AZ ÁLTALUNK VÁLASZTOTT MEGOLDÁS

Ezen a napon Illarion Petrovics Vozdvizsenszkij, a Buridán Tervezőintézetnek „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei” elnevezésű osztályának vezetője, elkésett a munkából.

A kis házi analizátor kiszámította reggelije legkedvezőbb étrendjét, gyorsan végzett a ruházat kiválasztásával, tekintetbe véve az egymással ellentmondó meteorológiai jelentések minden árnyalatát, de amikor sor került az intézetbe vezető út meghatározására – reménytelenül összezavarodott. Az öt javasolt változatban mindent kielemzett: a különfajta közlekedési eszközök mozgásának ritmusát, a lehetséges fennakadásokat, az utasáramlás irányát, sőt még az úton bekövetkezhető szerencsétlenségek valószínűségét is. Ennek ellenére mind az öt változat teljesen egyenértékűnek bizonyult. A szabad választás ilyen változatossága messze túlszárnyalta Buridán törvényesített tételét a szamárról és a két öl szénáról, és ha nincs egy módszer, amelyet Vozdvizsenszkij maga talált fel, egész estig otthon ülhetett volna, várva, míg egy véletlen hiba az analizátor munkájában el nem dönti a végső útirányt.

– Harminckét perccel múlt kilenc – állapította meg tapintatosan az elektronikus kapus az előcsarnokban.

Vozdvizsenszkij összeráncolta a homlokát, és nagyot sóhajtva nekivágott a lépcsőnek.

– Illarion Petrovics!

Nem, ma valóban nem volt szerencséje. Előtte tornyosult a telepátiai osztály vezetőjének, Levinának hatalmas alakja.

– Jó reggelt, Ariadna Szamojlovna! – Vozdvizsenszkij hasztalan kísérelte meg, hogy az akadályt bal felé kikerülje.

– Egy percre kérem, Illarion Petrovics.

– Tessék.

– Tegnap meghozták a tizenkét csatornás erősítőt, amelyet én a telepatikus laboratórium számára megrendeltem.

– Nos, gratulálok! – Vozdvizsenszkij nyilvánvalóan ravaszkodott. Mindenkinél többet tudott az erősítő sorsáról. Egyébként, úgy látszik, túlment a határon. Levina mosolya semmi jót nem ígért.

– Senderovnak gratulálhat. Az erősítő az ő laboratóriumába került. És mindez azért, mert...

– Ariadna Szamojlovna! Ugye, tudja, hogy ebben nekem semmi részem nincsen? – Vozdvizsenszkij félrenézett. – Az erősítők elosztásának a dolgáról a Nagy Analizátor határozott.

– Igazán? Ön bizonyára elfelejtette, hogy Senderov előnye, az analízis adatai szerint, nem haladta meg a számítás hibalehetőségét, és a kérdést végleges döntésre átadták „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei” osztályának, amelynek vezetője, legalábbis a mai napig, a mindenki által tisztelt Illarion Petrovics.

Ahogyan ezt odamondta!

– De arról van szó...

– Csak arról van szó, hogy az osztály vezetősége, bármilyen furcsa is, még most sem értékeli az alkotás kollektív módszereit. A Szerkesztés Pszichológiája utolsó számában...

Vozdvizsenszkij egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy magához ragadja a harc kezdeményezését.

– Ami azt illeti – mondta gorombán –, elég a háromcsatornás erősítő is ahhoz, hogy az „Információk Tárolása” csoportbeli leánykák megosszák egymással szerelmi élményeiket!

– Illarion Petrovics! Hiszen tudja, hogy a vezető konstruktőrökön kívül...

Levina háta fenyegetően mieggörbült, szeme zöld fényben villogott, az orra alatti fekete pihék furcsán felborzolódtak.

„Macska, becsületszavamra fekete macska, jaj, csak nehogy balszerencsét hozzon nekem!” – gondolta magában Vozdvizsenszkij.

– Jó – mormolta legyintve –, majd felülvizsgálom a határozatot.

A „Tisztogató- és takarítógépek” részlegében nagy nap volt. Befejeződött a nyílt pályázat az elveszett gombok felfedezésére és összegyűjtésére használható automata gép legjobb tervére.

A beterjesztett tíz változat közül a végén két terv került a döntőbe: a „Triumph” – Miskin vezető konstruktőré, és a „Victoria” – Piskin első osztályú konstruktőré.

Mindkét szerző észrevehetően izgult.

Az automatákat a természetes nagyság felében feltüntető rajzot szorosan a Nagy Analizátor ikonoszkóp csöve elé helyezték.

– Nos? – kérdezte Miskin nyomott hangon.

– Kész! – Piskin legyintett, és a feszült csöndben a részlegvezető hangsúlyozottan hanyag mozdulattal nyomta meg az indítógombot.

A szurkolók lélegzetüket visszafojtva meresztették szemüket a színes lámpákkal díszített fekete műszertáblára.

– Percenként tizenötmillió analízis – jegyezte meg a pattanásos arcú ifjú tisztelettel.

– Valóban ilyen sok? – kérdezte fuldokló suttogással egy fekete szemű leányka. – Mit gondol, milyenek a „Triumph” lehetőségei?

– A lehetőségek körülbelül egyformák – magyarázta az ifjú. – Mindkét tervet ugyanolyan osztályú gépen készítették. Úgyhogy a választás, általában, Buridán törvényesített tételére korlátozódik.

– Azt gondolom... – suttogta a leány.

Amit gondolt, azonban titok maradt. Éles csengetés hallatszott, és a gépnél összegyűlt tömeg izgatottan felzúgott.

A főnök kezében papírszalag volt.

– Az analízis eredményei – szólalt meg a főnök, s nyilvánvalóan húzta az időt, hogy a jelenlevők türelmetlenségét csak fokozza – arról tanúskodnak, hogy a beterjesztett tervek közül... – nem nagy szünet után folytatta – a „Victoria” jelige alatt beadott terv – jelentős szünetet tartott – egyszázadmilliomodnyira jobb.

– A Delta-folt – jegyezte meg a szemüveges ifjú.

– Ily módon – folytatta a főnök –, számításba véve, hogy az analízis pontossága kommenzurábilis az eredménnyel, a legjobb változat kiválasztása a törvényesített formában nem lehetséges. A terveket visszaadjuk a szerzőknek tökéletesítés céljából.

– Ha meggondolja az ember, hogy mi minden történhet! – sóhajtott fel a fekete szemű leányzó.

– Figyelj rám, Jura! – Miskin hangja behízelgően és gyengéden hangzott. – Így egyikünknek sem sikerül a dolog! Nos, jól van, az a nyolc ürge kiesett, mivel elavult gépeken dolgoztak. De hiszen a te géped ugyanabba az osztályba tartozik, amelybe az enyém. Harminckét konfiguráció a kaleidoszkópon, háromezer konstrukciós változat óránként, amelyek a kriogén elemekkel működő szerkezetekre emlékeztetnek.

– Mit javasolsz? – kérdezte Piskin feszült figyelemmel.

– Az egyik gépet kissé el kellene rontani. Érted, a véletlen hibák lehetőséget nyújtanak...

– Kiváló gondolat! – szakította félbe Miskin. – Rontsd el a géped!

– Miért én?

– Hát kicsoda?

– Inkább te.

– De miért én?

– Nem értem, miért hajtogatod egyre, hogy miért és miért! – csattant fel Miskin. – Gyere, döntsük el az analizátor segítségével, hogy kinek a gépét rontsuk el.

– Lehetetlen – felelte Piskin bánatosan. – Megint belekerülünk a Buridán-tétel határesetei közé. De várj csak! Mi lenne, ha mindkét gép pontosságát egy osztállyal leszállítanánk?

– És az mit adna? – kérdezte Miskin kajánul. – Újra beleesünk az azonos értékű változatok egy másik osztályába!

– Piskin elvtárs! Miskin elvtárs! – A konstruktőrök mellett felbukkant Levina vészjósló alakja. Előrenyújtott kezében szorongatta A konstruálás pszichológiája című kötetet.

– Csak egy percre bocsásson meg, Ariadna Szamojlovna, azonnal visszajövünk – mondta Miskin, megkísérelve, hogy barátja visszavonulását fedezze –, becsületszavamra rögtön jövünk!

A hadmozdulat nem sikerült. A tervezőgépek között levő keskeny átjárót a telepátia papnőjének kövér teste teljesen elzárta. Piskin szemébe kiült az üldözött vad félelme, a vadé, amely csak drágán hajlandó odaadni az életét.

– Fiúk! – zúgta Levina. – Hallottam sikertelenségükről! Azt tanácsolom, hogy egyesítsék erejüket az alkotás kollektív telepatikus megoldásában. Alkossanak egy közös változatot, amely mentes az individuális eltévelyedésektől! Csupán a zseniális meglátásokat szabad összegezni! A telepátiai osztály reggel kilenctől délután ötig rendelkezésükre áll. Ha tovább kell maradniuk...

– Nem kell tovább maradnunk – felelte Miskin leverten. – Ez az ötlet semmit sem old meg. Az automatákat elvileg különböző sémák alapján tervezték. Hogyan lehetne itt bármit is összegezni?

– Kitűnő! Kitűnő! Bármilyen különbözőek is a kollektív alkotás telepatikus módszerei, bármelyikük elegendő javítást eszközölhet a másik konstrukcióján. A mi háromcsatornás erősítőnk...

– De hiszen tudja, hogy köztünk verseny folyik, egy pályázatot akarunk megnyerni, és az, amit ön ajánl, aligha mozdíthatja elő...

– Jól van! – Levina hangja egyre erélyesebben csengett. – Tudom, hogy mire van szükségük. A konkurrens munkájának telepatikus kritikájára. A vitákban – és kizárólag a vitákban – születhet meg az igazság. Jöjjenek velem!

– Ám legyen! – sóhajtott Miskin. – Menjünk megszülni az igazságot!

A telepátiai osztályt megülte a penész és az izzadság szaga.

Levina bősz tekintetet vetett az „Információk Tárolása” csoportbeli három leányzóra, és mindhármukat mintha a szél fújta volna el a telepatikus karosszékekből. Kipirult arcukból és ragyogó szemükből ítélve a telepátiai kapcsolatuk semmiképpen sem függött össze az információk tárolásának problémájával – hanem inkább ellenkezőleg.

– Kíséreljék meg olyannak elképzelni a konkurrens tervét, amilyennek látni szeretnék – szólította fel őket Levina, átnyújtva a konstruktőröknek a dipólusos sisakokat.

A két barát a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a karosszékekben.

Hamarosan a bal oldali vásznon megjelent a „Triumph” műszaki rajza egy pisze orrú női profillal díszítve. Miskin sem maradt adós: a négy lábbal és farokkal ellátott „Victoria” műszaki rajza igencsak hasonlított egy tacskókutyához.

– Elég a fekete mágiából és az asztaltáncoltatásból – jelentette ki Piskin, a sisakot levéve. – Köszönjük, Ariadna Szamojlovna.

– És most? – érdeklődött Miskin.

– Most elmegyünk Vozdvizsenszkijhez „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei” osztályára, döntsön ő. Ha valaki, akkor Illarion Petrovics tisztázza a dolgot!

– Mégsem illő, hogy a munkájában zavarjuk.

– Ostobaság! Ezért létezik ez az osztály! Gyerünk!

Illarion Petrovics az órájára pillantott. Már régen legfőbb ideje, hogy egy-két falatot bekapjon. Türelmetlenül megnyomta a csengő gombját.

Az ajtóban hamarosan megjelent egy öregasszony, tálcán teáscsészét hozott.

– Jó, hogy csengettél, kedveském – közölte, a teáscsészét az asztalra téve –, én vén bolond, már egészen megzavarodtam. Semmiképpen sem tudtam eldönteni, kinek vigyem be először a teát, neked vagy Alekszej Nyikolajevicsnak. Hiszen a teakonyha éppen a dolgozószobátok közötti folyosó közepén van! Már le is mentem, hogy a gépen kiszámolják, kinek vigyem be először a teát.

– No és kiszámolták? – kérdezte Vozdvizsenszkij érdeklődve.

– „Ugyan már, nénike! – mondták. – Ebbe már nálunk okosabb embereknek is beletörött a bicskájuk!” És nem tudtak dönteni. Valamiféle szamarat emlegettek: Bu... bu...bu...

– Tudom, Buridán szamarát – mondta Vozdvizsenszkij –, a kanonizált tételt. Jól van, majd beszélek a vezetőséggel, hogy a teakonyhát tegyék át más helyre.

– Légy szíves, kedveském, mert így, amikor a teát fel kell szolgálnom, kiver a hideg verejték.

– Jól van, jól van, most csak menj nyugodtan. Majd elintézem.

Illarion Petrovics kibontotta az uzsonnacsomagját, és beszívta a három sonkás szendvicsről a frissen füstölt hús illatát. A rózsaszínű sonkaszeleteket hófehér zsírszegély vette körül. Vozdvizsenszkij hátradőlt a székén, és becsukta a szemét. El kellett döntenie, melyik szendviccsel kezdje az evést. És mintha csak bosszantani akarták volna, mind a három egyforma volt. Ezenkívül még egy eldöntetlen kérdés várt rá, ami az első korty teával függött össze: a szabad választással, hogy mikor igya az első kortyot – mielőtt az első falatot bekapta, vagy utána. Szóval ez valóban túlment az egyszerű megoldások határán...

Kopogtak.

– Szabad bejönnünk, Illarion Petrovics?

– Kérem, kérem! – Vozdvizsenszkij újra elrakta az uzsonnacsomagot. – Mivel szolgálhatok?

– Ugye, tudja, hogy a mi tervünk jutott be a pályázat döntőjébe – szólalt meg Miskin –, és a gépi analízis módszerével...

– ...nem lehet egyértelműen dönteni – tette hozzá Piskin.

– Értem – szólt Vozdvizsenszkij –, tehát ebben az esetben a gondolkodás standard módszerei...

– ...nem megfelelőek! – folytatták kórusban a konstruktőrök.

– Nos hát akkor hagyják itt a terveket nálam, majd megnézem!

– Köszönöm – szólt Miskin, és lerakta a rajzot az asztalra.

– Bocsásson meg a zavarásért – tette hozzá Piskin, és alkotását mellé helyezte.

Illarion Petrovics várakozott néhány percig, majd lábujjhegyen az ajtóhoz ment, kikukucskált a folyosóra, és az ajtót becsukva, csöndesen megfordította a kulcsot a zárban.

Egy ideig érdeklődéssel szemlélte mind a két tervrajzot. Majd a dolgozószoba sarkában álló hatalmas páncélszekrényből előhúzta egy fekete macska elektronikus modelljét, az adógép-impulzátort, a valószínűségszámító impulzátort és egy csatlakozó vezetéket.

„A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei” osztály vezetőjének asztala totalizatőrré változott át.

A valószínűség törvénye által vont macska néhány bonyolult, jégtánchoz hasonlító figurát leírva, magabiztosan a jobb oldali tervrajz felé indult. A „Triumph” sorsa eldőlt. Miközben Vozdvizsenszkij a papírkosárba dobta, elmosolyodott, és odaállította a macskát a teáscsésze és az uzsonnacsomag közé...

Az utolsó szendvicset befejezve Vozdvizsenszkij arra gondolt, hogy milyen egyszerű az apró babonákkal megfertőzött embernek ebben a bonyolult világban élni, különösen akkor, ha odahaza igazi macska is van a háznál.

Elmélkedését a telefon csengése szakította félbe.

– Üdvözlöm, Illarion Petrovics! – mondta egy selypítő hang a telefonkagylóban. – Gunyajev beszél. Sajnálom, hogy zavarnom kell. A tervezett gépek újabb szállítmányával kapcsolatban nálunk a törzsállomány vonalán bizonyos intézkedések vannak kilátásban. Nagyon kérjük a segítségét.

– Helyes – felelte Vozdvizsenszkij, lesöpörve a morzsákat az asztalról –, küldjék át a névjegyzéket.

Karig Sára fordítása