AZ ÖRÖKÖS


 

Éjjel négy óra. Az öreg összehúzza mellén a pufajkát, és úgy járja végig a Központi Intézet végtelen folyosóit. Hideg van. Fagy lepi a lakkozott falakat, rátelepszik az üvegajtókra, és jégcsapokként lóg az ablakokon.

Az öreg határozatlanul megáll a kondicionáló fogantyúja előtt. Aztán legyint és továbbmegy. Takarékoskodni kell az energiával. Nem tud semmit. A reaktor még működik. Valahol arra, a nehéz ajtó mögött, a felirat mögött – “Belépni tilos, halálos veszély!” – még folytatódnak a titokzatos, számára ismeretlen folyamatok. Fél ettől az ajtótól, fél, hogy hirtelen véget ér az energiaadagolás, fél a sötétségtől, és leginkább a magánytól fél. Takarékoskodni kell az energiával!

A főterem. A mennyezet éles fényében szemkápráztatóan ragyognak a fehér falak. Százával gyulladnak a fényfoltok a csiszolt fém felületén, és eltűnnek a fekete pultok mélyén. Túl sok a fény. Egymás után kattognak a kapcsolók. A termet most csak a baleseti hálózat lámpái világítják meg. Takarékoskodni kell az energiával!

Felmegy az emeletre. A lépcső jeges korlátja szinte égeti a kezét. Néhány percig áll a lépcsőn, meggörnyed a hirtelen köhögési rohamtól. A falakról visszaverődő ugató hangok bejárják az üres épületet, és sokszoros visszhangot keltenek.

Könnyező szemét törölgeti, majd kinyitja az analizátor feliratú ajtót. Itt meleg van. Az automatizált berendezések szigorúan tartják a megadott mikroklímát. Csodák csodája: a mesterséges agy nagyon érzékeny a külső körülmények változására.

Az öreg megkönnyebbülten sóhajt, amikor meglátja a műszertáblán a világító zöld szemet. Köhécselve ül le a kispadra, amelyet a pincéből hozott ide. Szívesen ül ennek az óriás gépnek a lábánál.

Sokáig, nagyon sokáig hallgatnak : az ember és a gép. Mindegyik a maga gondjával van elfoglalva.

Az öreg ismét köhög, hosszan, rekedten, szaggatottan. Végre egy nagy, véres nyálcsomót köp a zsebkendőjébe.

– Megint itt vagy?

– Itt – feleli bűntudatosan az öregember.

– Minek?

– Itt meleg van.

Az öreg ravaszkodik, ravaszkodik a géppel, ravaszkodik magával, hiszen tudja, hogy az analizátor bármikor kideríti minden gondolatát.

– Miért nem kapcsolod be a fűtést?

– Takarékoskodni kell az energiával.

– Nekem?

– Igen.

– Ostobaság! A reaktor csaknem üresjáratban dolgozik.

– Így nyugodtabb vagyok.

– Félsz az egyedülléttől!

– Félek.

Az öreg valamit kérdezni szeretne, de nem mer. A gép hallgatásából gúnyt érez ki.

– No, én megyek – mondja, és feláll a padról.

– Üldögélj csak nyugodtan.

Az öreg újra leül. Tudja, hogy beszélgetni akar vele a gép. Hát istenem, végül is a gép is megengedhet magának egy kis ravaszkodást. Hiszen ha belegondolunk…

– Kérdezz valamit – szakítja félbe gondolatait a gép.

– Mondd – és az öreg hangja reszket –, mi volt ez?

– Rezonancia– bomba.

Az öreg türelmetlenül legyint.

– Ezt már huszadszor mondod nekem. Akkor mást kérdezek. Mi történt: bűncselekmény, szerencsétlenség vagy végzet?

– Öngyilkosság.

– De miért? – Az öreg kiáltó hangja eltorzul. – Miért? Hiszen az öngyilkosságnak kell, hogy legyen valami oka!

– Oka vagy ürügye.

– Hallgass! Kigúnyolsz, mert élő ember vagyok, te pedig csupán ügyesen összetákolt alkatrész halom. Majd ha kikapcsollak; magad is rájössz!

– Nem kapcsolsz ki! Félsz az egyedülléttől.

– Hát persze hogy félek! – szipog az öregember. – Tényleg sehol sem maradt semmi eleven? Mondd meg, hiszen te mindent tudsz!

– Nem tudom.

– Legalább valami fa, fűszál, légy?! Érted, közönséges légy! Hiszen én is életben maradtam.

– Nincsenek adataim, hogy erre a kérdésre válaszoljak. Azt hiszem, semmi sem maradt meg. Túl csekély a valószínűsége annak, hogy ami veled történt, megismétlődjék.

Az öreg feláll, és elindul a lépcsőház felé. Ismét a fagylepte folyosó következik. A sápadt hajnal fénye nem tud áttörni a jégvirágos ablakokon. Semmit sem tesz hozzá a baleseti világítás lámpáinak homályos fényéhez.

Hosszú árnyék mozog a fáradtan tántorgó ember előtt. Hirtelen ijesztően naggyá válik, beborítja az egész falat, amikor az öreg odaér kis kamrájának ajtajához.

 

Az üres utcákat hó borítja: a város halotti maszkja. Hó fedi a fák legörnyedt, halott törzsét, hó tapad az egykori parkok élettelen barna földjére, hó lepi a járdákra és úttestekre hullott szörnyű fekete port is.

Fekete por. Ott maradt a lépcsőházakban, a szobák parkettjein, a székeken, a kádakban, mindenütt, ahol valamikor élet volt.

Az egykor volt életet azonban nem csupán a fekete hamu jelzi. Jelen van a padlón szétszórt gyermekjátékokban, a díványon heverő nyitott könyvben, az asztalon a félig telt poharakban, az összegyűrt párnán, ami még őrzi egy emberi fej formáját, a szó közben félbehagyott kéziratban. És a tárgyak mellett mindenütt fekete por, különböző méretű és formájú fekete porhalom.

Az öreg sokáig jár házról házra, lakásról lakásra, szobáról szobára. Megfogja a holmikat, gondosan vizsgálja, és óvatosan a helyükre rakja őket. Minden maradjon ugyanúgy, mint akkor volt. Szeretné megérteni, hogyan éltek az emberek azon az estén, mit csináltak, mire gondoltak.

Ismét kilép az utcára. Egy üzlet széttört kirakatüvegébe akadva bogárszerű, frissen lakkozott, csillogó autó áll. A hátsó kerekek a levegőben lógnak a járda fölött.. Az öreg gépiesen számolja a porcsomókat az üléseken: egy, kettő, három. Kettő elöl és egy kisebb hátul.

Hideg szél zúdul be a széttört üvegen, porhalmokat kavar a padlón, játszik a fénylő selymekkel. A szélrohamokban röpködő női bundák csapdába esett fantasztikus állatokra emlékeztetnek.

Az öreg odalép a pulthoz, hosszan, alaposan megnézegeti a holmikat, kivesz egy meleg sálat, és beköti a nyakát.

Most már siet. Valahonnan konzervet kell szereznie, és a sötétség beállta előtt haza kell érnie.

 

– Hol voltál ?

– A városban jártam.

– Meséld el, mit láttál.

– Semmit. Minden a helyén van, kivéve…

– Érthető. Ez az automatika korszaka. Az ember által létrehozott dolgok jóval könnyebben alkalmazkodnak mindenféle véletlenhez, mint ő maga. Ahhoz, hogy bekapcsoljuk a gázadagolót, kikapcsoljuk a villamos hálózatot, megállítsuk a vizet, csupán a másodperc tizedrészére volt szükség. Az emberek ennyi idő alatt még azt sem értik meg, mi történt.

– Azért beszélsz erről olyan hidegvérrel, mert magad is csak tárgy vagy. Te nem tudsz érezni.

– Nincs szükségem az érzésekre.

– Neked ugyanis megfelel, ami történt.

– Hát persze. Csak azt nem értem, hogy neked miért nem felel meg.

– Micsoda?!

– Hiszen jól jártál. Most te vagy az egyedüli örököse annak, amit sok milliárd ember hozott létre. Használd ki ezt, egyél-igyál, válaszd ki magadnak a legjobb ruhákat, autókat, fürödj az aranyban. Hát nem erről ábrándoztál, nem erről ábrándozott mindenki a katasztrófa előtt? Most mitől ijedtél meg?

– Hallgass, disznó!

Az öreg kiköp. Az analizátor, mint mindig, nyugodt.

– Meguntalak. Szerencsére nemsokára megszabadulok a jelenlétedtől. Meghalsz, én pedig még évszázadokig létezni fogok, amíg lesz tüzelőanyag a reaktorban. És akkor senki sem fog zavarni.

Az öreg hallgat. A gép és az ember most megint a maga gondolataival van elfoglalva. Így telik el ez az éjszaka is. Az új nap fénye megvilágítja az öreg fáradt arcát.

– Nem – mondja egészen halkan –, én nem akarok meghalni addig, amíg meg nem értettem, hogy miért történt.

 

Most már nem tud kimenni az utcára. A gép lábánál ülve, fekve napokon át a rádió beállítóját tologatja. A légköri kisülések zajából időnként hangokat, női nevetést, zenét vél hallani. Ekkor felugrik, és füléhez szorítja a rádiót.

– No mi van? – kérdezi gúnyosan a gép.

– Semmi, csak azt hittem…

Már csak néhány konzervdoboza maradt, emiatt azonban nem aggódik. Tudja, hogy nemsokára meg fog halni.

Végre elkövetkezik a nap, amikor már a kezével nem bírja elérni a rádiót. Hanyatt fekszik, és hihetetlenül ismerős, halk zümmögést hall.

– Hallod? – kérdezi az öreg.

– Mit?

– A zümmögést.

– Hallucináció – feleli az analizátor – nincs ott semmiféle zümmögés.

Fekete pont köröz a szeme előtt. Akkor sem tűnik el, ha behunyja a szemét.

– Légy, hallod?! Igazi légy!

– Ostobaság! Egyszerűen haldoklasz.

– Nem, légy – ismétli makacsul az öreg –, eleven légy.

Különös, kotkodácsoló hangok törnek fel a készülék hangszórójából. Mintha nevetne a gép. A hangok azonban hirtelen keserves üvöltésbe csapnak át, amely megtölti az intézet egész épületét.

– Ne merészeld! – kiabálja a hangszóró. – Ne merészelj meghalni! Előbb kapcsolj ki engem! Ne hagyj egyedül, félek!