ELŐZETES KUTATÁSOK

 

– Ide figyeljen, Rong. Engem igazán nem lehet azzal vádolni, hogy türelmetlen vagyok, de becsületszavamra néha az a vágyam támad, hogy valami nehéz tárggyal kupán vágjam magát.

Dany Rong vállat vont.

– Ne higgye, hogy én különösebben élvezem a helyzetet, de mitévő legyek, ha a kísérletek ellenőrző sorozata…

– Mi az ördögnek kellett egyáltalán elindítani ezt az ellenőrző szériát?!

– Hiszen tudja, hogy az a módszer, amelyet az elején alkalmaztunk…

– Ne legyen tökfilkó, Rong!

Thorp Kirbi felállt, és járkálni kezdett a szobában.

– Hát még mindig nem érti? – Kirbi hangja mézesmázos lett. – A maga munkája merőben elméleti jellegű. Legalábbis a közeljövőben senki sem von le belőle semmiféle gyakorlati következtetést. Mi ráérünk, mondjuk, két év múlva is. Akkor majd egyenként közzétesszük az ellenőrző sorozat eredményeit és, hogy úgy mondjam, helyesbítjük az elméletet.

– Nem helyesbítjük, hanem megcáfoljuk.

– Uramisten! Hát jó, megcáfoljuk, de nem most. Különösen az után a hűhó után, amit a dolog körül csaptunk…

– Csaptunk?

– Hát jó, én csaptam. De értse meg végre, hogy a maga ostoba becsvágyán kívül a cég érdekei is léteznek.

– Ez nem becsvágy.

– Hanem?

– Becsületesség.

– Becsületesség! – horkant fel Kirbi. – Higgyen a tapasztalataimnak. Biztosan hallott már a Tervalsan– preparátumról. Akkor tudnia kell…

Rong behunyta a szemét, és így készült fel ama szédületes sztorik valamelyikére, amelyek – kel az volt a célja Thorp Kirbinek, hogy a maga találékonyságát, az ellenfelek kijátszására irányuló képességét, talpraesettségét és eszét példaként állítsa pártfogoltjai elé.

“Honnan ez a határozottság? – töprengett Rong, miközben a főnök dörgő baritonját hallgatta. – Hiszen semmihez se ért! Fecsegő hencegő!”

– Remélem, sikerült meggyőznöm.

– Természetesen. És amennyiben közzé meri tenni a munkák eredményeit az ellenőrző sorozat nélkül, mindig módot fogok találni…

– Ó, hogy szeretnék magához néhány közvetlen szót szólni! De minek, ha még csak meg sem sértődik? Először látok ilyen vastag bőrű alakot…

– Maga nem érti, miért nem reagálok a gorombaságaira?

– Nos?

– Nézze, Kirbi – mondta csendesen Rong –, mi mind valami példát követünk a cselekedeteinkben. A magához való viszonyomat sok szempontból egy eset határozza meg, amelyet gyerekkoromban figyeltem meg. Az állatkertben történt. A majomketrec előtt egy öregember állt, és a rácsokon át cukrot dobott az állatoknak. Ezt alighanem a legjobb szándékkal tette. Amikor azonban a zsebéből kifogyott a cukorka, a majmok dührohamot kaptak. Ott álltak a rácsnál, és még mielőtt az öreg felocsúdott volna, tetőtől talpig leköpdösték.

– No és?

– Az öreg elnevette magát, és odébbállt. És akkor megértettem, hogy az igazi ember nem sértődhet meg amiatt, hogy egy majom leköpi. Hiszen csak egy majom.

– Nagyszerű történet! – nevette el magát Kirbi. – Kiváltképp az tetszik benne, hogy az öreget leköpték. Tanulságos példa. Csak vigyázzon, Rong, nehogy…

– Értem én, Kirbi. Csak azt mondja meg, hogy még mennyi ideig tűri el a jelenlétemet. Arról van szó, hogy szeretném befejezni az utolsó kísérletsorozatot, és ehhez legalább…

– Nem vagyunk kicsinyesek! Nekem nem sürgős, én akár holnap reggelig is eltűröm.

– Világos.

– Ide figyeljen, Dan! – Kirbi hangjába megint valami bizalmasságféle vegyült. – Csak azt ne higgye, az istenért, hogy itt valami személyes ellenszenv dolgozik bennem. Magát nagyra értékelem mint tudóst, de hát maga is tudhatja…

– Tudom.

– Tudja, hogy milyen nehéz ma Donomágiában elhelyezkedni egy biokémikusnak. Itt a telefon és a cím. Nagyon jól fizetnek, és a munkakör, azt hiszem, teljesen önálló. Tőlünk a legjobb ajánlásokra számíthat.

– Hát persze.

– Mellesleg remélem, nem felejtette el, hogy amikor belépett, titoktartást fogadott.

– Nem felejtettem el.

– Nagyszerű! Sok sikert. Ha az a kívánsága támadna, hogy esetenként meglátogasson, és csak úgy baráti alapon elcsevegjünk, nagyon fogok örülni.

– Köszönöm.

 

– Dr. Rong?

– Én vagyok.

– Latiani úr várja. Máris bejelentem.

Rong körülnézett a várószobában. Hát igen, alighanem nagy feneket kerítenek a dolognak. Legalábbis a berendezésre nem sajnálták a pénzt. Hiába…

– Tessék!

Rálépett a puha futószőnyegre, majd belépett a figyelmesen kitárt ajtón. Vele szemben az íróasztal mögül felállt egy szürkés arcú, sápadt, magas, kopasz ember.

– Nagyon örvendek, dr. Rong! Üljön le, kérem.

Rong leült.

– Eszerint, ha jól értettem dr. Kirbit, ön szívesen átjönne hozzánk dolgozni.

– Ön jól értette dr. Kirbit, de én előbb szeretném, ha mondana valamit a munka jellegéről.

– Hát persze. Ha nem ellenzi, erről egy kicsit később beszélünk, egyelőre én szeretnék feltenni néhány kérdést.

– Hallgatom.

– Ami a Kirbi doktornál végzett munkáját illeti: nem áll-e távozása azzal összefüggésben, hogy tevékenységének eredményei nem igazolták az előzetes várakozást?

– De.

– Nem volt-e maga az elgondolás…

Rong összeráncolta a homlokát.

– Elnézést, de aláírtam egy papírt, és nem szeretném…

– Isten őrizz! Egyáltalán nem érdekelnek a cég titkai. Csak azt szeretném megtudni, nem volt– e maga az elgondolás valamelyest elsietett a tudomány jelenlegi szintjén… Mondjuk enyhén fantasztikus?

– Az előzetes feltevések nem igazolódtak be. Ezért, ha úgy tetszik, fantasztikusnak is nevezheti őket.

– Kiváló! A másik kérdésem: fogyaszt-e szeszesitalt?

“Furcsa ismerkedési mód a leendő munkatársakkal” – gondolta Rong.

– Józansági fogadalmat nem tettem – felelte kissé élesen –, de a munkahelyemen nem iszom. Emiatt nem kell aggódnia.

– Semmiképpen, semmiképpen! – Úgy tűnt, hogy Latiani el van ragadtatva. – Semmi sem dobja fel úgy a fantáziát, mint egy stampedli konyak. Nem igaz? Higgye el, bennünket ez egyáltalán nem zavar. És kábítószert fogyaszt?

– Már megbocsásson – mondta Rong felállva –, én azt hiszem, hogy ebben a hangnemben…

Latiani felugrott.

– Ugyan, ugyan kedves dr. Rong! Én egyáltalán nem akartam megsérteni. Csak arról van szó, hogy nálunk a Problémán dolgozó tudósok teljesen szabadok, és mi nem tiltjuk meg, hogy szolgálati időben alkoholt és kábítószert fogyasszanak, sőt biztatjuk is őket…

– Biztatják?

– Mindenre, ami a képzeletet aktivizálja.

Ez már egészen fura dolognak látszott.

– Ide figyeljen, Latiani úr – mondta Rong –, talán helyesebb volna, ha előbb közölné a Probléma lényegét, aztán majd meglátjuk, érdemes– e belemenni a részletekbe.

Latiani elmosolyodott.

– Szívesen tenném, tisztelt doktor Rong, de sem nekem, sem az itt dolgozó tudósoknak a leghalványabb fogalmunk sincs arról, hogy miben is rejlik ez a Probléma.

– Hogyhogy nincs fogalmuk?

– Nagyon egyszerűen. A Probléma rejtjelezve van a gép programjában. Önök elgondolásokat közölnek, a gép ezeket elemzi. Ami használhatatlan, azt eldobja, amit később fel lehet használni, azt megjegyzi.

– Mire jó ez?

– Látja, bármilyen tökélyre fejlesztettük is a gépet, egy rendkívül fontos dolog nincs meg benne: a képzelet. Ezért ott, ahol új ötletek kereséséről van szó, a gép tehetetlen. Nem tud kitörni a logika határain túlra.

– És önök azt szeretnék…

– Fel akarjuk használni a gépben az emberi képzelőerőt. Ez sohasem veszíti el az értékét. Még a szkizofrén ember lázálma is teljesen konkrét képzetekből áll össze, bár ezek fantasztikus formákban jelentkeznek. Érti, ugye?

– Szóval ötletroham kell – mosolyodott el Rong –, és ezen a módon akar megoldani egy fontos biokémiai problémát?

– Mondtam én, hogy biokémiai?

– Már elnézést, de hát ebben az esetben miért…

– Hogy miért hívtuk meg?

– Igen.

– Nálunk a legkülönbözőbb szakmájú tudósok dolgoznak: fizikusok, matematikusok, fiziológusok, tervezők, pszichiáterek, kibernetikusok és még egy asztrológus is.

– Az is tudós?

– A maga módján, a maga nemében.

Rong értetlenül dörzsölte a homlokát.

– Mégsem értem, hogy mi lesz a munkám.

– Naponta idejön délelőtt 11 órára, és 4 órát tölt a dolgozószobájában. E négy óra alatt gondolkodnia kell. Nem fontos, hogy mire gondol, csak az a lényeg, hogy valami köze legyen a szakmájához. Minél bátrabb a hipotézis, annál jobb.

– Ennyi az egész?

– Ennyi. Kezdetben havi 3000 solét fog kapni.

Hűha! Ez háromszorosa annak, amit Kirbinél kapott.

– A továbbiakban a fizetését automatikusan növeljük, a gép által elfogadott ötletek mennyiségétől függően.

– De hát én kísérletező vagyok.

– Annál jobb! Gondolatkísérleteket fog végezni.

– Honnan fogom tudni az eredményeiket? Ehhez kísérletekre, igazi kísérletekre van szükség.

– Magának. A gép olyan elemzési módszereket használ fel, amelyek magának a kísérletnek a végrehajtása nélkül is lehetővé teszik az eredmény meghatározását.

– És vajon én tudni fogom-e az eredményt?

– Semmiképpen. A gép semmiféle adatot nem szolgáltat egészen a Problémával kapcsolatos munka teljes befejezéséig.

– És akkor?

– Nem tudom. Ebben nem vagyok illetékes. Alighanem vannak bizonyos személyek, akik megismerkednek az eredményekkel. Én ezeket az embereket nem ismerem.

Rong eltűnődött.

– Őszintén szólva, zavarban vagyok – mondta. – Olyan szokatlan az egész.

– Kétségtelenül.

– Én nem hiszem, hogy ebből bármi jó kiderülne.

– Erre már ne legyen gondja, Rong doktor. Ismétlem, magától csak ötleteket kérünk, mindegy, hogy milyeneket, csak bátrak legyenek. Minden egyebet elvégez a gép. Ne felejtse el, hogy először is nincs egyedül, másodszor: most még csak az előzetes kutatások folynak. Maga a Problémával kapcsolatos munka valamivel később kezdődik, amikor elég anyagot halmozunk fel.

– Engedjen meg egy utolsó kérdést – mondta Rong. – Ha itt leszek, akkor folytathatok– e valóban tudományos tevékenységet?

– Ez nem kívánatos – felelte rövid töprengés után Latiani –, semmiféle rendszeres munkát nem kell végeznie. Csupán a belátásán alapuló előfeltevéseket várunk magától. Aláírást nem kérünk.

– Hát jó – sóhajtott Rong –, próbáljuk meg, bár nem tudom…

– Nagyszerű. Jöjjön, megmutatom a dolgozószobáját.

 

Egy hatalmas polip terjesztette ki karmait több száz négyzetméternyi területen. A rózsaszín opalizáló folyadék áttetsző csövekben lüktetett, amelyeket pislogó lámpák fénye világított meg. Vörös, ibolyaszínű, zöld lámpák világítottak különös formájú berendezések halmazában, felúsztak a képernyő szürke felszínére, majd elmerültek az antennák és vezetékek kaotikus összefonódásában.

A kibernetikus Moloch emésztette alattvalóinak áldozatát.

Latiani öklével megütögette az áttetsző falat, amely a géptermet vette körül.

– Erősebb, mint a páncélacél. Egészen jó védekezés mindenféle véletlenek ellen, igaz?

Rong némán bólintott, megdöbbentették az építmény méretei és fantasztikus volta.

A gépteremmel szemben egy sor fekete bőrrel bevont ajtó helyezkedett el. Latiani kinyitotta az egyiket.

– Ez lesz a dolgozószobája – mondta, és ráerősített az ajtóra egy margarétát ábrázoló képet. – Munkatársaink közül sokan különböző meggondolásból nem akarják közhírré tenni, hogy itt dolgoznak, és mi sem vagyunk ebben érdekeltek. Majd a kép alapján eligazodik. Itt van a kulcs. Más dolgozószobákba tilos a bemenet. A könyvtár a folyosó végén van. Szóval holnap 11 órakor várjuk.

Rong benézett az ajtón. Furcsa körülmények a tudományos munkához. Kis szoba. A mennyezet alatt sárkányábrázolatokkal díszített lámpa világítja meg gyenge fénnyel a szobát. Ablak nincs. A fal mellett egy török heverő és rajta egy párna. A dívány fölött érthetetlen alkotmány, leginkább teknőre emlékeztet. Mellette világos színű vignettákkal ellátott üvegekkel és valamilyen ételeket tartalmazó dobozkákkal telerakott asztal. Még íróasztal sincs.

Latiani észrevette Rong értetlenségét.

– Ne lepődjék meg, kedves doktor. Nemsokára hozzászokik. A mi munkánkhoz ez kell.

 

“Gondolkodni, gondolkodni! Ugyan miről gondolkodjam? Mindegy, csak gondolkodjam, ezért fizetnek. Készíts hipotéziseket, minél bátrabbak, annál jobbak. Rong, gondolkodj! A marha Kirbi! Ha publikálni meri ellenőrző széria nélkül az eredményeit… Nem, ne erről gondolkodj! Miről gondolkodjam? Az ördögbe is!”

Rong már ötödik napja rendszeresen megjelenik a munkahelyén, és mindig ugyanaz történik.

“Gondolkodni!”

Úgy érzi, hogy még kínzás hatására se tudna kiszorítani magából egyetlen gondolatot sem.

“Gondolkodni!”

Legyint, felkel a díványról, és a könyvtárba indul.

A polcokon káosz. Magfizikai, biológiai, matematikai könyvek keverednek kiromantiai leírásokkal, telepatikus kísérletekkel, Rong számára ismeretlen nyelveken írt pergamentekercsekkel együtt. Az asztalon egy nagy fóliáns disznóbőrből készült fedőlappal, a címe: Fekete és fehér mágia.

“Mindegy, minél értelmetlenebb, annál jobb!”

Rong a könyvet a hóna alá csapja, és elindul a dolgozószobájába.

A díványon fekve lustán lapozgatja a kabalisztikus jelekkel telerótt, elsárgult lapokat.

Érdekes, némelyik figura a logikai struktúrajelzésekre emlékeztet.

“Ki tudja, lehet, hogy ez az abrakadabra tulajdonképpen logikus fogalmak rejtjelzése” – vetődik fel benne a gondolat.

A dívány feletti szerkezetben hangos csámcsogás hallatszik.

Kigyullad, majd kialszik a zöld jelzés. Úgy látszik, a gépnek megtetszett a gondolat.

“Megzabálta?! Na, csak gondolkozz tovább, Rong. Hogy miről? Mindegy, gondolkodj!”

Rong a sarokba vágja a könyvet, tölt magának az asztalon álló üvegből, egy sötét folyadékból, és egy hajtásra kiissza.

“Gondolkodni!”

– Érdekli, hogyan kérődzik a tehénkénk?

Rong megfordult. Mellette egy petyhüdt arcú, borostás férfi áll, gyűrött ruhában. Szájából a rekedtes, asztmatikus lélegzettel borszag árad.

– Tényleg hasonlít.

– Ha belegondolok – mondja Rong beszélgető partnere, és öklével ráüt az áttetsző kerítésre –, tizenöt évem ment rá ennek a marhának a létrehozására.

– Maga tervezte? – kérdezi Rong.

– No nem egyedül, de amit itt lát, abból sok minden Jan Dorik keze munkája.

Rong ismeri ezt a nevet. Ez a ragyogó kibernetikus egykor Donomágia legnépszerűbb embere volt. Munkáit mindig titokzatos homály vette körül. A háború idején Dorik tábornok a legkülönbözőbb szakmájú tudósokat egyesítő “agytröszt” vezetője volt. Most már azonban régen nem hallatott magáról.

Rong kíváncsian nézett rá.

– Szóval maga a Program összeállítója? – kérdezte.

– Program?! – Dorik arcán vörös foltok gyúlnak ki. – Franc nyavalya! Ugyanolyan nyuszi vagyok itt, mint maga. Aki itt dolgozik, annak halvány fogalma sincs a Problémáról. Túlságosan is óvatosak ők ehhez.

– Kik ezek az ők?

– Hát, akik felfogadtak minket.

– Latiani úr?

– Latiani egyszerű bábu, odaállított ember. Talán nem is ismeri az igazi gazdákat.

– Miért tartják ilyen nagy titokban?

Dorik vállat von.

– Úgy látszik, ez a Probléma jellegéből adódik.

– És maga mit csinál itt? – kérdezi Rong.

– Mától fogva semmit. Elbocsátottak… Azt mondják, túlságosan szegényes a fantáziám.

Dorik öklével ismét rávág a korlátra.

– Nézze meg ezt a parazitát, aki agyunk nedveivel táplálkozik. Szemtelen, önelégült barom! Hát persze! Ugyan mit érünk mi, hangyák ehhez az áttetsző páncélba csomagolt ocsmánysághoz képest? Hiszen ez még ráadásul halhatatlan is!

– Nézze – mondja Rong –, azért a gépeken is…

– Oda nézzen! – Dorik az ujjával felfelé mutat. – Látja ezeket a teknősbékákat?

Rong a mutatóujj irányába néz. A lámpák, kondenzátorok és ellenállások zűrzavarában két kis teknősbékaszerű készülék mozgott.

– Látom.

– A gép valamennyi kapcsolási rajza kettős. Ha valamelyikükből egyik elem működésképtelenné válik, automatikusan bekapcsol a pótséma. Ezek után az a teknősbéka, amelyik közelebb van a baleset színhelyéhez, leszedi a tönkrement alkatrészt, és újjal helyettesíti, amelyet a gépen belül szétszórt alkatrészraktárakban tárolunk. Ugye jó?

– Érdekes.

– Ez az én találmányom – mondja önelégülten Dorik. – Az egész rendszer tökéletes megbízhatósága. Ég önnel. Magának nem szabad beszélnie velem, mert Latiani megtudhatja, és akkor nem ússza meg kellemetlenség nélkül. Csak hallgasson a tanácsomra – és itt suttogóra fogja a hangját –, igyekezzen innen minél hamarabb eltűnni. Rosszul fog ez végződni. Elhiheti az én tapasztalataimból.

Dorik kockás zsebkendőt vesz ki a zsebéből, kifújja az orrát, és búcsút int, majd elindul a kijárat felé.

“Ne gondolj Dorikra, ne gondolj Kirbire, ne gondolj Latianira, csak a tudományos problémára gondolj. Minél bátrabbak a feltevéseid, annál jobb, gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj. Ne gondolj Dorikra…”

Rong az órájára nézett. Hál’ istennek! A munkanapja véget ért, hazamehet.

Már félúton volt a kijárat felé, amikor az egyik ajtó hirtelen kitárult, és egy fiatal nő lépett ki botladozva a folyosóra.

– Noda!

– Ó, Dan! Hát maga is itt van?

– Maga mit keres itt? – kérdezte Rong. – Hát nem az egyetemen…?

– Hosszú történet ez; Dan. Noda Storn nincs többé. Hanem itt van ez a… krizantém… ez a matematikus a gép szolgálatában, a Probléma szépsége és büszkesége. – Keserűen elmosolyodott.

Rong csak most figyelt fel a lány halottsápadt arcára és természetellenesen kitágult szempilláira.

– Mi van magával, Noda?

– Semmiség! A heroin. Az utolsó héten túl sok heroint fogyasztottam. De hogy ma mit csináltam nekik! Fantazmagória hatdimenziós térben. Már szédülök is! – Megingott, és vállon ragadta Rongot.

– Menjünk innen – mondta a férfi, és kézen fogta a lányt. – Hazaviszem. Hiszen beteg…

– Nem akarok hazamenni. Mondja, Dan, vannak hallucinációi?

– Egyelőre nincsenek.

– Nekem vannak. Biztosan a herointól.

– Azonnal ágyba kell feküdnie!

– Nem akarok ágyba feküdni. Enni akarok. Hiszen már három napja… Vigyen el engem valahová, ahol lehet enni. Csak legyenek ott emberek… és hogyishívják… szóval legyen zene…

 

Noda összeráncolta a homlokát, lenyelt néhány kanálnyi levest, és eltolta a tányért.

– Nem megy tovább. Mondja, Dan, hogy került ide?

– Tulajdonképpen véletlenül. Maga régen van itt?

– Régen. Már több mint hat hónapja.

– De miért? Hiszen az egyetemen a helyzete…

– Ó, Dan! Mindez már nagyon régen kezdődött, még diákéveimben. Emlékszik az együtt töltött estékre? A szokásos házibulik. Kábítószerek. Hát idekerültem. Ezek mindent tudnak, biztosan figyeltek. Munkát ajánlottak. Nagyszerűen fizetnek, annyi heroint adnak, amennyit akarok. Akkor még nem tudtam, hogy mi megy itt, de most, hogy kezdem érteni…

– A Problémára gondol? Tud róla valamit?

– Nagyon keveset, de hiszen analitikus vagyok. Amikor gyanúm támadt, kidolgoztam a determináns– rendszert. Rendszereztem mindent, ami a gépet érdekli, és akkor…

Kezébe temette az arcát.

– Ó,Dan, milyen szörnyű ez! A legszörnyűbb, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk, hiszen a gép programját nem ismeri senki, és ráadásul a kábítószeresek és az alkoholisták legnagyobb része, jó egyharmada volt katona. Tudja maga, mire képesek?!

– Maga azt hiszi – kérdezte Rong –, hogy a Probléma valami új fegyverrel van kapcsolatban? De hát akkor miért hívtak engem? Hiszen én biokémikus vagyok.

Noda hisztérikus nevetésben tört ki.

– De naiv maga, Dan! Főleg a határtudományoktól várnak új ötleteket. Mindent megrágnak, amit valaha is ismert az emberiség. Az emlékezet előtti időkből is. Összevetik és elemzik. – Lehalkította a hangját. -Hiszen tudja, a mértanban vannak vélt egységek. Soha senki sem gondolkodott el ezeknek a fizikai értelmén. De ha az ember… szóval a heroin… ki tudja, mi nem jut ilyenkor az ember eszébe. Hát ezt gondoltam én erről, és amit gondoltam, azt a gép maradék nélkül megette. Maga talán nem vette észre, hogy a lámpa éppen a legvalószínűtlenebb feltevésnél gyulladt ki a feje felett?

Rong elgondolkodott.

– Azt hiszem, igen. Egyszer; ez a munkanap végén volt, nagyon fáradt voltam, és rosszul éreztem magam, eszembe jutott az a fantasztikus ötlet, hogyha a vérben a hemoglobinon kívül klorofill is volna, akkor zárt ciklusban lehetne megoldani a gázcserét a szervezetben. Igaz, itt felvetődne a bőrfelület átlátszóvá válásának problémája.

– No és? – Noda egész közel hajolt Ronghoz. – Hogy reagált erre a gép?!

– Úgy csámcsogott, mint a moslékot zabáló disznó.

– Na látja! Biztos voltam benne, hogy itt valami ilyesmiről van szó!

– Nem tudom – mondta Rong tűnődve –, mindez nagyon furcsa, de nem hiszem, hogy ezekből az ötletekből bármiféle fegyvert létre lehetne hozni…

– Egyáltalán nem biztos, hogy fegyverről van szó – szakította félbe Noda. – De ha helyes a gyanúm, egy mániákusokból álló csoport rettenetes eszközökre tesz szert mások elnyomására. Nem véletlen, hogy ilyen bőkezűen bánnak a pénzzel, és nem rettennek vissza semmitől, hogy kezükbe kaparintsák a tudósokat, akikre szükségük van.

– Mit tehetünk ellene, Noda?

– Még két napra van szükségem, hogy befejezzem a feltételezésem ellenőrzését. Ha minden beigazolódik, akkor nyilvánosságra kell hoznunk. Talán az új Ságok…

– Ki fog hinni nekünk?

– Akkor meg kell semmisítenünk a gépet – mondta a lány, és felállt. – Hát akkor, Dan, vigyen haza. Ki kell aludnom magam a holnapi harc előtt.

 

Két nap telt el. Rong többet nem beszélhetett Nodával. Dolgozószobájának ajtaja belülről zárva volt. A kopogásra senki sem felelt.

Rong sehogy sem tudott megszabadulni aggódó előérzetétől. Hiába várta Nodát a kijáratnál. Vagy nem hagyta el a dolgozószobáját, vagy pedig Latiani gyanút fogott, és még idejében ellenlépéseket tett.

Körülbelül 3 óra volt, amikor Rong éles női sikolyt hallott. Kirohant a folyosóra, és észrevett két fehér köpenyes óriást, amint Nodát vonszolták. Rong odarohant hozzájuk.

– Elvisznek – kiáltotta Noda –, azt hiszem… – Nem tudta befejezni, mert az egyik egészségügyis hatalmas mancsával betömte a száját.

Rong megragadta a gallérjánál.

– Vágj rá egyet! – üvöltött az megfordulva. – Ezek mind megőrültek! Rong éles fájdalmat érzett a halántékán. Szeme előtt színes körök ugráltak…

– Hol van Latiani?!

– Félórája ment el, ma már nem jön vissza.

Rong kirántotta az ajtót. A dolgozószoba üres volt.

– Hová vitték Noda Stornot?!

A titkárnő arca értetlenséget fejezett ki.

– Elnézést, doktor Rong, nem értem…

– Ne tettesse magát hülyének! Azt kérdezem hová vitték Noda Stornot?!

– Tényleg nem tudok semmit. Talán Latiani úr.

Rong odébb rúgta a széket, és lerohant.

Döntenie kellett.

Minden világos. Nodát azért vitték el, mert elég közel jutott ennek a bűnös titoknak a megfejtéséhez. Mi sem egyszerűbb, mint őrültnek nyilvánítani egy nőt, akinek az idegrendszerét az állandó kábítószerfogyasztás amúgy is megingatta.

Rong visszatért a dolgozószobájába.

A párnára dőlve próbálta összeszedni a gondolatait.

Nodát nagyon nehéz lesz megtalálnia. Valószínűleg álnéven tartják valamilyen elmegyógyintézetben. Különben is az ilyenfajta intézmények nem szívesen szolgáltatnak adatokat a betegekről. Meg aztán kicsoda ő, hogy adatokat követeljen tőlük? Amennyire tudta, a lánynak nincsenek rokonai. Egész Donomágiát átkutathatja, és nem talál majd semmit.

Hiszen amíg a gép működik, minden nap közelebb hozza a rettenetes végkifejletet. Az ördögbe is! Ha át lehetne hatolni ezen az áttetsző páncélon!

Rongnak eszébe jutott a két teknősbéka, amelyeket Dorik mutatott neki. Még ha valamilyen csoda folytán működésképtelenné tudná is tenni a gépet, azonnal rendbe hoznák. Hiszen elég egy jelet kapniuk… Megállj! Ez aztán ötlet a javából!

Rong homlokát az erőlködéstől verejtékcseppek borították.

Ha a teknősbéka jelzést kap valamelyik elem elromlásáról, akkor oda kell mennie az eset színhelyére, hogy kicserélje a használhatatlanná vált alkatrészt. No de mi van akkor, ha fordítva történne: a jelzés hiánya arra ösztönözné, hogy egy megfelelő alkatrészt működésképtelennel helyettesítsen? Mire van szüksége ehhez? Nyilvánvaló, hogy a rendszerben a bemenetet át kell kapcsolni kimenetre. Egyszerűen meg kell változtatni a jelzés irányát, és a gép önfenntartó programja öngyilkossági mániává változik. Fent hirtelen valami felcsattant, és zöld jel gyulladt ki.

“Aha! Tovább! Hogyan jutok be a páncél mögé, hogy átkapcsoljam a kontaktust? Ezt mindkét teknősbékánál meg kell csinálni. Hurrá, okos vagy, Rong! Milyen szerencse, hogy ketten vannak! Kapcsolják át egymás vezetékeit.”

A relék szüntelenül csattogtak Rong feje fölött. A zöld jelző éles fénnyel villogott, a gépet nyilvánvalóan érdekelte az ötlet, csak azt nem lehetett tudni, milyen gyakorlati következtetéseket von le belőle.

Rong kilépett a folyosóra, a teknősbékák befejezték menetüket, és vörös szemmel meredtek egymásra, Rong odalépett a korláthoz.

 

Néhány perc múlva az egyik teknősbéka a másikat finom pókujjaival tapogatni kezdte. Azután megfoghatatlan gyors mozdulattal fölemelte a fedelét…

Most már minden kétség szertefoszlott. A két teknősbéka ismét a gépek mellett ügyködött, leszedte a számos kondenzátort és ellenállást. Sebességükről ítélve néhány óra alatt mindent elvégeznek. Rong elmosolyodott. Neki már itt nem lesz több dolga.

 

Másnap reggel Rong beugrott Latiani dolgozószobájába.

– Ó, doktor Rong! – Latiani ajkán gúnyos mosoly jelent meg. -Gratulálhatok önnek. A mai naptól a fizetését 500 soléval emeljük. Ez a teknősbékákkal kapcsolatos ötlete lehetővé tette, hogy jelentős mértékben növeljük a gép biztonságát. Egyszerűen csodálatos, meglepő, érthetetlen, hogyan is hagyhattuk figyelmen kívül egy ilyen diverzió lehetőségét. Rong torkon ragadta.

– Azt mondja meg, hová tették Noda Stornot!

– Nyugalom, Rong! – Latiani erős ütéssel a karosszékbe dobta őt. – Semmi baja nem lesz a maga Nodájának. Egy hétig gyógyítgatják a hisztériából, majd visszajön hozzánk. Előfordult ez már néhányszor. Szívesen visszavesszük, bár az előzetes kísérletek már befejeződtek. A gép ma hozzálát a sorozatgyártásához: évente ezer tudományos-fantasztikus regényt gyárt. Több, mint százmillió solét fektettünk ebbe a dologba, és maga, ostoba szamár, csaknem tönkretette az egészet. Még jó, hogy az automatikus védelem, amit Dorik tervezett, idejében kikapcsolta az áramot.