette.

– Akkor feltehetően – s Plevako ceruzájával egy egyenes vonallal összekötötte a két pontot –, akkor feltehetően az időközben lejátszódott valamennyi esemény ezen az egyenesen történik. Képletesen kifejezve ez az az út, amelyen odaindul és amelyen visszajön. Most nézzen ide: tegyük fel, hogy valamilyen kéziratot vásárolt, bármilyen jelentéktelent, és elhozza magával. Ugye ezt tenné?

– Igen – mondta Kurocskin érdeklődéssel –, és aztán?

– Aztán kiderülhet, hogy ezt a kéziratot mondjuk már száz évvel ezelőtt a régészek felfedezték. – Plevako egy keresztet rajzolt az egyenesre. -Közöltek róla tudományos értekezéseket, s most valamelyik múzeumban őrzik és a többi. S egyszerre csak hopp! Ön visszatér az ókorba, és elhozza magával. Tudja, mi történik?

– Várjon egy pillanatig! – mondta Kurocskin. – Hadd gondolkodjam.

– Ezen nincs mit gondolkodni. A kézirat felfedezésével járó események teljesen összegabalyodnak, és a világ mai állapota megváltozik. Ha csak ennyire is – s Plevako még egy pontot rajzolt az első mellé. – Ennek mi a neve?

– Várjon csak! – Kurocskin láthatóan elcsüggedt. Mind ez ideig ilyesmiről sohasem kellett gondolkodnia.

– Ezt nevezik hiszterézishuroknak – folytatta Plevako, s az egyenesen lévő kereszttől egy vonalat húzott az újabb pontig. – Íme, ezen a hurkon belül bizonytalanság lép fel, amiből mindenféle kellemetlenségek származhatnak. Nos, meggyőztem?

– Meg – mondta elhaló hangon Kurocskin. – És akkor most mit tegyek? Hiszen feltétlenül bizonyítékokat kell szereznem, s ott, ahogy ön mondja, egy lépéssel sem térhetek el.

– Eltérhet – mondta Plevako. – Megteheti, csupán igen óvatosan kell cselekednie. Éppen ezért mi kategorikusan megtiltjuk, hogy fegyvert vigyenek magukkal, és az utasoknak korlátozott összegű valutát bocsátunk a rendelkezésére, nehogy mindenféle fura dolgokra csábuljanak. Az egyik esetleg rabszolgákat venne, és azonnal felszabadítaná őket, a másik agyonlőné Dzsingisz kánt élete teljében, a harmadik meg éppen valamilyen kéziratot szerezne és a többi. Egyetért velem?

Kurocskin bólintott, de ettől nem lett okosabb. Mennyire lelkesedett az expedícióért, s most valahogy fonákjára fordult az egész. Se fegyver, se pénz, abban a minden civilizációtól távoli korban…

Plevako láthatóan kitalálta a gondolatait. Felállt az asztal mellől, és leült Kurocskin mellé a díványra.

– Na, ne lógassa az orrát – mondta, s Kurocskin térdére tette a kezét. -Semmiféle veszély sem fenyegeti. A személyes biztonságát mi garantáljuk.

– Hogyan garantálhatják ezt önök?

– Nagyon egyszerűen. Bármi történjék is ott önnel, élve és sértetlenül tér vissza, ezt biztosítja az okozati törvény. A hiszterézishurok nem léphet túl egy bizonyos méretet, különben az egész világ felfordulna. Ha ön most, ebben az adott időben létezik, azt jelenti, hogy létezése független mindattól, ami a múltban kialakult. Világos?

– Nem egészen. S ha ott megölnek?

– Még akkor is, hacsak nem bukkan fel valamilyen rendkívüli körülmény. Tavaly a következő történt: egy tolakodó öregember, azt hiszem, paleontológus, azt – követelte, engedjük elutazni a jura korszakba. Hogy hová nem fordult ezért! Nos, megkapta az engedélyt, s másnap már felfalták a… hogy is hívják ezeket a … nos?… -Plevako széttárta a tenyerét, a szájához tette, ezzel jelképezve egy mindent elnyelő vadállati pofát.

– Csak nem a dinoszauruszok? – kérdezte reszkető hangon Kurocskin.

– Igen, igen, pontosan a dinoszauruszok.

– No és?

– Semmiség. Az ilyen esetekben a vezérlőberendezés visszapergeti az eseményeket, s az néhány perccel a bajos eset előtt kiragadja az utast. Ekkor azonban a berendezés a dinoszaurusszal együtt ragadta ki, annak gyomrában.

– Szörnyű! – kiáltott fel Kurocskin. – S hogyan végződött a dolog?

– A dinoszaurusz túlságosan nagyméretű ahhoz, hogy beleférjen a kronotranszportőr-kabinba. A tévedést az automatikus korrigálószerkezet hozta helyre, mégpedig úgy, hogy az állatot ismét visszadobta a múltba, az öregembert kiemelte belőle, de milyen áron! A berendezés depolarizátorának valamennyi tekercsét ki kellett cserélni. Nem bírta a túlterhelést.

– Rosszabbul is végződhetett volna! – Kurocskin megrendült.

– Természetesen – hagyta rá Plevako. – A fő transzformátor is eléghetett volna, a terhelőképesség tartaléka nem túlzottan nagy kapacitású…

Egy ideig hallgattak ; az instruktor meg az utazójelölt ennek az eseménynek a lehetséges következményein töprengtek.

– Nos – szólalt meg Plevako –, most nagy vonalakban már ismeri a dolog technikáját. Nem is olyan bonyolult. Igaz?

– Igen – hagyta rá bizonytalanul Kurocskin, és igyekezett elképzelni: majd szükség esetén hogyan rángatják ki az oroszlán torkából. – S mi módon kerülök vissza?

– Ez már a maga gondja lesz. A határidő lejártakor minden automatikusan történik, hacsak nem követ el valamilyen ostobaságot, amely végzetesen kitágítaná a hiszterézishurkot. Ez esetben azonnal megszakítanák az ön múltbani tartózkodását. Most jut eszembe, hány napra kapott engedélyt?

– Csak öt napra – mondta lesújtva Kurocskin. – Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan teljesítsem ennyi idő alatt a programom.

– Mennyit kért?

– Tíz napot.

– Micsoda naiv ember! – mosolyodott el Plevako. – Egy hónapot kellett volna kérnie, s kapott volna tíz napot. Nálunk mindig ez történik. Jól van, most már késő, hogy bármit is tehessünk. Álljon fel a mérlegre.

Kurocskin a mérlegre lépett. A számítógép mutatója 75 kilónál állt meg.

– Ez meglenne! – Plevako két számot nyomott le a tabulátoron. -Dátum?

– Hogyan?

– Mikor akar indulni?

– Időszámításunk harmincadik évében.

– Harmincadik év, harmincadik év – motyogta Plevako a klaviatúrán pötyögtetve. – Kérem a koordinátákat.

– A koordinátákat? – Kurocskin egy térképet vett elő a zsebéből. -Úgy hiszem, valahol a harminckét fok ötven perc északi szélesség és… – ujja bizonytalanul tapogatózott a térképen – és harmincöt fok negyven perc keleti hosszúság. Igen, így van!

– Milyen hosszúság? – kérdezte újra Plevako.

– Keleti.

– A greenwichi vagy a pulkovói délkör szerint?

– Greenwich szerint.

– Nagyszerű! A koordinátákat plusz– mínusz három perc pontossággal garantáljuk. Ha valami közbejönne, hát gyalogol majd egy darabot. Megértette?

– Meg.

Plevako lenyomott egy piros billentyűt a gép bal oldalán, és elkapott egy valahonnan kiröppenő, érthetetlen jelekkel zsúfolt kartonból készült zsetont. – Most menjen fel a tizenkettedik emeletre, ötödik osztály, Kazanovak elvtárshoz. Ott majd kiválogatják a felszerelését. Utána lemegy az első emeletre, a Kronotranszportőr csoporthoz. A zsetont ott adja le. Van még kérdése?

– Nincs.

– Nos, akkor mehet!

 

Kurocskin sokáig bolyongott a tekervényes folyosókon, amíg végre megpillantott egy ajtót, ezzel a felírással:

 

ÖTÖDIK OSZTÁLY

KOROK ÉS SZOKÁSOK

 

– Kazanovak elvtárs? – fordult egy férfihoz, aki bús ábrázattal turkált valamilyen rongyok között.

A férfi némán bólintott.

– Engem ide irányítottak… – kezdte Kurocskin.

– Különös! – szólalt meg Kazanovak. – Sehogy sem vagyok képes megérteni, miért dolgozhat ütemtervszerűen minden egyes osztály, s csakis a Korok és Szokások osztályát özönlik el az ügyfelek, mintha a bőség szarujából zúdítanák őket. És egy teremtett lélek se veszi figyelembe, hogy Kazanovaknak is csak egyetlen feje van, és nem kettő!

Kurocskint kissé meghökkentette a bőségszaru rendeltetésének számára szokatlan felfogása, és hirtelenében nem talált választ. Eközben Kazanovak a pult mögötti sarokban ülő tizenhét év körüli lányhoz fordult.

– Mása! Hogyan lenne ez egy őskori polinéziai ágyékkötője! Ez egy huszadik századbeli nagyméretű férfi úszónadrág. Ideje lenne már kiismernie magát ezekben a dolgokban!

– Kiismerem én magam, jobban, mint maga! – csattant fel a lány válasza.

– Hát ehhez mit szól? – fordult Kazanovak egyenesen Kurocskinhoz. – Ez a mai fiatalság!

Kurocskin megértő arcot vágott.

– Próbálja meg ismét lekopogni az időt – folytatta Kazanovak. -Tizenhárom m törve négyszázharminc.

– Nincs tíz kezem! – vetette oda Mása. – Előbb előkerítem magának a lándzsát, majd aztán nézek az ágyékkötő után.

Úgy látszott, mintha a Korok és Szokások osztályának ügyeit csakis mesebeli tízkezű meg kétfejű lények végezhetnék el.

De alig telt el három perc, s Kazanovak máris megkapta a lándzsát meg az ágyékkötőt, s ismét Kurocskinhoz fordult.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Felszerelést kell összeállítania számomra.

– Pontosan hová?

– Júdeába, első század.

Kazanovak szemében egy röpke pillanatra felcsillant a megértés szikrája. Maga elé húzta az asztalon fekvő vastag könyvet, s ujját megnyálazva lapozgatni kezdte.

– Megvan!

Kurocskin odalépett az asztalhoz, és Kazanovak válla mögül egy kifakult rajzra pillantott, amely hosszú köntösbe öltözött férfit ábrázolt, kerek barettel a fején és régimódi, cifra kamásnival a lábán.

– Nos, hogyan tetszik? – kérdezte elégedetten Kazanovak.

– Félek, ez nem egészen az – válaszolt óvatosan Kurocskin. – Úgy rémlik, hogy ez… egy kissé későbbi korból való.

– Aha! – Kazanovak ismét megnyálazta az ujját. – Tudom már, mi kell magának. Ebben gyönyörködjék!

Ez alkalommal egy buharai zsidó öltözékét tárta Kurocskin elé, aki ezt a változatot is elutasította.

– Nem értem! – Kazanovak hangjából sértődöttség csengett. – Végül is milyen öltözékre gondol?

– Valamilyen… – Kurocskin elgondolkodott. – Valamilyen, hogy úgy mondjam, bibliai stílust. Nos, mondjuk fehér gyolcsinget…

– Gyolcs nincs – jelentette ki szárazon Kazanovak. – Csak műanyaggal szolgálhatok.

– Sebaj, legyen műanyag – egyezett bele csüggedten Kurocskin.

– S mit még?

– Aztán khitónt, ha lehet, szintén fehéret.

– Mi az a khitón? – érdeklődött Mása.

– A khitón az… Hogy is magyarázzam meg magának? Hasonlít a köpenyre, csak tágasabb.

A katalógusokban folytatott hosszú keresgélés után találtak egy fehér öltözetet csuklyával, utóbbi az arcot is elfedte, csupán két nyílást hagyott a szem számára.

– Megfelel?

– Talán jó lesz – hagyta rá határozatlanul Kurocskin.

– Mása, keresd elő!

Mása megnyomta a megfelelő számot, és a szállítószalag valahonnan lehozott egy rendesen összekötözött csomagot.

– Próbálja fel! – mondta Kazanovak, s már vágta is a madzagot.

A kontaktlencsés szemek oly szokatlanul villantak elő a csuklya nyílásából, hogy Mása felkacagott.

– Jaj, nem bírom! De mulatságos!

– Nincs ezen semmi nevetnivaló! – utasította rendre Kazanovak. – Igen praktikus öltözet az ottani éghajlathoz. Fölöslegessé teszi a fejfedőt, és megvéd a napsugaraktól. Ha pedig ezt nem óhajtja, a csuklyát egyszerűen a vállára veti. Vadonatúj, első osztályú khitón. A gyári cédulát leveheti róla.

Kurocskin lehajolt, és a szegélyről letépte a következő feliratú cédulát:

“Színházi kellékek gyára. Varázslójelmez. 50. szám. 3– as méret. 100% tiszta nylon.”

– Ez megvan… – Kazanovak tetőtől talpig végigmérte. – Milyen lábbelit?

– Sarut.

A saru kiválasztása nem okozott nagyobb gondot. Mása tanácsára egy aranyozott bőrszíjakkal díszített, durván rovátkált műanyag talpú sarut választottak.

– A zokniját megtartja, vagy válogassunk ki valami mást? – kérdezte Kazanovak.

– Nem kell, a sarut mezítlábra hordják.

– Hosszú vagy rövid alsónadrág vagy fecske? – érdeklődött Mása.

– Nem tudom – mondta határozatlanul Kurocskin. – Talán jobb lenne egy ágyékkötő, nemde?

– Azt is lehet. Tudja, hogyan kell felkötni?

– Akkor legyen inkább fecske úszónadrág – mondta sietve Kurocskin, akit megrémített a gondolat, hogy ez a határozott lány instruálja az ágyékkötésben.

– Ahogy, óhajtja.

– Öltözzön át! – Kazanovak a szoba mélyén levő fülkére mutatott. -A saját holmiját csomagolja össze. Visszatérése után mindent megkap.

Néhány perc múlva Kurocskin a pompás új öltözékben lépett ki a próbafülkéből.

– Nos, milyen? – kérdezte s körbeforgott.

– Mély benyomást kelt! – mondta Mása. – Ha ilyesmi éjnek idején kerülne a szemem elé, becsszóra szülnék egy gyereket ijedtemben.

– No, hát jó – vette át a szót Kazanovak –, most még az elsősegélycsomag van hátra, s aztán bátran nekivághat az utazásnak. -Kotorászni kezdett az asztalfiókban, és egy kis fekete dobozt vett elő. -Tessék!

– Mi van benne? – érdeklődött Kurocskin.

– A szokásos összeállítás. Kombinált antibiotikumokat tartalmazó ampulla, fecskendő, féregirtó kenőcs és egy ampulla sokkot megelőző szérum. Minden eshetőségre. Ezzel végeztünk is!

– Hogyan, végeztünk? Hát a pénz? – kérdezte kedvét szegetten Kurocskin.

– Miféle pénz?

– Jár még egy bizonyos összegű napidíj is, a legszükségesebb kiadások fedezésére.

– Napidíj?

Kazanovak megvakarta a tarkóját, és elmélyülten tanulmányozott néhány könyvet. Sokáig számolgatott egy papírlapon, aztán benyúlt az asztalfiókba, egy darabig kotorászott, megtörten felsóhajtott, és ismét számoszlopokkal rótta tele a papírlapot. Végül egy uzsorás mozdulatával egy marék ércpénzt dobott az asztalra.

– Itt van, tessék! Négy napra húsz dénár.

– Miért csak négy napra?

– Mert az indulás meg a visszatérés napja egynek számít – világosította fel Kazanovak.

Kurocskinnak fogalma sem volt, mire elég ez az összeg.

– Bocsásson meg – tette fel félénken a kérdést –, húsz dénár, ez sok vagy kevés? Vagyis azt szeretném kérdezni… mert hisz fogalmam sincs…

– Hát Salamon király kopjáját persze nem veheti meg ezen a pénzen, de élelemre elég – felelte Kazanovak, s ezzel párját ritkító ismereteket árult el a római hódoltság korabeli Közel– Kelet gazdasági viszonyairól. – Ez minden?

– Még két üveg vodkát is kérek – mondta Kurocskin, akinek eszébe jutott Plevako tanítása. Hogy is mondta? – Lehetőleg gabonapálinka legyen.

– Hát az meg mire kell?

Kurocskin ötölt– hatolt:

– Tudja, kérem – kezdte a hazugsághoz nem szokott ember ügyetlenségével –, igen könnyedén vagyok öltözve, s ott hidegek az éjjelek.

– Mása, adjon neki egy üveggel!

– Miért csak egyet? – próbálkozott vitába szállni Kurocskin.

– Nem olyan hidegek ott az éjszakák – hangzott Kazanovak megalapozott válasza.

Mása fürgén hozta is az üveget. Kurocskin felállt, és bizonytalanul körülnézett.

– Engedjen meg még egy kérdést: mibe rakhatom el ezt?

– Mása, hozz egy bőröndöt!

– Nem, nem! – tiltakozott sietve Kurocskin. – A bőrönd nem volt ismeretes abban a korban. Nem kaphatnék valami megfelelőbbet?

– Például?

– Hát, valami táskát, vagyis tarisznyafélét.

– Táskát? – Kazanovak elővette a katalógust. – Kaphat táskát is.

A Kurocskin elé rakott táskák felölelték a valaha idős nevelőnők által hordott terjedelmes bőrtáskáktól az illatos műanyagból készült modern színházi retikülökig bezárólag a táskák lehető legszélesebb változatát.

Kurocskin egy világoskék, vízhatlan műanyagból készült, vállra vethető táskát választott ki, “Aeroflot” felirattal. Ennél alkalmasabbat nem talált.

– Most már, azt hiszem, minden megvan – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

– Várjon csak! – kiáltott fel Mása. – Hát a sminkelés? Csak nem akar ilyen pofával az első századba utazni?

– Mása! – Kazanovak rosszallóan megcsóválta fejét. – Hogy beszélhetsz így egy ügyféllel?!

Abban viszont megegyeztek, hogy a maszkírozásra feltétlen szükség van.

Kazanovak szerény pajeszt ajánlott, Mása pedig ragaszkodott a hosszú, hegyes, hullámosított asszír szakállhoz, de Kurocskin határozottan kétágú, kisebb szakállt s vállát verdeső hajfürtöket követelt. A férfiszépség ezen kellékei jobban megfeleltek öltözékének.

Mása valami bádogdobozba mártott egy ecsetet, és bőségesen bekente Kurocskin arcát meg fejét ragasztóval, majd ráragasztotta az egérszagú szakállt meg parókát.

– Nahát, milyen cuki! – kiáltott fel, s két lépést hátrált.

– S ezek… izé… nem fognak leválni? – kérdezte Kurocskin, és kiköpködte a szájába került szőrszálakat.

– Efelől nyugodt lehet – mosolyodott el Kazanovak. – Még fogakkal sem lehet letépni. Ha visszatér, Mása majd leszedi.

– Hát, köszönök mindent! – Kurocskin a vállára akasztotta a táskát, és megindult az ajtó felé.

– Várjon csak! – állította meg Kazanovak. – Szótárra, valami társalgási kézikönyvre nincs szüksége?

– Nincs – hangzott Kurocskin büszke válasza. – Tökéletesen beszélem az arameus meg az óhéber nyelvet.

– Akkor a felszerelésről írja alá az átvételi elismervény két példányát.

 

– Semmit sem felejtett el? – kérdezte a laboráns, fejét kidugva a kisablakon, amilyen valaha a pénztárosokat választotta el a gyarló emberiség egyéb képviselőitől.

– Mindjárt ellenőrzöm. – Kurocskin kinyitotta a táskáját, és a sötétben egy csomag cigarettát, öngyújtót, az elsősegélycsomagot meg az üveg vodkát tapogatta ki. – Egy pillanat! – Tovább matatott a táskában heverő pénzérmék között. – Úgy látszik, megvan minden!

– Akkor elkezdjük, feküdjön nyugodtan!

Kurocskin még hallotta a becsapódó ajtók zaját. A kabin falán számos sokszínű lámpácska fénye gyulladt ki.

Kurocskin kényelmesebben elhelyezkedett a hideg, sima heverőn. Talán a félelemtől vagy valamilyen más okból hányingere támadt. Valahol a feje felett egyre erősbödött a szívszorongató sípolás. A kis lámpák eszeveszetten villództak.

Kigyulladt a figyelmeztető felírás:

 

NYUGALOM! NE MOZOGJON,

HUNYJA BE A SZEMÉT!

 

A fekvőhely kimerítő rezgéssel vibrált. Kurocskin gépiesen magához szorította a táskát, s ebben a pillanatban fülsiketítő zaj és nagy recsegés közepette vakító lila fény hatolt át a lezárt szemhéján. Hasra fordulva száguldott a nemlétbe…

 

Kurocskin kinyitotta szemét, és krákogva köpködte ki szájából a homokot. Négykézlábra állt és körülnézett.

Szeme előtt holt, napszítta pusztaság terült el. Baloldalt, a távolban hegyvonulat, jobbról egy tó. Partján néhány egész aprónak látszó ember sürgölődött.

Kurocskin felállt, leporolta magát, felvette a táskát, és a tó felé vette útját.

A mezítlábra felhúzott saruban sokkal kellemetlenebb volt a forró homok, mint ahogy a Korok és Szokások osztály kényelmes helyiségében elképzelte. Égette a talpát, és a saru közé beszivárgott homok odatapadt a hőségtől megpuhult szíjakhoz, s úgy súrolta, mint a smirgli.

Folyton le kellett ülnie, hogy kirázza a homokot a saruból, és a khitón szegélyével megtörölje a lábát. Végre eljutott a partot szegélyező, jóval szilárdabb talajra.

Észrevették. A furcsa öltözékű, vállán a táskával óvatoskodva közeledő ember egész megjelenése oly szokatlan volt, hogy a hálóját javítgató három halász abbahagyta a munkát a parton, és érdeklődve figyelt fel az ismeretlenre.

– Phü – huppant le Kurocskin a közelükben a homokra, és lerántotta a lábáról a kínzó sarut. – Hű, micsoda meleg!

Oroszul mondta, a halászok tehát szóra se méltatták, csak tovább bámulták az időutas felszerelését.

Kurocskin azonban nemhiába volt a tudomány embere. A megismerés öröme kárpótolta minden személyes kellemetlenségért.

– Béke veletek, jó emberek! – mondta, most már áttérve az óhéber nyelvre, abban a reményben, hogy tiszta bibliai stílusban fogalmazott beszéde kissé kárpótolja hibás kiejtését. – Sálem aléchem!

– Sálom! – válaszolták kórusban a halászok.

– Halásztok? – kérdezte Kurocskin, közben azon tűnődött, hogyan terelhetné a beszélgetést érdekesebb témára.

– Halászgatunk – felelte a magas, széles vállú halász.

– Milyen a fogás? Aztán teljesítitek– e a tervet?

A halász semmit sem válaszolt, a hálóval foglalatoskodott.

– Jakab! János! – fordult a fiaihoz az idősebb. – Mozogjatok, így estig sem leszünk készen!

– Mindjárt, apa! – válaszolt az, akit Jakabnak hívtak. – Hisz látod, ezzel az emberrel beszélgetünk!

– Az isten szerelméért, ne törődjetek ti velem – mondta zavartan Kurocskin. – Csináljátok csak a dolgotokat, én majd csak úgy elüldögélek mellettetek.

– Semmiség, ráérünk – mondta János –, hisz mi, Zebedeus fiai, látástól vakulásig dolgozunk, mindenki tudja. Hát te honnan jöttél?

– Én?… Hm… – Kurocskint teljesen készületlenül érte ez a kérdés. -Én… hogy is mondjam… Názáretből – vágta ki váratlanul.

– Názáretből? – János hangja kiábrándítóan csengett. – Ismerem jól Názáretet, nincs ott semmi jó. Ezt is Názáretben vásároltad? – bökött ujjával a nylonkhitónra.

– Ezt? Nem, máshol, nagyon távol innen.

– Jeruzsálemben?

– Igen.

János megtapogatta a szövetet, és odalépett atyjához. Jakab kelletlenül szintén odasomfordált.

Kurocskin elnézte a tavon ringó csónakokat, a szőlőtőkékkel beültetett dombot, és hirtelen megrettent. Elképzelhetetlen – kétezer évnyi -távolság választotta el szokásos világától, amelyet most roppant vonzónak érzett. Mi várhat rá ebben a félvad, rabszolgatartó országban? Megtalálja– e a közös nyelvet ezekkel a primitív emberekkel? Érdemes volt– e belekezdeni ilyen kockázatos kalandba? Hirtelen eszébe jutott a dinoszaurusz meg az öregember. Ki tudja, nem vár– e rá ennél is súlyosabb megpróbáltatás? Minden megtörténhet. Megkövezik, keresztre feszítik. Brrr! Az ilyen halál gondolatától is libabőrös lett a háta. De most már késő. Az engedélyezett időt teljesen ki kell használnia.

– Mondjátok csak, barátaim – fordult a halászokhoz –, nem hallottatok egy Jézus nevű emberről?

– Hová való? – kérdezte Zebedeus, anélkül, hogy felemelte volna fejét.

– Názáretbe.

– Neked földid? – érdeklődött János.

– Földim – hagyta rá kelletlenül Kurocskin. Nem bocsátotta meg magának, hogy ilyen hírhedt helyet választott szülőföldjének.

– Mivel foglalkozik?

– Prédikál.

– Sose hallottam róla – mondta Zebedeus.

– Várj csak! – Jakab elharapta a zsineget, és felállt. – Rémlik, mintha Júdás beszélt volna róla. A múlt évben járt erre egy ilyen, prédikált.

– Így van! – erősítette meg János. – Beszélt róla. Talán ez lenne a te földid?

Kurocskint a siker örömmel töltötte el. Álmodni sem merte, hogy kutatásait ily gyors siker koronázza, és bár ez gyökeresen ellentmondott tudományos felfogásának, megpezsdült benne a kutató szellem.

– Júdás? – tette fel ismét a kérdést izgalomtól remegő hangon. – Mondjátok, hol láthatnám ezt az embert? Higgyétek el, hogy az, amit mondott; roppant nagy jelentőségű!

– Milyen szempontból? – kérdezte Zebedeus.

– A jövő szempontjából. Az emberek kétezer éve érdeklődnek ezen kérdések után. Kérlek, hozzatok össze ezzel az emberrel!

– Ott van ni – Jakab a tavon ringó egyik bárkára mutatott –, most veti ki a hálókat. Meglehet, estére már visszatér.

– Nem – szólalt meg János –, tegnap kitűnő fogást csináltak, és bizonyára elmennek Kapernaumba, hogy ezt megünnepeljék.

– Tegyétek meg nekem ezt a szívességet! – Kurocskin könyörögve mellére szorította kezét. – Vezessetek el hozzá, megfizetek érte!

– Nem jár ezért fizetség! – Zebedeus felkelt a homokról. – Rögtön kievezünk a hálókkal, s tehetünk egy kis kerülőt.

– Köszönöm! Nagyon köszönöm! Fogalmatok sincs, milyen óriási szolgálatot tesztek a tudománynak! – mondta Kurocskin, és sietve lábára húzta a saruját, s közben arcát eltorzította a fájdalom. – Átkozott saruk! – Dühösen dobta félre a rovátkolt talpú, aranyozott szíjas lábbelit. – Feltörte a nyavalyás a lábam, úgy éget, akár a csalán! Jobb lesz mezítláb…

Hóna alá kapta a sarut meg a táskát, s a csónakhoz lépett, amelyet Zebedeus már húzott be a vízbe.

– Hagyd itt – tanácsolta Jakab. – A táskát is, senki se nyúl hozzá, a csónakban könnyen átázhat.

Okos tanács volt. A csónakban nem volt ülőke, és a fenekén tocsogott a víz. Kurocskin a táskában őrzött egyetlen csomag cigarettára gondolt, és holmiját lerakta a halászok cókmókja mellé.

– Nos, isten segedelmével!

János az evezővel ellökte a csónakot a parttól, aztán a tó közepe felé evezett.

– Hé, Júdás! – kiáltotta, amikor odaértek a két halászt ringató kis bárkához. – Van itt egy ember… Názáretből… látni akar!

Kurocskin összeráncolta homlokát. A “názáreti” ragadványnév, úgy látszik, nem mosható le többé róla. De hát most nem ez volt a legfőbb gondja.

– Mit akar? – kérdezte Júdás, két tenyeréből hangtölcsért formálva.

– Evezzetek közelebb hozzá! – szólt rájuk türelmetlenül Kurocskin. – Ilyen távolról nem mondhatom el. János néhány erélyes evezőcsapással a kis bárka széléhez siklott.

– A prédikátort keresi, a földijét. Úgy hírlik, te láttad őt…

– Láttam, láttam! – kiáltott fel boldogan Júdás. – Tamás is látta – mondta a társára mutatva. – Ugye, Tamás?

– Hogyne! – mondta Tamás. – Járt erre egy ember, prédikált.

– Hogy hívták? – kérdezte Kurocskin az izgalomtól fuldokolva. – Nem Jézus Krisztusnak?

– Jézusnak? – kérdezte vissza Júdás. – Nem, valahogy másképpen. Nem emlékszel rá, Tamás?

– Jánosnak hívták – jelentette ki Tamás. – Keresztelő János volt a neve, nem Jézus. Mindenkit rávett, hogy mártózzék meg a folyóban. Azt mondta, hamarosan eljő a Messiás, ti pedig mocskosak, büdösek, tetvesek vagytok, hogyan állhattok így az Úristen színe elé?

– Helyesen beszélt! – Kurocskin tágult orrcimpával jó mélyet szippantott. A társaiból áradó szagok sehogy sem hasonlítottak a hírneves arábiai illatokra. – Helyesen beszélt ez a János – ismételte, és már bánta, hogy a táskában hagyta a féregirtó kenőcsöt. – Miről prédikált még?

– Főleg a Messiásról. Hát ez a te Jézusod miről prédikál?

– Hogy is mondjam nektek… – Kurocskin zavarba jött. – Nos, általában a felebaráti szeretetről, az e világban való alázatosságról, hogy elnyerhessük az örök üdvösséget a mennyekben.

– Az üdvösséget! – nevetett fel Tamás. – A gazdag mindenütt üdvözül, a földön éppúgy, mint a mennyekben, a szegénynek meg mindenütt sanyarú. Ostoba a te prédikátorod! Én bizony nem hallgatnék rá!

Kurocskin megsértődött.

– Nem is olyan ostoba az! – Tamás hangja felingerelte. – Ha ostoba lenne, akkor nem követnék az emberek milliói, s az emberiség legragyogóbb elméi nem vitatkoznának tanításairól az egyháziakkal. Nem lehet így leegyszerűsíteni a dolgokat. A szegényekről pedig így beszélt: “Boldogok a szegények, mert övék a mennyeknek országa.”

– Ezt hogyan értsük? – kérdezte Jakab.

– Egyszerűen. Meg is magyarázta, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mintsem a gazdag embernek bejutni a mennyeknek országába.

– Ez a beszéd; – csapott combjára János. – Hogy mondod? A tű fokán? Nos, jól megadta nekik! Az ilyen prédikátort én a tenyeremen hordanám, a lábát is megmosnám!

A tudományos ateizmus gazdag története azt sugalmazta Kurocskinnak, hogy a kereszténység tanításainak alapkérdéseiről szóló előadását nem egészen úgy értelmezték, ahogy kellene, s igyekezett helyrehozni a dolgot.

– Tudjátok – fordult Jánoshoz –, Krisztus bölcselete igen reakciós. Ez a rabszolgatartó rendszer egyenes folytatása. Az emberi jogokért folytatott harcról való lemondás a rabszolgák és uraik közötti viszony megszenteléséhez vezetett. Krisztus így beszélt: “Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.”

– Ezt meg miért tenné? – kérdezte Zebedeus. – Hol az a fajankó, aki odatartaná a másik orcáját is? Én bezzeg inkább odacsapnék!

– Ne állj ellent a gonosznak – magyarázta Kurocskin –, ez a kereszténység egyik sarkalatos tanítása. Eszerint az az ember, aki nem gonosszal felel a gonoszra, megmenti a lelkét. Nem is csoda, hogy eme tanítástól elvakítottan az emberek halálba mentek az Úristen nevében.

– Halálba? – hitetlenkedett Tamás. – Hogy lódítasz.

– Egyáltalán nem lódítottam! – pattogott Kurocskin hevesen. – Hány ember pusztult el a római arénákban! Ha nem tudod, akkor ne járasd a szádat!

– Miért mentek halálba?

– Mert az ember az idők kezdete óta képtelen megbékélni a földi élet mulandóságával, Krisztus meg örök üdvösséget ígért minden igazhivőnek, azt tanította, hogy földi létünk csupán előkészület a másik, a mennyei életre.

– Ez igen! – bökte ki Júdás. – Így már megéri! Aztán művelt-e csodákat ez a te Krisztusod?

– Művelt. A hagyományok szerint feltámasztott holtakat, a vizet borrá változtatta, úgy járt a vízen, mint a szárazon, ördögöt űzött, a Szentlélek lakozott benne. Persze mindezek más, régebbi hitekből merített reminiszcenciák.

– Hogyan? – kérdezte Júdás. – Hogy mondtad? Roma…

– Remineszcenciák, emlékezések.

– Aha! Tehát római emlékezések.

– A kereszténység részben átvette a római meg görög mitológia elemeit, részben meg az egyiptomit, de alapjában Mózes tanításaira épült, amely szintén nem más, mint misztifikáció, arra való igyekezet, hogy az egyszerű népet eltérítsék a…

– Hát a te Krisztusod tiszteli Mózes törvényeit? – vágott szavába Jakab.

– Tiszteli.

– Így hát jámbor ember!

Eltelt legalább egy jó óra, míg végre Kurocskinnak sikerült kielégíteni hallgatói kíváncsiságát, akik arról is megfeledkeztek, hogy bevessék a hálóikat.

A nap bíbor korongja már félig lebukott az árnyba boruló hegyek csúcsa mögé, Kurocskin nyugat felé fordította szemét, és két tűzpiros pont csillant fel a szemlencséjén. A vele szemben ülő Jakab felkiáltott és visszahőkölt. A hirtelen mozdulattól a törékeny ladik megbillent és oldalán átcsapott a víz.

– Tudtam előre! – kiáltott fel Kurocskin, felpattant, és a köntösébe gabalyodva fejjel Zebedeus hasának esett, aki hiába igyekezett helyrebillenteni a csónakot, végül is mindnyájan a vízben találták magukat.

Jeges rémület ragadta magával Kurocskint: nem tudott úszni. De nemhiába látta el Kazanovak a konfekcióipar legprímább termékeivel. A bő, nylonból készült köntös óriás légbuborékokkal telítődött meg, s gazdáját függőleges helyzetben fenntartotta a vízen.

A sors csodás beavatkozásától Kurocskinnak visszatért a bátorsága, és kezével csapkodva tanácsokat osztogatott a halászoknak, hogyan állítsák helyre a fenekestül felfordult csónakot. Végül a Krisztus nyomában járó Tamás csáklyája segítségével ismét a csónakba jutott, amely megindult a part felé.

Egyszóval minden jól végződött, hacsak nem számítjuk a hálókat, amelyek Zebedeus nagy keserűségére odavesztek.

– Mondd csak – kérdezte bosszúsan Kurocskintól –, ha előre tudtad, hogy a csónak felfordul, miért nem figyelmeztettél? A hálókat áttettem volna Júdás bárkájába.

– Nem tudtam, becsületszavamra nem tudtam! – próbálta magát igazolni Kurocskin.

– Hiszen magad mondtad – avatkozott a beszélgetésbe János –, hiszen fel is kiáltottál : “Tudtam előre!”

Kurocskin a halászok súlyos öklére pillantott; és összeszorult a gyomra.

– Tudod – kezdte diplomatikusan, s közben igyekezett kiagyalni valamiféle magyarázatot –, nem figyelmeztethettelek.

– Miért nem?

– Azért, mert… mert Isten küldte reád ezt a megpróbáltatást – vágta ki magát nagy merészen Kurocskin –, nagy bajban akart próbára tenni.

– Az Isten? – vakarta meg tarkóját Zebedeus. Úgy látszott, ez hathatós érvnek bizonyult.

– Az Isten! – állította most már pimaszul Kurocskin. – Engem is próbára tett. Én, aki úszni sem tudok, nem zúgolódtam, és lám, nem engedett elmerülni.

– Így igaz! – erősítette meg Jakab. – Magam láttam, hogyan járt ez a názáreti a vízen, még hadonászott is, ott pedig nagyon mély a víz.

– Hm… – Zebedeus megdöbbenten csóválta a fejét, és száraz rőzsét szedett, hogy tábortüzet rakjon.

A nap lement, s a tó felől hideg szellő fújdogált. Az átázott halászok foga csak úgy vacogott. Egyedül Kurocskin érezte magát elviselhetően. A mentő műanyag kelme egyáltalán nem ázott át.

Zebedeus tüzet gyújtott, és a tűzhöz közel felállított ágakra felaggatta átázott ruháját. Példáját Jakab meg János is követte.

– Hát te mire vársz?

– Köszönöm! – mondta Kurocskin. – Én száraz maradtam.

– Hogyhogy száraz? – János odalépett hozzá, és megtapogatta a köntösét. – Valóban száraz! Hát ez meg hogy lehet? Kurocskin nem felelt.

– Mondd már, hogy lehet, hogy nem áztál át? – faggatta János. – Mi átáztunk, te meg nem. Talán téged más fából faragtak?!

– És ha így lenne?! – mondta ingerülten Kurocskin. Még nem csillapult le csodálatos megmeneküléséből eredő lázas izgalma. – Mit faggatsz itt?!

– Hiszen ez csoda!

Kurocskinnak semmi kedve sem volt magyarázatokba bocsátkozni. Belenyúlt a táskájába, kitapogatta a vodkásüveget, lecsavarta róla a kupakot, egy jót húzott belőle, s utána odanyújtotta Jánosnak.

– Inkább igyál!

János a tűzhöz emelte az üveget, és csalódottan krákogott egyet.

– Víz… Pedig most bor kellene!

– Igyál! – mondta nevetve Kurocskin. – Majd meglátod, miféle víz ez.

János ivott egy kortyot, szeme kidülledt, és köhögni kezdett.

– Nahát! – szólalt meg, és az üveget odanyújtotta Jakabnak. – Kóstolj csak bele!

Jakab is húzott egynéhány kortyot.

– Tyűha! Jobb a tibériási aszúnál is! Zebedeus végzett az üveggel.

Tamás meg Júdás bárkája is hamarosan kikötött. Ők is letelepedtek a tűz mellé.

A vodkától Kurocskin elálmosodott. Ott feküdt lehunyt szemmel, s a szerencsésen elkerült veszedelem sosem tapasztalt kellemes érzéssel töltötte el.

Odébb a halászok tanakodtak valamiről egymás közt.

– Ő az! – suttogta izgatottan János. – Én mondom nektek; ő az! A vízen úgy jár, akár a szárazon, ez egy; prédikál, ez kettő, a vizet borrá változtatja, ez három! Mi kell nektek még!

– A tekintete meg félelmetesen fénylett – tette hozzá Jakab. – Ő lesz a Messiás!

Eközben az enyhén mámoros Messiás hátát a tábortűznek fordítva édesen elszundított. Álmában a katedrájáról halálos csapást mért az egyházatyák gyomorszájára. Nyomát sem találta annak, hogy Jézus Krisztus valaha is itt tartózkodott volna ebben a kis országban.

 

Másnap, alighogy virradt, Tamás meg Júdás eltávozott Kapernaumba. Zebedeus és fiai megvárták, amíg Kurocskin felébred.

Végre megdörzsölte szemét, teát kért, de a halászok azt sem tudták, hogy mi fán terem. Kénytelen volt megelégedni néhány korty vízzel.

Éjszakára feltört lába megdagadt, és tele lett apró sebekkel. Alighogy a forró homokra lépett, Kurocskin pillanatonként feljajdult és káromkodott.

Nem tehettek egyebet, az evezőkből amolyan hordágyfélét eszkábáltak, és Jakab meg János ezen szállították tovább a Messiást, aki mindegyik kezében egy– egy sarut szorongatott.

A Názáretből jött új prédikátor híre gyorsan szétfutott a városban és a zsinagógában, ahová Kurocskint bevitték; a kíváncsiak nagy tömege várt rá. Rögtön elárasztották kérdésekkel.

Alig egy félóra leforgása alatt Kurocskin teljesen kimerült. Zúgott a feje, s minden jel szerint a reggelijéről senki sem szándékozott gondoskodni.

– Mondjátok csak – kérdezte, s végignézett a jelenlevőkön –, nem akad itt valami harapnivaló? Esetleg van itt valamilyen büfé?

– Ugyan mit beszélsz? – kérdezte egy agg zsidó, aki már régebben gúnyosan nézegette a prédikátort. – Vagy talán nem tiszteled Mózes törvényét, amely tiltja az étkezést Isten házában? A vén dogmatisztelő azonban emberére talált a történelemtudományok kandidátusában.

– Vajon nem tudod– e, mit cselekedett Dávid, amikor koplalt? – vágott vissza ügyesen a tudós Kurocskin. – Hogyan ment be Isten házába, és hogyan ette meg a papok számára fenntartott áldozati kenyeret? Hóseás könyve hatodik fejezet, hatodik vers – tette hozzá habozás nélkül.

Az Írás ragyogó ismerete meghozta gyümölcsét. Az egyik ifjú pap bizonytalanul babrálgatni kezdte szakállát, majd kiment valahová, és egy szelet kenyérrel tért vissza.

Amíg Kurocskin éhét csillapítva, csámcsogva nyelte az alig megrágott kenyeret, a tömeg feszülten várta, mikor nyílik meg az ég, hogy villámaival agyoncsapja a szentségtörőt.

– Ez megvan! – Kurocskin összeszedegette térdéről a morzsákat, és a szájába tette. – Most már folytathatjuk a beszélgetést. Hol is hagytuk abba?

– A rabszolgáknál meg a háborúknál – szólalt meg valaki.

– Igaz! A rabszolgaság, akárcsak a háborúk, barbár csökevény. Az emberiség majd megszabadul ezektől a fekélyektől, és igazi paradicsomi állapotok lesznek a földön, nem olyanok, amelyekről a betűrágók meg a farizeusok beszéltek nektek, hanem a szabad emberek igaz egyenjogúsága, a bőség meg a boldogság kora.

– S mikor lesz ez? – kérdezte egy tagbaszakadt, vörös ember.

Kurocskint ez sem hozta zavarba. Hallgatóit nem akarta elkeseríteni azzal, hogy húsz, végtelen hosszú századot kell még várniok.

– Ez csakis tőletek függ – vágta ki magát a megszokott szónoki fogással. – Minél hamarább hajtják végre az emberek a szükséges társadalmi átalakulást, annál hamarabb jön el a boldog élet.

– S ott mi lesz? – makacskodott a vörös.

– Minden lesz. Hatalmas, hideg– meleg vizet szolgáltató házakat építenek. Nem lesz szükség tűzifa gyűjtésére, minden konyhában olyan tűzhely lesz, hogy csak egy sercintés, és máris lobog a tűz.

– Aztán hogyan, csak tán nem a Szentlélek lobog benne? – érdeklődött egy agg zsidó.

– Nem, hanem a gáz.

– Hát az micsoda? – kíváncsiskodott ismét a vörös hajú.

– Nos, a gáz olyan levegőféle, csak ég.

A hallgatóság némán hitetlenkedett.

– Ez azonban nem minden – folytatta Kurocskin. – Az emberek repülni fognak a levegőben, de nemcsak a levegőben, elrepülnek még a csillagokig is.

– Miket mondsz! – sóhajtott fel valaki. – Egyenesen az égbe! Ez igen!

– Legyőzik az öregséget, meggyógyítanak minden nyavalyát, megtanulják feltámasztani még a halottakat is.

– Hát ezt meg honnan tudod? – tette fel ismét a kérdést a vörös hajú. – Ott jártál talán?

A tömeg felmorajlott.

– Helyesen beszélsz, Simon! – hallatszott többfelől. – Add meg neki!

– Ne hazudozzon itt összevissza olyasmiről, amit nem látott.

A hangos nevetés, a gúnyos kuncogás Kurocskin fejébe kergette a vért.

– De bizony láttam! – kiáltott fel, s igyekezett túlharsogni a zajt. – Ha nem lettem volna ott magam is, nem beszélnék róla!

– Csendet! – Az agg zsidó felemelte kezét, s a hahota lassacskán elcsitult. – Így hát voltál ott?

– Voltam – erősítette Kurocskin.

– S azt is tudod, hogyan gyógyítják a betegségeket?

– Tudom hát.

– Rabbik! – fordult az aggastyán a vének padja felé. – Ez az ember járt a paradicsomban, és tudja, hogyan gyógyítják meg valamennyi nyavalyát. Hát miért ne gyógyítaná meg a mi tiszteletre méltó Jairusunk lányát, aki immár két napja küzd a halállal?

A díszhelyen ülő galambősz patriárka bólintott.

– Úgy legyen!

– Ez már szemtelenség! – háborgott Kurocskin. – Nem szabad mindent szó szerint venni, nem vagyok én orvos!

– Csaló! Szélhámos! Az vagy, és nem próféta! Kövezzük meg! – hallatszott innen-onnan.

Az ügy komolyra fordult.

– Jól van! – jelentette ki Kurocskin, s vállára vetette táskáját. – Megkísérlem, de ha bármi is történik, ti vagytok a tanúk, hogy kényszerítettek rá.

Az agg Jairus háza gyászba borult. Az utcára nyíló ajtók szélesre tárva, a házigazda pedig megszaggatott ruhában a padlón ült és hajlongott. Fejét vastagon fedte a hamu. Egy sarokban siratóasszonyok jajongtak.

A vörös hajú Simon betuszkolta Kurocskint a szobába. A többiek kint tolongtak az utcán, nem volt bátorságuk belépni.

– Íme, elvezettem hozzád a gyógyítót! Hol a leányod?

– Az én lányom épp most halt meg, oda a szemem fénye – jajdult fel Jairus. – Immár egy órája, hogy visszaadta lelkét Jehovának! – S egy lábasból hamut merített, és fejére hintette.

– Ne félj! – mondta Simon. – Ez a próféta feltámasztja a holtakat. Hol fekszik a lányod?

– Ott! – Jairus kezével egy lezárt ajtó felé intett. – Ott van kiterítve Ráchel, az én drágaságom, egyetlen kincsem!

– Eriggy! – Simon könnyedén megbökte Kurocskin hátát, aki ettől a másik szobába penderült. – Eriggy, de feltámaszd ám, mert különben jaj neked!

Kurocskin becsukta maga mögött az ajtót, és kétségbeesetten leült az ágy mellett álló zsámolyra. Kicsi kora óta félt a halottaktól, és most képtelen volt padlóra szegezett tekintetét az ágyra emelni.

Simon az ajtó hasadékán keresztül figyelte.

“Úgy látszik, rajtavesztek! – gondolta Kurocskin. – Rajtavesztek egy semmiség miatt! Mi a fenének járattam a szám!”

Eltelt öt perc. Az utcán a tömeg türelmetlenkedni kezdett.

– Mi lesz már!? – kiabálták a csodára áhítozók. – Mikor fejezi már be?!

– Csak ül! – adta hírül Simon. – Csak ül és töpreng.

– Mit kell ezen töprengeni?! Rángasd csak ki onnan, megkövezzük! – javasolta valaki.

Kurocskin úgy érezte, közeleg halála órája. Valamit tennie kellett, hogy addig is elodázza a szörnyű leszámolás pillanatát.

– Eh, lesz, ami lesz! – Rágyújtott, és reszkető kézzel félrevonta a lepelt az ágyon heverő testről.

– Jaj! – kiáltott fel Simon, amint megpillantotta a gázöngyújtóból felvillanó kékes lángot. – A Szentlélek! A Szentlélek ott van a kezében, saját szememmel láttam!

A tömeg áhítatosan elhallgatott.

Az ágyon fekvő fiatal leány igen szép teremtés volt. Ha arca nem lett volna viaszsárga, és kezét nem merevítette volna görcsbe a haláltusa, alvónak hihették volna.

Kurocskinnak úgy rémlett, hogy a megboldogult szemhéja megrezzent, amikor cigarettája véletlenül a kebléhez ért.

S váratlanul mentő ötlete támadt.

Mikor néhány perccel később kilépett a szobából, ahol Ráchel feküdt, teljesen kimerültnek látszott. Kezében még ott szorongatta az üres ampullát és letörölte homlokáról a jeges verítéket.

– Élni fog! – jelentette ki, és kimerülten ereszkedett a padlóra. – Már kinyitotta a szemét!

– Nem igaz! – kiáltott fel Simon, de amint bepillantott a szobába, Kurocskin lába elé borult. – Rabbi! Bocsáss meg nekem a hitetlenségemért!

– Az Isten megbocsát! – mosolyodott el Kurocskin. Lassan eltalálta a megfelelő stílust.

Jairus szombat esti lakomájáról Kurocskin igen kellemes, bár zavaros emlékeket őrzött. A boldog házigazda nem fukarkodott sem borral, sem jó falatokkal.

Az ünnepség tiszteletére Jairus felesége elővette az ezüst gyertyatartókat a szent ládából.

Kurocskint a díszhelyre ültették, s bőségesen kárpótolta magát a kényszerű koplalásért. Igaz, a tóparton töltött éjszakától ismét kínozni kezdte régi derékfájása, s mivel nem szokta meg, hogy fekve étkezzék, minden falatnál fel kellett ülnie. S mindannyiszor belényilallt a fájdalom.

Miután illő tisztelettel adózott a háziasszony szakácsművészetének meg a tibériási óbornak, Kurocskin felkelt az asztal mellől, és boldogan elmosolyodott. Kedve kerekedett a prédikálásra. A jelenlevők csak erre vártak.

A tudomány csodálatos lehetőségeivel kezdte, és – maga előtt is észrevétlenül – áttért a háborúellenes propagandára. Oly hévvel merült bele a termonukleáris fegyverek erejének leírásába meg az atomháború kirobbanásától várható fenyegető veszedelmekre, hogy könnyeket csalt ki megrendült hallgatói szeméből.

– Mondd csak – kérdezte remegő hangon Jairus –, vajon megengedi Jehova, hogy elpusztítsanak minden élőt a Földön?! Hogyan lehet megmenekülni?!

– Ne félj, öreg! – nyugtatta meg a már tökrészeg Kurocskin. – Csak tedd azt, amit én mondok, és minden rendbe jön!

A jelenlevők kórusban igyekeztek rábeszélni, hogy maradjon itt náluk Kapernaumban, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy reggel el kell indulnia Jeruzsálembe, mivel, ahogy mondta: “Krisztus nem várhat.”

Reggelre János meg Jakab felkeltették Kurocskint, de az sokáig képtelen volt felfogni, mit is akarnak tőle.

– Az ördögbe veletek! – motyogta rúgkapálva, és fejére húzta a takarót. – Nem megyek be az Intézetbe, ma vasárnap van.

Kötelességükhöz híven az apostolok kénytelenek voltak kirángatni az ágyból.

Kurocskin cefetül érezte magát. Fintorgott, böffentgetett, és egyre csak inni kért. Kénytelenek voltak a “másnaposság” elleni, jól bevált népi gyógymódot igénybe venni.

Jairus háza előtt hamarosan egész menet gyűlt össze, Zebedeus fiaival az élen, velük volt még Júdás meg Tamás. Mögöttük a Jairus ajándékozta szamáron Kurocskin következett, az elmaradhatatlan válltáskával. Mellette lépdelt az újonnan megtért Simon, aki le nem vette rajongó tekintetét a Mesterről. Távolabb tolongott a kíváncsiak tömege, akit idevonzott a nagyszerű látvány.

Elhangzottak az útra való jó tanácsok is, és a díszes menet megindult Kapernaum utcáin, egyre több és több embert vonzva maga után. Kurocskin hírneve futótűzként terjedt el. De ő, akit teljesen lefoglalt Krisztus felkutatása, közömbösen fogadta az iránta megnyilvánuló tiszteletet.

“Nos – okoskodott, ütemesen zötyögve a szamár hátán –, egyelőre maradjon minden így. Ki kell vívnom ezeknek az egyszerű embereknek a bizalmát. Egyik prédikátor keresi a másikat, ez a helyzet sokkal érthetőbb számukra egy jövőből megjelenő utasnál.”

A nyomorékok, sánták meg bélpoklosok tömegesen jöttek eléje az útra, hogy megérinthessék köntösét.

Ekkor mutatkozott meg a nagyszerű köntös egyik újabb tulajdonsága. Amint a kelme a szamár szőréhez súrlódott, annyira telítődött villamossággal, hogy érintésétől a gyógyulásra vágyókat kisebb áramütés érte, és azt rebesgették, Isten kegyelme járja át őket.

A személye iránti fokozódott érdeklődés nyomasztani kezdte Kurocskint. A szenzációéhes tömeg egyre csak csodatetteket követelt. Legjobban bosszantotta a mennyei mannára való hivatkozás, amellyel a pusztában bolyongó zsidókat táplálta annak idején az Úristen. Félő volt, hogy kitör az éhséglázadás. Még az apostolok is zúgolódni kezdtek.

Végül nem maradt más hátra, fel kellett áldoznia azt a húsz dénárt, amelyet Kazanovak utalt ki napidíjra.

Ez a pénz azonban csak hét kenyérre meg egy kosár szárított halra volt elegendő. A Korok és Szokások osztályának főnöke egy dologban igazat mondott: gyámolítottjának pénzügyi erejéből nem futotta volna Salamon király kopjájának megszerzésére.

Az éhes hívek majdnem szétszaggatták az élelemmel visszatérő Jánost, s pillanatok alatt mindent felfaltak. Az apostolnak egynéhány nyakleves is kijutott.

– Mitévők legyünk, rabbi?! – mondta gyámoltalanul János. – Ezek az emberek kenyeret követelnek.

– Vedd úgy, hogy kielégítettük őket – hangzott Kurocskin válasza. – Nincs több pénz!

Az egyik faluban a menet útját néhány zajongó suhanc zárta el, akik egy tépett ruhájú asszonyt vonszoltak magukkal.

– Mit akartok tenni véle? – kérdezte Kurocskin.

– Visszük megkövezni. Mária ez, a közismert parázna asszony. Tetten értük, ott az árokban.

Kurocskin nem volt közömbös a női– szépség iránt, szemöldökét összevonta, s rájuk szólt:

– Jól figyeljetek! – mondta, és nem átallott durván plagizálni. – Ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.

A demagóg trükk bevált. A harcos erénycsőszök kelletlenül szétszéledtek. Csak egy öt év körüli kislány ragadott fel az út széléről egy kavicsot, és a szamárhoz vágta.

Az incidens ezzel véget is ért.

S Kurocskin hívei megszaporodtak egy parázna asszonnyal.

Tamást ez elégedetlenséggel töltötte el, s odament a Mesterhez.

– Mondd, rabbi – kérdezte –, méltó dolog– e egy ilyen cédát magunkkal cipelni? Mire jó ez neked?

– Ha majd kerítek egy kis időt, kiűzöm belőle az ördögöt – válaszolta, s fél szemmel a csinos vétkezőre pillantott.

Így hát a világ teremtésének 3790– edik esztendejében, a pászka ünnepének előestéjén Leontyin Kondratyevics Kurocskin, a történelemtudományok kandidátusa ujjongó csőcseléktől kísérve, szamárháton bevonult Jeruzsálem szent városába.

– Ki ez az ember? – kérdezte egy asszony, vizeskorsóval a fején, a temető falát támasztó öreg koldustól.

– Itt közeleg a zsidók királya! – motyogta az eszelős öregember.

 

A menet megállapodott az Alsóvárosban. Simon és Tamás javallotta, menjenek egyenesen az Isten házába, de Kurocskin, akit meggyötört a hőség, nem volt hajlandó egy lépést se továbbmenni.

Leheveredett egy kis kertben álló fügefa alá, és kijelentette, hogy estig el nem mozdul innen.

A hívők közül ki erre, ki arra indult, hogy élelmet szerezzen.

Gondoskodni kellett a prédikátor meg az apostolok testi táplálékáról is. Rövid tanakodás után elhatározták, hogy elküldik Júdást a piacra, adja el a szamarat.

János meg Jakab a Fazekasok utcájába vette útját, ahol Zebedeus nővére lakott, azt remélték, néhány dénárt kölcsönözhetnek tőle.

Kurocskin a Tamástól kapott kötéllel körülövezte derekát, s táskáját a feje alá téve, éhomra elaludt.

Júdásnak szerencséje volt. Alig haladt néhány házat, amikor a nyomában jövő férfi megállította, és érdeklődött, eladó-e a szamár.

Júdás megmondta, hogy eladó, de mivel fogalma sem volt a szamár piaci áráról, csak úgy találomra huszonöt ezüstpénzt kért érte.

Meglepetésére a vevő nemcsak hogy rögtön beleegyezett, hanem még egy korsó bort is felajánlott áldomásnak.

A naiv lelkű apostol habozott. Nem óhajtotta áron alul eladni az állatot. Tarkóját vakargatva azt kezdte magyarázni, hogy ez nem olyan közönséges szamár, a híres– nevezetes názáreti prédikátor ült rajta, és nagy bűn lenne huszonöt ezüstpénzért megválni egy ilyen szelíd, pompás állattól, amelyet az isteni áldás egynéhány apróbb szikrája érintett.

A vevő megemelte az árat.

Ádáz alkudozások után, miközben nemegyszer földhöz vágták a fejfedőjüket is, s égnek emelt karral magát Jehovát hívták tanúnak, megegyeztek harminc ezüstpénzben, s egymás tenyerébe csaptak.

Júdás átvette a pénzt, a szamarat meg odaadta az új, törvényes tulajdonosának, és utána egy borospincébe mentek áldomást inni.

Útközben az új ismerős elmondta, hogy Kajafás főpap szolgálatában áll, és annak a megbízásából vette a szamarat.

– Minek neki a szamár? – lepődött meg Júdás. – Talán nincs elég ló az istállójában?

– Van ott elég! – felelte a főpap embere. – Teli van lóval, de hát a főpap nagyon kedveli a szamarakat. Odavan, ha csak egyet is meglát.

– Csodálatosak a te dolgaid, Uram! – Júdás felsóhajtott. – Mi mindenre költenek pénzt az emberek!

Már a második korsót ürítették, amikor a főpap embere óvatosan feltette a kérdést:

– Valóban szent ember a te prédikátorod?

– Szent! – Júdás kiköpte szájából az olajbogyómagot, és a korsó után nyúlt. – El sem képzelheted, mennyire szent.

– És mit tanít? – érdeklődött a főpap embere, és teletöltötte Júdás serlegét.

– Mindent, egy szuszra el sem sorolhatom.

– Például?

– Tanítása legtöbbnyire a rabszolgákra meg a gazdagokra vonatkozik. Azt mondja, aki rabszolgákat tart, az nem jut a mennyek országába.

– Igazán?

– Így igaz! – Júdás nagyot kortyolt. – Jehovánál a tevék helyett a gazdagok cipelik a málhás terheket, s büntetésből a tű fokán hajtják át őket.

– És ez mikor következik be?

– Hamarosan eljő a világ vége, s megjelenik egy angyal, valami… termo… termo… a nevét elfelejtettem, csak annyit tudok, egy nagy durranás, és minden porrá ég a földön, csak az menekszik meg, aki bal orcáját is odanyújtja, ha megütik a jobbot.

– Érdekes dolgokat jövendöl a te prédikátorod.

– Meghiszem azt! A holtakat is képes feltámasztani. Tudod-e, hogy a múlt szombaton egy fiatal leánnyal, Jairus lányával ezt megtette? A lehető legjobban sikerült!

– Úgy, úgy… S igaz-e, amit rebesgetnek, hogy ő a zsidók királya?

– Hát persze! Micsoda esze van! Ki más lehetne a király, ha nem ő?

Júdás, miután örök barátságáról biztosította, búcsút vett a főpap emberétől, s ment Kurocskinhoz. Majd szétvetette a büszkeség, ha üzletemberi tehetségére gondolt.

Szóba elegyedett a járókelőkkel, és meg– megállt a boltok előtt, ahonnan fürge ifjak cipelték ki az árut. Egy zsák lisztet szándékozott venni, de csak legyintettek felé.

– Hát nem tudod, hogy közeledik a világ vége? Kinek kell most a te pénzed?

– A pénz mindig pénz marad – okoskodott igen helyesen Júdás, és szapora léptekkel megindult a kert felé, ahol társai várakoztak rá.

A Takácsok utcáján új ismerősének vezetésével fegyveres őrjárat jött vele szemben, a megbilincselt Kurocskint hurcolták.

 

Kajafás főpap már reggel óta rossz kedvében volt.

Előző este kellemetlen beszélgetést folytatott Poncius Pilátussal. Róma pénzt követelt. A helytartó újabb olajadói miatt az országot elárasztó álpróféták a népet fegyveres felkelésre buzdították, zavargásokkal fenyegették az országot.

A mindenfelől Jeruzsálembe érkezett emberek a közeledő Ítélet Napjára hivatkozva boltokat fosztogattak.

S betetőzésül megjelent ez a – magát a zsidók királyának nevező – prédikátor! Az álnok Tiberius éppen ilyesmire várt, hogy Júdeára zúdíthassa légióit, és örökre felszámolja a szabadság még megmaradt nyomorúságos morzsáit is, amelyeket elődje meghagyott Izrael fiainak.

Kinyílt az ajtó, és belépett a főpap embere.

– Nos? – kérdezte Kajafás.

– Idehoztam. Meg kellett bilincselnem, mert sehogy sem jött másképp. Parancsolod, hogy eléd vezessem?

– Várj még! – Kajafás elgondolkodott. Bizonyára megbocsáthatatlan könnyelműség lenne, ha ezt a bitorlót a saját házában hallgatná ki. Híre eljutna Rómáig, s ki tudja, ott hogyan értelmeznék ezt. – Tudod mit, vezesd el Annához – mondta, arra gondolván, jobb, ha apósa tartja a hátát, mintsem ő vállalja a kockázatot.

– Értem.

– S menj el ben Zarhashoz meg Hur Áriáshoz, hadd jöjjenek ők is ide.

Kajafás nem óhajtotta összehívni a zsinatot. Hányinger kerülgette, ha a végtelenbe nyúló vitákra gondolt, amelyeket ez a hetven vénember felkavarna. No meg semmi értelme túl nagy dobra verni ezt az ügyet.

– Eriggy! Mondd meg Annának, várjon ott rám.

 

Amikor a megbilincselt Kurocskint bevezették abba a helyiségbe, ahol már egybegyűlt Júdea farizeusainak színe java, magánkívül volt dühében.

– Mi dolog ez? – kiáltotta Kajafáshoz fordulva, akiben megsejtette a főembert. – Jegyezzétek meg, az ilyen önkényeskedést nem ússzátok meg szárazon!

– Hogy mersz így beszélni a főpappal?! – S a főpap embere jól pofon vágta. – Majd megtanítlak én, hogyan kell beszélni a feljebbvalókkal!

A második pofontól Kurocskin szeme előtt elsötétült a világ. Vérző orcáját meg akarván óvni a harmadik pofontól, odafordította másik oldalát a főpap emberéhez.

– Nézzétek! – kiáltott fel Kajafás. – Megütik az egyik orcáját, s máris odanyújtja a másikat! Erre tanítja a népet is!

– Az én helyemben te nemcsak azt nyújtanád oda, te barom! – morogta Kurocskin. – Micsoda filozófia! Tolsztojánus! A vallatást Kajafás kezdte:

– Ki vagy te?!

Kurocskin végignézett a bírákon. Immár nem egyszerű halászokkal meg földművesekkel állt szemben, hanem csavaros eszű papokkal. Belátta, itt az ideje, hogy felfedje kártyáit.

– Tudományos küldetésben jöttem ide – kezdte, közben fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg ezeknek az embereknek csodálatos felbukkanását az ő világukban. – Arról van ugyanis szó, hogy Jézus Krisztus, akit ti állítólag keresztre akartok feszíteni…

– Mit beszél ez? – érdeklődött a nagyothalló ben Zarhas, s tenyerét a füléhez emelte.

– Azt állítja, hogy ő a Messiás, Jézus Krisztus néven – magyarázta neki Kajafás.

– “Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” Mózes második könyve, huszadik rész, hatodik vers – dünnyögte ben Zarhas.

– Így hát téged nem anya szült? – adta fel a második kérdést Kajafás.

– Ezt meg honnan vetted? – mosolyodott el Kurocskin. – Éppúgy ember fia vagyok, mint mindenki.

– Betartod-e a szombatot?

– Ahonnan én jövök, ott heti két szünnap van. Szombaton mi sem dolgozunk.

– Miféle királyság az ott?

– Hogyan is magyarázzam meg nektek? Mindenesetre semmi köze ahhoz a világhoz, amelyben ti éltek.

– Hogyan? – kérdezte ben Zarhas.

– Azt mondja, hogy az ő királysága nem e világból való. S hogyan kerültél ide?

– Nos, ennek a technikai részét magam sem tudom megmagyarázni. Ezt csak azok tudnák, akik ideszállítottak engem.

– Kik ezek? Mennyei angyalok?

Kurocskin nem felelt.

Kajafás végignézett az egybegyűlteken.

– Van valakinek kérdése?

József Hur Arij kért szót.

– Mondd csak, hogyan tartod be a szombatot, ha ezen a napon orvoslást űzöl?

– Hogyan, talán szerintetek jobb lenne, ha szombaton meghalni hagyjuk az embert? – felelt a kérdésre kérdéssel Kurocskin. – Nálunk például azt tartják, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.

A vallatást ismét Kajafás vette át.

– Igaz– e, hogy a zsidók királyának nevezted magad?

– Ezt most hallom először! – Kurocskin megharagudott. – Ennél ostobábbat nem tudnál kitalálni?!

A főpap embere ismét jól pofon vágta.

– Hát így vagyunk! – üvöltötte Kurocskin. – Az ilyen vizsgálati módszerek mellett megtagadom a választ a további kérdésekre.

– Vezessétek el! – adta ki a parancsot Kajafás.

 

Poncius Pilátus egy Alexandriából érkezett vendéggel beszélgetett a helytartóságon.

A helytartó feleségének bátyja, Gaius Procullus, történész, csillagász és orvos, azért utazott ide Jeruzsálembe, hogy megismerkedjék a templomban őrzött régi tekercsekkel.

A felszolgáló rabszolgák leszedték a lakoma maradványait, csupán a borral telt korsókat hagyták ott.

Mivel már nem kellett félni az avatatlan fülektől, a beszélgetés szabadabb fordulatot vett.

– Azt hallom Claudiától, hogy a császártól áthelyezésedet kéred Rómába. Mi késztet rá? – kérdezte Procullus.

Pilátus vállat vont.

– Sok minden – válaszolta rövid hallgatás után. – Ebben az átkozott országban az ember egy kitörni készülő vulkánon él, sose tudhatod, mit hoz a holnap. Ezek itt alig várják, hogy hátadba döfhessék a tőrt.

– De hát a helytartói hatalom…

– Ez csak amolyan látszat. Ha elfojtok egy felkelést, annak minden érdemét Lucius Vitellius magának tulajdonítja, ha pedig megegyezésre törekszem a júdeaiakkal, akkor meg feljelentéseket küldözget ellenem Rómába. Az adók beszedése egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. Az adószedőket vagy agyonverik az utakon, vagy egyszerűen kifosztják őket. A hátralék csak egyre növekszik, s Vitellius, aki már jó ideje valamelyik saját emberét akarja a helyembe ültetni, ezt ügyesen kihasználja.

– De hát mégiscsak… – kezdte Procullus, de folytatni már nem maradt ideje. A ház előtt egybegyűlt tömeg ordítása torkára fagyasztotta a szót.

– Íme, gyönyörködhetsz! – mondta Pilátus, és az ablakhoz lépett. -Nincs egy nyugodt percem se éjjel, se nappal. Sajnos kénytelen vagyok kimenni eléjük, már ilyen a helytartó sorsa. Gyere velem, magad is megérted, miért kérem áthelyezésemet Rómába.

A tömeg őrjöngött.

– Feszítsd meg! – ordították, amint Pilátus megjelent előttük, azok is, akik nemrég Kurocskin köntöse szegélyét csókolgatták. A keresztre feszítés mulatságosabb volt számukra minden prédikálásnál, amivel már úgyis torkig voltak.

– Feszítsd meg!

– Mivel vádoljátok ezt az embert? – kérdezte Pilátus, és a vérző, lehorgasztott fejjel álló Kurocskinra pillantott.

Elsőnek Kajafás szólalt meg:

– Ez az ember pimasz csaló, szentségtörő és lázító!

– Igaz, amivel vádolnak?

Pilátus lágy, nyájas hangja egy kis erőt öntött a már-már kétségbeesett Kurocskinba.

– Ez szörnyű tévedés – kezdte, s reménykedve nézett fel a helytartóra –, nem annak tartanak, aki valójában vagyok. Lehetetlen, hogy ön, mint intelligens ember, ki ne bogozná ezt az ügyet!

– Hát ki vagy te?

– Tudós. Csupán az ostoba körülmények láncolata…

– Jól van! – vágott szavába Pilátus. – Kérlek – fordult most Procullushoz –, állapítsd meg, valóban tudós-e ez az ember.

Procullus odalépett Kurocskinhoz.

– Mondd meg, a Szűz sápadt fényétől megvilágított Harag csillagkép közeli elhaladása a Skorpió mellett milyen események eljövetelét jelenti?

Kurocskin semmit se felelt.

– No, jól van – mosolyodott el Procullus –, ezt talán nem is tudhatod. Akkor hát emlékezz vissza, hány szervet számlál az emberi test.

Kurocskin azonban a második kérdésre sem tudott felelni.

– Nahát! – komorodott el Procullus. – Hozzatok ide egy kancsót.

Odahoztak egy kancsót. Procullus odatette Kurocskin elé.

– Hogyan számítod ki, mennyi bor fér ebbe az edénybe?

– Alapterület szorozva… a kétszeres magasság… – motyogta Kurocskin. Mint minden humán érdeklődésű ember, nehezen ismerte ki magát az ilyen dolgokban.

– Ez az ember teljesen tudatlan – fordult Procullus Pilátus felé –, de hát a tudatlanság még nem elegendő ok arra, hogy keresztre feszítsék. A te helyedben én jól megkorbácsoltatnám, és aztán békével útjára ereszteném.

– Nem! Feszítsd meg! – üvöltött fel újból veszettül a tömeg.

Kurocskinon ismét úrrá lett a kétségbeesés.

– Ezek a kérdések nem az én szakterületemhez tartoznak! – kiáltotta oda egyenesen Pilátusnak. – Én történész vagyok!

– Történész? – ismételte meg Procullus. – Én is történész vagyok. Meglehet, elmondod nekem: milyen erődítések védték Atlantiszt az ellenség betörései ellen?

– Atlantisszal nem foglalkoztam. Kutatásaim más korszakra vonatkoznak.

– Melyikre?

– Az első századra.

– Bocsáss meg, nem értem – jegyezte meg udvariasan Procullus. -Melyik századot említetted?

– Nos, a jelen időket.

– Aha! Vagyis azt írod le, ami a közelmúltban történt?

– Pontosan így van! – mondta Kurocskin felvidulva. – Épp ezt magyarázom önnek!

Procullus elgondolkodott.

– Jól van – szólalt meg, s Pilátusra kacsintott –, mondd csak, hány légióval, s légiónként hány katonával rendelkezett Gaius Julius Caesar az első galliai hadjárat idején?

Kurocskin gyötrődve igyekezett visszaemlékezni Róma történetére vonatkozó tanulmányaira. Az erejét meghaladó feszültségtől kövér verítékcseppek lepték el homlokát.

– Ebből elég! – szólalt meg Pilátus. – Hiszen látható, hogy ez az ember semmit se tanult. Mivel is vádoljátok?

Kajafás ismét előrelépett.

– A népet Róma elleni engedetlenségre lázította, a zsidók királyának nevezte magát.

A helytartó arca elborult. Ez sokkal komolyabb ügy, mint hitte.

– Igaz ez? – kérdezte Kurocskintól.

– Hazugság! Szemenszedett hazugság, hozzon erre tanúkat!

– Inkább neki hiszel, mint nekem?! – kiáltotta Kajafás. – Mégiscsak én vagyok a főpap, ez meg egy szélhámos, jöttment prédikátor, egy koldus!

Pilátus széttárta karját.

– Egy ilyen vádat tanúkkal kell bizonyítani.

– Hát így vagyunk?! – Kajafás dühösen megcsikorgatta fogait. -Látom, itt nem osztanak igazságot, kénytelen leszek Vitelliushoz fordulni!

Ez jól kiszámított ütés volt. Pilátusnak legkevésbé Szíria kormányzóját akaródzott belekeverni az ügybe.

– Vigyétek ezt az embert! – parancsolta meg az őrségnek, kerülve Kurocskin kérlelő tekintetét.

 

Júdás a helytartóság kapuja előtt töltötte az éjszakát. Nyomon követte Kurocskint Kajafás házáig, ott várakozott Anna ablakai alatt, és elkísérte a menetet a helytartó palotájáig. De ott már egyszer sem bírt átfurakodni a tömegen a Mesterig.

Végül is az elfogyasztott nagy mennyiségű bor, az izgalmakkal teli nap meg a fáradtság teljesen kimerítette Júdást. Letelepedett az útszéli árokba, és elaludt.

A fejére zúduló forró napsugarak ébresztették fel. Júdás jót nyújtózkodott, kisimította szakállát, hogy külseje megnyerőbbé váljon, s abban a reményben lépett be a helytartóság udvarára, hogy talán megtud valamit.

Az épület falának árnyékában egy tagbaszakadt katona éppen a kardját tisztogatta mészporral.

– Eriggy, eriggy innét! – szólt rá az apostolra. – Itt nem osztogatnak alamizsnát!

A kard láttán Júdás leküzdte büszkeségét, és tisztelettudóan elmondta a katonának, mi járatban van.

– Aha! – mondta az. – Későn ébredtél fel. Azt most már… – A katona felröhögött, és szemléltetően abba a pózba vágta magát, amely később úgy vonult be a köztudatba, mint az eredendő bűn kiengesztelésének szimbóluma.

A megrendült Júdás a vesztőhely felé rohant.

 

A domb tetején három kereszt állt. A középső lábánál, melyen “a zsidók királya” felirat állt, a földre borulva zokogott Simon.

Júdás elterült mellette.

– Rabbi!

– Egészen elgyengült a te rabbid – vetette oda az egyik őr, aki a Kurocskinról lehúzott holmik között válogatott. – Még oda se szegezték, máris… – az őr megforgatta szemét – kinyiffant!

– A félelemtől talán? – mondta a második őr, s elővette a játékkockákat. – Nos, a kocka döntse el, kié legyen a holmi.

– Ez az, bízzuk a szerencsére!

Júdás a Mester haláltusában megmerevedett, sápadt arcára pillantott, és hangosan felzokogott.

– Nocsak, hogy jajgat! – szólalt meg az őr. – Tán a rokonod?

– Hallgassatok meg! – Júdás könyörögve összekulcsolta kezét. – Már úgyis meghalt, engedjétek meg, hogy eltemethessük.

– Nem szabad. Estig nem szabad levenni.

– De kérlek benneteket! Itt van, fogadjátok el, ez mindenem; csak engedjétek meg! – S Júdás eléjük szórta a szamárért kapott pénzt.

– Engedjük meg neki? – kérdezte az egyik őr.

– Hátha még nem halt meg egészen? – A második őr odalépett a kereszthez, és lándzsáját Kurocskin oldalába döfte. – Úgy látszik, meghalt, meg se rezzent. Na, vidd a rokonodat!

A többi őr ezalatt a köntöst mustrálta.

– Finom darab! – dicsérte az az őr, aki szerencsésen megnyerte a köntöst. – Elnyűhetetlen!

A Mester halálától megrendült apostolok sietősen leemelték a testet a keresztről. Amikor Júdás ügyetlenül kiráncigálta a szöget Kurocskin lábából, az felnyitotta szemét, és felnyögött.

– Látod?! – suttogta Júdás Simon fülébe. – Él!

– Halkabban! – Simon az őrök felé nézett. – Itt a közelben van egy barlang, vonszold oda, amíg nem látják!

Az őrök semmit sem vettek észre. Teljesen elmerültek az égből pottyant harminc ezüstpénz elosztásában.

Júdás Kurocskint a hűséges Simon gondjaira bízta, s elrohant a barlangból, hogy megvigye az örömteli hírt a többi apostolnak.

Kurocskin nem tért magához.

Lázálmában Simont a huszonegyedik században hátrahagyott asszisztensének vélte, de óhéber nyelven beszélt hozzá.

– Péter! Péter! Visszatérek, feltétlen visszajövök, az Őrző nem tehet ilyen disznóságot! Bármi történjék, téged bízlak meg…

Az Őrző által engedélyezett öt nap letelt.

Valahol, egy húszemeletes épület alagsorában felpislogott az indikátor zöld varázsszeme. A reléhálózat nesztelenül működésbe lépett. A kőpadlón heverő testet a születést és halált, az oktalanságot és törvényszerűséget előidéző pokoli szélvész vette körül, a barlangot villamos kisülések fénye lepte el, s mint egy parafa dugót a tenger mélyéről, úgy repítette Kurocskint vissza a távoli, de elkerülhetetlen jövőbe.

– Messiás! – A csodálatos látványtól elkáprázott János, Jakab, Júdás meg Tamás ámulva álltak meg a barlang szájánál.

– A mennybe ment! – Simon az ég felé emelte karját. – A mennybe ment, de visszatér! Engem “Péternek” nevezett el, és itt hagyott földi helytartójának!

Az apostolok alázatosan térdre borultak.

 

Kurocskin eközben már ott feküdt egy szál fürdőnadrágban Kazanovak vendégszerető intézményének díványán. Homlokát, arcát oldószerbe mártott nedves ruhák borították.

– Nos, hogyan utazgatott? – kérdezte Mása, s óvatosan, a szélénél fogva húzta le róla a szakállt.

– Elég jól.

– Nem tartana nekünk előadást róla? – érdeklődött Kazanovak. – Az osztály munkatársait érdekli az ottani élet.

– Nem tudom… Mindenesetre nem egyhamar. A gazdag anyag alapos feldolgozást igényel, annál is inkább, mivel kiderült, hogy az evangélisták elferdítve magyarázták az eseményeket.

– A lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyezte meg bölcsen Kazanovak. Felsóhajtott, gondosan kisimította az indigót, s hozzálátott, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel az elveszett felszerelésről.

– Ott most mi a divat? – kérdezte Mása. – Hosszú vagy rövid ruhát viselnek?

– Hosszút.

– Lám, megmondtam Nyinának, hogy hoszszabbra csináltassa! Jaj! Mi ez itt magán ? – Ujjával megérintette a csuklóján látszó rózsaszín sebhelyet. – Meg itt is meg itt, s az oldala is felhasadt! Csak talán nem verték meg?

– Nem, bizonyára útközben sérültem meg.

Kazanovak újabb oldalba kezdett.

– Mivel magyarázzuk a hiány okát?

– Írja a hiszterézishurok terhére – válaszolta a szaknyelvben immár otthonos Kurocskin.