MÁSODSZÜLETÉS

 

A keskeny, homokos földnyelv mélyen benyúlt a tengerbe. A homokon fekvő férfi hallotta a lábáig hömpölygő hullámok moraját. Álmatlanságtól gyulladt szeme a pislákoló csillagokat bámulta. Menekülni kellene, hiszen ott, a kérlelhetetlen, ragyogó égben halálos veszedelem rejlik.

Feltámaszkodott a könyökére, de rögtön nyögve visszaesett a hátára. A tengerből előkúszó idomtalan, otromba testre lett figyelmes. Kígyószerű csápjai tekeregve tapogatták a nyirkos homokot.

Reménykedve még egyszer a magasba nézett. Késő! Egy óriás madár sötét árnya keringett az égen. Késő! Most! A madár szárnyán levő pókhálófinom antennák közlik a csápos lény agyában elhelyezett parányi vevőkészülékkel mindazt, amit látnak.

A férfi eltakarta szemét, és a hasára feküdt. Az éjszakai rémlátomás szertefoszlott a pirkadat előtti köddel.

A férfi még néhány percig feküdt ott, arcát a párnába fúrva. Aztán az oldalára fordult, és kinyújtotta a kezét.

A csörgőkígyó szeme, amely egész éjjel figyelte, zöldes fénnyel felvillant a homályban. Valahol a tudata mélyén felbukkant a parancs: “támadni!”. A kígyó agyában a feszültség halk sercenését felfogta a triódahálózat. Válaszul egy fémkar egy csomag cigarettát nyújtott az ágyhoz. A szobát bevilágította az öngyújtó kékes lángja.

A férfi rágyújtott.

Immár nyugodtan hozzákezdett álmának elemzéséhez. Hát igen, mindebben van valami ésszerű. Persze a szörnyeteg – badarság, csupán a felbolygatott képzelet szüleménye, de maga az a gondolat, hogy egy ragadozó madár látószervét felhasználjuk valaminek a felkutatására, figyelmet érdemel. Ehhez azonban az kellene…

Az ablakpárkányon álló üvegkalitkába zárt kakasfej megérezte a hajnal közeledtét. Hangtalanul kitátotta a csőrét, s üdvözölte a felkelő napot. A madár agya huzallal egy fémpók lábaihoz volt kötve, amik gyorsan mozgásba lendültek, és felhúzták a függönyt.

A férfi felkelt, és öltözködni kezdett.

Alfa 312– nek hívták. Természetesen volt rendes neve, amit születésekor kapott, de hát más dolog az, hogy hogyan hívják az embert gyermekkorában, amikor még senki sem mondhatja meg, mi lesz belőle, és megint más az index , amely magában foglalja mindazt, amit az ember az életben elért.

Alfa 312. Elegendő bepillantani a zseblexikonba; és azonnal megállapíthatjuk, hogy a 312– es szám a Bionika Intézetet jelenti, azt az intézményt, amelynek az emberiség a technika teljes forradalmát köszönheti.

Ami pedig az Alfa jelentését illeti, hát azt minden dedós tudja, hogy egy intézmény keretén belül ez jelzi a legfelsőbb hatalmat. Alfából mindenütt csak egyetlenegy példány lehet. Béta lehet három, tau tíz, és végül korlátlan példányban lehet a pszi meg az Omega, de az igazgatást megtestesítő alfából mindig csak egyetlenegy van. Éppen ezért az indexe előtt soha sincs számsorolás. Így például a rangsorban 3 Lambda 312 alárendelt 2 Lambda 312– nek, csupán az Alfának nincs felettese, sőt vele egyenrangú sincs. Ez a kitűnő szervezeti felépítés magából a természetből vette a példát. Mert ha már elkezdtünk tanulni tőle, akkor az ördögbe is, miért ne használnánk ki a csordákban érvényes alárendeltség századokon át jól kipróbált rangsorolását? Ami pedig az indexek számokkal való bonyolult jelölését illeti, erről mindenekelőtt az ókori görögök tehetnek, akik – ki tudja miért – megelégedtek egy huszonnégy betűs ábécével.

Alfa papucsba bújtatta a lábát, és az ablakhoz lépett.

A számító-előrejelző, amely egész éjjel a háztetőn felállított különleges medencében tartott békák magatartását elemezte, mára száraz időt jelzett.

Annál jobb!

A konyhában büszkén nézett a saját művére, a Programozással Irányított Automatikus Tűzhelyre. Ez a króm és fehér zománc berendezés inkább emlékeztetett orvosi műszerre, mint konyhai felszerelésre.

Alfa az indítókart a pulton levő “rántotta” felirat elé állította, egy serpenyőbe vajat tett, beleütött két tojást, és lenyomta a kapcsológombot. Ekkor az irányítórészlegben bóbiskoló (s különleges mutáció révén létrehozott) patkány villamos töltést kapott a jobb oldalába. Balra ugrott, s ezzel bekapcsolta a melegítés reléjét.

Alfa immár foglalkozhatott más dologgal, a rántotta sorsára nem kellett ügyelnie. Amire a serpenyő hőmérséklete a megadott határt eléri, a patkány villamos töltést kap a bal oldalába, és kikapcsolja az érintkezést. Ez így folytatódik mindaddig, amíg a patkány kifinomult szaglószerve nem érzékeli a kívánt minőségre sült tojás illatát. Ekkor lépnek működésbe a nyálmirigyek. Amint az érzékeny mérőműszer az állat szájsavójában bekövetkezett változást megállapítja, azonnal kikapcsolja az egész berendezést. Egyszerű, mint minden, ami zseniális! Nemhiába tartják a patkányokat a legjobb ízlelőknek a világon.

A fürdőszobában elegáns kis fekete műanyag doboz várta, amelybe egy elektromos angolnát zártak. Enyhe nyomás a doboz puha fedelén, és az angolna elektromostöltés-megindítója kibocsátotta a fogkefét működtető miniatűr vibrátort.

Mondhatnak bármit, de a bionika óriási tudomány!

Sajnos a hideg meg meleg vizet adó csapokat még nem automatizálták, bár erre vonatkozóan is volt már egy– két elképzelés. Addig azonban, amíg nem fejeződnek be az aranyhalak szabályozta keverők próbái, addig gondolni sem lehet sorozatgyártásukra.

Itt Alfa töprengéseit egy csengő dallamos hangja szakította meg. Jelezte, hogy kész a rántotta.

 

A bionikok vezére gyorsan megtörölte arcát, és a konyhába indult.

Mi történt? Hogy lehet, hogy az aranyos hártyával bevont rántotta helyett félig nyers tojások úszkáltak a serpenyőben? A teremtését neki! Csak ekkor jutott eszébe, hogy a patkány tegnap reggel óta nem kapott enni. Így érthető, miért indult meg a nyálkiválasztódás előbb.

Alfa kavargatni kezdte az enyvre emlékeztető tojásfehérjét, undorodva elfintorodott, s reggelijét odaadta a patkánynak.

A kávét – tekintettel valamennyi rágcsáló teljes közönyére e varázslatos ital iránt – kénytelen volt egy közönséges villamos főzőlapon elkészíteni.

Alig maradt ideje, pedig még meg kellett etetni valamennyi automatát, és elvégezni a garázsban a napi megelőző karbantartást. A vadonatúj szökdécselő gépkocsi láttán a technikai csodák birtokosának arca gondterheltté vált.

KM– 1 típusú kitűnő, négyüléses, “macska– egér” elv alapján működő kocsi volt, de az üzemeltetés helyéről beérkező bizonyos adatok egy kis nyugtalanságot váltottak ki. Nem, persze nincs semmi komolyabb baj, de mégis…

Alfa felemelte a motorház fedelét, s meggyőződvén az állatok jó állapotáról, levegőt szivattyúzott a lökhárítókba.

Aztán a vezető helyére ült, lenyomta a pedált, felemelte az ellenzőt, amely a vörös szőrű kandúr fülkéjét elválasztotta a kis furattal összekötött két üzemelő kamrától. Az egyik kamrában egy kis egér éppen szalonnabőrt lakmározott.

A kandúr, ahogy megszimatolta az egérszagot, a cél felé ugrott. A kandúr receptorairól felfogott bioáramok a kormányszerkezet segítségével mozgásba hozták a légpilléreket, és a gépkocsi pontosan megismételte az állat könnyed szökkenését.

Az egér besurrant a mentőfuratba, és a másik kamrában találta magát, ahol ismét megtámadta a válaszfalat könnyen legyőző kandúr, s ezután minden kezdődött elölről.

A gépkocsi kiszökkent az utcára.

Alfa a vezetőfülke tetején ülő postagalambra kapcsolta az irányítást, és elégedetten dőlt hátra az ülésen. A galamb kitűnően ismerte az utat.

Így hát milyen gyakorlati hasznot lehet húzni a mai álomból? Már régóta foglalkoznak azzal, hogy miként vezessék át az élő szemből érkező videojelzéseket speciális berendezésekbe, de a gyakorlati eredmények még igen távoliak. Legjobban a rovarokkal áll a dolog, leszámítva az idomításukkal járó nehézségeket.

Ekkor olyasmi történt, amit a konstruktőr nem láthatott előre. Talán a renyhe kandúr fáradt bele a hasztalan ugrándozásba, talán az általa kifundált újabb módszernek volt szüksége mélyebb helyzetelemzésre, ezt pontosan nem lehetett megállapítani. Mindenesetre az impulziók legfőbb forrása abbahagyta az ugrálást, és mellső lábával a válaszfalnak támaszkodva szemlélődésbe merült.

Miután ez a manőver megismétlődött, a gépkocsi erősen rázni kezdett, és utasának feje a műszerfalhoz ütődött.

Egyébként ez a bosszantó közjáték nem tartott sokáig. A kandúr pillanatok múlva ismét hozzálátott kötelessége teljesítéséhez, az esemény egyetlen következménye a vezető homlokát csúfító dudor lett.

Ahhoz mégis elegendő volt, hogy a tulajdonos kedvét egész napra tönkretegye.

Alfa sötét felhőként vonult be a vezetése alatt álló intézménybe.

Az előcsarnokban heverő Fő Strázsa, megszimatolva a belépési engedélyül szolgáló kölnivíz illatát, barátságosan csóválni kezdte a farkát. Az eb csöngetésére működésbe lépett biopotenciálok megadták a megfelelő jelzést, és az új technika szentélyének szentélyét az illetéktelen tekintetektől óvó acélkapuk lassan szétnyíltak.

A komor gondolatokba mélyedt Alfa megindult dolgozószobája felé, még azt is elfelejtette, hogy odanyújtsa a buzdító cukordarabot a Strázsának.

A diktafon, három tömbből állt: a beszéd hangjait elemző papagájból, a bioáram– erősítőből és a leíróberendezésből.

Alfa közelebb vonta magához a papagájt, hogy lediktálhassa a parancsot, de idejében eszébe jutott, hogy egy speciális teszt segítségével be kell járatni a készüléket. A papagájnak ugyanis csökkent a mássalhangzók s főleg a sziszegő hangok kiválasztását illetően a szelektív képessége. S ezért a diktafon használata előtt mindennap lehetőséget kellett adni a madárnak, hogy hozzászokjék a kiejtés sajátosságaihoz.

Alfa megreszelte a torkát, igyekezett minél világosabban kifejezni magát.

– Szalamandrának születtem, szürkés szederjés őszutón; salétromos sós sártenger felett saskeselyű szálldogál széttárt szárnyakkal, szélsebesen, szemét szikrázva szegezve a szőke szociálpolitikusra…

– Hülye! – jegyezte meg mélabúsan a papagáj. Alfa felpattant. Megint a laboránsok tréfája! Mikor hagyják végre békében ezt a madarat?!

A leíróberendezés szalagjára pillantott. A fene tudja, mi állt rajta! De más lehetősége nem volt. Az intézetben nem volt más készülék, amelynek segítségével gondolatait papírra vethette volna. Azt a körülményt, hogy a ceruzával való írás egyenértékű lenne a fő álláspont feladásával, már számtalanszor hangoztatta a sajtónak, a rádiónak meg a televíziónak adott különböző interjúkban. Nem, százszor inkább az ilyen halandzsa!

Alfa felsóhajtott, és gyűlöletes pillantást vetett a papagájra. Elkezdett diktálni.

A leírószerkezet hengerei alól kikerült parancs felkelthette volna bármely nyelvész érdeklődését.

 

Bionika Intézeti

Parancs

 Az utóbbi időben megfigyelhetők olyan ujmmüszaki minta darabok gyártásba adása amejeket laboratoriumi uton még nem elenőriztek megfelelően pont mint például a ssökenő aftomobil esetében történt a mej bizonyos mutatok alapján eléri a világ sinvonalat mégisz szok defektuszsal rendelkezik pont ezért

megparantcsolom

a megbizhatosági ostály terjesse elém azon intézkedések tervgrafikonját amej megakadájoza a ki nem probált nem elenőrizet modelek sorozat gyártását a felszerelészi ostály egy hetes határidőn belül háriccsa el az aftomobilok minden defektjét

Alfa

 

Alfa elolvasta a parancsot, és a karélfai nyírfából készült szép dobozhoz kötött denevér fülébe kiabálta:

– Egy Béta jöjjön be hozzám!

Egy perc múlva már kopogtak is az ajtón.

– Bejöhet!

Az első helyettese lépett a szobába.

– Tessék!

– Fogja! – Alfa odanyújtotta a parancsot tartalmazó lapot. – Olvassa el, és intézkedjék a végrehajtásáról.

– Hm… – Úgy látszik, Béta mégis csak kisilabizálta a papagáj és az írógép– hibrid művét. – Valami történt, reklamációk érkeztek be?

– Ebben gyönyörködjék! – Alfa mutatóujjával a homlokára mutatott, ahol már ott díszelgett a teljesen kifejlett dudor. – Szerencsére a dolgot megúsztam ennyivel, történhetett volna sokkal rosszabbul is.

– Meghibásodott a kormány?

– Nem, a kandúr bolondozott.

– Hm…

– Persze megérti – folytatta Alfa –, hogy a történteket nem kell dobra verni. Hiszen az első széria egynéhány példánya… – S valamit a fülébe suttogott a helyettesének, amitől annak egészen megváltozott az arca.

– Nem, nem! – kiáltott fel izgatottan Béta. – Ott ilyen incidensek nem fordulhatnak elő! Jól emlékszem, a nullszéria első darabjait a legjobb kondícióban levő szibériai kandúrokkal láttuk el. Nincs egyetlenegy kétes példány se közöttük, mind a legnemesebb fajtiszta, magam ellenőriztem!

– Fajtiszták! – mosolyodott el Alfa. – S maga azt hiszi, hogy fajtiszta példányokkal ilyesmi nem fordulhat elő? Hát nem régebben, mint tegnap… – s ismét suttogóra fogta a hangját.

Béta egészen megrökönyödött.

– Ez lehetetlen!

– Biztosíthatom róla, hogy így volt.

– Igen… – Béta gondolkodott. – Végül is jelentősen fokozhatnánk az egész konstrukció megbízhatóságát, ha megkettőzzük a kandúrokat… Igen, ez az! – A szeme felcsillant. – Két kandúr és két egér! Ha az egyik pár csődöt mond…

– Ostobaság! – szakította félbe szárazon Alfa. – Még csak az hiányozna, hogy egymásnak essenek. Képzelje csak el, mi történne! Nem, itt új ötletekre van szükség.

– S mi legyen az eddig kibocsátott példányokkal?

– Megtaláljuk a módját a kicserélésükre. Így hát, megismétlem, új ötletekre van szükség.

– Új ötletekre… – Béta megvakarta a tarkóját, de onnan egyetlen új ötletet sem húzott elő.

– Hülye! – rikoltotta a papagáj.

– Ez is kitűnő ajándék, mondhatom! – Alfa ujjával a diktafon felé bökött. – Látta, mit gépelt le?! Így dolgozik a maguk hetedik osztálya, szép kis munka!

– Most egy újabb variánson dolgoznak, szarkákkal kísérleteznek, s ígérik, hogy nagy szelektivitása lesz.

– Ígérik! Már két év óta csak ígérgetnek. Szégyen és gyalázat, ország-világra szóló reklámot csaptak körülötte. Akkor is megígérték.

Béta okosan hallgatott, hiszen neki is közvetlen része volt a diktafon első variánsának kidolgozásában.

– Így hát – Alfa ujjával dobolni kezdett az íróasztalon – a KM– 1 gépkocsi gyártását leállítani. Egy héten belül terjessze elém a gyökeres modernizációra vonatkozó elképzeléseit. Még egyszer megismétlem: teljesen új ötletekre van szükség.

– Talán… – Béta zavartan elhallgatott. – Talán térjünk vissza a kúszó variánshoz?

– Semmiképpen! Hát nem emlékszik, mily hatalmas port kavart fel? Csak a kabinba szerelt légtisztító berendezés milyen nagy költséggel járt. Hát a sebesség?

– Igen…

A papagáj ismét megpróbált szóhoz jutni, de Alfa még idejében ráborított egy szemcsés műanyagból készült burát.

– S hogy állunk a lépdelő szekérrel? – tette fel a kérdést Béta. – Hiszen annak idején mi…

– A lépdelő szekér túlhaladott. Egyetlenegy állat sem rendelkezik olyan léptekkel, amelyeket utánozhatnánk anélkül, hogy kiráznánk az utas lelkét.

– A kocsiszekrényt mágneses mezőre lehetne felszerelni.

– Kizárt dolog! Bonyolult és nehézkes. Azt is vegye számításba, hány felesleges akkumulátort kellene magával cipelnie.

– Hm…

Néhány percig némán üldögéltek.

Béta törte meg a csendet.

– Jelentkezett egy öregember, feltaláló. Egészen agyalágyultnak látszik. De többször fordult hozzánk egy önműködő jármű furcsa tervével.

– Na és?

– A tervet természetesen elutasítottuk, kritikán aluli, de meglehet, ha új ötleteket keresünk…

– Milyen elvi alapokra építette a tervét?

Béta elvörösödött.

– Az igazat megvallva, már nem emlékszem rá, még tavaly történt. Tegnap az iratok rendezgetése közben rábukkantam a címére. Meghívhatjuk.

– Nos – sóhajtott fel Alfa –, hívja meg a maga öregemberét.

 

– Nos – szólalt meg leereszkedően Alfa –, magyarázza el, hogyan működik mindez. Az öregember fölényesen elmosolyodott.

– Mit kell itt megmagyarázni? Hiszen ez egy ló.

– Látom én, hogy nem krokodil. Mutassa meg, hol alakulnak át az idegimpulzusok erőtérré.

– Mivé?

– A ló nyakán látom a mágneses jármot. Ettől a járomtól két rúd vezet a szekérhez. Ezen kívül két kábel húzódik az állat szájától. Bizonyára a nyakcsigolyákban levő bioáramok kölcsönös viszonya a mágneses mezővel…

– Dehogy – vágott szavába az öregember –, ez itt a hám, ezek a kocsirudak, ez pedig a gyeplő a hajtáshoz.

– Igen – mondta Béta. – De hol van a kormányszerkezet?

– Micsoda?

– Azt kérdem, mi kormányozza a szekeret?

– Én kormányozom vagy maga, ha felül rá. Amerre a gyeplőt irányítja, arra megy.

– Nagyszerű! – mondta Béta. – S összesen hány relé van?

– Micsoda?

Alfa összeráncolta homlokát. Ennek már amolyan csalás szaga volt.

– No, tegyen csak két fordulót itt a pályán – fordult az öregemberhez.

– Azt lehet.

Az öreg felült a szekérre, ajkával cuppantott egyet, és az egész tákolmány elmozdult a helyéből.

Alfa úgy bámulta a forgó kerékagyat, mint akit megbabonáztak.

– Na, elég – mondta, amikor a kocsi megtette az első kört. – Hazamehet.

– Megvizsgálják a javaslatomat? – kérdezte az öregember.

– Megvizsgáljuk, megvizsgáljuk – felelte Béta.

– Mikor jöjjek el a válaszért?

– Majd értesítjük. Amikor eljön az ideje.

– Gyű te, Kedves! – kiáltott fel az öregember. és a ló kigördítette a kocsit az utcára.

– Nos? – kérdezte félszegen Béta.

– Badarság! Az állati izomerő közvetlen felhasználásának egyáltalán nincs jövője. Ezenkívül az ilyen kezdetleges kormányzási módszer a közlekedés legelemibb biztonságát se garantálja. Az igazat megvallva, engem főleg az a kerek valami érdekelt, amin a kocsi mozgott. Talán…

– Alfa egy kissé zavarba jött. – Nos, talán, ha a kandúr ugrását sikerülne ilyen forgó szerkezetté átalakítani…

– Nagyszerű ötlet! – kiáltott fel Béta.

– De – folytatta Alfa egy kis szünet után – ilyesféle átalakító szerkezet nem létezik, és nem is létezhet. A természet nem ismer forgást.

Béta felsóhajtott.

– Nos, akkor mit teszünk? – tért vissza a földre a fellegek közül.

– Meg kell kettőzni a kandúrokat. Személyesen ügyeljen arra, hogy teljesen elszigeteljék őket egymástól!

– Meglesz! – jelentette ki Béta.

A kerék nem született meg újra. A csoda sohasem ismétlődik meg, azért csoda.